5. fejezet: Álom és a rideg valóság

Sziasztok! Ezentúl igyekszem minden vasárnap frissíteni, de csak akkor, ha írtok véleményt :)

Döbbent morajlás, láttam, ahogyan az igazgató arca meglepettséget mutat, aztán szánalmat. De nem a sajnálat-féle szánalmat, hanem a megvető-félét. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondhat valaki ilyet. Álomvilágban élt. Nem érdekelt az apám, nem érdekelt engem senki sem. Nem jutott át senki a páncélomon, aminek talán ő az egyik okozója. Talán. Idegesített, ahogy mindenki bámul. Egyáltalán mi jogon közölte ezt mindenki előtt? Mi köze a többieknek ehhez? Semmi! Az apám majd meggyógyul és ugyanolyan lesz, amilyen máskor. Lelépett egy éve a nőjével, akkor mégis mit vár tőlem?! Majd a kórházban helyrerakják, vagy ha nem valamelyik szeretője majd biztosan készségesen jelentkezik a feladatra. El se köszönt. Még levelet sem hagyott. Csak az anyám zokogásában elmotyogott szavaiból tudtam, hogy végleg elment és nem jön haza többé. Akkor abban a pillanatban meghalt számomra, soha nem akartam vele találkozni. Néha felhívott, de nem voltam túl beszédes, és ami azt illeti kedves sem. A kapcsolatunk pont annyira elromlott, amennyire el lehetett. De ami a legrosszabb, hogy nem bántam, hogy elment. Nélküle jobb volt az életem.

- Miss Olson, kérem menjen el az igazgató úrral – vesztette el a türelmét a történelem tanár. Utáltam, ha parancsolgatnak, utáltam, ha megaláznak. Ez pont az a helyzet volt.
- Ha muszáj – morogtam, és azt ismételgettem magamban, hogy már csak néhány nap és szombat. Egy kis időre elszabadulok. Már alig várom. Utáltam a sulit, nem volt semmi értelme! Csak játszani jártam ide, az emberekkel. Vagy te játszol, vagy veled játszanak, ezt már korán megtanultam. Évekkel ezelőtt. De nem volt kivel megosztanom. Isabel és Arielle halott.
Amint becsukódott a terem ajtaja megtorpantam és karba tett kézzel dőltem a falnak.
- Mondtam, hogy nem érdekel – szólaltam meg határozottan.
- De hát, Lin! Az apádnak autóbalesete volt! – dörmögte a bajsza alatt rosszallóan.
- Él?
- Igen, de…
- Akkor meg mi a para? Majd helyrejön, nem? Akkor meg, miért kell megalázni és kirángatni óráról? Nem fogom meglátogatni, ha erre kíváncsi…
- Ennyire rossz a viszonyod az apáddal? – nézett rám gondterhelten. Most jön a pszichológiai rész, amikor elemezni próbálják a viselkedésemet. Hogy én mennyire utáltam. Nem volt kísérleti nyúl, hogy elemezni kelljen.
- Nem mindegy? Most menjek haza? Mert gondolom, most már kínos lenne visszamennem…
- Az édesanyád vár téged az irodámban – felelte kifejezéstelenül, és intett, hogy kövesem. Sóhajtva engedelmeskedtem. Gyakran jártam már abban az irodában, de még soha sem egyedül. Most ebbe az anyám nem számítandó bele. Ő nagyjából olyan, mintha ott sem lenne. Túl kedves, túl naiv, túl sznob, túl érzékeny, és a probléma megoldó képessége nulla. Általában sír és bólogat. De azért őt egy kicsit kedveltem. Voltak jó pillanataink.

- Linette – ölelt magához könnyes szemekkel. Szőke haját laza majdnem eltakarta az arcát, de még így is láttam a könnyeit. Még mindig szerette az apámat, és magát hibáztatta minden hibáért. Mazohista típus volt.
- Szia, anyu. Mi ez a felhajtás? – kérdeztem úgytéve, mintha tényleg nem érdekelne, de túl nagy feneket kerítettek neki, szóval valami komoly baja lehet. Soha nem kívántam a halálát, azt hiszem, az rosszul esne.
- Megmondta neki? – nézett az igazgatóra, aki bólintott.
- Persze, mindenki előtt. Szóval? Annyit tudok, hogy él. Mozogni és beszélni tud? Mert akkor semmi probléma…
- Linette – nézett rám szörnyülködve.
- Akarom mondani… úristen… hogy van? Ugye, él? – tetettem sápítozást. Annyira átlátszó voltam. Hiába, nehéz természetem volt.
- Agyrázkódás, törött kéz és törött láb, és csak a szerencsén múlott az élete. Néhány napig megfigyelés alatt tartják, aztán kiderül, hogy mikor mehet haza…
- Értem – vontam meg a vállam. Tudtam, hogy felesleges volna aggódni. Hát, nem igazam lett? – Kocsival jöttél? Hazavihetnél…
- Nem mész be hozzá? – nézett rám könyörögve, de nemet intettem. Kizárt. Ő sem látogatott meg, amikor szükségem lett volna rá. Részemről letudva a barátkozás. Elindultam az ajtó felé, elköszöntem a börtönőrtől és megcéloztam a parkolót. Az anyám habozva követett, de végül utolért és hazavitt. Haza is gyalogolhattam volna, de ha már itt volt…
Aznap este nem mentem sehova, inkább zenét hallgattam és maximum hangerőre tekertem, majd végig dőltem az ágyamon.

