1. fejezet: Az első gyilkosság

/A múlt/

Nagyon régen volt, az a nap is ugyanolyan volt, mint a többi. Semmit nem sejtettem előre. Verejtékezve vágtam fát az erdőben, ez volt a munkám. Csak egy szegény senki voltam, ugyanis nem voltak szüleim, akik biztosították volna a jövőm. Az anyám belehalt a szülésembe, az apám pedig két éve tűnt el. Egészen addig jól éltünk, hisz apámnak hatalmas földjei voltak, de az eltűnésekor minden elveszett. A bátyja örökölt mindent, és ő gyűlölt engem. Richard bácsi mindig is semmibe vett és ott tett rám megjegyzést, ahol tudott. Semmirekellőnek tekintett, én pedig ki nem állhattam. Engem se kellett félteni, erős jellem voltam, megálltam a helyem minden vitában. Két éve viszont földönfutó lettem, és felnőttként már senki nem tett értem semmit.
Túlságosan lazán vettem korábban az életet. Nőket tartottam, egyik hölgy ágyából a másikéba vándoroltam. Semmi más nem foglalkoztatott. Emellett imádtam az alkoholt és a dohányt. Erre költöttem minden keresett pénzem. Érthető, hogy amikor biztos háttér eltűnt, vagyon nélkül maradtam. A favágásból éltem, és őszintén nem érdekelt, hogy mi lesz velem később. Nem foglalkoztattak az élet nagy kérdései. Voltak cimboráim, szeretőim és nem haltam éhen. Számomra ez volt a lényeg. És néha napján sikerült alkoholhoz és dohányhoz jutnom. Nem volt semmi baj az életemmel. Egészen addig a bizonyos napig.
Egyedül voltam az erdőben, mivel a dolgozótársamra ráborult egy fa. A temetése a napokban lesz és új munkaerőt még nem találtak helyette. Tehát egyedül vágtam a fákat, és nem sejtettem semmit. Az erdő csendes volt, némább, mint eddig valaha. Az állatok messziről elkerülték az erdő azon részét, mintha előre sejtenék a veszélyt. Nem hallottam a hangját, annak, aki mögém lépett. Semmit nem vettem észre belőle. Csak amikor arrébb mentem, pillantottam hátra és megdermedtem mozdulataim közben.

- Fiam – szólalt meg az apám mosolyogva. Döbbenten néztem rá, behunytam a szemem, de mikor kinyitottam még mindig ott állt. A nap megcsípett bizonyára. Megráztam a fejem és elfordultam, hogy folytassam a munkám. De a hallucinációm nem tűnt el, sőt felemelte a hangját.
- Darren, én vagyok – szólalt meg újra, most már muszáj volt alaposan végigmérnem. Ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá, mégis más. Sápadt volt és az egész kisugárzása erőt sugárzott. Letettem a fejszét, és a fának támasztottam. Nem szólaltam meg, próbáltam feldolgozni, hogy vagy megőrültem, vagy ez tényleg az apám.
- Hogyan? – kérdeztem végül. Az arcom igazán kifejezéstelen volt, de rengeteg minden tombolt bennem. Elfogadtam a halálát, meggyászoltam, hozzászoktam a halála gondolatához, erre most itt állt előttem, mintha mi sem történt volna. Ez kissé felbosszantott, talán az arcomon is meglátszott.
- Érted jöttem, fiam. Meghaltam, de újjáéledtem egy kicsit másképp. Szeretném, ha csatlakoznál hozzám, ide nem köt semmi.
- Nem tudom, hogy mi folyik itt, de vagy én őrültem meg, vagy te. Az emberek nem születnek újjá, és a seriff szerint lezuhantál a Halálvölgybe. Azt nem élhetted túl.
- Valóban, de mégis itt vagyok. Higyj nekem. Vámpír lettem, és szeretném, ha csatlakoznál.
Felnevettem.

- Most már biztos megőrültem. Az apám halott, bármennyire is szeretném, ha élne. Csak napszúrást kaptam vagy bevertem a fejem.
- Az apád vagyok és egyikünk sem őrült – csattant fel idegesen. Körbenézett, és elégedetten állapította meg, hogy sehol senki. – Erőt, hatalmat ajánlok neked. Kiutat ebből a tanácstalan életből, ami sehová sem vezet. Hiányzol nekem, fiam.
- Kiút? Minek? – kérdeztem. Csábított a lehetőség, de nem hittem neki. Nem hittem el, hogy itt van. Mert az lehetetlen volt. Mennyit gondoltam rá, hogy talán él, hogy milyen lenne ha kiderülne, mégsem halt meg, de ebben nem hittem.
- Én megtettem, ami tőlem tellett – húzta el a száját, majd megcsóválta a fejét. – Felajánlottam a lehetőséget. De ha nem, akkor is velem jössz – nézett rám határozottan és megváltozott a tekintete. Vörösen izzott a tekintete és egy pillanat alatt rám vetette magát. Kiabáltam. De senki nem hallotta meg. Semmit nem értettem. Én nem akartam ezt. Elégedett voltam az életemmel, már egy nőt ki is néztem magamnak. Volt saját kiutam, de nem dönthettem a sorsomról. Éles fogak haraptak a nyakamba és a fájdalom kínjaiban a világ elfeketedett.

Fülsértő hangzavarra, irritáló szagokra ébredtem. A testem különös volt, mintha nem is az enyém lett volna. Idegen volt. Hirtelen pattantak fel a szemeim. A torkomban égető, kaparó érzés tombolt, ami szinte már fájt. Az apám mellettem térdelt, bűntudat villogott a tekintetében, de én csak dühöt éreztem. A méreg, az indulat belülről kezdte rágni a lelkemet. Tudtam, hogy valami megváltozott. Éreztem.
- Mit tettél velem?! – kiáltottam. A hangom is más volt, mélyebb, fenyegető. Nem értettem semmit.
- Vámpírok vagyunk, fiam.
- Tessék? – kérdeztem vissza, biztos voltam benne, hogy megőrült. Mesélni kezdett a vámpírokról, mégsem hittem neki, egészen addig, amíg meg nem öltem valakit. Akkor jöttem rá, hogy igaza volt. De akkor már késő volt, olyan embert öltem meg, aki jelentett számomra valamit.

Mikor dühödten faképnél hagytam az apámat, elhatároztam, hogy hazamegyek. Nem hittem el a meséjét, biztos elmúlik majd ez a furcsa állapot. Gyorsabban szedtem a lábam, szinte szeltem az utakat, és közben egy kicsit sem fáradtam el. Hallottam a messzi zajokat, éreztem rengeteg illatot. Valami vonzott a városhoz, úgy éreztem, arra kell mennem. Lágy énekhangot sodort felém a szél, és én irányt váltottam. Giselle volt az. Látni akartam. Ő volt az egyetlen nő, aki jelentett nekem valamit, de még csak mostanában kezdtem az udvarlást. A családja utált engem. Méltatlannak találtak, holott ők sem voltak jobbak. De a legjobbat akartak legidősebb gyermeküknek. A fülem nem tévedett. Giselle az udvaron teregetett, és közben halkan dalolászott. Gyönyörű volt, ahogy a szél a hajával játszadozott. És az illata… a mennyország kapuja volt. Nem is sejtettem, hogy veszélyes vagyok. De valami vonzott. Vágy. Akkor annak hittem.

- Giselle! – kiáltottam sármosan. Bele se gondoltam, hogy hogyan nézhetek ki. Verejtékes, koszos, mocskos ruhában. Láttam az arcán a meglepettséget, és kissé tartózkodva mérte fel a ruhám állapotát. De aztán rám mosolygott.
- Richo úr! Mi járatban errefelé? Mi történt magával? – kérdezte bájosan, majd szemérmesen lesütötte a szemét.
- Kegyedhez jöttem, Giselle. Magáé a szívem – mondtam, de fogalmam sem volt, hogy mi mondatta velem ezeket a szavakat. Nem voltam szerelmes, ebben biztos voltam. Mégis ezt mondtam.
- Hát megint a kocsmából jön az uraság? – pirult el.
- Józan bolond vagyok, ebben a pillanatban. Kinyitná a kaput?
- Nem szabad – visszakozott.
- Csak egy pillanatra, hoztam magának valami meglepetést – hazudtam. Nem akartam hazudni, de be akartam hozzájutni bármi áron. Valami különös ösztön vezérelt, ami eddig ismeretlen volt számomra. Giselle vidáman indult nekem utat nyitni, én pedig rögvest előtte termettem és megcsókoltam. Nem ellenkezett rögtön, csak mikor rájött, hogy a nyílt utcán szemérmetlenkedik egy férfival. El akart lökni, bepánikolt, de én nem engedtem. Akartam, de nem tudtam. A nyaka szinte énekelt nekem, ütemesen lüktetett ott egy ér, és csak meg akartam érinteni a nyelvemmel. Csak megnyalni egy picit. De elvesztettem az irányítást. A nyakába haraptam és szívni kezdtem a vérét. Még soha nem ittam ilyen finomat, még soha nem estem ekkora extázisba. Az apámnak volt igaza, vámpír lettem. De ez csak akkor tudatosult, amikor Giselle teste élettelenül zuhant a karjaimba.

Boldog Újévet! A következő fejezet 2011-ben és már a jelenben (az első rész után) fog játszódni! Várom a véleményeket :)

Prológus: Apró titok

A város ezen része kihalt és csendes volt éjszaka. Nem hallatszott semmi más, csak a házakból kihallatszódó ordibálások, nem érződött más, csak az itteni emberek bűzölgő illata. Hideg idő volt, mégsem fűtöttek egy házban sem. Ezen a környéken kizárólag szegény, kétségbeesett emberek éltek. Olyanok, akiket a társadalom semmibe vett, olyanok, akik a világ legalját képezték. Nyomorban, koszban, megalázottságban éltek. Többségük koldult, vagy lopott, nem tudták máshogy megkeresni a kenyerüket, nem létezett számukra más lehetőség. Az emberek megvetették őket, és ők is megvetették azokat, akik jobban éltek. Szörnyű hely volt ez. A legsanyarúbb emberek gyűjtőhelye. Egy koszos sikátorban hirtelen egy síró babahang csendült fel. Nem járt arra senki, de ha mégis lett volna arra egy nyomorgó koldus, pislogás nélkül ment volna tovább. Nem volt szokatlan az ilyesmi ezen a környéken. Rengeteg fiatal lány esett teherbe, akik ha megszülték gyereküket utcán, az „felejtve” kívántak jobb sorsot nekik. Nem ez lett volna az első eset, és nem is az utolsó. A kisbaba hangosan kétségbeesetten, szívszorítóan sírt. De nem járt arra egy asszony se, aki megsajnálhatta volna. Hosszú órákig nem hallatszott más zaj, aztán a gyermek elhallgatott egy ideig. De csak erőt gyűjtött, nem adta fel. Kitartóan ragaszkodott az élethez. Félóra elteltével újra rákezdett, még hangosabban, még szomorúbban.

Ekkor bontakozott ki a sötétből egy ismeretlen alak. Nem volt idevaló, nem volt az aljanép része, nem volt se koldus, se tolvaj. Ruganyosan lépkedett, de szemmel láthatólag ideges volt. Zavarta valami. A sírás. Kegyetlen férfi volt, rengeteg ember vére száradt nem létező lelkén, de mégis zavarta a kislány kétségbeesett hangja. Kétségkívül csak kislány lehetett. Ha magas, vékony hangjából nem is egyértelműen, de kitartásából mindenképp kiderült. A férfi körbe-körbe járkált a sikátorban, hihetetlen, de nem volt szíve tovább menni. Valami meggátolta. Valami nem engedte, hogy figyelmen kívül hagyja a gyönge kis csecsemőt. Már messziről tudta, hogy pontosan honnan jön a hang. Talán ez késztette megállásra. Ugyanis egy szemétkonténer mélyéről érkeztek a zajok.
Bárki is járt erre és dobta a szemétbe néhány órás gyermekét, ritka kegyetlen asszony vagy férj lehetett. Ez még az idegennek is könyörtelenség volt, bármennyire is igyekezte titkolni, hiába volt gyilkos, volt neki szíve. Sóhajtva lépett közelebb a konténerhez, ami ráadásul csak résnyire volt nyitva hagyva. Bizonyára levegőt se akartak engedni szegény apróságnak, és csak véletlenül maradt ez az apró kis rés. A férfi önmagát meglepve nyitotta fel, és nézett bele. Egyből megpillantotta a szeméthalomban fekvő gyermeket, aki borzalmas állapotban volt. A haja mocskosan tapadt hófehér bőréhez, a szemei vörösre dagadtak a sok sírástól, piciny szája lefelé biggyedt a boldogtalanságtól, vékony kis teste pedig csont és bőr volt, mégis épphogy eltakarta az a vékony rongy, amibe bebugyolálták.

A férfi döbbenten emelte ki a mocsokból, és vette a karjába. Büdös volt. Azt nem részletezném, hogy mitől, de nem csak a szeméttől és a kosztól. Az idegen elhúzta a száját, átröppent a fején, hogy egyszerűbb lenne gyorsan megölni, aztán visszadobni, de végül mégsem tette meg. Fogalma sem volt, hogy mit kezdhetne egy gyerekkel. Ez valahogy soha nem szerepelt a tervei között. Soha, egyetlen pillanatig sem. És most itt volt a kezében. Félreértés ne essék, esze ágában sem volt megtartani és felnevelni. Ez a gondolat nála teljességgel abszurd volt. De itt sem hagyhatta. Sokáig állt így. A kislány kissé megnyugodott a férfi karjaiban és éhesen gügyörészett. Fogalma sem volt, hogy éppen most döntenek a sorsáról. Hogyan is lett volna? Csak néhány órája látta meg egyáltalán a napvilágot, és mégis már többet szenvedett, mint mások néhány év során. Nem sejthette, hogy a szerencse ezúttal neki kedvezett. Ha a férfi nem jár erre, meghalt volna hamarosan. Talán csak egy-két órája lett volna hátra. Hiszen újszülött volt, és gyenge, mint a harmat. Egyedül nem lett volna esélye.

A férfinek remek ötlete támadt. Már tudta, hogy hogyan szabadulhatna meg a kezében tartott problémától, anélkül, hogy sorsára hagyná. Az előkelő negyedben volt egy nagyon gazdag család, ahol tegnap a nő holtan hozta világra a gyermekét. Mi sem volt egyszerűbb, csak el kellett hozzá juttatni a csomagot, mielőtt éhen hal. Az idegen számára ez nem okozott gondot. Olyan gyorsan tűnt el a kihalt, sötét sikátorból, mint amilyen gyorsan megjelent.

Nem sokkal később egy megviselt elegáns pocakos férfi lépett ki a házának ajtaján. A szobalány a feleségével volt elfoglalva, ezért kénytelen volt neki reagálni a kopogásra. Rangon alulinak tartotta ezt, de túlságosan levert volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. Amikor lenézett a lépcsőre, döbbenten nyitotta szólásra a száját, de elakadt minden mondanivalója, így inkább becsukta. Felkapta a kimerült csöppséget, és a szobalányért kiáltott. A család gyermeke nem volt halott többé, csak egy apró csere történt. Csak az orvos, a szobalány és a két szülő tudta, hogy idegen nő gyerekét fogadták sajátjuknak. Senki más. A kislány élete egy csapásra egyenesbe került. Soha senki nem sejtette, hogy mi a magyarázat a történtekre, és hetekkel később már senki nem is foglalkozott vele. A lányuk volt és kész. Csak a különös idegen emlékezett, de ő túl szívtelen volt ahhoz, hogy gondoljon rá. Látszólag. Álarcot viselt, mint ahogy sokan mások.

Halálvölgy: Vámpírszív

Darren legalább olyan jól néz ki, mint egy félisten, egész lényéből árad a veszély. Évszázadok óta csak a bosszú éltette, és nemrég ezt is elvették tőle. Gonosz magabiztossága elenyészni látszik, és megremeg tekintetének rideg álarca. Mikor az egyik városi lány, Linette élete veszélybe kerül, kénytelen közbeavatkozni. Nem mintha szívesen tenné, hiszen a szívét már régen maga mögött hagyta. Linette a kissé rosszindulatú, cserfes, felszínes lány viszont egyből az idegeire megy. Nem engedheti elmenni, mert akkor minden veszélybe kerülne, de ha el kell viselnie előbb, vagy utóbb megőrül. Vagy mégse?

