Részlet: 12. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy elég gáz, hogy pont amikor összejött ennyi látogató (10.000), én elhalasztom a frisset, de kénytelen vagyok. Jó idő esetén, holnap egész nap nem leszek gépközelben, ma pedig teljesen megtámadott az ihlethiány (ebben a történetben). Kárpótlásul hoztam részletet, mert azért elkezdenem még sikerült, és az előző bejegyzésben olvashattátok, hogy elkezdtem egy új történetet. Esetleg ha kedvet kaptok, olvashatnátok azt helyette :). És megpróbálom minél előbb hozni a teljes fejezetet! Ne haragudjatok!

12. fejezet: A temetés

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Némán öltöztem fel, a szekrényben találtam elegáns fekete ruhákat. Meg sem kérdeztem, hogy honnan vannak ezek a ruhák. De erre most nem volt alkalmas a pillanat. A hajamat kontyba csavartam, felkentem egy szolid sminket, és elindultam a földszintre. Tudtam, hogy Darren odalent van. És igazam is lett, engem várt. Az arca komor volt, amikor meglátott csak biccentett egyet. Némán feszengem. A tegnapi dolgok után nem tudtam, hogy hogyan kéne vele viselkedjek. Mondanom kellett volna valamit, de nem találtam a szavakat. Csak néztem rá némán, és összekapcsolódott a tekintetünk. Rengeteg minden kavargott azokban a kék szemekben és hirtelen megborzongtam.
- Nem kell semmit mondanod – szólalt meg hirtelen és hátat fordított nekem. Ez így nem volt helyes. Megköszörültem a torkom.
- Köszönöm – nyögtem ki zavartan és azt hiszem, elvörösödtem. Mi van velem? Talán csak nem szoktam hálás lenni semmiért, vagy legalábbis nem szoktam kimondani. Vagy csak nagyon ritkán. Ezzel elismerném a gyengeségeimet.
- Mit? – kérdezte és elmosolyodott. Mégsem volt semmi öröm a vonásaiban.
- Hogy megmented mindig az életem. Régen is és most is. Nem tudom, hogy miért teszed. Azt mondtad valaki megkért rá, de fogalmam sincs kiről beszéltél. Mindenesetre… nem fogom még egyszer kimondani, de köszönöm.
- Nem kell semmit megköszönnöd – rázta meg a fejét. – Nos… azt hiszem, öregszem. Már én sem vagyok olyan mint régen, ha már egyszer törődöm veled.
Kiszáradt a szám. Még soha senki nem mondta ezt így nekem. Némán és meghatottan néztem rá, de nem mondtam semmit. Nem reagáltam. Inkább csak lesütöttem a szemem. De mikor elindult a konyha felé, erőt vettem magamon.
- Miért törődsz velem? Egy idegen és idegesítő lánnyal?
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
- Kérdezhetek még valamit? Te ismerted Arielle-t, tudom, hogy nem hosszú ideig. Neked hiányzik?
Az arcán furcsa érzelmek mutatkoztak, amit nem tudtam, mire vélni. Kinyitotta a száját, majd visszazárta, csak utána szólalt meg.
- Arielle és én nem ismertük egymást igazán, de néha… néha azt kívánom, bár megakadályozhattam volna a halálát – mondta nekem, de a hangjából olyan szomorúság áradt, hogy megdermedtem. Darren szerelmes belé? Még mindig? Ennyi idő után is?
- Értem. Nos, nekem indulnom kell.
- Vigyázz magadra, Lin – kiáltott utánam, de nem néztem hátra, csak haladtam előre. Már tudtam a válaszokat. Arielle kérte meg Darrent, átvitt értelemben. Darrennek bűntudata volt, hiszen akkor nem volt a városban. Magát okolja Arielle haláláért és azt hiszi, hogy tartozik neki azzal, hogy megvéd engem.

Ginewra: Lidércfény - Új blog, új történet!

Sziasztok!
Hónapokkal ezelőtt kezdtem el írni egy regényt, amit még a Halálvölgynél is jobban szeretek. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy nyilvánossá tegyem, és végül megtettem. Nagyon remélem, hogy lesznek, akik elolvassák és lesznek, akiknek tetszeni fog. Nekem eddigi írásaim közül eddig ez tetszik a legjobban. Természetesen igyekszem holnapra megírni a Halálvölgy új fejezetét is! Már folyamatban van...