Különös álmom volt. Fák között rohantam, féltem. Talán még soha nem féltem ennyire. Szaporán dobogott a szívem, és egyre jobban fáradtam, de nem adhattam fel. Ha megállok, meghalok. Nem tudom, miért, de az álmomban egyértelműnek tűnt. De nem voltam elég gyors és ügyes, elhasaltam a nedves fűben. Vörös szemek meredtek rám a sötétből. Mindenhonnan. Vért éreztem végig folyni az arcomon, mire vad morgások törték meg a csendet. A véremet akarták. A véremet akarta. Néhány másodperc múlva már csak hárman álltak velem szemben. Két férfi és egy nő. Hátborzongatóak és gyönyörűek voltak. De a halálomat akarták.
- Kérem, ne… - rimánkodtam zokogva.
- Most meghalsz – suttogta a nő, de nem engem nézett, hanem a mögöttem álló férfit, és hirtelen átugrott a fejem felett és a mögöttem álló alakra vetette magát és széttépte. Hangosan ordítottam, sikoltoztam az életemért, miközben láttam, ahogy valakinek kihuny a fény a szeméből. Az egyik férfi viszont nem őket nézte, hanem engem.
- És te is – susogta sejtelmesen, de mire bármi is történt volna, felébredtem.

Rémülten ébredtem. A takaró a testemre tekeredett, szinte megfojtott, és közben vadul ziháltam. Mintha tényleg rohantam volna. Annyira valóságos volt! Meg akartak ölni. Ez nevetséges. Miért akarna bárki is megölni? Legalábbis komolyan? Ketten annyira ismerősek voltak, főleg a nő, de nem tudtam felidézni az arcát, egyszerűen nem ment. Miután megnyugodtam, visszafeküdtem, de nem jött álom a szememre. Kiszáradt a torkom, úgyhogy úgy döntöttem, hogy iszok egy kis vizet. Álmosan sétáltam le a földszintre, de odalent égett a villany. A szívem heves ütembe kezdett a korábbi álom hatására, de csak az anyám teázott éjnek éjjelén. Megköszörültem a torkom, mire kábán rám nézett. Aztán elmosolyodott.
- Leülnél mellém? Ha már itt vagy… mesélnék egy történetet – nézett rám kedvesen. Nem értettem, hogy mi ütött belé. Egy történet? Az éjszaka közepén? Vajon, jól van?
Bólintottam, és leültem.
- Már régen el akartam mondani, de az apád mindig ellenezte. Nem akarta, hogy bármi is megváltozzon, így se túl jó a viszonyunk egymás között. Volt egyszer a lány, aki beleszeretett egy gazdag férfiba és hozzáment feleségül. Boldogabb volt, mint valaha, de később rájött, hogy valami hiányzik az életéből.
- Anya, fáradt vagyok én ehhez. Iszok egy teát, aztán már itt sem vagyok, reggel visszatérhetünk erre, már ha még emlékszel rá akkor is – nyögtem, mikor rájöttem, hogy ez bizony hosszú lesz.
- Kérlek, hallgass meg. Utána dühös lehetsz rám, de előbb, hadd mondjam el.
- Na jó, ha annyira muszáj – adtam meg magam kelletlenül.
- Ez a lány, vagyis akkor már nő, gyerekre vágyott. Mindennél jobban. Egy apró kislányra, akit mindennél jobban szerethet. A férfi is erre vágyott, és mikor a nő teherbe esett, az életük tökéletes lett. Aztán a nőnél valami nem stimmelt. A gyerek halva született. Majdnem belehalt a bánatba, egy teljes napot töltött bezárkózva a szobájába, és a férfi kétségbeesetten próbált valamit tenni. És akkor csengettek. Mintha a sors megajándékozta volna őket, a küszöbön egy angyali kislány feküdt szőke fürtökkel. Gyönyörű volt. A kislány a halott lány nevét kapta, és soha senki nem tudta meg, hogy nem ő az a gyermek, akit a nő a szíve alatt hordott.
Értetlenül meredtem rá.
- Mi van?
- Te voltál az a kislány – suttogta könnyes szemmel, én pedig holtsápadtan meredtem rá. Hazudik. Ez nem lehet igaz! Csak hazugság lehet. Ez nem a valóság. Remegni kezdtem, és könnyek folytak végig az arcomon. Nem tartoztam sehova, nem voltak szüleim. Most már elviekben sem. A biológiai szüleimnek már csecsemőként sem kellettem. Pedig akkor még nem lehettem rossz ember. Akkor miért? Ez a nő nem is volt az anyám. Az a férfi pedig, aki valószínűleg egy hófehér kórházi ágyon feküdt, aki egy éve elhagyott, nem volt az apám.