Állítólag az emberi személyiség alapvető dolgokban nem változik. De mi van, ha egyikük sem olyan, mint amit a külvilág felé mutat? Lehetséges, hogy több lakozik bennük, csak a sötét múlt beárnyékolja önmagukat?

Szeretnétek ha megírnám folytatásként? Természetesen Arielle és Nate is gyakran felbukkanna :)A válaszotokat kommentekben várom ;)

Gyere haza, kérlek

Nick szemszögű novella

Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Tanácstalanul járkáltam fel és alá, különös idegesség tombolt bennem. A húgom napok óta nem állt velem szóba és én féltettem. Fogalmam sem volt, hogy mibe keveredhetett megint. A természete rettenetesen elviselhetetlen volt, de nem volt gyilkos. Nem hittem, hogy az volna. De hogyan állhattam volna ki mellette, ha nem bízott bennem? Nem is ismertem őt. Egy idegenné vált az elmúlt évek alatt. Talán érezte, hogy kezdetben tehernek éreztem. De nem vele volt bajom. Egyszerűen csak az életem romokban hevert és én feszült voltam. Rajta vezettem le a feszültséget. Szabadságra vágytam már régóta, terveket szőttem a jövőmre nézve, és boldog voltam, hogy van egy tökéletes családom. Aztán néhány óra alatt megváltozott minden. A szüleim meghaltak, és a gyámja lettem a lelkileg összetört húgomnak. Minden álmom, minden tervem füstbe ment. Depressziós voltam.
Nem tudtam mit kezdeni az egyre távolodó testvéremmel is. Tudom, hogy kellett volna csinálnom valamit. Tudom, hogy hibáztam. Rossz testvér vagyok mind a mai napig. Sajnos, ezt nem tagadhatom. De nem tudok megváltozni. Mindig kiakaszt, és olyanokat mondok, amiket gondolok komolyan. Nem mentség, tudom. Tudtam, hogy ez nem mehet az örökkévalóságig. Ki kell vele békülnöm, vagy megőrülök. Talán ha törődnék vele, nem veszne el menthetetlenül. Talán még nem késő. Újrakezdhetnénk mindent. Jó bátyja lehetnék. Talán visszakaphatnám, és újra lenne családom. Talán csak szeretetre van szüksége. Hiszen magára hagytam. Nem voltam mellette, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Elhagytam. Pedig védenem kellett volna. Ez a feladatom, ez az ösztön velem született, de én elfojtottam magamban. Hibát hibára. És még Isabel megölésével is vádoltam. Pedig szerette őt, ebben biztos voltam. Talán csak őt is megtámadták. Örülhetek, hogy túlélte. Ehelyett letámadom, mint valami utolsó paraszt.

Vajon, hol késik már? A sulinak régen vége volt már, a nap is lement. Igaz, hogy korán sötétedett, de most ez a nap más volt. Rossz előérzetem volt. Hol lehet? Lin gyűlöli, Darren elutazott. Másokkal pedig nincsen jóban. Isabel temetését is meg kellett beszélnünk. És bocsánatot kellett kérnem tőle. Nem volt jobb nálam, de kettőnk közül, nekem kellett volna az okosabbnak lennem. Én vagyok az idősebb, a tapasztaltabb. A szüleink kiakadnának a viselkedésemért. Szégyellnének. Jogosan, hisz minden fontosabb volt nekem a haláluk óta a húgomnál. De vajon, hol lehet?
Aggodalmasan néztem ki az ablakon. Sehol semmi. Csak végtelen semmit mondó sötétség. Csak most kerüljön elő épségben és minden más lesz. Ígérem.

- Gyere haza, kérlek – suttogtam csendesen. Idegesen doboltam az ujjaimmal. Megcsörrent a telefon. Úgy rohantam felvenni, mintha az életem múlna rajta. Evelyn neve villogott a kijelzőn. Csalódottság uralkodott el rajtam. Nem szép dolog, hiszen szerettem őt, de most nem tudtam vele foglalkozni. A többfelé figyelés a nők hatásköre, nem az enyém. Én erre képtelen voltam. Nem vettem fel a telefont. Biztos voltam, hogy aggódni fog, és nem értettem a viselkedésemet. Miért vagyok ennyire kiakadva? Máskor is késett már. Valamikor napokig nem jött haza, és még csak meg sem kérdeztem, hogy merre járt. Milyen báty vagyok én? Ezentúl minden más lesz. Csak ő van nekem. Nem veszíthetem el őt is. Igaz, hogy már megtörtént, de még visszaszerezhetem. Muszáj. Bármennyire is rosszban vagyunk, én szeretem. Hiányzik. Talán még mindig az a lány a szíve mélyén, aki volt. Nem tűnhetett el minden jó. Vagy csak velem ilyen. Vagy csak ez egy védekezés a fájdalom ellen. Bárcsak hazajönne végre. Milyen jó is lenne, végre tisztázhatnánk ezt az egészet. Talán megbocsátana. Vagy megint összevesznénk, és megint elrontanék mindent. Miért vagyok ilyen ideges? Nem szokásom. De akkor mitől van ez? Nem értettem magamat. Nem értettem a világot. Nem bírtam megnyugodni. Képtelen voltam.

Késő estig nem történt semmi változás. Többször is megcsörgettem, de hiába. Ki volt kapcsolva. Tanácstalan lettem. Biztos voltam benne, hogy történt valami. De nem tehettem semmit. Nem alapozhattam egy egyszerű megérzésre, ilyen esetben. Nem voltam nő, nem voltak női szuper biztos megérzéseim. Arielle esetében pedig egyáltalán nem szokatlan a kimaradás. Lefeküdtem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, de képtelen voltam figyelni. Egész éjjel forgolódtam. Össze-vissza álmodtam minden félét, és reggel kialvatlanul ébredtem. Írtam egy üzenetet Evelynnek, hogy ne aggódjon, és otthon maradtam. Ha megkérdezné valaki, hogy miért, nem tudnék válaszolni. Nem volt rá épeszű indokom. Igyekeztem gyártani magamnak, de nem voltam jó az elméletek gyártásában. Délután volt már, mikor csengettek. Egy teljes nap után végre kaptam valami életjelet. De mikor futva kirántottam az ajtót és egy komor rendőrtisztet pillantottam meg, nem volt okom örülni. Inkább ne történt volna semmi, most már biztos, hogy gáz van. Ketten voltak, de a húgom nem volt velük. Kétségbeestem. Csak nem történt vele semmi a szülinapján… Ugye nem?

- Jó napot, maga Nick Morrison? – kérdezte illedelmesen. Nevetséges kérdés volt, hiszen egy kisvárosban éltünk. Mindenki ismert mindenkit. De ezt kívánta a hivatalosság. Ez volt a munkájuk.
- Jó napot, igen én vagyok. Segíthetek valamiben? – kérdeztem idegesen. Rossz hírt hoztak. Láttam rajtuk. És én féltem, rettegtem. Haboztak. Keresték a szavakat, és a fejemben már minden lejátszódott. Minden borzalmas eshetőség. Némán fohászkodtam magamban. Csak jól legyen, csak jöjjön haza, ugye nem történt vele semmi? Nem veszíthetem el. Nem, nem, nem.
- Sajnálattal közöljük Mr. Morrison, hogy a húga, Arielle Morrison néhány órája életét vesztette.
Nem. Nem fogtam fel a szavakat. Hazudtak nekem. Hátratántorodva dőltem a falnak, nem hittem el. Nem lehetett igaz. Hazugság. Arielle él, Arielle jól van. Biztos egy rossz tréfa. Talán csak szórakozik velem. Nem halhatott meg. Az lehetetlen.

- Megtaláltuk az autó roncsait, sajnos a holttest azonosítására nem kerülhetett sor, ugyanis szénné égett a jármű roncsaival együtt. De találtunk a jelenlétére utaló jeleket, és tanúink is vannak. Mr. Morrison, fogadja őszinte részvétünket – néztek rám komoran. Megráztam a fejem. Hazudnak, hazudnak. Nem halt meg, csak egy tréfa az egész. Persze, tudtam, hogy mindez igaz, soha nem menne ilyen messzire, hogy ezt megtegye velem. De ezt könnyebb volt hinnem. Nem fogadtam el. Zokogtam és ordítottam, de senki nem hallotta. A rendőrök elmentek, itt hagytak néhány papírt. Nem érdekelt. A fájdalom elemésztett. A világ felrobbant. És én elsüllyedtem. Mindennek vége. Az én hibám. Rossz testvér voltam, és úgy halt meg, hogy gyűlölt engem. Úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy mennyire szeretem…

Utószó :)

Sziasztok!
Először is mindenkinek még egyszer Boldog Karácsonyt! :) Másodszor szeretném megköszönni minden olvasómnak, hogy elolvasta az első (befejezett) saját történetemet. Nem mindig válaszoltam minden véleményre, de mindegyik nagyon sokat jelentett nekem. Köszönöm, azoknak, akik írtak nekem :) ♥ Nem szeretnék neveket mondani, de főleg azoknak köszönöm, akik minden fejezetnél írtak, biztatva a folytatásra, valamint rendszeres olvasóimnak :)
Holnap hozok nektek egy (talán kettő) kis meglepetést :)

Epilógus

Kéz a kézben sétáltunk egy barátságos kis utcán a lassan szálingózó hóesésben. Csodálatos volt, ahogy a hópelyhek lágyan a földre hullnak, hófehérbe borítva a világot. Gyerekek hócsatáztak pár utcányira tőlünk, az út másik oldalán pedig egy kislány építette hóemberét. Egy anyuka aggodalmasan intette óvatosságra az otthonról elmenő kamaszkorú lányát, aki oda sem figyelt rá. Egy apuka húzta szánkón a nevető kisfiát. Egy szerelmespár csókolózott nem messze a hóesésben. A világ hófehérbe fordult. Én még szorosabban szorítottam a szerelmem kezét, mire mosolyogva átölelte a derekamat, és apró puszit nyomott az arcomra. Mosolyogva bújtam hozzá még jobban, és így folytattunk az utunkat. Nem szólaltunk meg, ez a pillanat sokkal szebb volt annál, hogy szavakkal tönkretegyük. Volt elég időnk a beszélgetésre, meg kellett tanulnunk egymás mellett hallgatni is. Lágyan simogatni kezdte a hátamat, amitől megborzongtam. Nem szabadott megengednem, hogy levegyen a lábamról. Számomra az olyan helyzetek véglegesek voltak. Már tegnap akartunk elindulni ide, de akkor is levett a lábamról és nem tudtuk elhagyni a hálószobánkat, talán el nem ítélendő módon. Sok helyről késtünk ezáltal, de nem bántam. Minden pillanat Nate-tel többet ért mindennél. Igazán boldog voltam. Néhanapján összevesztünk egy-két apróságon, de a haragunk nem tartott sokáig. Bár soha nem kértünk ezekért bocsánatot, túl makacsok voltunk. Egyikünk sem bánta. Bár az utolsó veszekedésünk volt a legrosszabb. De tény, hogy megérdemeltem. Azért voltunk most itt. Egy teljes napig nem állt velem szóba a titkolózásomért, de aztán beismerte, hogy ő sem cselekedett volna másképp.

Hamar megérkeztünk a megbeszélt helyre. Heidi egy padon ülve várakozott. Kicsi testét elrejtette a rengeteg ruha, amivel a hidegtől védte magát. Kezeivel átölelte magát, miközben vacogott. Nate megmerevedett mellettem, és éreztem, ahogy elveszti minden bátorságát. Hiszen ő nem igazán helyeselte az ötletet, csak túlságosan csábító volt. Csak én mentem oda a kislányhoz, Nate-nek nem szabadott mutatkoznia. Nem néztem oda, de tudtam, hogy a szíve ebbe beleszakad. Búcsúzni jöttem Heiditől és biztosítottam a kedvesemnek, hogy láthassa a húgát. Hogy hallhassa a hangját.
- Arielle! – kiáltotta boldogan, mikor meglátott. Felpattant a helyéről én pedig átöleltem. Csakúgy ömlöttek belőle a szavak, én pedig mosolyogva hallgattam. Mindent elmondott az utolsó találkozásunk óta, és mi szívesen figyeltünk rá. Mikor elmondtam neki, hogy többet nem jövök sírásra görbülő szájjal könyörgött nekem. Könnyes szemmel átöleltem és megnyugtattam minden kétsége felől. Tudtam, hogy remekül fog boldogulni nélkülem. Nem lehettem az élete része és Nate sem. Ezt mindketten tudtuk. Ez a létünkkel járt. Szomorúan figyeltem, ahogy bánatosan átölel, majd szipogva elindul hazafelé. Néztem, egészen addig, amíg Nate át nem ölelte derekamat. Megfordultam és a mellkasába temettem az arcomat.

- Nagyszerű húgod van – suttogtam mosolyogva és szomorúan néztem az arcát, amely tele volt bánattal és vágyakozással.
- Tudom – vigyorgott rám büszkén. – Mégis csak az én húgom. És köszönöm ezt neked. Hogy láthattam.
- Szívesen – mosolyogtam és megcsókoltam.
- Jól tettük, nem? – nézett rám bizonytalanul.
Bólintottam.
- Ez a mi létünk ára. Az emberek számára halottaknak kell maradnunk. De itt vagyunk egymásnak, és csak ez számít.
Nate felnevetett. Boldog hangon.
- Pont ez az, ami végtelenül boldoggá tesz. Hogy itt vagy nekem, örökké csak velem.
- Azért el ne bízd magad – nevettem, és egy hógolyót dobtam az arca felé, ami elől természetesen elhajolt.
- Talán van más jelentkező? – kérdezte megjátszott fenyegetéssel és felkapott egy kis havat. Sajnos remek reflexei voltak, eltalált. Nevetve hátráltam.
- Nem, dehogyis – ellenkeztem hevesen. – Csak nem szabad hagyni a férfiaknak, hogy túlságosan megnyugodjanak. – Erre persze még több havat kaptam a nyakamba, és én is hóért nyúltam. Nem hagyhattam, hogy szárazon jöjjön haza, ha már én vizes vagyok. Természetesen a hógolyó harc azzal végződött, hogy nevetve zuhantunk a puha hóba, egymást ölelve és csókolózni kezdtünk…

Azt hiszem, hogy így végződnek a legvadabb, legszórakoztatóbb hócsaták, és ilyen szerelemben kezdődnek a legszebb, legboldogabb és legtökéletesebb örökkévalóságok.

32. fejezet: Vallomások

Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!! :)

- Beszélhetnénk? – nézett rám Nate várakozóan, én pedig ijedten bólintottam. Most jön a veszekedés rész, ahol elhord engem mindennek és elküld melegebb éghajlatra. Nem akartam ezt. Sóhajtottam és megelőztem mielőtt bármit is mondhatott volna.
- Ne haragudj. Szörnyen szégyellem magam a történtek miatt. Tudom, hogy ez nem elég, de mást nem tudok már tenni. Sajnálom. Sajnálok mindent.
Nem válaszolt, és én beleőrültem ebbe a csendbe. Bíróságon éreztem magam, mint aki ítéletre vár. A hóhér bárdja lebegett a fejem felett, vagy legalábbis én így éreztem. Talán butaságnak hangzik.
- Elolvastam a naplódat – jelentette ki válasz helyett, csakúgy hirtelen. Dermedten néztem rá, nem hittem a fülemnek. Erre tényleg nem számítottam. Nem az a fajta volt, aki mások magánéletében kutat. De nem rejtettem el a naplómat elég alaposan. Szerencsére a Heidis részt kihagytam. Nem tudom, hogy ahhoz mit szólna. Kiakadna. Talán jogosan, hiszen veszélyes vagyok Heidire nézve.
- Mikor? – hebegtem. Leplezni próbáltam a zavaromat, de szerencsére nem tudtam már elpirulni. Ezt komolyan szerettem ebben a létben.
- Mielőtt utánad mentem volna. Onnan tudtam, hogy hol vagy. Sajnálom, amiért későn érkeztem. Megint.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Pont időben az érkeztél… vagyis hát az utolsó pillanatban. És megmentetted Emma életét.
- Tudod… miután meghaltam, senkiben nem tudtam többé bízni. Régebben egy naiv hiszékeny bolond voltam, aki boldog és kedves mindenkivel. Ez megváltozott. Soha nem bíztam benned.
Ha meg akart bántani, nagyon jól csinálta. Nem haragudhattam rá ezért, hiszen megértettem őt. Én sem voltam jobb nála. De olyan durván hangzott ez a szájából, mintha pofon vágott volna. Bár nem mintha én bíztam volna valaha is benne.
- Érthető – vontam meg a vállam. Nem akartam kimondani az igazságot, hiszen már úgy is tudta. Biztos voltam benne, hogy tud olvasni a sorok között, anélkül, hogy szégyellnem kéne magam.
Igazam volt, Nate bólintott.
- Te is így éreztél – mondta ki azt, amit én nem mertem.
- Muszáj visszaélni a titkaimmal? – húztam el a számat. Valójában a zavaromat próbáltam leplezni, és nem volt jobb ötletem.
- Nem tudom, hogy miért olvastam el. Képtelen voltalak megérteni téged, feldúlt voltam a történtek miatt… és akkor megláttam azt a naplót – magyarázkodott zavartan. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit egy rossz dolgon kaptak. Aranyos volt. – Megváltoztál.