A történet blogja: http://ginewralidercfeny.blogspot.com/

Tartalom:

Aeron Redway soha nem gondolta, hogy ez megtörténhet vele. Néhány hónappal ezelőtt vesztette el a barátait, és a szerelmét egy autóbalesetben, ahol ő vezette az autót. Aztán szinte beleveszett az alkohol és a drogok kecsegtető világába, amit most a szülei megelégeltek. Kénytelen egy vidéki házba költöznie a nyári szünetre, ahol a civilizáció nyomai nagyban hiányosak. Azt viszont nem is sejti, hogy új otthonában egy láthatatlan társaságra lel Scary személyében, aki már évtizedek óta él magányosan régi otthonában… Vajon, megőrült? Mit tehet a képzelgés ellen, ami egyre valóságosabbnak tűnik és ráadásul észveszejtően gyönyörű?
Lassan minden kicsúszik a kezeiből, Scary teljesen elvarázsolja, és a világról alkotott képe alapjaiban omlik össze, és még az élete is halálos veszélybe kerül. Szerelmükkel képesek megmenteni egymást a halál közeledtétől? Bízhat e a lányban, akinek titkai vészjóslóan lengik őket körbe? Mi lehet a rejtélyes átok, ami a végzetet jelentheti?

Egy lidérc sem ártatlan. Csak óvatosan adjuk a kezébe a szívünket, bármennyire is kedvesnek tűnik... könnyen összetörheti...

Díj!

Köszönöm Zoe-nak a díjat!! (L)




Szabályok:
1, Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
2, Tedd ki a logót a blogodra.
3, Írj magadról 7 dolgot.
4, Add tovább 7 embernek, és linkeld is be a blogjukat.
5, Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról =)

Magamról:
1. Régen nem szerettem olvasni. Egy nap anya elvitt a Harry Potter 3.-ra a moziba és bevitt a könyvesboltba. Vett nekem egy könyvet, és azt mondta, hogy ha elolvasom, megveszi a következő részét. Pechére elkezdtem és megtetszett. Másnapra már ki is olvastam. Azóta imádok olvasni.
2. Imádok írni, már nem is tudom mióta. Már kiskoromban is fantáziáltam történetekről.
3. Néhány kedves vélemény hihetetlenül boldoggá tesz. ;)
4. Az első történetem Harry Potter-es volt és szerintem szörnyű :D
5. Imádok táncolni és zenét hallgatni.
6. A legfontosabb emberek az életemben a barátaim.
7. Egyik nagy álmom, hogy egyszer saját könyvem legyen a könyvesboltok polcain :)

Akiknek tovább adom:
1. Iccsinee
2. AliceCarror
3. Drusilla
4. Tünde
5. Pupi
6. Evcu
7. Zoe

még egyszer köszönöm!

11. fejezet: Felejtés

Sziasztok! Eredetileg nem terveztem frisselni ma, mivel pénteken tettem fel új fejezetet, de végül meggondoltam magam. Ajánlanám a fejezetet annak a három embernek, akik rendszeresen írnak nekem: Heather, Lina, Petrucy. Remélem tetszeni fog! Kellemes Húsvéti Ünnepeket mindenkinek, holnapra pedig sok locsolót! :)

(Darren)