- Kik a szüleim? – kérdeztem rekedten. Gombóc nőtt a torkomban, a hangom ijesztően csengett, de nem kaptam választ. – KIK A SZÜLEIM?! – üvöltöttem a képébe, mire felzokogott.
- Nem tudom – suttogta megsemmisülten, és félve nézett rám. Nem bírtam tovább ránézni, nem bírtam itt lenni. Felpattantam, és azzal a lendülettel még a széket is feldöntöttem. Bizonytalanul felállt és tett egy lépést felém, de én nem hallottam, ahogy a nevemet ismételgeti, nem engedtem, hogy átöleljen. Kitéptem magam a karjaiból és rohanni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak el akartam menni innen. Rohantam. Át az utcákon, fákkal borított utakon. Kísértetiesen ismerős volt a helyzet. Megtorpantam, amikor már elég messze értem. Megőrültem? Hova megyek? Körbe néztem. Egy parkban álltam, sötét volt. Csak a hold ezüstös fénye adott némi fényt. Ijesztő és hátborzongató volt. Most vettem csak észre, hogy mennyire hideg van. Hiába volt tavasz, még mindig hideg volt. Főleg éjszaka. Talán egy-két óra körül járhatott. És én egy parkban voltam. Egy olyan helyen, ahol meggyilkolták a legjobb barátnőmet néhány hónapja. Megborzongtam a gondolatra és észrevettem, hogy ez az egész mennyire hasonlít az álmomra. Félelem markolt a szívembe, és gyorsan megfordultam, hogy minél előbb hazaérjek. Bolondság volt elrohannom, főleg egy ilyen álom után, ilyen hidegben és ilyen sötétben. Félni kezdtem. Megszaporáztam a lépteimet, de képtelen voltam megnyugodni. Nemsokára már rohantam, de éreztem, hogy valaki figyel. Vagy csak az agyamra ment valami. Egy sötét alak termett előttem egyetlen pillanat alatt. Felsikoltottam. Hogyan került ide? Egyszer ott termett a semmiből! És vörös szemei voltak… Megint felkiáltottam, de ő csak nevetett. Hirtelen ötlettől vezérelve, vagy talán csak őrültté tett ez a mai és a tegnapi nap és nekirohantam az idegennek és ütni kezdtem ott ahol csak értem. Meghökkent, majd nevetni kezdett. Aztán éles fájdalom… és sötétség…

4. fejezet: Jéghideg porcelán

Linette szemszöge!

Egyenesen meredtem magam elé, nem néztem semerre, csak egyenesen az előttem álló giccses, kövekkel díszített tükörre, és a benne látott lányra. Elhúztam a számat, és a vonásaim gúnyba fordultak. Nem tetszett, amit láttam. Képtelen voltam eltüntetni az arcom baloldalán lévő néhány centis vágást, nem segített semennyi alapozó mennyiség. Bár már nem is volt annyira feltűnő. Ez azért valami. Na, nem mintha elég lenne, de több a semminél. Már nem fájt a seb, és reménykedtem benne, hogy hamar eltűnik. Nem hiányzott, hogy úgy nézzek ki, mint egy háborús sérült. Gyönyörű akartam lenni, mint mindig. Ez a lényem alapfeltétele volt, az állandó szépség. Nem voltam valami isten adta gyönyörűség, de sikerült kiemelkedtem az átlagból. Hála a szebbnél szebb ruháknak és az állandó testápolásnak és sminkelésnek. Na meg persze az edzőteremnek, ahova néhány hete jártam. Nem voltam olyan szép, mint Arielle. Soha nem is leszek. Talán nem is akarok.

Tudtam, hogy a szépség nem minden, tudtam, hogy egy felszínes kis liba vagyok, de a felszín az már valami volt. Az egyetlen dolog, ami számít az életben. Senki nem kutat a felszín alá, senkit nem érdekel, hogy ki vagy valójában. Csak a külső. Ez mozgatja a világot. Én pedig meg akartam felelni ennek. Talán ezért bosszantott annyira az a vágás az arcomon. Nem beszélve arról, hogy a kialvatlanság és a mostanában ivott nagymennyiségű alkohol sem volt rám éppen túl jó hatással.