- Tessék?
- Én… szóval… én még mindig annak a lánynak láttalak, aki gúnyt űzött belőlem, csak azért mert úgy tartotta a kedve. Sértette a büszkeségemet. Tulajdonképpen féltem, hogy újra megalázó helyzetbe sodorsz. Így inkább elzárkóztam előled és kerestem valaki mást helyetted.
- Sarah…
- Igen, Sarah. Amikor az erdőben azt mondtad, hogy nem emlékszel semmire, akkor én nem hittem neked. Azt hittem, hogy ez csak egy újabb trükk, és nevetsz a hátam mögött. Bevallom, hogy paranoiás voltam. Aztán találkoztam Sarahval, aki odavolt értem és egy tökéletes menekülési lehetőség volt. A biztonságot választottam. A férfiak mind gyávák és büszkék. Én is az voltam. Ez Sarah halálába került, az én hibámból.
- Én öltem meg – ellenkeztem. Hihetetlen volt, hogy még képes magára kenni. Jó, hogy azt nem mondja, hogy kényszerített. Nevetséges volt. Én hibáztam. Amikor bólintott, végképp elbizonytalanodtam az épelméjűségében. Biztosan bolond.
- A naplódban igazad volt, kockára tettem Sarah életét, hiszen te még csak pár hónapja vagy vámpír. Nem várhatom el tőled, hogy tökéletes önuralommal rendelkezz, főleg ha még idegesítelek is. Arról nem is beszélve, hogy aznap elvesztettem az önuralmamat, és engedtem, hogy közelebb kerüljön hozzám, mint kéne. Ne nézz így rám, férfiból vagyok. Hajtott a vágyam és a büszkeségem. De nincs mentség arra, amit tettem.
- Arra sincs, amit én tettem.

- Nem voltál ura az érzelmeidnek. Ariadne befolyásolt téged éjjel-nappal. Ezzel kapcsolatban is buta voltam. Arról tudtam, hogy mindenkinek volt egy előző élete és vámpírként jobban kötődünk hozzá, de azt hittem, hogy ez már régen nem aktuális. Nem vettem komolyan Darrent, csak egy őrült volt a szememben. Nem foglalkoztam a veszéllyel, nem védtelek meg. Tudnom kellett volna arról a nőről, hiszen nincs más lehetőség arra, hogy aludj, a vörös szemedről nem is beszélve.
- Azt akarod mondani, hogy most már többé nem alszok és nekem is csak alkalmanként lesz vörös a szemem?
- Igen.
- De hát az nem azért van, mert vérszerető vagyok?
- Hogy mi? – nevetett fel Nate. – A vérszeretők csak egy legenda, ami Ariadne felbukkanásával jelent meg. Különféle pletykák szóltak róla, és bár ez az egy még igaz is valamennyire, de az ilyesmi nem öröklődik. Vámpír vagy. Nem több és nem kevesebb. Darrent annyira kikészítette Ariadne árulása, hogy teljesen beleőrült. De segített megmenteni téged.
- Tudom – válaszoltam mosolyogva, mire meglepetten vonta össze a szemöldökét. – Ne nézz így rám, nem igazán akarok róla beszélni.
- Meg tudsz nekem bocsátani mindenért? – nézett rám bűntudatos reménnyel az arcán. Szívdöglesztő volt. De én nem válaszoltam azonnal.
- A büszkeségem majdnem tönkretett mindent. De egyedül már csak ebbe kapaszkodhattam. Minden mást elvettek tőlem. De ezzel elüldöztelek. Gyilkos lettem. Szánalmasabb bárkinél. Úgyhogy nincs miért megbocsátanom, inkább te ne haragudj rám.

- Soha nem tűntél szánalmasnak. Egy erős, de távoli nő voltál a szememben, akit képtelen voltam megfejteni. És akit egyre inkább megkedveltem. Viharos viszonyunk ellenére – nézett a szemembe, én pedig elolvadtam. Elvesztem a szemeiben és messze szálltam. Boldogság remegtette meg a lelkemet és kedvem lett volna idiótán táncolgatni, és bambán bámulni a semmibe, és közben vigyorogni. De kívülről csak néztem az arcát és a szám széle alig észrevehetően megemelkedett.
- Én nem haragszom rád – suttogtam csendesen. – Nem is tudnék.
- Én sem. Nem tudom, hogy mit kéne most mondanom. Soha nem csináltam még ilyet. Fogalmad sincs, hogy mit éreztem, amikor halottnak hittelek. Ott feküdtél élettelenül, vérben fürödve, a szívedben egy karóval és a világ darabokra hullott. Nem tudtam, hogy mi lesz velem nélküled. Én… szeretlek, Arielle. Nem barátként, mert nem akarok csak a barátod lenni. Szeretnék veled lenni, veled létezni, veled nevetni, veled sírni. Soha nem hallottam még az enyémnél szánalmasabb szerelmi vallomást. De én csak veled szeretnék lenni. Szeretlek. Adsz nekem egy esélyt?
A torkomra forrtak a szavak, nem hittem a fülemnek. A könnyeim szépen lassan eláztatták az arcomat és anélkül, hogy tudatában lennék a tetteimnek a nyakába vetettem magam. Mindeközben nevettem és sírtam egyszerre.

- Igen. Én is szeretlek. Nagyon szeretlek – sikítottam boldogan. A következő pillanatban az ajkai lecsaptak az enyéimre és minden más megszűnt. Forró vágy, égető boldogság áradt szét a testemben. Örökre így akartam maradni. Kezeivel lágyan a hátamat cirógatta, ajkaival az enyémet kényeztette. Mindeközben úgy ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni.
Életem egyik legszebb pillanata volt. Csak a boldogság létezett. És végre bízni kezdtem egy szebb jövőben. Hinni kezdtem újra a szerelemben. Mert a szerelemnél és a szeretetnél nincsen fontosabb a világon. Mindenki ezért küzd. Mert ezért megéri küzdeni. Minden boldog szerelmes pillanatért megéri élni és szenvedni. Mert két kéz adatott, hogy érintsünk, két fül, hogy halljunk, két szem, hogy lássunk, két tüdő, hogy lélegezzünk, de csak egy szív. Egyetlen szív, ami szüntelenül keresi a párját és boldog csak a szíve másik felével lehet.

Mert a szeretet és a szerelem a legfontosabb a világon.

31. fejezet: Búcsú

Amikor felébredtem, már nem éreztem fájdalmat. Meglepetten tapasztaltam, hogy puha ágyban találtam magam, még hozzá a saját ágyamban. Fáradtan nyújtóztam egyet, még éreztem a testemben a tompa sajgást a sebeim helyén, de már nyomtalanul eltűntek. Vámpír extragyógyulás. Néha hasznos. Egy valamit még mindig nem hittem el. Éltem. Annyira beleéltem magam a halál tudatába, olyan közel jártam hozzá és már el is fogadtam, hogy különös volt belegondolni abba, hogy bár nem a szó rendes értelmében, de élek. Ha nem történik hasonló eset, akkor örökké. Ez furcsa volt. Hiszen mihez kezdhetnék magammal egy örökkévalóságon át? Aztán eszembe jutott Nate, és homályosan emlékeztem a szavaira. Az egész egy rémálomnak tűnt, az utolsó tiszta emlékem, hogy…. már nem is tudom. Talán mielőtt elolvastam Darren levelét. De Nate azt mondta, hogy szeret. Ő mentett meg. Vagy csak vágyálom volt csupán? Nem ha nem volt valóság, abba tényleg belehalok…

- Felébredt – hallottam egy hangot a földszintről. Nate volt az, és nem volt egyedül. Izgatottan hallgatóztam, de mikor meghallottam egy ember szívdobogását lefagytam. Aztán megnyugodtam kissé, mikor megéreztem Emma vérének az illatát. Az viszont zavart, hogy szomjas voltam. Vissza kellett fognom magam, nem akartam őt bántani. Ezek szerint sikerült megmentenem. Vagyis megmentenünk. Nate nélkül mindketten halottak lennénk.
Nate szavaira Emma felsikkantott és felpattant.
- Várj. Majd én, te maradj itt – mondta neki Nate. A hangja fagyos volt, olyan, ami az utóbbi időben mindig. Félni kezdtem. Talán semmi nem változott köztünk, talán csak képzeltem a szavait.
Remegve vártam, ahogy emberi tempóban feljöjjön a lépcsőn. Ezzel csak még jobban idegesített. De tudtam, hogy csak nem akar rám ijeszteni. Mégis csak most tértem vissza a halál küszöbéről. De mikor belépett a szobába, elállt a lélegzetem. Nem tudtam hirtelen mit mondani, gombóc nőtt a torkomban, és azt hittem, hogy soha többé nem lesznek értelmes gondolataim.

- Hogy vagy? – kérdezte csendesen. Nem volt semmi érzelem a hangjában, ami megijesztett. Majdnem meghaltam, nem volt erőm még vele is harcolni. Képtelen lennék.
- Élek – grimaszoltam, mire megrándult az arca. Nem értettem a viselkedését, nem tudtam hova tenni. Hogyan képes ennyire megfejthetetlen lenni? Ó, bárcsak látnám a gondolatait. Minden mennyivel könnyebb volna. – És Emma?
- Ő jól van, a földszinten van – felelte, de olyan hangon, mintha az időjárásról beszélgetnénk. Fogalmam sem volt, hogy most hogyan kéne viselkednem. Tanácstalan voltam. Ráadásul zavarban voltam. Megmentette az életem. Előtte pedig megöltem a barátnőjét. A szeme láttára. Akit szeretett. Várjunk, hogy is van ez? Szerette Saraht, de mikor azt hitte, hogy halott vagyok, azt mondta, hogy engem szeret. Valamelyik hazugság volt, vagy félreértés. És félek, hogy az előbbi volt igaz. Arra sokkal több az esély. Összezavarodtam. Fogalmam sem volt, hogy kit szeretett. Itt állt előttem, és mégis távol éreztem magamtól. Nagyon távol. Mintha nem ismerném.
Megöltem Saraht. A szégyen elemi erővel csapott le rám. Visszarogytam az ágyra, és éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szememet. Nate aggódva ugrott elém, miközben én egyre keservesebben éreztem magam.

- Jól vagy? Mi a baj? – Ijedtnek tűnt. Miért nem utál? Megérdemelném. Hogyan is hihettem, hogy hozzá jövök vissza? De a halál jobb, mint az élet egyedül. Mint az élet nélküle…
- Annyira sajnálom – nyögtem ki. – Ne haragudj… én… - próbáltam mondani, de nem jöttek a szavak. A következő pillanatban pedig Emma nyitott be, és szinte a nyakamba ugrott. Nem értettem őt sem. Hisz ő utál. Majdnem meghalt miattam. Veszélybe sodortam.
- Emma, mondtam, hogy ne gyere fel – mondta Nate egy kicsit bosszúsan. Emma nem törődött vele.
- Nem bántom – néztem Nate-re, és visszaöleltem Emmát. Annyira hiányzott már egy barátnő. Legalább egy pillanatra.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor elengedett. Némán bólintottam, de a könnyeimet nem rejthettem el. – Sajnálom, hogy nem hittem neked a múltkor. Sajnálom, amiért utáltalak.
- Teljesen jogosan gyűlölsz – vontam meg a vállam. Kiszúrtam egy pontot a falon, és azt néztem meredten.
- Megmentetted az életemet – nézett rám hálásan. – Én én… túl szigorú voltam veled. Melletted kellett volna lennem, nem duzzognom. Szükséged volt rám.
- Nézd – ellenkeztem. Teljesen zavarba hozott ez a hálaáradat. – Az életedet én sodortam veszélybe. Az volt a legkevesebb, hogy helyrehozom. És én üldöztelek el, nem a te hibád volt. Szörnyű voltam. Teljesen érthető, hogy…
- Hagyd abba. Ne hibáztasd magadat. Itt az ideje, hogy rendbe hozzuk a dolgokat… - mosolygott rám.
Bármilyen tökéletesen hangzott, tudtam, hogy mit kell tennem. Beleszakadt a szívem, de ez volt az egyetlen megoldás. Nem lehettem ilyen önző. Megráztam a fejem. Ez egy kissé leforrázta, láttam rajta.
- Emma, nagyon sajnálom, hogy ez így alakult. Soha nem volt jobb barátnőm nálad. Lin és Isabel nem pótolhattak téged. Isabelt tényleg kedveltem, de mindig is te voltál a legjobb barátnőm. Mindent sajnálok. De mi többé nem lehetünk barátok – mondtam ki a legsúlyosabb mondatot. Hátrált egy lépést és megbántottan nézett rám. Nate-re rá se mertem nézni.
- Miért?
- Mert nem lehet. Emma én meghaltam, de te még élsz. Én örökké élek, te pedig halandó vagy. Én nem mehetek ki az utcákra, neked ott van az életed. Ha nem most, akkor évek múlva tűnnék el az életedből. És hidd el, az sokkal rosszabb lenne. Éveket nem tudok kitörölni az emlékezetedből…
- Tessék? – nézett rám megütközve.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte Nate halkan.
Bólintottam.
- Muszáj lesz egy kicsit módosítanom az emlékezeted… ahhoz, hogy normális és boldog életed legyen, nem szabad tudnod a vámpírokról. Nem szabad emlékezned azokra a szörnyűségekre, amiken keresztül mentél.
- Nem kell féltened, nagy lány vagyok már – közölte fagyosan. – És ha én emlékezni akarok?
- Miért akarnál? – kérdeztem hidegen. De nem tudtam hitelesen játszani a jégkirálynőt, a könnyeimet képtelen voltam elrejteni. Talán nem is akartam.
- Mert most már tudom, hogy nem minden az, aminek látszik. És…én nem akarlak újra utálni. Emlékezni akarok a barátnőmre. Kérlek.
- Nem – ráztam meg a fejem. Így volt helyes, ezt kellett tennem. Évekig csak magammal törődtem, abba kellett ezt hagynom. Így volt neki a legjobb.

- Majd én megcsinálom – szólalt meg Nate. – Még nem vagy elég erős.
- Dehogynem – ellenkeztem.
- Ha iszol is, kell pár nap amíg…
- Akkor elmegyek inni és utána – ellenkeztem. Emma beleharapott a szájába, Nate pedig zavartan fordította el a fejét. Nem tudtam, hogy mi rosszat mondtam.
- Mi van?
- Nem kell messzire menned – válaszolt végül Nate.
- Merthogy?
- Amíg nem voltál magadnál, belőlem ittál. Most is ihatsz belőlem – szólalt meg Emma vékony hangon.
Felpattantam, és Nate-nek ugrottam. Dühös lettem.
- Te ezt hagytad?! – üvöltöttem a képébe. Hogy képzeli? Hogy merte ezt megtenni velem? Hogy merte? Mit képzel magáról? Gyengéden fogta meg a testemet, mintha kárt tudnék benne tenni.
- Nyugodj meg. Vészhelyzet volt.
- És most is az van?!
- Minek mennél messzire ha itt vagyok én is? – vonta meg a vállát Emma. – Úgyse emlékszem rá. Erre se fogok.
- A barátnőm va… voltál – ellenkeztem.
- És akiből most innál az nem lenne valakinek a barátnője vagy a barátnője? – kérdezte szkeptikusan.

- Igazad van – bólintottam, de akkor sem tetszett az ötlet. Viszont ez nyújtotta a lehető legjobb lehetőséget. És bár áldozattal járt… nem tehettem máshogy. Nem akartam erőszakhoz folyamodni. – Nate, kimennél?
Bólintott és már itt sem volt. Emmához fordultam, aki kissé ideges volt. Normális reakció volt. Szavak helyett átöleltem, aztán néhány perc múlva elengedtem, és a bőrébe haraptam. Nem éreztem azt az élvezetet, azt a mámort, amit máskor. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól: ő a barátnőm. Nem tartott sokáig, csak addig, amíg a vére feltöltött energiával. Utána pedig módosítottam az emlékezetét. Könnyes szemmel kaptam el, amikor elájult.

