25. fejezet: Elutasítás

Másnap reggelig semmit sem csináltam, csak a naplómat írogattam. Mindenképpen be szerettem volna fejezni, és végül reggel hétre sikerrel jártam. Nate a konyhában volt, talán olyan éjfél óta. Tudtam, hogy beszélnem kell vele minél előbb. De féltem attól a perctől. Mindent elrontottam vele kapcsolatban, és haragudott rám. De végülis teljesen mindegy volt, hogy mikor küld el melegebb éghajlatra. Jobb ha minél előbb, akkor több ideje van a megbékélésre. Nem akartam haragban lenni vele a halálom előtt. Mindenképpen úgy akartam, hogy úgy gondoljon majd rám, mint egy átlagos ismerősre, és ne úgy, mint egy utolsó vérszajhára. Már biztosan tudtam, hogy Darren tévedett. Nem hasonlítottam Ariadnéra. Néha voltak pillanatok, amikor furcsán éreztem magam, mintha valaki figyelne, és mintha nem is a saját érzelmeim uralkodnának rajtam, de ettől függetlenül az erdőben történt eset óta Ariadnénak nyoma se volt. Vihar előtti csend talán. Lehet. Mindegy, nekem már mindegy.

Bátortalanul, emberi tempóban indultam el a nappali felé, Nate egy könyvet olvasott a kanapén feküdve. Borzalmasan szexi volt így. Nyelnem kellett egyet, hogy megtegyem a következő lépést. Elképzeltem, hogy mennyire más lenne, ha átölelhetném, esetleg megkérdezném, hogy mit olvas és jó-e. De nem tehettem. Ez Sarah hatáskörébe tartozott. Inkább csak megálltam, és néztem. Megvártam, amíg sóhajtva letette a kezében lévő könyvet és rám nézett. Kék szemei szinte megfagyasztottak, olyan kevés érzelmet láttam. Közöny. Ez világított felém. Még inkább elbizonytalanodtam, de nem engedte, hogy megfutamodjam.
- Mit akarsz? – kérdezte a lényegre térve.
- Én… bocsánatot szeretnék kérni – hebegtem zavartan, földre szegezett tekintettel. Figyelemmel próbáltam kísérni a porszemek útját, miközben a válaszára vártam.
- Miért? – kérdezte. Meglepetten néztem fel. Direkt játssza a hülyét? Miért kérdezi ezt? Mintha nem lenne egyértelmű. Mintha nem azért viselkedne így velem.
- Mindenért. Főként az erdőben történtekért – válaszoltam higgadtan, de szörnyen izgultam. Féltem, hogy nem bocsát meg, féltem, hogy továbbra is ennyire fog gyűlölni.
Megrántotta a vállát. Mintha nem is érdekelné.
- Már el is felejtettem – válaszolta de villant a tekintetében egy cseppnyi gúny, amikor a felejtésről beszélt. Elevenembe talált, ezt tudta jól. Csak ő nem hitte el, hogy én tényleg nem emlékszem. De hogyan is értené meg? Hisz nem magyaráztam el. Talán nem is tudnám.
- Nos… én szóval… nem hiszem. Barátok voltunk, azóta pedig keresztül nézel rajtam. Én tényleg örülnék ha...
- Barátok lennénk? – kérdezte gúnyosan. – Nézd, Arielle… azt hiszem, hogy mi sohasem voltunk barátok. Csak két szerencsétlen vámpír, aki kénytelen elviselni egymást.
A szavai fizikai fájdalmat okoztak. Úgy néztem rá, mintha pofon vágott volna. Hát így érzett. Minden, amit eddig képzeltem, tévhit volt. Képzelet. Sírni akartam, de a vonásaim megkeményedtek. A büszkeségem apró kis martalékai adtak még egy kis utolsó erőt.
- Nos… ebben az esetben egy héten belül elköltözök – szólaltam meg, de én magam sem ismertem rá a hangomra. Távoli volt, és idegen.
- Mégis hova mennél? – kérdezte gúnyosan. Most sem hitt nekem. Igaza van, a pokolon kívül hova is mehetnék?
- Semmi közöd hozzá. Örülhetsz, mert többé nem kell elviselned, végleg kiszállok az életedből. – Ez igaz volt. Kétségem sem volt affelől, hogy Darren megöl. Miután megkínzott persze.
- Nem kell az érzelmi zsarolás, nem hatsz meg vele. Nem hagyom, hogy játszadozzál velem, már nem hiszek neked. Odamész ahová akarsz.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig zavartalak. Szereted Saraht? – akaratlanul bukott ki belőlem a kérdés, és rettegtem a választól. Nem szabadott volna belemennem a magánéletébe, de már nem volt visszaút. Nem válaszolt azonnal, mintha azt mérlegelné, hogy megérdemlem-e a szavakat, vagy sem. Aztán végül szólásra nyitotta a száját…
- Szeretem – felelte, és a halott szívem ezer darabra tört. Tényleg vége. Mindennek. Még csak hiányozni sem fogok neki. Ott lesz neki Sarah, én pedig semmivé válok. Épp annyit érek majd, amennyit életemben. Semmit. Pont annyi embernek hiányzok majd, mint amíg éltem. Senkinek. Pont annyi ember gyászol majd meg, mint amennyi szeretett. Senki. És magányosan megyek majd a halálba, pokoli kínok között. A testem minden szegletéről pedig majd egyetlen egy felirat fog virítani: ELUTASÍTVA.
- Nos… akkor én nem is zavarok tovább – nyögtem, majd kiteleportáltam az erdőbe, hogy vért ihassak. Muszáj volt levezetnem a feszültséget, egyszerűen muszáj. Innom kellett. Vért. Csak ez volt, ami megmenthetett az őrülettől. Többet ittam, mint máskor, de nem öltem. Nem, többet nem. Csak vér kellett, az életet nem vettem el többé. A sajátomnak úgyis hamarosan vége. Éljenek csak boldogan. Remélem, megbecsülik minden egyes percüket. Mert soha sem tudhatni, hogy kinek mennyi van még hátra. Lehet, hogy egy, lehet, hogy rengeteg. Remélem, ők értékelik. Nekem is azt kellett volna.