Természetesen senki nem ütött meg, soha nem hagynám egyetlen férfinak sem, vagy éppen féltékeny barátnőnek. Csak elég vad buli volt és összetörött egy pálinkás üveg. Én pedig rosszkor voltam rossz helyen, és ez lett a vége. A kórházban persze teljesen felesleges voltam, nem mondtak semmi olyat, amit ne tudtam volna. Anyámnak volt pénze, ha nem múlna el magától, majd egy plasztikai sebész helyre teszi a bőröm. De most nem is ez zavart. Mostanában nem érdekelt annyira ez az egész, de ma iskolába kell mennem, és ha meglátnák a vágást, egyből kombinálni kezdenének. Azt hinnék, hogy megvertek, és vadabbnál vadabb pletykákról sustorognának. Ismertem a diákélet minden csínját-bínját, hiszen én is kapva kaptam olykor néhány pletykán, és előszeretettel terjesztettem. De az minden az előtt volt. Már nem szerettem ezt. Már nem leltem örömét mások megalázásában. Hiszen miért volna jó egyedül nevetni a többieken? Persze, szerezhettem volna más barátokat, olyanokat, akik hercegnőként bántak volna velem. Üresfejű szőke csinibabák. De nem volt rájuk szükségem. Már semmi nem volt olyan, mint régen. Volt két barátnőm, de ők meghaltak. Soha nem vallanám be magamnak, de kedveltem őket. Soha nem engedtem őket közel magamhoz, mert nem mertem. Féltem. Nem szerettem érezni, nem szerettem szeretni. Veszélyes dolog. Megsebez és összetör. Tizennyolc év alatt megtanultam, hogy hogyan tartsam távol magamtól. Nem szerettem senkit. Isabel és Arielle volt talán az egyetlen kivétel. De Arielle-t megsebeztem a halála előtt, pusztán önvédelemből. Amit akkor mondtam neki az hazugság volt. Nem hittem, hogy ő ölte volna meg Isabelt. Néha gonoszkodott, de ő jó volt, mélyen legbelül. Mégis megvádoltam a gyilkossággal, mert el kellett, hogy távolítsam magamtól. El kellett üldöznöm, elég messzire ahhoz, hogy többet ne kerüljön a közelembe. De nem hittem volna, hogy ő is meghal…

- Miss Olson, telefonon keresik – lépett be a házvezetőnőnk tiszteletteljesen. Félt tőlem, ezért mindig illendő, udvarias és távolságtartó volt. Követte minden utasításomat, és eleget tett minden szeszélyemnek. Néha láttam a szemében, hogy mennyire utál nekem és az anyámnak dolgozni. De jól keresett, és csak a pénz számított. A pénz mozgatott mindent a világban, és aki valaha valaki lett, az a gazdagokból került ki. Legalábbis a többség, akad persze néhány csodabogár. Elszakadtam a gondolataimtól és ránéztem a középkorú asszonyra.
- És ki az?
- Egy férfi, magát keresi – felelte szemrebbenés nélkül, de az arca egyetlen pillanatra megrezdült, ami elárulta a véleményét rólam.
- És maga csak most szól? – csattantam fel. Mindig belekötöttem valamibe, ez voltam én. Nem tudtam megállni. Igazából szerettem megváratni a férfiakat, de bosszantott a nő megvetése, ami egyértelműen sugárzott felém.
Nem mondott semmit, zavartan lesütötte a szemét és halkan elnézést motyogott, én pedig lesiettem a földszintre. Végig haladtam a tágas nappalin., leültem a puha bársony kanapéra, és felkaptam a telefont.
- Halló? – búgtam a kagylóba. Voltak dolgok, amiket nem tudtam levetkőzni. Szerettem a férfiakkal lenni. Olyankor éreztem magam nőnek. A szerelem luxusát persze messziről elkerültem.
- Te vagy Linette? – kérdezte egy mély hang. Kimondottan szexi volt, áradt valami különös erő belőle. Még soha nem hallottam ezelőtt.
- Attól függ kinek – sóhajtottam fel.
- Evan Brown a nevem, a haverom adta meg a számodat. Múltkor láttalak és nagyon megtetszettél. Gyönyörű vagy – duruzsolta kedvesen. Kissé behízelgő volt, de nem bántam. Néhány napra tökéletes. Találkozni akart velem szombat este, én pedig beleegyeztem. Aznapra semmi programom nem volt. Kifinomult, udvarias stílusa arra engedett következtetni, hogy gazdag előkelő család tagja. Vacsorára hívott, egy előkelő étterembe. Ritkán volt randim olyan helyeken, a legtöbb férfi csak a desszertre vágyott, azonnal meg akartak kapni. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem.