- Nate! – kiáltottam. – Hazavinnéd? – néztem rá.
- Biztos jó ez így? – kérdezte, miközben átvette Emmát. Sírva néztem, ahogy a karjaiba kapja, és arra gondoltam, hogy soha többet nem láthatom. Soha. És ő nem fog rám emlékezni. Számára már hónapok óta halott vagyok, és évek óta nem volt a barátnőm. Nem jelentek majd neki semmit.
Nate felé csak bólintottam, és miközben eltűntek, én az ágyra rogytam. Csak néztem ki üresen a fejemből és gondolkoztam. Hogy helyesen cselekedtem-e. Hogy így jobb lesz-e. Őszintén reméltem. Mikor Nate visszatért, leült az ágyam szélére.
- Beszélhetnénk?

30. fejezet: Szeretni valakit, valamiért

Nem éreztem semmit, csak lebegtem. Nem létezett többé a fájdalom, nem voltak többé gondok. Nem létezett semmi. Csak csend, sötétség és béke. Élveztem. Olyan megnyugtató volt. Soha nem volt részem ilyesmiben. A nevemet se tudtam, eltűntek az emlékeim. Mégsem aggódtam, hiszen itt biztonságban voltam. Csend. Béke. Nyugalom. Bárcsak a világ mindig ilyen volna.
Hirtelen elvakított a fény és egy képet láttam. Vagyis ez nem éppen az ideillő kifejezés. Akit láttam… az én voltam. Visszatért minden miközben felülről láttam önmagamat. Borzalmasan néztem ki, nem volt bennem élet. Vér ömlött belőlem mindenhonnan, és nem voltam eszméletemnél. Nate mellettem volt. A testem mellett térdelt, és kétségbeesetten szólongatott. Zokogott. Rimánkodott nekem. Döbbenten figyeltem, ahogy az ölébe vonja ernyedt testemet, és a lágyan simogatni kezdi az arcomat. Mindeközben lágyan ringatott, mintha törékeny porcelánbaba volnék. Letörölte az arcomról a könny és vércseppeket, de a könyörgést nem hagyta abba. Hozzám beszélt. Azt kérte, hogy ne hagyjam itt, ne menjek el. Ironikus hiszen nem mentem én sehova, mozdulatlanul feküdtem a karjaiban.
- Arielle… kérlek… szeretlek… - suttogta szomorúan. Megszakadt a szívem. Darabokra hullott. Mégsem éreztem fájdalmat, a kín már nem az enyém volt. Meghaltam. És ezt már Nate is tudta. Azért nem tett semmit, meg sem kísérelte a megmentésemet. Mert már nem volt mit megmenteni. Már érzelmeim sem voltak, csak kósza emlékképek, hogy valaha az enyémek voltak. Láttam a könnyeit, és hirtelen mindent megértettem. Mi ketten igazán szerettük egymást, de ostobán hagytuk, hogy a büszkeségünk fölénk kerekedjen és közénk álljon. Olyannyira féltettük a szívünket a fájdalomtól, hogy a boldogságtól is elszakítottuk. Nem mertünk szeretni, nem mertünk megnyílni. Nem bíztunk egymásban, és ezzel hatalmas hibát követtünk el. Mindketten.
- Bocsáss meg nekem… Arielle… ne halj meg… gyere vissza hozzám… - mondta nekem, mintha számítana ez bármit is. De ő nem tudhatta, én nem haragudtam. Csak túl önfejű voltam, túl makacs, túl büszke. Bárcsak kaphatnék még egy esélyt, még egy utolsót. Soha többé nem hagynám, hogy bármi is a szerelem útjába álljon. Soha nem voltunk igazán együtt. Csak néhány lopott csók volt a mi szerelmünk. De ez több volt mindennél. Mert a szeretet nem percekben mérhető, nem szavakban, nem tettekben. A szívnek semmilyen hatalom nem parancsol. Nem befolyásolja semmi sem. Mert az lehetetlen. A szerelmes szívnek senki nem parancsolhatja meg, hogy ne szeressen. Ha pedig nem szeret, akkor soha nem lángol igaz szerelemre.

- Mi történt? – szólalt meg egy másik férfihang. Darren kábán állt talpra, majd kissé döbbenten körülnézett. Romhalmazzá vált az otthona. A gyűlölt nő holtan hevert a romok között, én pedig szintén holtan Nate karjaiban. A szerelmem nem szólt semmit, csak némán nézett, és még szorosabban ölelt magához, mintha meg akarna védeni. Mintha lenne ennek értelme. Mintha bármilyen veszély fenyegetne a halálom után.
- Ariadne és Arielle megölték egymást, boldog lehetsz – felelte végül Nate fagyosan. Szinte metszette a hangja a dohos levegőt. De Darren nem tűnt boldognak. Nem mondott semmit csak letérdelt a testem mellé, és Nate-re nézett. Magyarázni kezdett valamit, de a hangját nem hallottam. Még láttam, ahogy Nate arca reménnyel töltődik fel, aztán a kép eltűnt. A sötétség ismét lecsapott rám, körülvett. De csak rövid ideig. Két régen látott arc tűnt fel a semmiből, én pedig döbbenten meredtem rájuk.

- Anyu? Apu? – dadogtam zavarodottan. A környezet megváltozott, a sötétség elenyészett és egy zöldellő napsütötte tisztáson találtam magam. A szüleimmel.
- Kicsim – szorított magához anyu, apu pedig hatalmas kezeivel hátulról karolt át minket. Újra megteltem érzelmekkel, az üresség eltűnt és én sírni kezdtem. Az örömtől, a boldogságtól, a bűntudattól. De nem kezdtek el szidalmazni, nem fedtek meg a tetteimért, pedig megérdemeltem volna. Szégyenkezniük kellett volna. De egyiket sem tették. Csak úgy öleltek, mintha a világ összes szeretetét akarnák nyújtani felém. Én pedig zokogva bújtam a védelmező karjaikba.
- Annyira hiányoztatok – szipogtam, mikor elengedtek annyira, hogy lássák az arcomat. Anyu szemei is könnyesek voltak, apu pedig képtelen volt elengedni. Nem is akartam, hogy megtegye.
- Ti is nekünk, szívem – mondta apa kedvesen, vágyakozva. Imádta a gyerekeit. Nagyon kevés apa van, aki normálisan bánik a családjával és szereti őket. Ő a ritka csoportba tartozott.
- Sajnálom – bukott ki belőlem szinte öntudatlanul. Nem is tudtam, hogy igazán most mire mondom ezt. Mindent sajnáltam. Mindent, amit tettem és mindent, amit nem tettem meg.
- Büszkék vagyunk rád, Arielle – mondta anyu válaszként. Hitetlenkedve néztem rá, talán ez az egész hallucináció volt. Hiszen nem lehet, hogy ennyivel megússzam a dolgot. – És sajnáljuk, hogy ilyen sorsod lett.
- Az én hibám…
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hibáztál, mert sokszor előfordult – dörmögte mackóhangján apu. - De senki nem tökéletes. És amiken keresztül mentél… mégis erős maradtál.
- De nem eléggé. Meghaltam – ellenkeztem. – Én annyira sajnálok mindent. Nem szabadott volna meghalnotok. Inkább nekem kellett volna. Miattam voltatok ott, az én hibám.
- Tévedsz, drágám – ellenkezett anyu lágyan.
- Suzanne… a lányunk éppolyan, mint te. Amit a fejébe vesz, azt onnan kiverni lehetetlen – viccelődött apu, de anya ezt most figyelmen kívül hagyta.
- Nem a te hibád volt, te csak egy védtelen gyerek vagy, akit ha élnék halálomig védelmeznék. Ne okold magad. Ami történt megtörtént, lehetetlen rajta változtatni.
- De…
- Nincs de. Talán ennek így kellett történnie. Hiszen ki tudja, hogy mi miért történik? Minden rosszban van valami jó. Mondjuk Nate – kacsintott rám anyu.
- Vele is elrontottam mindent. És már úgyis mindegy.
- Mindketten túl büszkék voltatok, és féltetek attól, hogyha megbíztok egymásban, ha közel engeditek magatok a másikhoz, akkor összetörik a szívetek. Hibáztatok. De helyrehozhatjátok.
- Tessék?
- Nem csak azért vagyunk itt, mert borzasztóan hiányoztál – simított ki apa egy hajtincset az arcomból. Az arcán apró mosoly bujkált. Annyira hiányzott ez a két ember…
- Hát?
- Hanem mert meg kell tőled valamit kérdeznünk – folytatta anyu lágyan. Egy könnycsepp folyt végig az arcán, de mosolygott. – Élet és halál között lebegsz, és rajtad áll, hogy melyiket választod. Visszatérsz vámpírként, és ott folytatod, ahol abbahagytad vagy velünk tartasz a túlvilágra?
- Hogy mi? De hát meghaltam... – mondtam döbbenten. Semmit sem értettem.
- Nem haltál meg, Ary – ellenkezett anyu. A becenevem hallatán majdnem sírva fakadtam. – Éppen haldokolsz. Mindez csak a képzeletedben történik, de persze ez a valóság is bizonyos szinten. Nate és Darren éppen kétségbeesetten próbálnak téged megmenteni. Jó úton járnak, a tested már gyógyul.
- Nem haltam meg? – kérdeztem döbbenten. Számomra csak ez volt a lényeg. Hát mégsem veszett el minden. Visszamehetek Nate-hez, és boldogok lehetünk. Hirtelen boldogság öntötte el a lelkem. Aztán eszembe jutott a másik lehetőség. A szüleimmel lehetnék. Azzal a két emberrel, akik tényleg igazán szerettek és akik mellett boldog voltam. Akiknek a hiányába majdnem belepusztultam. Akik itt voltak előttem.
- Vissza akarok menni, de…. nem akarom, hogy ne legyetek velem – nyögtem ki végül bizonytalanul.
- Mi mindig itt leszünk. Mindig veled leszünk, kicsim. És bár te nem látsz minket, mi mindig figyelni fogunk és támogatunk téged.
- Annyira szeretlek titeket – szipogtam szomorúan és hevesen átöleltem őket. Csak mikor szétváltunk kérdeztem meg az utolsó dolgot, amit nem értettem. – Hogyan csatlakoznék hozzátok, ha ti a Mennyben vagytok én pedig a Pokolban leszek?
Anya megremegett, apa arca megrándult.
- Nem fogsz a Pokolra jutni – szólalt meg végül apa. – De döntened kell. Nincs több időnk. Visszamész?
Bólintottam.
Anyu még utoljára letörölte a könnyeimet, és homlokon csókolt. Apu egy hatalmas mackós ölelésben részesített, aztán Adam és Suzanne Morrison eltűnt. Újra a sötétségben találtam magam, a tisztás teljesen eltűnt. A távolban Nate arcát láttam, és a lábaim öntudatlanul indultak el feléje. Közben a hangok is visszatértek.

- Nem reagál semmire – mondta Nate kétségbeesetten. – A testét sikerült meggyógyítani, de mi van ha ez nem elég?
- Nem tudom – válaszolt Darren tanácstalanul. – Én tényleg azt hittem, hogy ez segíteni fog. Beszélj hozzá. Többet nem tehetünk. Sajnálom Nate. Mindent sajnálok. És most elviszem valahova a kurva testét – bökött Ariadne mozdulatlan testére, és elindult feléje. Majd durván felkapta, és teleportált.
Mikor Darren eltűnt, Nate megszólalt.
- Szeretlek, Arielle. Soha nem mondtam ezt neked, sok mindent tettem, amit nem kellett volna. Ostoba voltam. De kérlek… ne halj meg. Darren szerint még nem haltál meg. Azt kívánom, bárcsak igaza lenne. A karó néhány milliméterrel elhibázta a szívedet. Ha eltalált volna… akkor nem lenne kiút. Kérlek… kérlek…

A hangját egyre tisztábban hallottam, a testemen kezdtem érezni az érintéseit. Lágyan cirógatta az arcomat, a karomat, és védelmezve ölelt magához. Visszatért a fájdalom. A testem minden porcikája sajgott. Nem úgy, mint korábban, hiszen begyógyultak. De még egy darabig érezni fogom őket. És a fájdalom nélküli állapot után kissé kellemetlen volt.
Megrándultam.
- Arielle? – kérdezte Nate izgatottan. Megszorítottam a kezét, mintha kapaszkodnom kéne beléje, hogy kinyissam a szememet. Végül sikerült. A fényesség elvakított. Pislognom kellett néhányat, amíg nagyjából tisztán láttam. Nate ragyogó mosolyával találtam szemben magam. Próbáltam viszonozni, de csak egy erőtlen rándulásra tellett.
- Én… - nyöszörögtem rekedten. A hangom szörnyű volt. - …is… szeretlek – nyögtem ki sikeresen, aztán elájultam.

29. fejezet: Újraéledt szerető

Hangok. Kiabálás. Zokogás. Ezek voltak az első dolgok, amiket érzékeltem. Aztán a fájdalom. Irtózatos fájdalom. Nem értettem. Ha meghaltam, akkor nem szabadna fájnia. De biztosan a pokolra kerültem. Csak így lehet. De igazán elmúlhatna. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint akinek az összes csontja eltörött volna és aztán rosszul forrt volna vissza. Emma zokogását még mindig hallottam. Hogyan lehet, hiszen meghaltam.
- Arielle – nyöszörögte halk hangon Emma. Nem hittem a fülemnek. Neki élnie kellett, de ha ő élt… akkor én is. Nem élhettem, én biztos halott voltam. Mégis fájt mindenem. Talán hallucinálok. Talán Emma nincs is itt. De hallucinálnak a halottak? És mintha Darren zihálását hallanám… Ez volt az a pillanat, amikor kinyitottam a szemem.

Azt hiszem, hogy a látványra nem voltam felkészülve. Mindent el tudtam volna képzelni, de azt, hogy Ariadnénak köszönhessem az életem, na azt nem. Pedig így volt. Legalábbis amennyire érzékelni tudtam a dolgokat. Darren és Ariadne egymással szemben álltak, támadásra készen. A hasonmásom arcán végtelen gúny és cseppnyi öröm tükröződött, Darren viszont döbbenten meredt az előtte álló nőre. A szemeiben gyűlölet lángolt fel, de az értetlenkedés lefagyasztotta.
- Ariadne – sziszegte Darren megtalálva a hangját. Úgy köpte a szavakat, akár egy mérges kígyó. Hát erre is képes a szerelem. Ádáz gyűlöletté fajult, hogy elpusztítson mindent, ami az útjába állt. Az álmom képei valóságosak voltak. De annyira kába voltam, hogy abban sem voltam biztos, hogy ezt nem álmodom-e. Emmára néztem. Patakzottak a könnyei, a teljes zavarodottság volt az arcán olvasható. Nem értett semmit. Hiszen kettő volt belőlem és mégsem.

- Rég láttalak, drága – szólalt meg Ariadne mézes-mázosan. Kísérteties volt. Még soha nem hallottam ilyen színben a hangomat. Hogy lehetett itt ez a nő, aki meghalt?
- Most látsz utoljára – dühöngött Darren. Az arcán nem a megvető utálat uralkodott, hanem a vad szenvedélyes gyűlölet. Még mindig szerette őt. Ennyi év után is. Kezdett egyre nagyobbat nőni a szememben. Természetesen nem bocsátottam meg és nem kezdtem el kedvelni, de el kellett ismernem, hogy voltak érzelmei. Most értettem meg igazán, hogy a szeretetnek nem lehet parancsolni. A szívedet nem hatják meg az észérvek, a csalódások, vagy a keserű emlékek.
- Ebben biztos vagyok – nevetett gúnyosan a hasonmásom. Az arcán tömény gonoszság és gyűlölet uralkodott. Nem vették észre, hogy magamhoz tértem, vagy talán nem is akarták. Nem tudhattam. Csak néma szemlélője voltam az eseményeknek. Nem vihettem ki észrevétlenül Emmát, teleportálni egy másik emberrel pedig nem volt erőm. Csak a türelem és a várakozás maradt. Meg kellett várjam a megfelelő alkalmat. És erőt gyűjtenem. Ostoba lennék, ha azt hinném: ennyivel megúsztam. A java még hátra volt. Legalábbis minden megérzésem ezt súgta.