Miután elvesztettem Emma barátságát, teljesen jogosan, minden érzelmet elvesztettem, ami korábban az enyém volt. Megkeserítettem Emma életét. Nem érdemelte meg. Gúnyoltam azért, mert tetszett neki a bátyám. Ha szomorú volt, gyakran kinevettem, ahelyett, hogy átölelve vigasztaltam volna. Amikor végre randizott egy helyes fiúval, én elcsábítottam előle a kiszemeltet. Amíg ő kedves volt és jószívű, én mindenkin átgázoltam, akin csak lehetett. Egy teljes évig voltam a világ legrosszabb barátnője. Sokáig elviselt és megpróbálta visszahozni az igazi énemet, és nem csodálkozom, hogy egyszer betelt nála a pohár. Muszáj meghálálnom, hiszen amíg el nem vakított a fájdalom, addig szerettem őt. Olyanok voltunk, akárcsak két ikertestvér. Nem külsőleg, ez több volt annál. Talán még most is szeretem. Annak ellenére, hogy gyűlöl. Nem hagyhatom, hogy bántódása essen miattam. Többé már nem. Nem halhat meg miattam. Nem. Mindent megteszek, hogy ez ne történjen meg. Én már mindenkit elvesztettem, de neki voltak barátai, volt egy szerető családja. Őt szeretik, mert ő is szeret mindenkit. Az ilyen embereknek élnie kell. Nate-hez nem fordulhattam és aligha segített volna nekem. Egyedül kellett megoldanom. És ha jót akarok, még csak nem is gondolok Nate-re, nem akarok se könnyeket, se fájdalmat. Nem is tudom, hogy hogyan kötöttem ki észrevétlenül Emma házánál, de mikor feleszméltem a gondolataim örvényléséből, egy ismerős tölgyfa takarásában álltam.

Először is megbizonyosodtam róla, hogy egykori barátnőm otthona teljesen üres. Aztán össze kellett szednem a gondolataimat, és tervre volt szükségem. Nem volt szükségem tanúkra, nem láthatott engem senki. Nagyon régen merészkedtem ki egyedül az utcára, még mindig újnak számított nekem az illatok és a hangok örvénylő kavalkádja. Legalábbis Death Valley-ben. Itt minden túl ismerős volt. De muszáj volt Emmával beszélnem, még ha tudtam is, hogy ezt nem szabadna. Nem direkt jöttem ide, de most hogy itt álltam, rájöttem, hogy nincs más választásom. Ő úgysem árul el. Azt nem tenné. És ki hinné el, hogy „élek”? Senki. Így hát vártam.

Nem kellett sokáig várnom arra, hogy egy visszafogott, szolid autó parkoljon le a feljáróban, és Emma szálljon ki belőle. Kicsit nosztalgikus hangulatban figyeltem őt, külsőre alig változott az évek alatt. Mintha még mindig abban a korban járnék, mikor még egy jobb életem volt. Ha tudná, hogy mennyire bánom, hogy miattam tönkrement a barátságunk… de már mindegy. Nem ezért vagyok itt, már nem lehetünk barátok. Ezt Nate is megmondta, pedig ő nem akart nekem rosszat. Akkor még.
Nem barátkozhatom emberekkel, mert veszélyes vagyok. És ami azt illeti, halott. Talán ezzel is szörnyű hibát követek el, talán csak elrontok megint mindent. De nem hátrálhattam meg. Viszont nem tudtam, hogy hogyan kéne felbukkanom anélkül, hogy a frászt hozzam rá. Nem akartam megijeszteni, de nem tudtam másképp. Egy halott megjelenésében lehetetlen a nyugalom.