Másnap reggel végre péntek volt. Jókedvűen ébredtem, egésznap a másnapi randi járt a fejemben. Meg sem fordult a fejemben, hogy vajon, ki lehet ez a férfi, hiszen még soha nem is láttam. Nem érdekelt. A lényeg, hogy elszabaduljak otthonról. Csak ez számított. A suli éppolyan unalmas volt, mint mindig. Ráadásul a történelem tanár Emmát ültette mellém. Nem kedveltem, túl kedves és túl aranyos volt. Túlságosan szerette mindenki. Ezért utáltam mindig és ezért fúrtam meg a barátságát Arielle-lel. Nem ért, hogy mindenki őt szereti. Természetesen ő is utált engem, főleg Arielle halála óta. Nem voltak jóban nagyon régóta és utálták is egymást, legalábbis felszínesen, de én láttam, hogy mennyire szíven ütötte egykori barátnőjének a halála. Láttam, ahogy kifut a vér az arcából és a szemét elöntik a könnyek. Emma nem tudott olyanokat utálni, akiket valaha szeretett. Én nem sírtam, amikor megtudtam. Csak meredtem előre, az újság címlapjára és sápadtan néztem Arielle fényképét. Nem sírtam, egy könnycseppet sem ejtettem. Akkor sem, amikor a suliban az egész iskola meggyászolta, akárcsak Isabelt. Egyik ünnepségen, és egyik temetésen sem sírtam. Soha nem sírtam, már régóta hideg voltam. Így jobb volt az élet.

És most Emma itt ült mellettem. A tökéletes Emma. Nem voltak gazdagok a szülei, de jól éltek. Egy átlagos kertes házban a város szélén, és bár nem vetette fel őket a pénz, mindenük meg volt. Mindig is irigyeltem. Nem nézett rám, egy pillantásra sem méltatott. Görcsösen meredt előre, mintha leprás lennék.
- Hiába húzod magad össze annyira, nem leszel sem kisebb, sem vékonyabb – vetettem oda gúnyosan. A lehető legtávolabb ült tőlem, a lehető legkisebb helyet foglalva. Muszáj volt belekötnöm.
- Kérdezett valaki? – kérdezett vissza rám se nézve.
- Csak gondoltam szólok, hogy a tekintetem nem halálos, az a baziliszkusz, sőt a harapásom sem, az pedig a vámpír – folytattam szemrebbenés nélkül. A vámpír szónál szokatlanul elsápadt. Felvontam a szemöldököm, de észre sem vette.
- Vagy még mindig a gyilkos barátnődet siratod? – vetettem fel vigyorogva. Nem gondoltam komolyan, de olyan jó volt nézni, ahogy elönti az aranyos kis arcocskáját a düh.
- Arielle nem volt gyilkos – sziszegte dühösen. Néhányan felénk kapták a tekintetüket. A tanár rosszallóan megcsóválta a fejét, mondani akart valamit, de előtte még visszavágtam.
- Talán igaz… ahogy a barátnőd sem – mondtam halkan, ha lehet még sápadtabb és még dühösebb lett. Élveztem, hogy ilyen hatást tudok elérni az embereknél néhány mondattal.
- Miss White, Miss Olson, ez egy tanóra, szíveskedjenek a tananyagra koncentrálni, és nem a rendőrség tevékenységét bírálni. Miss Morrison még a halála előtt mentesült minden vád alól, úgyhogy legyenek szívesek lezárni ezt a témát – hallottam meg a tanár hangját. Nem szóltam egy szót sem. Természetesen tudtam, hogy nem ő volt a gyilkos. De Emmát bosszantani jó móka volt. Vigyorogni kezdtem. Tudom, hogy betegesen hangzik, de ez van.