- Mit szeretnél tőlem? – kérdezte Ariadne.
- Tőled? Semmit. Csak azt, hogy dögölj meg.
- Bosszú, édes bosszú?
- Bizony – felelte a férfi. Magabiztos volt, legalábbis kívülről. Veszedelmes és erős. Nem hinném, hogy túlélném, ha bárki is ilyen gyűlölettel nézne rám. Nem hinném, hogy lenne elég bátorságom. De a bizarr ősömet ez látszólag cseppet sem zavarta, inkább csak szórakoztatta.
- Hajrá – vonta meg a vállát nemtörődötten, a szája szegletében mosoly bujkált. Ujjaival a hajtincseit csavargatta, és nem érte váratlanul, amikor Darren a két erős markával csapott le a nyakára. Ariadne egyetlen laza mozdulattal taszította le magáról és repítette a levegőnek. A falnak csapódva zuhant a földre, de mielőtt elterült volna már fel is pattant. A levegő szinte szikrázott, feszültség itatta át minden darabját. De mielőtt Darren újra nekiment volna, a nő felemelte a kezét, megállásra késztetve. A mozdulatközben lágyan végigsimított a mellkasán, mire morogni kezdett. Úgy, mint egy bősz vadállat, mint egy kitörni készülő fenevad. Soha nem láttam még őt ennyire veszélyesnek, pedig én csak ezt az oldalát ismertem.

- Miért akarsz bántani? – kérdezte meg lágyan, aki nem ismerné, azt gondolná, hogy kedvesen. Persze, erről szó sem volt.
- Gyűlöllek.
- Kihasználtalak, és? – vonta meg a vállát, mintha ebben nem lenne semmi rossz. Fel sem fogta, hogy mit tett a múltban és mit tesz a jelenben. Ez a nő nem én voltam. Ennyire aljas még én sem lehettem.
- Én szerettelek – sziszegte Darren indulatosan.
- Ha ez vigasztal… amúgy sem szerethettél volna. Az érzéseimtől és a terveimtől függetlenül. A szerelmed irracionális és lehetetlen dolog volt. Én csak véget vetettem ennek.
- Miről beszélsz?

- Nos… mielőtt megöllek, talán elárulhatom a válaszokat. Mert ebből a házból csak én távozom élve, ebben biztosak lehettek – kacsintott rám. – Szóval… röviden és tömören: az anyám beleszeretett egy vámpírba. Megszökött vele, a felesége lett és teherbe esett tőle. A férfi eltűnt, és elterjesztette a halálhírét, hogy kimagyarázza magát az anyámnál. Az anyám abban a hitben halt meg, hogy az apám szerette őt, és ezért mások megölették. Belehalt a szülésbe és megszülettem én. Félvérként mindenkitől különböztem, de mikor tudomást szereztem a múltamról, kutatni kezdtem az apám után. Elcsábítottam különféle vámpírokat, akik segíthettek. Így jutottam el hozzád. Könnyű zsákmány voltál, azonnal a lábaim elé borultál. Nem is sejtetted, hogy ki vagyok. Steven Richo és Martha Morell törvénytelen eltitkolt lánya. - Darren és én lefagyva meredtünk rá. Nem hittem a fülemnek. Ez nem lehetett igaz. Nem. Rosszul hallottam. Darren hátrált néhány lépést és a fal tövébe roskadt. Fejét a kezébe temette, és kétségbeesetten túrt a hajába. Már nem volt veszedelmes, elveszett volt.
- Az apámat nem ölték meg, legalábbis nem akkor. Én öltem meg őt. De ahhoz, hogy ezt megtegyem erősebbé kellett válnom. Az egyetlen mód, erre az volt, hogy a testvérem változtasson át. Ettől válhattam csak elég erőssé ahhoz, amit tettem. Hidegvérrel gyilkoltam meg, de ha ez vigasztal nem volt könnyű ellenfél. De megérte az anyámért és miattam…
- De utolsó rohadt szajha – morogta Darren földöntúli hangon. Úgy pattant fel, mintha rugó lökte volna, és vicsorogva ugrott a nevető Ariadnénak. A harc hosszú percekig tartott. Emberi szemmel követhetetlen volt, én pedig nem figyeltem oda. Gyorsan Emmához kúsztam és eloldoztam a köteleit.

- Fuss – suttogtam halkan. Ijedten nézett rám. Annyira, hogy én is megijedtem. Féltem, hogy ezek az élmények örök kárt okoznak benne. Talán soha nem lesz már ugyanolyan. Csakis miattam.
- Nem hagylak itt – motyogta bátortalanul, de a következő pillanatban Darren a falhoz vágódott és eszméletlenül terült el a földön. Ariadne tekintete pedig rám szegeződött. Nem tudtam többé Emmával foglalkozni. Szinte ösztönösen álltam fel, védve egykori barátnőmet. Így kerültem szemtől szembe önmagammal. Kísérteties volt. Mintha tükörbe néznék.

- Nem mentek ti sehova, élve legalábbis nem. Ketten nem létezhetünk drága Arielle, nem jöttél még rá? Én meghaltam. És ha te életben maradsz, én halott maradok. Ha megöllek, az enyém lesz az életed.
- Miért hasonlítunk ennyire? – kérdeztem a szavába vágva. Nem érdekelt a mondandója, tisztában voltam vele, hogy mit akar velem. Láttam rajta, hogy gondolkozik rajta, hogy válaszoljon-e.
- Azt gondolom, tudod, hogy a vámpírok lelke a haláluk után újjáéled egy napon egy emberi testben. Nagyon ritka, hogy a reinkarnált test ismét vámpír legyen. Mikor vámpír lettem felkerestem egy idős asszonyt, aki azt állította, hogy jártas a mágia rejtelmeiben. Nem igazán hittem neki, de egy próbát megért. Az volt a kérésem, hogy a halálom után újjászülethessek. Ez persze ebben a formában lehetetlen. Mondott nekem egy jövendölést.
„Évszázadokkal később véredből születik egy leánygyermek, akinek életét a te gyilkosod vevé el, és akinek testében a lelked újjászületik. Saját tudata lesz, saját lénye, de ha sikerül őt az uralmad alá vonni, vagy elvenni az életét önön kezed által, akkor a földi porhüvelye a tiéd lesz…”
Miután elvégezte a rituálét, megöltem. Nem hittem neki. Hiszen mekkora esély lenne arra, hogy valamelyik női leszármazottamat Darren öli meg és véletlenül majd pont őbenne születik újjá a lelkem? Normális esetben a vámpírt nem befolyásolja az előző élete, de a mágiának hála a mi kapcsolatunk különleges lett. Képes voltam olyan érzelmeket kelteni benned, amiket valójában nem is éreztél. Akkor az erdőben megszálltalak téged és szinte rávetettem magam Nate-re. Tudtam, hogy ezért gyűlölni fog. Aztán haragot és fájdalmat keltettem benned. A dühödet felgerjesztettem. Csakhogy minél inkább gyűlöljön téged. Muszáj volt, hogy mindenkitől elszakítsalak. És hogy miért nézel ki úgy, mint én? Ennek is az asszony rituáléja az oka. A varázslat szeszélyes. Te illettél pontosan a képbe, és pont ezért olyannak születtél, akárcsak én.

- Külsőleg – ellenkeztem makacsul. Végre visszanyertem a hangomat, eddig nem tudtam megszólalni a döbbenettől.
- Hát igen. A lelkedet a szerelem meggyógyította, a gonoszság kiveszett belőled, hiába is próbáltam újraéleszteni. De nem lehet minden tökéletes. Ez az apró kis momentum nem gátolt meg a terveimben. A lelkem parazitaként tengődött fogolyként a testedben. Belőled szívtam energiát ahhoz, hogy most itt legyek. Ezért tudtál aludni. Pechemre álmaidban az életemet láttad. De szerencsére a fontosabb részeket sikerült elrejtenem.
- Még nem öltél meg, ne bízd el magad.
- Azt hiszed, hogy életben maradhatsz? És kinek élnél? A szeretett férfit elüldözted magad mellől, mert ostoba és vak voltál. De én elárulom neked, végső titokként: Nate szerelmes volt beléd, te ostoba.
Döbbenten meredtem rá, és rájöttem, hogy igaza van. Vak voltam. Mindvégig ott lebegett az igazság a szemem előtt, de én nem vettem észre. Hiszen voltak jelek. Olyan célzások, olyan pillanatok, amik egyértelműek voltak. Csak nem nekem. De már mindegy. Mindent tönkretettem.

Hirtelen támadt nekem, de először nem is ellenkeztem. Hiszen tényleg nem volt miért élnem. A depresszióm újult erővel rohamozott meg és halálosan meggyengített. Az életem volt a tét, és képtelen voltam küzdeni. Sorra kaptam az ütéseket, a csapásokat, a fal utolsó épen maradt oldalát is összetörtem a testemmel. Nem számított. A könnyek némán folytak végig az arcomon. Elbuktam. Emma sikolya térített csak magához. Hiszen ha meghalok, ő is meghal. Ez felébresztette a védekező ösztönöm és beszálltam a küzdelemben. Bár tudtam, hogy ez még csak az előjáték volt. Ha gyorsan akart volna megölni, már nem élnék. De megpróbáltam legyőzni őt. Teljesen mindegy, hogy hogyan halok meg. Harcolva vagy feladva. A vége ugyanaz. De legalább megpróbáltam.

Az idő eltűnt. Porrá hullott. Minden egy végtelen hosszú perccé olvadt. Nem számoltam, nem éreztem többé a külvilágot. Csak Ariadne létezett, és a túlélés. Le kellett győznöm, de erősebb volt nálam. Minden fájt, mindenem össze volt törve, és a végkimerülés szélén álltam. De Emmáért megérte harcolnom. A barátság egy olyan dolog, ami fontosabb minden másnál. A barát egy elfeledett testvér, akit a sors elfelejtett neked adni. Barát nélkül a Föld egy sötét sivár boldogtalan hely. A barát egy hatalmas fénylő csillag az életünkben, nem mindig látod, de tudod, hogy ott van neked. És szerettem őt. Az életéért megérte küzdeni.

- Arielle! Arielle! – kiáltotta egy döbbent, kétségbeesett, mégis oly vágyott hang. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, kihez tartozik. A vérző testem remegni kezdett, és újult erővel töltődött. Még utoljára ránéztem a csodaszép arcra, de csak egyetlen pillanatot engedhettem meg. Nate volt Emma egyetlen esélye.
- Vidd ki Emmát! – sikítottam. A hangom idegen volt, reszelős, hisztérikus. Talán csak még inkább ráijesztettem. De tudtam, hogy ez a helyes. Nem akartam igazán élni. Az élni akaró ösztönöm küzdött, de nem bántam volna a halált. A halál természetes dolog volt. Nem féltem tőle. Csak a pokoltól, attól nagyon.

Észre sem vettem, hogy mikor kaptam a kezembe egy ezüst karót. Azt se tudtam, hogy kettő van belőle. Egy ugyanis Ariadne kezében volt. Látta a tekintetemben, hogy mire készülök, és egyszerre vetődtünk egymás felé a kezünkben a karókkal. Az ezüst karót a szívébe mártottam, ugyanabban a pillanatban, amikor ő is célt ért. Borzalmas fájdalom lepte el a mellkasomat…

Az emberek általában csak akkor gondolkodnak a halálról, amikor sok fájdalom éri őket, vagy elveszítenek valakit. A halálom előtt soha nem gondolkodtam ezen, kivéve mikor a szüleimet tragikus baleset érte, ami talán nem is baleset volt. Aztán mikor meghaltam, a halál az életem részévé vált. Korábban nem akartam ezt, de aztán elfogadtam. Nem akartam újra meghalni, de amikor az előttem álló vámpír belém mártotta a kését, sok mindent éreztem. Soha még ilyen intenzív fájdalom nem tombolt a testemben, pedig már rengeteg életveszélyes kalandot hagytam a hátam mögött. Az agyam azonnal elködösödött, és már csak egy ordítást hallottam és egy puffanást. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy nem akarok még egyszer meghalni, de a sötétség egyre inkább maga alá temetett. A hullámok összecsaptak a fejem felett és én bódultan süllyedtem az éjsötét habokba…
Hát így hal meg egy vérszomjas szörnyeteg…

28. fejezet: Bosszú

Vannak olyan pillanatok, amiket lehetetlen leírni, vagy egyáltalán megfogalmazni. Ha kimondjuk, vagy leírjuk elveszti a valódi jelentőségét. Nem mindent lehet szavakba önteni, valamit csak érezni lehet. Abban a pillanatban, amikor végig száguldottam az erdőn, s végig a városon, nem törődve semmivel… fogalmam sincs, hogy mit éreztem. A könnyek végig folytak az arcomon, bosszúszomj égett a szívemben, és valami megmagyarázhatatlan fájdalom tombolt bennem. Nem tudom biztosan. Semmit sem értettem. Nem tudtam, hogy miért cselekedtem úgy, ahogy… nem tudtam, hogy mihez kezdek ezután. De egy dologban biztos voltam. Soha többet nem akartam látni Nate arcát. A dühtől eltorzult vonásai annyira beleivódtak az emlékezetembe, hogy inkább forró tűzön égetném el magam, mint hogy újra lássam. Inkább kénsavat öntenék a fülembe, minthogy újra halljam azt a mondatot, ami végképp megsemmisített. Talán fizikai fájdalomra vágytam, hogy eltűnjenek lelkem kínjai. Talán megőrültem.
Eszeveszett tornádóként érkeztem meg arra a helyre, ahol meghaltam. Nem sok minden változott. Milyen buta is voltam akkor. Ha nem akartam volna meglátogatni Nate-et, akkor mindez nem történik meg. De most is magamtól jöttem. Másodszorra fogok belépni az oroszlán barlangjába, hogy aztán másodszor is megöljenek. Ezúttal végleg. Hallottam Emma szapora szívverését, hallottam Darren mély magabiztos nevetését, és semmi mást. Rick nem volt itt. Eggyel kevesebb. Talán megölhetem Darrent. Nem tudtam, hogy mennyi esélyem van erre. Talán semennyi. De mi a különbség aközött, hogy hagyom, hogy megöljön. minthogy megtámadom és úgy öl meg? Legalább méltósággal halok meg. Tudván, hogy mindent megpróbáltam. Abban is biztos voltam, hogy rajtam nevet. Hiszen már ő is megérzett.
Lassan lépkedni kezdtem a bejárat felé, és közben mélyeket lélegeztem. Megpróbáltam összeszedetten viselkedni, és higgadt maradni. Nem túl nagy sikerrel. A dühöt nagyon nehéz háttérbe szorítani, főleg ha éppen ölni és halni mész. Szinte lehetetlen. Megpróbáltam nem belegondolni, hogy hogyan nézhetek ki. Kócos aranyszőke hajam szénaboglyaként meredezhet az ég felé, szemeim bizonyára vörösen izzanak, szakadt ruháimban pedig nem lehetek túl bizalomgerjesztő. Reméltem, hogy Emma nem fog így látni, de ez persze elkerülhetetlen volt. Megmenthettem az életét, ha sikerrel járok, de a lelkét teljesen nem kímélhetem meg. Nem vagyok mindenható, csak egy egyszerű lány, egyszerű élettel és egyszerű képességgel átlagon felüli hibákkal. Ez az én életem.

Egyetlen laza mozdulattal betörtem az ajtót, nem foglalkoztam formai dolgokkal. Úgy viselkedtem talán, mint aki hősnek képzeli magát. Hiszen hogyan is lenne esélyem? Ma meghalok. És ha meghalok, Darren életben marad, és megöli Emmát. Rengeteg a veszteni valóm volt, és biztos voltam benne, hogy mindent el is vesztek. Nem voltam hős, nem voltam erős. Gyenge voltam.