Csak bámultam magam elé. Nem hittem el, hogy így elrontottam mindent. Teljesen elvesztettem a fejem. Nem kellett volna megölnöm a nőt, akit nem messze találtam. Azért őt támadtam meg, mert olyan elveszettnek és szomorúnak tűnt. És ismerősnek. Akkor még nem tudtam, hogy honnan. Csak amikor már késő volt. Amikor rájöttem, már meg volt az első harapás.
- Hol a gyereked? – kérdeztem szigorúan, amikor rájöttem, hogy ki is ő.
- Meghalt – suttogta megtörten és nekem elborult az agyam. Magammal rángattam, de ő végig ellenkezett. Ezért kerültünk a kertembe. Aztán pedig már nem tudtam leállítani magam.
Még emlékeztem arra a napra. Arra a napra, amikor először varázsolta el a vámpír énemet egy apró emberi lény. Egy átlagos nap volt sok-sok évvel ezelőtt, amikor egy szemetes konténerben rátalált egy szörnyű állapotban lévő kisbabára. Azonnal megszerette a csöppséget, de soha nem vallotta be magának. Tetszett neki az élni akarás, amibe lángolt a könnyes szemekben. Erre a nőre bízta a kisbabát, és ő nem vigyázott rá.
Abban a pillanatban a kertben úgy érezte, hogy meg kell halnia. Hiszen a második gyermekét is elvesztette. De Linre nem számított. Amikor meghallotta az áldozat szájából a lány nevét azt hitte, hogy rázuhan az ég. Megígérte Arielle-nek, hogy Lin nem tud meg semmit a vámpírokról, arról nem is beszélve, hogy a szeme láttára ölt meg valakit, akit minden jel szerint ismert valahonnan. A tekintete megijesztett, olyan megrendült volt, és olyan távoli, hogy komolyan megijedtem. Mi van, ha visszavonhatatlan károkat okoztam? Aztán elrohant. Nem bírtam azonnal utána rohanni, nem voltam rá képes. Dermedten álltam ugyanúgy, mint mikor megláttam. Hogy lehettem ilyen ostoba?

Az asszony testére nézett, és sóhajtva lehajolt. Becsukta a szemét, majd berohant egy pokrócért és leterítette. Linette nem láthatja meg még egyszer. Aztán utánamentem. Éreztem az illatát, a rettegése ott volt a levegőben. Nem tartott sokáig megtalálnom, egy elhagyatott sikátorban találtam rá. Szerencsére nem voltak körülöttünk emberek. Ránéztem és összeszorult a szívem. Érezhet egy vámpír fájdalmat? És ha igen, miért fáj, hogy így látom? Talán csak Arielle miatt. Hiszen beszoktam tartani az ígéreteimet. Meg fog ölni, és talán meg is érdemlem. Hogyan hozhatnám ezt helyre? Csak meredt üresen előre a semmibe, de nem látott engem. Nem reagált. Előre-hátra hintázott, mint aki megőrült. Bassza meg! Miért rontok el mindig mindent?
- Lin – suttogtam óvatosan és mellé térdeltem. Nem válaszolt. Még csak meg sem rezzent. Mintha itt sem lenne, vagy mintha én nem lennék itt. De én itt voltam, ő pedig valahol a fájdalomban. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Annyira ijesztő volt így látni valakit… így látni őt. Mindig dacolt ellenem, erős lány volt. Megtörtem volna? Csak egy nő halt meg! Kit érdekel? Jó persze, biztos nem látott még halottat, de ez még nem elég ok arra, hogy ennyire elhagyja magát. Félóra alatt nem sikerült semmiféle reakciót kicsikarnom.
- Hallasz engem? – kérdeztem hangosabban. – Lin… kérlek. Csak nézz rám. Gyűlölhetsz tovább, csak csinálj már valamit. Kérlek.
Láttam, ahogy a könnyek megszaporodnak az arcán és zokogni kezdett. Óvatosan átöleltem, de tudtam, hogy egy időzített bombát ölelek éppen.
- Anyu – zokogta hisztérikusan. – Anyu, anyu, anyu… ne… ne… anyu – ismételgette, én pedig megdermedtem. Úgy néztem rá, mintha most látnám először. Az anyja? De hát ez a nő, annak a kislánynak volt az anyja! És ha jól tudom, Linette-nek nincs testvére. Te jó ég! Most néztem csak meg jobban. Ő volt az, akit megmentettem. És a szeme láttára öltem meg az anyját. Ó, a francba! Hogy lehetek ekkora idióta? Mindent elrontottam.