Többet nem szólaltam meg, úgy döntöttem, hogy meghúzom a határt. És amúgy sem volt több ötletem, hogy mivel bosszanthatnám. A második világháborúról tanultunk éppen, egy cseppet sem érdekelt. Megvetettem a háborúkat. Semmi értelmük nem volt. Csak halált okoztak, semmi mást.
Tíz perc volt hátra az órából, amikor az igazgató lépett be a terembe. Nem törődött a formális udvariassági formákkal, ami különös volt. Vagy inkább szokatlan. Ami még furább, hogy egyenesen rám nézett. Az arca komor volt.
- Miss Olson, lenne szíves velem jönni? – kérdezte, én pedig megijedtem. Mit követtem el? Nem is csináltam semmit.
Nyeltem egyet, és ő látta a habozásomat.
- Az édesapjáról lenne szó – folytatta kelletlenül. Nem szeretett bizalmas információkat megosztani, de mégsem hurcolhatott maga után.
- Akkor köszönöm, de nem érdekel – közöltem hidegen. Az az ember nem az apám, elhagyott. Gyűlöltem.
- Balesete volt – mondta jelentőségteljesen. Megdermedtem. Erre nem számítottam. Mindenki engem nézett. Én pedig igyekeztem sehova sem nézni. Még mindig nem álltam fel.
- Majd helyrerakják, engem nem érdekel – nyögtem ki, és igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon semmi sem. Arra törekedtem, hogy úgy nézzen ki az arcom, mint egy jéghideg porcelán.

3. fejezet: Veszélyforrás

Evan Brown megjelenése kirángatott a mélabúból. Tudtam, hogy ki ő. Szinte minden vámpírt ismertem, akiket valaha megteremtettek. Minden potenciális veszélyforrást feltérképeztem, hála a kapcsolataimnak. Őt még soha nem láttam, de már hallottam felőle. Nate őt kérte meg, hogy vigyázzon Arielle-re, miután én bántottam újfent a húgát. Ha teljesítette volna a kérést, Arielle még ember lenne, hiszen nem mertem volna ujjat húzni vele. Rick fizette le, hogy hagyja cserben Nate-et, aki persze meg is tette. Nem volt megbízható. Talán ez volt az első tulajdonság, ami eszembe jut róla. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idős lehet, de veszedelmes. Rick ostoba volt, hogy kikezdett a barátnőjével, bár ez nem meglepő. Bár talán mégis. Egy olyan gyáva alak, mint ő honnan szedte a bátorságát? A nő kiléte nem érdekelt, jelentéktelen volt. Valami olcsó kis nő lehetett, aki élvezi, ha feszültséget kelthet. Talán ő maga uszította a két férfit egymás ellen. Mindenesetre… Evan Brown veszélyt jelenthet. Az ilyen embereket nem érdekli, hogy hogyan érhetik el a céljukat, átgázolnak mindenen és mindenkin. Pontosan tudtam, hogy megpróbál megölni, amint lehetősége nyílik rá. Hiszen én voltam a város legerősebb vámpírja, ráadásul Ricket a barátomnak hiszi. Nem dől be annak, hogy nem tudok róla semmit. Még ha most nem is hazudtam. Meg kell keresnem azt a szemetet. Hatalmas hiba volt halhatatlanná tenni őt, csak a bajt hozza állandóan a fejemre. Ha ez a Brown nem öli meg, majd én megteszem. Nő ide vagy oda, Rick Jefferson aláírta a halálos ítéletét. Elég volt. Mit képzel magáról a kis rohadék? Meg tudja még, hogy ki vagyok én.

Először is vadászni mentem, átteleportáltam Dél-Amerikába, és elkaptam brazil férfit, majd a feleségét. Egyiküket sem öltem meg. Szerencsére nincs is jobb felejtő hatás annál, hogy a vérét szívom. Ilyenkor elbódul az emberi elme, semmire nem emlékszik. Gyorsan teleszívtam magam, és azonnal éreztem a hatását. Erő áradt szét a testemben és végre jól éreztem magam. Az erővel a hatalom érzése is együtt járt. Én pedig imádtam ezt. Emberek élete volt a kezemben, a pillanatnyi indulataimtól függött, hogy életben maradnak-e vagy sem. Ritkán öltem. De a tudat, hogy megtehetem, megerősített. Vigyorogva tértem vissza Death Valley-ba, és úgy döntöttem, hogy talán nem ártana, ha közölném Nate-tel a helyzetet. Egy vámpírnál már csak kettő a jobb, vagyis három, ha vámpírszámba veszem Arielle-t. Nem tudtam, hogy hogyan fogadnak majd, egyáltalán otthon lesznek-e. Mégsem tölthették az egész életüket egy faházba zárva. Már biztosan tervezgették a költözést, ismertem Nate-et ennyire. Biztos ki van akadva, amiért Arielle csak teleportálva közlekedhet nyilvánosan és hogy ilyen közel lakik a bátyja. Érzelmes vámpírok.