- Drága Arielle, hát ezt a pillanatot is megéltem – jelent meg Darren, Emmát húzva maga után, aki kikerekedett szemekkel nézett rám. Az egész teste remegett a félelemtől, szemeiben könnyek csillogtak, de fizikailag még nem esett bántódása. Ez egy kicsit megnyugtatott. Nem volt minden veszve, még élt.
- Még mindig nem dögöltél meg? – sziszegtem, mire gúnyos nevetésbe kezdett, és maga elé rántotta a régi barátnőmet.
- Élek és virulok. De még egy szemtelen megjegyzés és a kicsi barátnőd bánja.
- Hagyd őt békén és mondd el, hogy mit akarsz tőlem – vágtam közbe határozottan. Bátornak tűntem, de közben rettenetesen féltem. Határozott voltam, de soha nem voltam még ennyire zavarodott, vagy ennyire bizonytalan.
- Azért változtattalak át, hogy megkapjam Ariadnét, de rájöttem, hogy ha végleg megöllek azzal jobban járok. Bosszú drágám.
- Mi bajod van Ariadnéval?
- Az a ribanc elcsábított, elérte, hogy átváltoztassam, aztán lelépett. Annyi mindent ígért nekem, amit nem tartott be, hogy ezt sajnos meg kell rajtad torolnom – vonta meg a vállát.
- Szegény összetört szívű kisfiú… mindjárt hullajtok egy könnycseppet – gúnyolódtam, direkt felingerelve őt. Az történt, amire számítottam. Elengedte Emmát, aki ijedten húzódott a sarokba. Most figyeltem, csak hogy kötelek kötik össze a bokáit. De nem volt sok időm figyelni őt, mert Darren dühösen figyelt engem. Szemei vörösen lángoltak, teste remegett, és tudtam, hogy itt a vég ideje. Ezek az utolsó pillanataim. Többet nem nevetek, többet nem sírok, többet nem leszek boldog, de többet nem is szenvedek. Tisztában voltam mindennel. Figyeltem, ahogy támadásra készül és nekiugrottam. Nem vártam meg őt. Megpróbáltam erősebb lenni nála, fájdalmat okozni neki. Minden erőmet beleadtam. Igazi harc volt. Ütöttem, ahogy csak tudtam. Ő pedig próbált minél több fájdalmat okozni. Nem volt esélyem ellene. Nagy ívben repültem hátrafelé, és a falnak csapódtam. A vakolat hullani kezdett, a fejemre törmelékek potyogtak és egy pillanatig megremegett a világ. Szédülni kezdtem. De nem engedhettem el magam. Nem adhattam könnyen az életem, anyu nem ezért szenvedett értem annyit. De mikor már többször csapott neki a falnak, és már tényleg nem volt erőm felállni és újra nekimenni, akkor már úgy éreztem, hogy mindegy. Mindenem fájt. A következő pillanatban beleöklözött a bordáimba, és sikoltva hallottam a reccsenéseket, ahogyan a csontjaim darabokra törtek. Sikoltozni kezdtem. Hallottam, hogy Emma is kiabál. De nem hallottam a hangját. A világom körül sötét pöttyök lebegtek, kába lettem mindenre. Nem számított már semmi sem. Láttam a szemem sarkából, ahogyan Darren fölém hajol egy ezüst karóval a kezében.
- És most van vége drágám. Megöllek. Minden fájdalomért, amit nekem okoztál, Ariadne. Minden kínért, amit miattad éltem át. De most vége – mondta nekem, és közben eszeveszett fény csillogott a szemeiben. Ijesztő volt és őrült. De már nem volt erőm tiltakozni, akkor sem, amikor a magasba emelte a karós kezét, és lecsapni készült a szívem helyére. A világ elsötétült körülöttem.

***

Darren és én hónapok óta együtt voltunk. Egyetlen perccel sem bírtam tovább. Meg akartam végre kapni azt, amit akartam. Vámpír akartam lenni. Csak így volt esélyem megtalálni az apámat. És csak tőle tudhattam meg, hogy hol van. De feltételhez szabta a kérésemet. Legyek a felesége. Fogalmam sem volt, hogy hogyan gondolhatja ezt az őrült képtelenséget. Én nem szerettem őt, én nem lehettem a felesége. Undorodtam tőle. Annyira csöpögött néha, annyira kedves volt. Számomra mindig is gyanús volt az, aki túl kedves és segítőkész. Az egész világát ajánlotta nekem, de meg voltak a feltételei. Egy kicsit megijesztett a mániákus ragaszkodása, az őrült szerelme. Mert mi van ha soha nem enged el? Idősebb, mint én. Soha nem lehetek teljesen erősebb nála. De az igazságot sem mondhattam még el neki. Addig nem, amíg nem tudok meg mindent az apámról. És arról, hogy hol van. Mert biztos voltam benne, hogy él. Vagy legalábbis létezik. Nem játszhattam ki a kártyáimat. Mindennek úgy kell történnie, ahogy én akarom. És sehogy máshogy.
- Kicsim, minden rendben? – mosolygott rám. A karjai a testemet ölelték, de mi mást várhatnék egy kiadós szeretkezés után. Nem volt rajtunk ruha. Azért el kellett ismerni, hogy a teste az mindent vitt. Kidolgozott tökéletesen izmos teste még engem is lenyűgözött. Az egyik legszexisebb szeretőm volt. A vére is ízlett. Ihattam belőle én is, ahogy ő belőlem, de csak ha szeretkeztem vele. A vérért megérte. De igazából tudtam, hogy miért nem változtat át. Féltett. Félt, hogy valami rosszul sül el és örökre elveszít. Azt persze nem tudhatta, hogy nincs olyan lehetőség, nincs olyan jövő, hogy mi ketten együtt.
- Persze édes – suttogtam és egy lágy csókot leheltem az ajkaira. Észre sem vette, hogy nem szeretem. Olyan vak volt, olyan naiv. Szánalomra méltó. Mindent megtehettem vele, amit csak akartam. Tudtam, hogy a szerelem butít, de soha nem hittem volna ennyire. Ráadásul még soha nem ivott senkiből szeretkezés közben, ezzel teljesen levettem a lábáról. A tenyeremből evett.
- Soha nem akarlak elveszíteni – suttogta mosolyogva. Legszívesebben hánytam volna. Hol van a tartásod, hol van a méltóságod, te szerencsétlen?! De feléje csak mosolyogtam. Hasonlóan nyálas hangon válaszoltam.
- Mindig veled leszek, örökké. – Undorító volt. Érzelmes. Romantikus. Hihetetlenül béna. – Csak kérlek, változtass át.
- Előbb légy a feleségem, légy az enyém. Látni akarlak emberként hófehér ruhában, hiszen annyira gyönyörű vagy. Hallani akarom, ahogy a szíved dobog. Ne fossz meg ettől. Ígérem, te leszel a legboldogabb. Átváltoztatlak, amint kimondod az igent.
- A feleséged leszek, Darren. Vámpírként. Kérlek. Soha semmit nem kértem tőled. Hát nem érek neked annyit, hogy ezt megtedd értem? – próbáltam befolyásolni. Gyenge volt. Legyőztem. Láttam, ahogyan megadja magát. Behódolt nekem. Újra és újra.
- Rendben, megteszem. De meg kell ígérned, hogy köztünk nem változik meg semmi – nézett rám kétségbeesetten. Talán attól fél, hogy elhagyom. Mégsem volt annyira ostoba. De a szerencsétlen megbízott bennem. Mindig azt mondta, hogy soha nem szabad bízni a nőkben, engem mégis vakon követett. Nem értettem a logikát, de kihasználtam. A naivsága az én győzelmemet segítette.
- Megígérem, hogy az érzelmeim nem változnak meg – mondtam, és magamban nevettem. Nem hazudtam neki. Ugyanúgy fogok undorodni tőle vámpírként is. De úgy tűnik ő ettől megnyugodott. Ostoba. De ő kellett nekem. Ő általa akarok vámpír lenni, ő adhatja nekem a legnagyobb hatalmat.
Sóhajtott. Nem akarta megtenni. De nem tudott nekem nemet mondani. Nyerésre álltam. Közel a cél.
- Készen állsz? – nézett rám. Kék szemeiben szerelem, és egy kis félelem ült. Habozás nélkül bólintottam.
- Szeretlek, Ariadne – suttogta szerelmesen, majd a nyakamba harapott és szívni kezdte a véremet. A testem elernyedt és lecsapott rám a régóta várt sötétség. Végre.

Következő fejezet:
Több mint 10 vélemény: kedd dec 07.
10 vélemény: szerda dec 8.
9 vélemény: csütörtök dec 9.
8 vélemény: péntek dec 10.
5 vélemény: szombat dec 11.
5 vélemény alatt: vasárnap dec 12.

Előre is köszönöm! :) <3

27. fejezet: Vérvörös homokóra

Az, hogy faképnél hagyott egyet jelentett a számomra, hogy neki ez a csók semmit sem ért, vagyis éppen annyit, amennyit én. Nem mentem utána, nem kértem számon tőle semmit. Megértettem. Másik nőt szeretett. Meg volt nekem is az esély, de nem éltem vele. Reggelig csillapítottam a szomjamat és megnyugodtam. Pihentem egy kicsit. Tudom, hogy nem normális egy vámpírnak, hogy fáradt legyen, én mégis az voltam. Talán aludtam is egy-két órát. De amikor reggel felkelt a nap, útnak indultam. Még egy utolsó dolgot meg kellett tennem. Meg kellett néznem a bátyámat, hogy jól van-e. Csak messziről láthattam, de nekem az is több volt a semminél. Korán akartam menni, hogy még ne legyenek sokan az utcákon. A kabátom csuklyáját mélyen a fejembe húztam, hogy ne láthassák se a hajamat se az arcomat. Senki nem figyelt fel rám, láthatatlanul sétálgattam az ismerős utcákon. Egészen addig, amíg a házunk elé nem értem. Nick kocsija a ház előtt parkolt, tehát itthon volt. Nem voltam tisztában a napokkal, nem foglalkoztam naptárral, fogalmam sem volt, hogy hétvége van-e vagy sem. Én csak néhány napja foglalkoztam az idő gyors múlásával.
Körülnéztem, hogy nem-e lát-e valaki, aztán ellenőriztem, hogy hol tartózkodik és mit csinál. Az emeleti szobájában feküdt még az ágyban és újságot olvasott. Tehát a földszintre nyugodtan bejuthattam. Magam elé képzeltem a barátságos nappali képét, és amikor kinyitottam a szemem azonnal ott találtam magam. Könnyes szemmel néztem körbe, nem sok minden változott. Viszont borzalmas rendetlenség uralkodott mindenütt. A hűtőből romlott szag szállt felém, a tányérok, poharak szanaszét hevertek. Tipikus férfilakás példáján, nagyon meglátszott, hogy nincs nő a háznál. A szüleink képei még mindig a falon voltak, és én szomorúan néztem fel rájuk. Békésen, kedvesen mosolyogtak, egymást boldogan átkarolva. Biztos voltam benne, hogy halál ide vagy oda, soha nem látom őket. Soha többet.
Egyszer csak magamat pillantottam meg egy fából faragott kisebb méretű képkeretben. A képen tízéves lehettem, és a bátyám hátulról karolta át a derekamat. Nevettünk. Boldogok voltunk. Emlékszem előtte a kertben kergetőztünk, ő üldözött én pedig visongva menekültem előle. Az arcom kipirult, aranyszőke hajam összekócolódott, kék szemeim vidáman csillogtak. Egy boldog Arielle-t láttam, és egy boldog Nick-et. Egy teljesen más világ volt. Egy teljesen más élet.

Csengettek. Meglepetten húzódtam le a kanapé mögé, ugyanis Nick léptei visszhangoztak, mert lesietett a lépcsőn ajtót nyitni. Jól nézett ki. Már nem látszottak rajta a gyengeség és a kórház jelei.
Legnagyobb meglepetésemre Emma állt az ajtóban, méghozzá kissé nyugtalan lelkiállapotban. Megijedtem. Mi történhetett? Hiszen Darren egy hetet ígért, ami még nem telt le. Nem bánthatta. Tulajdonképpen semmilyen külsérelmi nyomot nem láttam rajta.
- Emma! – kiáltotta Nick meglepetten. Istenem, de rég hallottam a hangját. Egy kicsit megváltozott, bár lehet csak az én fülem lett élesebb. Kellemes megnyugtató hangja volt.
- Szia, Nick. Ne haragudj, hogy zavarlak… - köszönt zavartan. Egyik lábáról a másikra toporgott, idegességében az ajkait harapdálta. Bizonyára kellemetlen lehet neki az én bátyámmal, az én házamban. Hiszen barátnők voltunk, és ő most gyűlölt.
- Gyere beljebb. Minden rendben? Zaklatottnak tűnsz. Mi járatban? – kérdezte kíváncsian és mintha aggodalom árnyékolta volna az arcát. Meg kellett állapítanom, hogy a bátyám jóképű volt, előre irigylem azt a lányt, akivel majd boldog lesz. Ennél a pontnál igyekeztem Evelyn képét kiverni a fejemből.
- Én csak… nem bírok valamit magamban tartani. Tudom, hogy őrültnek fogsz hinni. Vagy talán dühösen kidobsz majd innen és nem hiszel nekem… de… muszáj neked elmondanom – hadarta gyorsan, én pedig megdermedtem. Már tudtam, hogy mi következik, de nem hittem a fülemnek. Most jöttem csak rá, hogy mekkora ostobaság volt megkeresni Emmát. Őrült, kétségbeesett lépés.
- Nyugi, türelmes és megértő ember vagyok. Hallgatlak – mondta Nick mosolyogva. Nem is gondolta volna, hogy mi következik. Biztos voltam benne, hogy akkor nem lenne ennyire nyugodt.
- Én… szóval… találkoztam Arielle-lel – nyögte ki Emma azt, amitől a legjobban féltem. Jól láttam Nick arcát. A mosoly szépen lassan lefagyott az arcáról, a bőre hófehérre sápadt, a szemei értetlenséget, hitetlenkedést tükröztek. Nem hitt Emmának, de a lehetőség… megdöbbentette.
- Hogy mi? – nyögte ki.
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik, én magam sem hittem el. A házunk előtt várt rám, amikor elindultam az ajtó felé, hallottam a hangját, hogy a nevemen szólít. Azt hittem, hogy képzelődöm. Aztán valaki hirtelen befogta a számat, és bementünk a házba. Ő volt az Nick, de megváltozott.
- Folytasd.
- Nem sok mindent mondott. Én alig hittem a szememnek, próbáltam feldolgozni, hogy él. De nem válaszolt a kérdéseimre, csak arra kért, hogy vigyázzak magamra. Hogy a balesetem nem volt véletlen, és vigyázzak Darrennel. És hogy sajnálja. Hogy sajnál mindent.
- Nézd Emma… - szólalt meg szomorúan. Az arcán bánat uralkodott, utoljára a szüleink halála után láttam ilyennek. Megdöbbentett. – Arielle meghalt. Bárcsak élne, el sem hiszed, hogy mennyire szeretném… de ez van. Tudom, hogy jóban voltatok, és hogy mostanában sok minden történt veled, de ezen… nem tudunk változtatni.
- Tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem, talán tényleg megőrültem. De nem hinném, hogy odatudnám képzelni. Máshogy nézett ki, sokkal szebben, de mégis… olyan nem is tudom... Az arcán nem volt ott az a gúny, az a rosszindulat, ami az utóbbi években. Olyan volt, mint a régi Arielle, aki a barátnőm volt.
- Ne haragudj, Emma, de ez lehetetlen. Szeretnék hinni neked, de nem megy. És ha Arielle élne… nem tenné meg ezt velem. Nem tenné meg, hogy abban a hitben hagyjon, hogy halott. Borzalmas bátyja voltam és ő is borzalmas húgom volt, de szerettük egymást, Emma. Ebben egészen biztos vagyok.
Sírva hallgattam. Meghatottak a szavai, de nem akartam többet hallani. Nem sok hiányzott hozzá, hogy kiugorjak a kanapé mögül és megöleljem. Inkább magam elé képzeltem egy szép tengerpartot, és teleportáltam. Nem akartam többet hallani. Szeretett engem. Nick szeretett. És én ezt is elrontottam. Sőt… Emma is szeretett. A régi énemet még most is szeretné. Ha Rick nem erőszakolt volna meg, ha Darren nem ölt volna meg és nem követte volna Rick példáját… egész normális életem lenne.

Este úgy döntöttem, hogy még ma elmegyek Darrenhez. Nincs értelme, hogy tovább halasszam. Meg kellett tennem ezt a lépést. Meg kellett halnom. Nincs visszaút. Emma életét csak így menthetem meg, és amúgy sincs értelme a létemnek. Amikor öngyilkos lettem, elbuktam, most majd elvégzik helyettem a piszkos munkát. Talán nem lesz olyan rossz. Egyszer már meghaltam, a második biztosan kellemesebb. Rosszabb csak nem lehet. És az, hogy többé nem érzek semmit, az túlságosan kecsegtető volt. Tehát döntöttem. Úgysem tehettem ellene, a tétlenség pedig bosszantó tud lenni. Soha sem voltam túl türelmes típus. És az, hogy teljesen mindegy, hogy mit kezdek magammal már úgyis a fejem felett lebeg a halál, nem bírtam tovább várni. De először haza kellett mennem, és úgy tennem, mintha tényleg elköltöznék. Ennyivel tartoztam Nate-nek, amiért megmentette az életemet. Vagy legalábbis igyekezett megmenteni. Szándék a lényeg. Biztos voltam benne, hogy van olyan hősi lelkű, hogy most is meg akarna menteni. Mert ő ilyen. Ő jó. Még ha nem is kedvel. Nála ez nem számít.