- Emma – szólaltam meg halkan, nem akartam kiabálni. Nem kellettek tanúk erre a beszélgetésre. Megtorpant egy pillanatra, aztán megrázta a fejét és ment tovább. Túl halk voltam, vagy talán nem hitt a fülének. Kiléptem a tölgyfa takarásából és elindultam mögötte.
- Emma – szólaltam meg egy kicsit hangosabban és megálltam. Megmerevedett és megpördült, majd döbbenten nézett rám. Egy gyors mozdulattal mellette termettem, és finoman a szájára tettem a kezem, mielőtt még egy hangos sikoly hagyta volna el az ajkait.
- Ne sikíts, kérlek – suttogtam. – Menjünk be a házba – folytattam kedves hangon, de nem engedtem el. Így oldalazva mentünk be, mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, hátrébb léptem. Ő pedig döbbenten meredt rám, láttam rajta, hogy keresi a szavakat. Nem hitt a szemének, talán azt hitte álmodik. Kialvatlan szemeiben zavartság uralkodott. A szíve hevesen vert, szinte ki akart törni a mellkasából. Láttam rajta a balesete nyomait, és ez megnyugtatott arról, hogy helyes, amit teszek.
- Te élsz? – kérdezte végül, és mintha a saját szavaiban sem hinne. Azt hitte, megőrült. Nem csodálom. Nem úgy néztem ki, mint ahogy a halálom előtt. Tudtam, hogy mit lát. Látja az egykori barátnőjét, aki hónapokkal ezelőtt meghalt egy autóbalesetben, és most itt áll előtte sápadt bőrrel, vérvörös ajkakkal, vörös szemekkel. Az utóbbi lehetett a legsokkolóbb, de nem tudtam mit tenni vele. Próbálkoztam kontaktlencsével, de néhány perccel nem bírta tovább. Így inkább feladtam. Úgyse tudja mivel megmagyarázni. Senki nem hitt volna neki.
- Beszélni szeretnék veled, de nem beszélhetsz rólam senkinek – tértem ki a kérdés elől. A szemöldöke bizonytalanul felszaladt, és láttam, hogy mindjárt felcsattan. A hangulat megváltozott. A szemeiből eltűnt a nedvesség, a karjai visszazuhantak a teste mellé. Meghatott a tudat, hogy legalább egy pillanatig meg akart ölelni, és örült, hogy élek. Egyetlen pillanatig.
- Miért tennék neked szívességet? Egy okot mondj – mondta gúnyosan. Utált engem, ami nem csoda, hisz megaláztam párszor. Én hibáztam. Ráadásul tudtam, hogy mit hisz. Hogy a halálom is csak kamu volt, és még mindig csak szórakozok. Akárcsak rég.
- Mert ha nem teszed, meghalsz.
Felnevetett. – Fenyegetsz?
- Nem. Azért jöttem, hogy megkérjelek… légy óvatos. Veszélyben vagy, valaki meg akar ölni. A múltkori baleseted nem volt véletlen.
- Nem történt akkor semmi, ne legyél nevetséges. Az valami beteges vicc, nem? Nem tudom, hogy milyen játékot űzöl, Arielle, de nem veszek részt benne. A halálod is kamu? Van fogalmad, hogy milyen lehet Nicknek? Még Evelynt is elvesztette, mindenkit elvesztett. Egyáltalán hogy nézel ki? Ez az új divat? Vörös kontaktlencse? Ez menő? – kiabálta indulatosan. – Tönkretetted a bátyádat, hát neked semmi sem szent? Van képed idejönni és fenyegetőzni?
- Nézd… Emma. Sajnálom. Mindent sajnálok. Sajnálom, hogy úgy bántam veled, nem érdemelted meg. De… ez nem rólad szólt. Nem akartalak megbántani, fogalmam sincs, hogy mit miért tettem és mondtam. De megbántam. Nem mintha mentség lenne. Nem fenyegetni, nem átverni akarlak. Csak vigyázz magadra… és… vigyázz Darrennel – hadartam el gyorsan a mondanivalómat. – És kérlek… ne beszélj rólam senkinek. Csak kérlek… nagyon vigyázz magadra!
- Úgysem hinne nekem senki – suttogta, miközben elindultam kifelé. - Arielle! – kiáltott utánam, aztán. Megfordultam. Bizonytalanul nézett rám. – Nem tudom, hogy mi ez az egész, de szeretnék neked hinni. De nem megy, nem bízok benned. Már nem. Te mindig csak mindenkivel szórakozol.
- Értem – bólintottam szomorúan. – De ne felejtsd el, amit mondtam – mondtam még egyszer, aztán elmentem. Olyan gyorsan tűntem el a ház elől, hogy még hallottam Emma döbbent kiáltását. Aztán a hangját elnyelte a messzeség, és én már messze jártam.

Csak azért mentem el hozzá, hogy figyelmeztessem. Ezt megtettem. Nem vártam meg, amíg ő is elutasít. Nem kellett több belőle, már így is elég volt. Felfogtam, hogy nem kellek már senkinek.

Folytatás véleményfüggő ;)10 vélemény?