Semmit nem változott a házuk, amint ott termettem, már hallottam, ahogy elindul valaki az ajtó felé. Hallottam a lépteit, Arielle volt az. Nate jelenlétét nem érzékeltem. Hoppá. Akkor lesz egy kínos beszélgetésem az asszonyával. Minden bizonnyal. Kitárult az ajtó. A tekintete nem sok jót ígért, de mintha megleptem volna a váratlan látogatásommal.
- Mit keresel itt?
- Mondhatnám, hogy jöttem bocsánatot kérni a tapló viselkedésem miatt, de ez nem igazán leplezné a valóságot, és amúgy se hinnéd el…
- Szóval?
- Nate?
- Vadászik, megmondjam, hogy kerested? – kérdezte, aztán átvillant valami más a tekintetén, amitől megenyhült. – Történt valami?
- Inkább megvárnám. Hát így is mondhatjuk. Nem te voltál a mai napon a legidegesítőbb látogatóm. Evan Brown keresett fel.
- Evan Brown? Mintha már hallottam volna a nevét – szólalt meg. Ó, szóval Nate ezt is elmondta neki.
Bólintottam, és elmagyaráztam, hogy honnan. Nem tűnt túl barátságtalannak a férfi felé, akinek az ő védelme lett volna a dolga, és aki miatt meghalt. Hihetetlen egy nő. Velem is kedves volt olykor, pedig én öltem meg. Nem közvetve, hanem közvetlenül okoztam a vesztét. Mégsem gyűlölt már… annyira. Legalábbis azt hiszem.
- Gyere be – szólalt meg végül, én pedig követtem. A ház sem változott sokat, bár én nem jártam itt túl gyakran. Nate menekült ide, előlem, amikor szemet vetettem jelenlegi barátnőjére. Mert tulajdonképpen én az ő otthonában éltem. De ez van. Jól kell tudni játszani a lapokkal.

Sokat nem kellett várnom. Alighogy kényelembe helyeztem magam a kanapén, Nate hangja harsant a levegőbe. Feszültnek hangzott, talán nem tetszett neki a helyzet, hogy velem látja a kedvesét. Soha nem teszi túl magát azon, amit velük tettem. Én sem tenném.
- Darren?
- Helló, Nate. Beszélnünk kell – vigyorogtam rá. Nem zavart a tartózkodása, se az irtózata tőlem. Magabiztos voltam, ezt az álarcot akármikor képes voltam magamra ölteni.
- Miről? – kérdezte gyanakodva, mire elmeséltem neki a nemrég történt eseményeket, és megkérdeztem, hogy nem látta-e Ricket. Természetesen nem volt a válasz, mint ahogy azt előre sejtettem. A patkányok könnyen el tudnak rejtőzni. Nate nem hagyta volna szó nélkül Rick visszatérését. De mit akart itt? Fél tőlünk, félt Evantől, és mégis itt van. Oka kell, hogy legyen.
- Ismerem őt, veszélyes lehet ránk nézve is – szólalt meg egy kis gondolkodás után. – Nemrég elkövettem azt a hibát, hogy megbíztam benne, de nem lett volna szabad – folytatta és bűntudatosan meredt a kedvesére. Szörnyen undorítóak voltak ezek a pillantások, szinte már romantikus lányregényekben éreztem magam.
- Egyértelmű, hogy meg kell ölni – sóhajtottam fel. – Erősebb, de ha esetleg beszállsz?
Nate bólintott.
- És én? – nézett rám Arielle felháborodottan. – Én is beszállok.
- Téged senki nem kérdezett, te nő vagy – horkantottam fel.
- Ez már nem a középkor, gyökérke – sziszegte. Felnevettem. Annyira vérszegény megjegyzés volt, már szinte semmi nem maradt a régi és egyedülálló Arielle humorból. Teljesen bekebelezte a szerelem. Hervasztó.
- Amíg a tojáshéj ott lóg a bájos hátsófeleden, addig ne panaszkodj, megértetted? - kacsintottam rá.
- Elég – sóhajtotta Nate. – Darrennek igaza van, Arielle.
Mi? Meglepetten néztem rá, akárcsak a kedvese. Nekem ad igazat? Erre nem számítottam. Valahogy nem illett a tökéletes rózsaszín idilli képbe.
- Evan veszélyes, nem akarom, hogy bajod essen – indokolta meg az állítását. Felhorkantam. Ez a két vámpírnak nevezett lény nyálasabb, mint hittem. Legalább előttem ne könyörgöm.
- Tudok vigyázni magamra – csattant fel.
- Hát, ha te mondod – vigyorogtam. Végülis én egyszer megöltem, aztán még egyszer majdnem, aztán Ariadne is majdnem… de azért igen, biztos tud vigyázni magára. Nate tekintetét elnézve, ő is ugyanarra gondolt, amire én.
- Ezt még megbeszéljük, jó? – adta meg magát a hős szerelmes, én pedig felálltam. Sok volt mára a társaság, nem szoktam hozzá ehhez. Ideje visszatérnem a hőn szeretett magányomba, ahol nem kell megjátszanom semmit. Annyi szerepet játszottam már, hogy magam sem tudtam, hogy ki vagyok voltaképpen. Minden alakításra úgy emlékszem, mintha néhány perce történt volna, úgyhogy kissé el is felejtettem, hogy ki az a Darren.
- Mész? – nézett rám Arielle, ezúttal már nem dühösen. Nem tudtam kiigazodni ezen a nőn, de mindegy is. Egyiken se tudtam.
- Aha – bólintottam. – Holnap este elkezdem keresni azt a szemetet. Enyém a gazdag részleg, tiéd a putri. Megfelel?
Felnevetett.
- Tudod, ha nem lennél egy utolsó szemétláda, aki megölte a szerelmemet, és a szüleimet, egészen kedvelnélek. Igen, persze.
- Ez nem egy alternatív univerzum, még mindig egy gyilkos vagyok, és szemrebbenés nélkül ölnék meg bárkit, aki okot ad rá.
- Micsoda macsó – gúnyolódott a fehérnép, de nem vettem fel, inkább elköszöntem, aztán már otthon is voltam.