- Annyira sajnálom – suttogtam, mire felnézett rám. Észrevett engem. Az arckifejezése néhány pillanat alatt változott meg. A szomorúság és az üresség eltűnt. Olyan mértékű gyűlölet lobbant kék szemeiben, amit még soha nem láttam.
- Gyilkos – sziszegte, szinte köpve a szavakat, majd vadul ellökött magától. Remegett. Minden porcikája. – Menj innen!
- Lin…. én… sajnálom.
- Sajnálod? – kérdezte hidegen. – Igazán sajnálod?! Jajj, de jó nekem! Te utolsó undorító féreg! Hagyj engem békén! Soha többet nem akarlak látni!
- Nem tehetem – sóhajtottam. Még soha nem éreztem így magam. Tényleg annak éreztem magam, aminek elmondott.
- Akkor ölj meg! – üvöltötte az arcomba. Megremegtem a hangjától. – Ölj meg, mert ha még egyszer meglátom az undorító, alávaló képedet, én ölöm meg magamat! Vagy téged. Nekem tök mindegy.
- Linette… én annyira sajnálom – suttogtam, mire egy pofon csattant az arcomon.
- Ez nem változtat semmin, Mr. Gyilkos.
- Az vagyok – bólintottam. – Nem tudok változtatni ezen. Nem tudtam, hogy az édesanyád, és egyébként sem akartam megölni.
- Mit számít?! Megtetted!
- Még soha nem bántam ennyire semmit.
Felnevetett.

- Minden hozzátartozónak ezt mondod, Mr. Gyilkos? Volt már valaki, akit meghatott? Na mi lesz már? Ölj meg vagy tűnj el. Vagy rohadj meg a pokolban! – kiabálta. Francba. Francba.
- Lin, kérlek.
- Az anyám volt, Darren – suttogta.
- Nem.
- Tessék?! – üvöltött fel újra és püfölni kezdte a mellkasomat. Már megint elrontottam. Mint mindig. Miért nem tudom befogni? – Hogy jössz te ahhoz? Tee… utolsó szánalmas rohadék! Csak hogy tudd! Az anyám veled ellentétben ért is valamit! Nem volt az igazi anyám, és tökéletes sem volt, gyűlöltem is néha, de szerettem őt. Ez a különbség köztetek. Téged soha senki nem fog szeretni. Magányos leszel egész életedben, egyedül fogod tölteni minden egyes napodat. Tönkreteszed az embereket, talán meg is ölöd őket, de tudod mit? Még így is jobb nekik, mint neked! Mert ők hiányoznak! Te kinek hiányoznál? Észrevenné valaki, hogy meghaltál? Zavarna bárkit is? Netalántán örömódát zengenének a temetéseden?

- Hagyd abba – suttogtam fenyegetően. Minden szava az elevenembe talált. Fájdalmat okozott, mert igaza volt. – Ugye, nem magadról beszélsz?
Elhallgatott. Már megint megbántottam. De szörnyen dühös lettem. Vámpír vagyok, a francba! Nincsen kellő önkontrollom.
- Talán, mivel megölted azt, aki hiányolt volna – suttogta, majd sarkon fordult. Remegő léptekkel ment végig a szűk kis utcán, fogalmam sincs, hogy hogyan állíthatnám meg. De a következő pillanat megint váratlanul következett be.
Tompa puffanás. Felnéztem.
- Linette! Lin! – kiáltottam, és odarohantam. Eszméletlenül feküdt a földön. A hátára fektettem és megmértem a pulzusát. Hálásan sóhajtottam, amikor megállapítottam, hogy egészségesen ver a szíve. Már tudtam, hogy mit kell tennem. Volt egy bicska a kezemben. Megvágtam az ütőeremet, és a szájához tettem. Nem volt magánál, de sikerült egy kis vért a szervezetébe juttatnom. Ha minden jól megy, elfelejt mindent.

Némán felkaptam és elindultam vele hazafelé. Finoman magamhoz szorítottam, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkora hibát követtem el. Az ágyába fektettem, és betakartam. Percekig csak figyeltem ahogy alszik. Olyan békés volt.
- Meg fogom védeni az életed. Tartozom neked – suttogtam, majd elhagytam a szobát.

(Linette)

Kábán ébredtem, először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Hasogatott a fejem, és zsibbadt volt az egész testem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. De történt valami. Valami szörnyű. Ürességet éreztem.
Valaki engem nézett. Felnéztem, és Darren tekintetével találkoztam. Olyan különösen nézett rám. Nyoma sem volt a tőle megszokott arroganciának.