A ház elé érkezve a postaláda felé indultam legelőször. Már messziről éreztem Sarah édeskés illatát, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Visszafogtam magam és igyekeztem nem gondolni rá. Hiszen boldoggá teszi Őt, és csak ez számít. Nem szabad megfojtanom, nem szabad a földhöz vágnom… semmi egyebet nem szabad csinálnom vele. Ezt ismételgettem magamban, amikor kinyitottam a postaládát. Egyetlen hófehér boríték volt benne, amit remegő kézzel nyitottam ki. Majdnem felsikoltottam, amikor megpillantottam Darren durva betűit.

„Drága Arielle!
Látom, nem sieted el. Nálam van a barátnőd, meggondoltam magam. Mielőbb várlak… nem ajánlom, hogy habozz. Emma bánná meg.
Csók:
Darren”

Lassan folytak végig a könnyek az arcomon, és nagyon dühös lettem. Ezúttal az indulattól remegtem, a dühtől, a méregtől. Nem tartotta be a szavát, még az egy hetet sem várta meg. Nem számított a döntésem, mindenképpen bántani akarta Emmát. Mert egy szörnyeteg volt. Mielőbb cselekednem kellett. De már nem csak meghalni akartam, hanem magammal akartam őt is vinni. Nem tudom hová, de el erről a világról. Hogy ne bánthassa többet azokat, akiket szeretek. Azonnal indulnom kell. Nem foglalkoztam többé formaságokkal. Mit számít, hogy eljátszom-e Nate-nek a költözésemet, csak a percek számítanak. Mert sebesen forog a homokóra, minden egyes homokszem egy másodperc. Nekem már nem sok maradt.

Arra, ami a nappaliban fogadott, arra nem számítottam. Letaglózva meredtem az előttem lévő jelenetre, és éreztem, ahogy a sós könnyek lassan utat törnek az arcomon, szépen lassan végigfolyva hófehér bőrömön. Nem vettek észre. Nem hallottak meg. Túlságosan belefeledkeztek egymásba, csókjaik egyre szenvedélyesebbek, egyre vadabbak, egyre szerelmesebbek lettek. A szívem egyetlen egy vad robbanással tört szilánkosra, pont abban a pillanatban, amikor Nate férfiassága Sarah törékeny emberi testébe hatolt, és vad állatias vámpír énem teljesen elvesztette az irányítást. Az indulat úgy lepett el, mint ahogy a szökőár teríti be a tájat, mint ahogy a vulkán kitör a föld mélyéről. Pontosan ugyanígy éreztem magam. Nem tudtam, hogy hol kezdődik a tudatom, és hol kezdődnek az ösztöneim. Szinte nem is láttam. Az arcomat könnyek borították, az elmémben vörös gyilkos köd uralkodott, csak a saját morgásomat hallottam. Már biztosan észrevettek, de mire Nate bármit is tehetett volna én már mozgásba lendültem. Nem voltam tudatában annak, hogy mit teszek. Megragadtam Sarah haját és szinte letéptem Nate-ről. Hallottam a sikoltását, láttam távolról, hogy Nate iszonyodva néz rám, de a döbbenet lebénítja. De már késő volt. Túl késő. Ádáz kifejezéssel, vicsorogva ragadtam meg a bájos kis nyakát, amit nemrég az Ő csókjai borítottak, és egy erőteljes csavarral megrántottam. A szívdobogás elhalt, a test a kezemből a földre hanyatlott… hallottam, ahogy nagyot puffan a padlón, és Nate ordítva kiáltja a nevét. De nem tehetett semmit ellenem. Zihálva meredtem a testre, vadul vicsorogva figyeltem, ahogy letérdel mellé, és megpróbálja megmenteni… De már késő… túl késő…
- Sarah… Sarah… ne… kérlek… - suttogta, a hangja fájdalmat okozott. Megtört volt. De nem tudtam megállítani magam. Nem tudtam parancsolni, minden önkontroll, amit eddig felépítettem, elveszett. Szinte rávetettem magam Nate-re, és együtt zuhantunk a földre. Őt nem bántottam. Őt soha nem bántanám. Csak érezni akartam. Vágytam rá. Akartam őt. Reagálni sem volt ideje olyan gyorsan csókoltam meg. Benne volt minden vágy, minden szenvedély, minden elfojtott érzés, amit valaha éreztem. Benne volt minden düh, benne volt minden könny, amit ő okozott. Benne volt minden szerelem, ami a szívemet uralta.

A kellemes mámor csak egy pillanatig tartott, egészen míg a falnak nem csapódtam. Dühösen meredt rám, én pedig hitetlenkedve néztem vissza. Bántott engem. Nekem támadt. Sarah mellé állt! Újra vicsorogni kezdtem. Őrülten, dühösen. Már a szerelmem sem állított meg, vissza akartam adni a fájdalmat. Őrjöngve vetettem rá magam, és ütni kezdtem, ott ahol érem. Bántani akartam. Fájdalmat okozni neki. De most, hogy magához tért, esélyem sem volt. Könnyen a földhöz vágott, néhány bordám hatalmas reccsenéssel adta meg magát, de egyetlen pillanat alatt össze is forrtak. Csak a fájdalom maradt. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Szinte köpte felém a szavakat.
- Takarodj innen… most! Menj a pokolba! – üvöltötte egyenesen a képembe. A szavai kijózanítottak. A köd elszállt. Zihálva igyekeztem megnyugodni, de végül szánalmasan sírni kezdtem. Már a büszkeségem maradéka is elveszett. Minden elveszett. Ő pedig elengedett, és várakozva nézett rám. Várta, hogy eltűnjek. Várta, hogy menjek… a pokolba. Ha egy másodperccel is tovább maradtam volna, talán ő maga ölt volna meg.
- Már indulok is – suttogtam és futni kezdtem. Nem foglalkoztam falakkal vagy bármi mással csak rohantam, kidöntve a falat, kidöntve a fákat. Csak rohantam előre… a pokolba.

Következő fejezet:
Több mint 10 vélemény: vasárnap dec 5.
10 vélemény: hétfő dec 6.
9 vélemény: szerda dec 8.
8 vélemény: péntek dec 10.
5 vélemény: szombat dec 11.
5 vélemény alatt: vasárnap dec 12.

Előre is köszönöm! :) <3

26. fejezet: Hullócsillag

Három nap telt el azóta, hogy meglátogattam Emmát. Rengeteget gondolkoztam az életemen. Ha ez lehetséges egyre komolyabb és komorabb lettem. Most már láttam a hibákat, láttam mindazt, amit eddig sosem. Főként azon járt az eszem, hogy vajon mi vár rám az igazi halál után. Annyi elméletet hallottam annyi ember szájából, de sohasem hittem egyikben sem.
Mennyország, s pokol? De hiszen annyi ember halt már meg a Föld létezése óta, ők mind elférnek azon a helyen? Egyáltalán hol dől el, hogy ki hova kerül? Hol válik el a jó és a rossz? Minden emberben van egy kis jó, talán bennem is. Valahol mélyen. És minden emberben van egy kis rossz is. Hogyan válik kétfelé a kettő? Bár rám bizonyára a pokol vár, hiszen gyilkos voltam. Emberek vére száradt az ajkaimon, emberek lehelték felém az utolsó lélegzetüket. Nincs helyem a Mennyben, ha létezik egyáltalán. Csak a pokol marad. Bár talán egyik sem létezik. Őszintén remélem. A szüleim a Mennyben lennének, és nem szeretném ha látnák, hogy mivé lettem. Talán anyu azt a percet is bánná, hogy világra hozott. Nem értem meg annyi fájdalmat, amivel a szülés jár.
Ahogy a fűben fekve néztem a csillagokat, minden megváltozott. Hirtelen megkörnyékezett a pánik. Már csak pár napom maradt hátra és én csak fekszem mozdulatlanul, nem csinálok semmit sem. Annyi mindent szerettem volna csinálni az életem során, és az álmaim közül egyet sem váltottam valóra. Szerettem volna karriert, talán egy kis apró hírnevet, egy szerető családot, egy szerető férjet, egy kényelmes és boldog életet. Biztos vagyok benne, hogyha néhány éve megkérdezték volna tőlem, hogy mit csinálnék az utolsó napjaimban, akkor azt feleltem volna: „Azzal az emberrel lennék, akit szeretek.”

És csak feküdtem tovább, néztem a csillagokat, és hagytam, hogy a férfi, akit szerettem gyűlöljön, megvessen és egy másik nőt szeressen. Hagytam, hogy minden tönkremenjen. Milyen régen is volt, amikor megismertem. Hónapokkal ezelőtt, a távoli ősszel. Most pedig január van, mégis egy egész örökkévalóság. Annyi minden történt velem azóta, hogy az hihetetlen. Először csak egy szexi idegen volt, aki kellett nekem. Istenem, mennyire más voltam! Hihetetlen, hogy mennyire megváltoztam. De nem bánom, mert akkor sem voltam boldogabb. Akkor se volt senkim igazán, csak néhány ember a felszínen, de senki sem lakott a szívemhez közel. Egy más világ volt.

Olyan szépek a csillagok, olyan távoliak és megnyugtatóak. Mindig ott vannak, néhány apró kis fénysugárként a sötétségben. Akárcsak azok az emberek, akiket szeretünk. Egy apró kis csillag a szívemben minden személy, aki valaha is átölelt, aki valaha is rám mosolygott, aki valaha is szeretett. Messze voltak és mégis oly közel. Nem mindig láttam őket, de ott voltak. Nem mindig becsültem őket, de nem hagytak el. Csak amikor már muszáj volt. Minden csillag leszáll egyszer… minden fény kihuny egy napon…

- Arielle? Mit csinálsz itt? – hallottam meg egy ismerős hangot, és óriásit dobbant a szívem. Hirtelen termett itt, esélyem se volt, hogy felkészülhessek. Pedig gondosan ügyeltem minden apró kis zajra. Senki nem volt több kilométeres körzetben. Csak Ő. És ahogy felnéztem, találkozott a tekintetünk. Ezúttal nem tetettem magam. Szomorú voltam, és nem lepleztem. Talán ezért volt ilyen zavart tekintete, talán azért nem taposott még a lelkembe. Csak állt és nézett rám, azokkal a hatalmas kék szemeivel és kereste a szavakat. Olyan jól nézett ki. Fehér ing volt rajta és sötétkék farmer, tökéletes összhatást biztosítva. Az arcán lévő bizonytalanság nagyon aranyos volt. Hirtelen már nem éreztem értelmét, hogy haragudjak rá. Hiszen még három napom volt, és elmegyek. Nem fogom megvárni a hetedik napot. Ahhoz túlságosan féltem Darrentől.
- Nézem a csillagokat… és te? – válaszoltam végül csendesen. Nem volt sem harag a hangomban, sem közöny. Békés voltam. Hihetetlenül. Magamra sem ismertem rá. Talán a halál közelsége hat rám így. Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy Nate is meg volt lepve. És ami azt illeti… ő is jóval barátságosabb volt.
- Csak egy kis magányra vágytam – felelte. Na tessék. Óvatos célzás, hogy elmehetnék innen. Ennyit a barátságos hangulatról.
- Elmenjek? – kérdeztem és elhúztam a számat. Nem akartam zavarni, hiszen nem láttam értelmét. Már nem. Nem válaszolt. Felálltam és már rohanni kezdtem volna valahova máshova, amikor megfogta a karomat.
- Várj. Nem mondtam, hogy menj el. Te voltál itt előbb. És… végülis nem halok bele ha te is itt vagy.
- Nagylelkű vagy – gúnyolódtam. De nem volt él a hangomban, nem volt harag. Nem volt semmi sem. Halál nyugodt voltam. Mennyire ironikus. Hmm… halál.
- Nem akartam bunkó lenne.
- Nem gáz, előfordul – vontam meg a vállam. Én már csak tudtam. Én se mindig szándékosan voltam egy tapló ribanc.
- Mégis hová mész?
- Hogy érted? Innen? Gondolom haza… - értetlenkedtem.
- Nem így értettem. Pár napja azt mondtad, hogy elmész innen. Végleg. Hova mész? – kérdezte. Meglepetten néztem rá. Barátságos volt.
- Messze… ne aggódj, nem akarlak zavarni többet.
- Nem küldtelek el – vágott közbe hirtelen. Nem értettem őt. Nem értettem, hogy mit akar. Tudomást sem vett rólam. Csak kényelmetlenné tettem a randijait, csak zavartam őt. Én voltam a felesleges plusz egy fő. Miért mondja most mégis ezt?
- Az nem számít. Máshol van rám szükség – húztam el a számat. Hirtelen aggodalom villant át az arcán.
- Baj van?
- Nem, nincs – hazudtam könnyedén. – Csak úgy döntöttem, hogy így lesz a legjobb. Ne aggódj továbbra sem ölök embereket.
- Tudom… és nézd… nem akarom, hogy haragban váljunk el. Mindenképp elmész? – kérdezte aranyosan. Majdnem elárultam neki mindent. De az Emma életébe kerülne. Talán inkább hagyok hátra neki valami üzenetet, hogy bocsánatot kérjek mindenért. De az igazságot nem mondhatom el. Vannak olyan titkok, amiket nem mondhatunk el senkinek. Ez is olyan volt.
- Igen, már eldöntöttem. Tudod, hogy makacs vagyok. De te… miért vagy velem megint kedves?
- Talán bal lábbal keltem ma fel, nem tudom. Mégis csak elmész, legalább ne ellenségekként váljunk el.
- Hát?
- Mint két ismerős? – kérdezte. Talán ez jobban fájt, mintha rosszban lettünk volna még mindig. Mert már annyit sem értem neki, hogy haragot érezzen. Csak egy ismerős. Semmi több.
- Mint két ismerős – bólintottam rá, ő pedig csendesen leült mellém. Tudtam, hogy meg kell őriznem minden pillanatot az emlékezetemben, hogy majd amikor lepereg előttem az életem, legyen olyan, ami megmelengette a lelkemet. Úgy átöleltem volna. És még az sem lett volna elég. Számomra nem. Csókolni is szerettem volna az ajkait, a nyaka vonalát, a mellkasát, az egész testét. Emlékezni akartam arra, ami az erdőben történt. De hiába erőltettem meg magam. Csak azt láttam magam előtt, amire vágytam, és ez nem az emlékeim kivetülése volt. Csak egy elérhetetlen ábrándkép.

Megpróbáltam nem foglalkozni vele, de túl közel feküdt hozzám. Folyton azt éreztem, hogy meg kéne érintenem, de nem tehettem. Van egy mondás, hogy akkor a legelviselhetetlenebb valakinek a hiánya, amikor melletted van, de sohasem lehet a tiéd. Pontosan ezt éreztem. Ketté szakadtam. Égetett a hiány, perzselt a vágy. De csak feküdtem mozdulatlanul, elérhetetlen ábrándképeket üldöztem, és mereven néztem az eget.
- Érezted már úgy, hogy van valami, amit meg kell tenned, de végül nem tetted meg? – kérdezte halkan. Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, elvesztem. Minden eltűnt, a világ megszűnt létezni. Nem éreztem többé a torkomban lévő elpusztíthatatlan vérszomjat, nem éreztem a perzselő gyászt, nem féltem többé a haláltól. Csak néztem őt, csak néztem. Annyi mindent kellett volna mondanom, annyi mindent kellett volna megtennem. De képtelen voltam rá. Egyszerűen képtelen. Talán ha elmondtam volna mindent őszintén, akkor segített volna rajtam. De tudtam, hogy nem szabad. Emma élete a tét, nem játszhatok vele. Nem tehetem.