Másnap este szórakozottan jártam a sötét utcákat. Tudtam, hogy Rick előbb bújik meg errefelé, mert azt gondolja, hogy én a szegények közt keresném. Agyilag tényleg szegény volt, de nagyra tartotta magát. Egyre nem éreztem meg a rothadó illatát. Az utcák csendesek és kihaltak voltak. Nem is csoda, ilyentájt a gazdagok már illetlennek tartották az utcán való mászkálást. Minden sznob errefelé lakott. Arielle régi barátnői is. Ismertem ezt a környéket. A csend valahogy most mégis más volt. De nem tartott sokáig, mert hirtelen egy sikoltás harsant a hűvös levegőbe. Rohanni kezdtem abba az irányba, ahonnan a hangot sejtettem. Nem volt messze. Evan Brown szaga könnyen kivehető volt, de volt egy sokkal erőteljesebb illat is. Vér. Egy fiatal lány vére. Hallottam a hangját, ismertem őt. Tudtam, hogy kihez tartozik. Amikor megláttam a földön feküdve, már egyedül volt. Brown lelépett. Gyorsan megvizsgáltam a lányt, de nem esett komolyabb baja. Eszméletlen volt. A teste mellett egy fehér boríték lapult, benne egy üzenet:
„Ricket akarom, ha nem adjátok át, átharapom minden lány torkát, ezzel pedig befejezem, amit elkezdtem.”
Linette Olson hófehér arcára néztem és felsóhajtottam. Arielle megölne, ha itt hagynám. A karjaimba kaptam és hazarohantam vele. Kaptam egy csinos kis koloncot a nyakamba…

Részlet: 3. fejezet

Kárpótlásul, amiért annyit kések, elhoztam nektek egy kis részletet a 3. fejezetből :)

Evan Brown megjelenése kirángatott a mélabúból. Tudtam, hogy ki ő. Szinte minden vámpírt ismertem, akiket valaha megteremtettek. Minden potenciális veszélyforrást feltérképeztem, hála a kapcsolataimnak. Őt még soha nem láttam, de már hallottam felőle. Nate őt kérte meg, hogy vigyázzon Arielle-re, miután én bántottam újfent a húgát. Ha teljesítette volna a kérést, Arielle még ember lenne, hiszen nem mertem volna ujjat húzni vele. Rick fizette le, hogy hagyja cserben Nate-et, aki persze meg is tette. Nem volt megbízható. Talán ez volt az első tulajdonság, ami eszembe jut róla. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idős lehet, de veszedelmes. Rick ostoba volt, hogy kikezdett a barátnőjével, bár ez nem meglepő. Bár talán mégis. Egy olyan gyáva alak, mint ő honnan szedte a bátorságát? A nő kiléte nem érdekelt, jelentéktelen volt. Valami olcsó kis nő lehetett, aki élvezi, ha feszültséget kelthet. Talán ő maga uszította a két férfit egymás ellen. Mindenesetre… Evan Brown veszélyt jelenthet. Az ilyen embereket nem érdekli, hogy hogyan érhetik el a céljukat, átgázolnak mindenen és mindenkin. Pontosan tudtam, hogy megpróbál megölni, amint lehetősége nyílik rá. Hiszen én voltam a város legerősebb vámpírja, ráadásul Ricket a barátomnak hiszi. Nem dől be annak, hogy nem tudok róla semmit. Még ha most nem is hazudtam. Meg kell keresnem azt a szemetet. Hatalmas hiba volt halhatatlanná tenni őt, csak a bajt hozza állandóan a fejemre. Ha ez a Brown nem öli meg, majd én megteszem. Nő ide vagy oda, Rick Jefferson aláírta a halálos ítéletét.