- Mi történt? – kérdeztem rekedten. Szótlanul mellém sétált és leült az ágyam szélére. Láttam, ahogy az arca megrándul.
- Nem emlékszel? – kérdezte feszülten.
- Egésznap nem voltál sehol. A házban voltam, ez az utolsó, amire emlékszem. Mi történt?
- Lin, én nagyon sajnálom. Az édesanyád… meghalt – suttogta, de nem nézett rám. A tekintetét a földre szegezte.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten. Nem, az nem lehet! Mégis… éreztem, hogy így van. Könnyek lepték el az arcomat, és végtelen fájdalmat éreztem. Valami véget ért. Valami végérvényesen megváltozott.
- Magadra hagylak – állt fel, de valahogy megrémített ez a gondolat. Nem akartam egyedül lenni. Most nem. Csak érezni akartam, hogy bár csak sajnálatból, de van mellettem valaki.
- Ne! – nyúltam a keze után, mire meglepetten nézett rám. – Maradj. Kérlek. Úgy félek.
Az arca megnyúlt, de engedelmeskedett.
- Rendben, maradok. De csak hogy tudd, nem vagy fogoly. Ha el szeretnél menni, nem foglak megakadályozni.
- Baj, ha nem megyek el rögtön?
Még nem voltam képes szembenézni a valósággal. Ha hazaköltöznék rám szakadna minden. Talán az apámmal kéne élnem. Még nem voltam erre felkészülve. Korábban gyűlöltem itt lenni, de most valahogy biztonságban éreztem magam. Hiszen ha eddig nem bántott, később miért tenné? Nem tudtam kiigazodni a tekintetén. Olyan idegen volt, olyan távoli. Távolságtartó és udvarias.
- Nem, dehogyis. Addig maradsz, amíg jónak látod.
Nem akartam a terhére lenni, de láttam, hogy mennyire nem akarja, hogy maradjak. De mindegy, most egy kicsit önző leszek. Inkább Darren, mint az apám. Ó, istenem… anyu… Miért?

10. fejezet: Végzetes pillanat

A konyhába érve tanácstalan lettem. Nem sok mindent találtam a hűtőben, ráadásul bevallom őszintén még soha nem főztem. Soha nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá, hisz gazdag voltam. Egy egyszerű spagetti mellett döntöttem, azt talán még én is el tudom készíteni. Fel raktam forrni a vizet, és vettem ki a hűtőből egy kis sajtot, hogy lereszeljem. Egy biztos, hogy nincsen nálam szerencsétlenebb. Darren vigyorogva figyelt az ajtóból, én pedig dühösen néztem rá. Csak az a baj, hogy béna vagyok, és mivel Darrent figyeltem, véletlenül megreszeltem az ujjamat is. Kiserkent a vérem. Elfintorodtam, és az okozóra néztem, hogy elküldhessem a fenébe, amikor megdermedtem. Darren már nem vigyorgott, de még mindig engem nézett. De már nem ugyanúgy. A szemei vörösek lettek, de ezt talán csak képzeltem. A vágy azonban leplezetlenül ott volt, úgy nézett rám, mintha azonnal nekem támadna. Megrettentem a félelemtől, de mire hátrálhattam volna, eltűnt. Olyan gyorsan, mintha ott sem lett volna. Zihálva néztem a helyet, ahol állt. Megőrültem volna? Talán ott sem volt, csak én képzeltem oda. Talán agyamra ment a bezártság, annak ellenére, hogy még csak pár napja voltam itt. Biztosan csak képzelődtem. Gyorsan letöröltem az ujjam, majd befejeztem a főzést. Nem éreztem az ízét, bár ugyanolyan volt, mint máskor. A képzelgésem járt a fejemben. A vörös szemek annyira ismerősek voltak… Megborzongtam és elindultam a nappaliba. Darren nem volt itt.

(Arielle)