De abban a pillanatban el voltam varázsolva, a kék szemek rabja lettem, és észre se vettem, hogy az ajkamat egyre inkább az övéihez közelítem. Úgy tűnt, hogy ő is ugyanúgy érez, mert nem húzódott el. Nem bírtam tovább, megcsókoltam. Tudtam, hogy nem szabad, de nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Kiestem a kontroll alól. Csak Ő létezett, és elfelejtettem minden okot, amiért nem lehetnék vele. Lágyan kóstolgattam az ajkait, majd éreztem, hogy visszacsókol és lecsapott rám. A nyelveink megállíthatatlanul ostromolták egymást. Szinte fájt, ahogy birtokba vette az ajkaimat, olyan durva vággyal, hogy majdnem felkiáltottam. De pont annyira kellemes volt, mint amilyen vad volt. A köd ellepte az agyamat, többé nem tudtam gondolkodni. Csak Őt akartam, minél jobban, minél tovább, minél inkább. Egyre erősebben szorítottam magamhoz és összerándultam a gyönyörtől, amikor simogatni kezdett. Aztán egyszer csak elhúzódott, a varázs elszállt, de nem akartam elengedni. Még többet akartam. Szeretni akartam őt. Csókolni tovább. Olyan boldogságot adni, amilyet még soha senki. Az életemet, a halálomat adtam volna még egy másodpercért, de ő határozottan tolt el magától. Majd megőrültem a hiányától, nem akartam abbahagyni.
- Sajnálom. Nem tehetem – suttogta. Meg akartam szólalni, el akartam mondani mindent, ami a szívemet nyomja. El akartam mondani: szeretem! Úgy szeretem, mint még soha senkit. Úgy szeretem, hogy érte bármire képes lennénk. Úgy szeretem, ahogy soha senki más. Úgy szeretem, hogy azt el sem tudom mondani. Nem tudom, hogy miért érzek így. Nem sok időt töltöttünk úgy együtt, hogy megszeressem. De szerettem. Szerelmes voltam. De a szavai a torkomra forrasztották a szavakat.
- Nézd! Egy hullócsillag! – mutatott az égre hirtelen, én pedig felkaptam a fejemet és arra néztem, amerre mutatott. Egy csodaszép hullócsillag szelte át az eget, de mire Nate-re mosolyogtam volna, ő eltűnt. Könnyes szemmel néztem rá a szépséges csillagra, és kívántam. Őt kívántam.

10 vélemény esetén a folytatás kedden vagy szerdán, 9 vélemény csütörtök, 8 vélemény péntek... de legkésőbb jövő vasárnap mindenképpen :)

25. fejezet: Elutasítás

Másnap reggelig semmit sem csináltam, csak a naplómat írogattam. Mindenképpen be szerettem volna fejezni, és végül reggel hétre sikerrel jártam. Nate a konyhában volt, talán olyan éjfél óta. Tudtam, hogy beszélnem kell vele minél előbb. De féltem attól a perctől. Mindent elrontottam vele kapcsolatban, és haragudott rám. De végülis teljesen mindegy volt, hogy mikor küld el melegebb éghajlatra. Jobb ha minél előbb, akkor több ideje van a megbékélésre. Nem akartam haragban lenni vele a halálom előtt. Mindenképpen úgy akartam, hogy úgy gondoljon majd rám, mint egy átlagos ismerősre, és ne úgy, mint egy utolsó vérszajhára. Már biztosan tudtam, hogy Darren tévedett. Nem hasonlítottam Ariadnéra. Néha voltak pillanatok, amikor furcsán éreztem magam, mintha valaki figyelne, és mintha nem is a saját érzelmeim uralkodnának rajtam, de ettől függetlenül az erdőben történt eset óta Ariadnénak nyoma se volt. Vihar előtti csend talán. Lehet. Mindegy, nekem már mindegy.

Bátortalanul, emberi tempóban indultam el a nappali felé, Nate egy könyvet olvasott a kanapén feküdve. Borzalmasan szexi volt így. Nyelnem kellett egyet, hogy megtegyem a következő lépést. Elképzeltem, hogy mennyire más lenne, ha átölelhetném, esetleg megkérdezném, hogy mit olvas és jó-e. De nem tehettem. Ez Sarah hatáskörébe tartozott. Inkább csak megálltam, és néztem. Megvártam, amíg sóhajtva letette a kezében lévő könyvet és rám nézett. Kék szemei szinte megfagyasztottak, olyan kevés érzelmet láttam. Közöny. Ez világított felém. Még inkább elbizonytalanodtam, de nem engedte, hogy megfutamodjam.
- Mit akarsz? – kérdezte a lényegre térve.
- Én… bocsánatot szeretnék kérni – hebegtem zavartan, földre szegezett tekintettel. Figyelemmel próbáltam kísérni a porszemek útját, miközben a válaszára vártam.
- Miért? – kérdezte. Meglepetten néztem fel. Direkt játssza a hülyét? Miért kérdezi ezt? Mintha nem lenne egyértelmű. Mintha nem azért viselkedne így velem.
- Mindenért. Főként az erdőben történtekért – válaszoltam higgadtan, de szörnyen izgultam. Féltem, hogy nem bocsát meg, féltem, hogy továbbra is ennyire fog gyűlölni.
Megrántotta a vállát. Mintha nem is érdekelné.
- Már el is felejtettem – válaszolta de villant a tekintetében egy cseppnyi gúny, amikor a felejtésről beszélt. Elevenembe talált, ezt tudta jól. Csak ő nem hitte el, hogy én tényleg nem emlékszem. De hogyan is értené meg? Hisz nem magyaráztam el. Talán nem is tudnám.
- Nos… én szóval… nem hiszem. Barátok voltunk, azóta pedig keresztül nézel rajtam. Én tényleg örülnék ha...
- Barátok lennénk? – kérdezte gúnyosan. – Nézd, Arielle… azt hiszem, hogy mi sohasem voltunk barátok. Csak két szerencsétlen vámpír, aki kénytelen elviselni egymást.
A szavai fizikai fájdalmat okoztak. Úgy néztem rá, mintha pofon vágott volna. Hát így érzett. Minden, amit eddig képzeltem, tévhit volt. Képzelet. Sírni akartam, de a vonásaim megkeményedtek. A büszkeségem apró kis martalékai adtak még egy kis utolsó erőt.
- Nos… ebben az esetben egy héten belül elköltözök – szólaltam meg, de én magam sem ismertem rá a hangomra. Távoli volt, és idegen.
- Mégis hova mennél? – kérdezte gúnyosan. Most sem hitt nekem. Igaza van, a pokolon kívül hova is mehetnék?
- Semmi közöd hozzá. Örülhetsz, mert többé nem kell elviselned, végleg kiszállok az életedből. – Ez igaz volt. Kétségem sem volt affelől, hogy Darren megöl. Miután megkínzott persze.
- Nem kell az érzelmi zsarolás, nem hatsz meg vele. Nem hagyom, hogy játszadozzál velem, már nem hiszek neked. Odamész ahová akarsz.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig zavartalak. Szereted Saraht? – akaratlanul bukott ki belőlem a kérdés, és rettegtem a választól. Nem szabadott volna belemennem a magánéletébe, de már nem volt visszaút. Nem válaszolt azonnal, mintha azt mérlegelné, hogy megérdemlem-e a szavakat, vagy sem. Aztán végül szólásra nyitotta a száját…
- Szeretem – felelte, és a halott szívem ezer darabra tört. Tényleg vége. Mindennek. Még csak hiányozni sem fogok neki. Ott lesz neki Sarah, én pedig semmivé válok. Épp annyit érek majd, amennyit életemben. Semmit. Pont annyi embernek hiányzok majd, mint amíg éltem. Senkinek. Pont annyi ember gyászol majd meg, mint amennyi szeretett. Senki. És magányosan megyek majd a halálba, pokoli kínok között. A testem minden szegletéről pedig majd egyetlen egy felirat fog virítani: ELUTASÍTVA.
- Nos… akkor én nem is zavarok tovább – nyögtem, majd kiteleportáltam az erdőbe, hogy vért ihassak. Muszáj volt levezetnem a feszültséget, egyszerűen muszáj. Innom kellett. Vért. Csak ez volt, ami megmenthetett az őrülettől. Többet ittam, mint máskor, de nem öltem. Nem, többet nem. Csak vér kellett, az életet nem vettem el többé. A sajátomnak úgyis hamarosan vége. Éljenek csak boldogan. Remélem, megbecsülik minden egyes percüket. Mert soha sem tudhatni, hogy kinek mennyi van még hátra. Lehet, hogy egy, lehet, hogy rengeteg. Remélem, ők értékelik. Nekem is azt kellett volna.

Miután elvesztettem Emma barátságát, teljesen jogosan, minden érzelmet elvesztettem, ami korábban az enyém volt. Megkeserítettem Emma életét. Nem érdemelte meg. Gúnyoltam azért, mert tetszett neki a bátyám. Ha szomorú volt, gyakran kinevettem, ahelyett, hogy átölelve vigasztaltam volna. Amikor végre randizott egy helyes fiúval, én elcsábítottam előle a kiszemeltet. Amíg ő kedves volt és jószívű, én mindenkin átgázoltam, akin csak lehetett. Egy teljes évig voltam a világ legrosszabb barátnője. Sokáig elviselt és megpróbálta visszahozni az igazi énemet, és nem csodálkozom, hogy egyszer betelt nála a pohár. Muszáj meghálálnom, hiszen amíg el nem vakított a fájdalom, addig szerettem őt. Olyanok voltunk, akárcsak két ikertestvér. Nem külsőleg, ez több volt annál. Talán még most is szeretem. Annak ellenére, hogy gyűlöl. Nem hagyhatom, hogy bántódása essen miattam. Többé már nem. Nem halhat meg miattam. Nem. Mindent megteszek, hogy ez ne történjen meg. Én már mindenkit elvesztettem, de neki voltak barátai, volt egy szerető családja. Őt szeretik, mert ő is szeret mindenkit. Az ilyen embereknek élnie kell. Nate-hez nem fordulhattam és aligha segített volna nekem. Egyedül kellett megoldanom. És ha jót akarok, még csak nem is gondolok Nate-re, nem akarok se könnyeket, se fájdalmat. Nem is tudom, hogy hogyan kötöttem ki észrevétlenül Emma házánál, de mikor feleszméltem a gondolataim örvényléséből, egy ismerős tölgyfa takarásában álltam.

Először is megbizonyosodtam róla, hogy egykori barátnőm otthona teljesen üres. Aztán össze kellett szednem a gondolataimat, és tervre volt szükségem. Nem volt szükségem tanúkra, nem láthatott engem senki. Nagyon régen merészkedtem ki egyedül az utcára, még mindig újnak számított nekem az illatok és a hangok örvénylő kavalkádja. Legalábbis Death Valley-ben. Itt minden túl ismerős volt. De muszáj volt Emmával beszélnem, még ha tudtam is, hogy ezt nem szabadna. Nem direkt jöttem ide, de most hogy itt álltam, rájöttem, hogy nincs más választásom. Ő úgysem árul el. Azt nem tenné. És ki hinné el, hogy „élek”? Senki. Így hát vártam.

Nem kellett sokáig várnom arra, hogy egy visszafogott, szolid autó parkoljon le a feljáróban, és Emma szálljon ki belőle. Kicsit nosztalgikus hangulatban figyeltem őt, külsőre alig változott az évek alatt. Mintha még mindig abban a korban járnék, mikor még egy jobb életem volt. Ha tudná, hogy mennyire bánom, hogy miattam tönkrement a barátságunk… de már mindegy. Nem ezért vagyok itt, már nem lehetünk barátok. Ezt Nate is megmondta, pedig ő nem akart nekem rosszat. Akkor még.
Nem barátkozhatom emberekkel, mert veszélyes vagyok. És ami azt illeti, halott. Talán ezzel is szörnyű hibát követek el, talán csak elrontok megint mindent. De nem hátrálhattam meg. Viszont nem tudtam, hogy hogyan kéne felbukkanom anélkül, hogy a frászt hozzam rá. Nem akartam megijeszteni, de nem tudtam másképp. Egy halott megjelenésében lehetetlen a nyugalom.

- Emma – szólaltam meg halkan, nem akartam kiabálni. Nem kellettek tanúk erre a beszélgetésre. Megtorpant egy pillanatra, aztán megrázta a fejét és ment tovább. Túl halk voltam, vagy talán nem hitt a fülének. Kiléptem a tölgyfa takarásából és elindultam mögötte.
- Emma – szólaltam meg egy kicsit hangosabban és megálltam. Megmerevedett és megpördült, majd döbbenten nézett rám. Egy gyors mozdulattal mellette termettem, és finoman a szájára tettem a kezem, mielőtt még egy hangos sikoly hagyta volna el az ajkait.
- Ne sikíts, kérlek – suttogtam. – Menjünk be a házba – folytattam kedves hangon, de nem engedtem el. Így oldalazva mentünk be, mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, hátrébb léptem. Ő pedig döbbenten meredt rám, láttam rajta, hogy keresi a szavakat. Nem hitt a szemének, talán azt hitte álmodik. Kialvatlan szemeiben zavartság uralkodott. A szíve hevesen vert, szinte ki akart törni a mellkasából. Láttam rajta a balesete nyomait, és ez megnyugtatott arról, hogy helyes, amit teszek.
- Te élsz? – kérdezte végül, és mintha a saját szavaiban sem hinne. Azt hitte, megőrült. Nem csodálom. Nem úgy néztem ki, mint ahogy a halálom előtt. Tudtam, hogy mit lát. Látja az egykori barátnőjét, aki hónapokkal ezelőtt meghalt egy autóbalesetben, és most itt áll előtte sápadt bőrrel, vérvörös ajkakkal, vörös szemekkel. Az utóbbi lehetett a legsokkolóbb, de nem tudtam mit tenni vele. Próbálkoztam kontaktlencsével, de néhány perccel nem bírta tovább. Így inkább feladtam. Úgyse tudja mivel megmagyarázni. Senki nem hitt volna neki.
- Beszélni szeretnék veled, de nem beszélhetsz rólam senkinek – tértem ki a kérdés elől. A szemöldöke bizonytalanul felszaladt, és láttam, hogy mindjárt felcsattan. A hangulat megváltozott. A szemeiből eltűnt a nedvesség, a karjai visszazuhantak a teste mellé. Meghatott a tudat, hogy legalább egy pillanatig meg akart ölelni, és örült, hogy élek. Egyetlen pillanatig.
- Miért tennék neked szívességet? Egy okot mondj – mondta gúnyosan. Utált engem, ami nem csoda, hisz megaláztam párszor. Én hibáztam. Ráadásul tudtam, hogy mit hisz. Hogy a halálom is csak kamu volt, és még mindig csak szórakozok. Akárcsak rég.
- Mert ha nem teszed, meghalsz.
Felnevetett. – Fenyegetsz?
- Nem. Azért jöttem, hogy megkérjelek… légy óvatos. Veszélyben vagy, valaki meg akar ölni. A múltkori baleseted nem volt véletlen.
- Nem történt akkor semmi, ne legyél nevetséges. Az valami beteges vicc, nem? Nem tudom, hogy milyen játékot űzöl, Arielle, de nem veszek részt benne. A halálod is kamu? Van fogalmad, hogy milyen lehet Nicknek? Még Evelynt is elvesztette, mindenkit elvesztett. Egyáltalán hogy nézel ki? Ez az új divat? Vörös kontaktlencse? Ez menő? – kiabálta indulatosan. – Tönkretetted a bátyádat, hát neked semmi sem szent? Van képed idejönni és fenyegetőzni?
- Nézd… Emma. Sajnálom. Mindent sajnálok. Sajnálom, hogy úgy bántam veled, nem érdemelted meg. De… ez nem rólad szólt. Nem akartalak megbántani, fogalmam sincs, hogy mit miért tettem és mondtam. De megbántam. Nem mintha mentség lenne. Nem fenyegetni, nem átverni akarlak. Csak vigyázz magadra… és… vigyázz Darrennel – hadartam el gyorsan a mondanivalómat. – És kérlek… ne beszélj rólam senkinek. Csak kérlek… nagyon vigyázz magadra!
- Úgysem hinne nekem senki – suttogta, miközben elindultam kifelé. - Arielle! – kiáltott utánam, aztán. Megfordultam. Bizonytalanul nézett rám. – Nem tudom, hogy mi ez az egész, de szeretnék neked hinni. De nem megy, nem bízok benned. Már nem. Te mindig csak mindenkivel szórakozol.
- Értem – bólintottam szomorúan. – De ne felejtsd el, amit mondtam – mondtam még egyszer, aztán elmentem. Olyan gyorsan tűntem el a ház elől, hogy még hallottam Emma döbbent kiáltását. Aztán a hangját elnyelte a messzeség, és én már messze jártam.

Csak azért mentem el hozzá, hogy figyelmeztessem. Ezt megtettem. Nem vártam meg, amíg ő is elutasít. Nem kellett több belőle, már így is elég volt. Felfogtam, hogy nem kellek már senkinek.

Folytatás véleményfüggő ;)10 vélemény?