Teljesen belevetettem magam Rick keresésébe. Nem értettem ezt az egészet. Nate szerint túl dramatizálom. De bármit is tett Lin… a barátnőm volt. Talán nem őszintén, vagy talán ő maga sem hitte annak, de voltak igazi pillanatok. Még három ribanc között is. Hiszen ki dönti el, hogy Lin jó-e vagy rossz? Hol a határ? Talán nincsenek rossz emberek. Darren sem olyan, mint amilyennek hittem. Hiába minden, amit tett. Látom a szemében, azt, amit egykor én is éreztem. A végtelen magányt és a fájdalmat. Akárcsak Linben. Mert ott volt minden emberben. Nate eleinte nem hitt nekem, gyűlölte őt. De megmentette az életem, és most vigyáz a barátnőmre. Már ő sem olyan szigorú. Talán soha nem fog megbocsátani, de talán még lehet közöttük jó viszony.
Némán néztem az előttem elterülő rétet. Gyönyörű volt. A virágok már kinyíltak, hiszen tavasz volt. Valahogy annyira békés volt, mintha maga a mennyország terült volna el előttem. Ahova én soha nem jutok el. Ha létezik egyáltalán. Én nem hiszek benne. Ha volna, mi alapján döntetne el, hogy ki kerül oda és ki nem? Senki nem jó és senki nem rossz. Nem sorolható egyik kategóriába se. Az ember az, aki egyensúlyozik a kettő között. Ez mindig így volt.
Egy alak lépett ki a fák takarásából. Egyből megpillantottam, és ő is engem. Döbbenten meredtem rá. El sem hittem, hogy itt van. Villámgyorsan felpattantam, és mielőtt eltűnhetett volna megragadtam és egy fának szorítottam.
- Rick – sziszegtem indulatosan. Ő csak rémülten meredt rám. Ugyanolyan senki volt, mint mikor utoljára láttam. Semmi férfi nem volt benne, semmi ember. Csak egy féreg. Aki miatt mindig mindenki bajba kerül.
- Várj – nyögte. – Ne…
- Miattad van veszélyben a barátnőm, most pedig odaadlak Evannak!
- Ne, kérlek, ne! – kiabált rám. – Hadd magyarázzam meg.
- Mit? Hogy egy gyáva senki vagy? Aki ellopta egy másik vámpír barátnőjét? Megőrültél?
- Ő az enyém volt, Arielle. Szeretem őt.
Felnevettem.
- Hiszel abban, amit mondasz? Hallod egyáltalán?!
- Tudom, hogy mit tettem veled. Tudom, hogy nincs rá bocsánat. És nem fogom magam megalázni érte. Nem. Nem tudtam, hogy itt leszel. De ha már így alakult… állítsd meg a keresést utánam.
- Majd ha fagy! A barátnőm élete a tét!
Most ő nevetett fel. Hangosan és gúnyosan.
- Te tényleg hiszel még abban, hogy barátság? Soha nem voltak igaz barátaid. Mondd, Linette is megtenné ezt érted? Szerinted érdekelné? Kiállt melletted a bajban, vagy inkább gyilkosnak kiáltott?
- Hallgass – suttogtam. Igaza volt.
- Nincs barátság, ezt ne feledd. Én a helyedben nem keverednék ebbe bele, Arielle. A dolgokat nem én irányítom.
- Ha nem adlak át, Linette meghalhat.
- Nem Evan Brown az egyetlen, aki Linette Olson halálát akarja. Ha megteszed sem véded meg. Nem tudod őt megvédeni.
- Miről beszélsz?
- Az halála már eldöntött tény. De ne keseregj, mert megérdemli.
- Nem tudom, miről beszélsz. Nem is érdekel, mert hazudsz. És most azonnal átadlak és lezárom ezt az ügyet.
- Meg fog halni. Nem most, de a percei megvannak számlálva. Nem kéne szólnom, de talán ennyivel tartozom. Ne vesztegesd az örökkévalóságot egy hálátlan csitrire. Még a végén te leszel a következő – mondta szenvtelen hangon. Elhűlten meredtem rá. Aztán kitépte magát a kezeimből és futni kezdett. Nem gondolkoztam. Nem hittem neki. Hazudott. Rohantam utána, hogy lezárjam ezt az ügyet. Nem foglalkoztam a fákkal, vagy az arcomba csapódó ágakkal, csak rohantam. De nem értem utol. A halálvölgyi szakadéknál elvesztettem őt, kicsúszott a kezeimből.

Leroskadtam egy kőtömbre és sírni kezdtem. Hát soha nem lesz vége a megpróbáltatásoknak? Talán egy örökkévalóság sem elég arra, hogy békében éljek legalább egy kis ideig.
- Arielle? – hallottam meg egy mély aggodalmas hangot. Nate közeledett. A szemeiben féltés tündökölt. Nem mondott semmit, csak átölelt. Mindig tudta, hogy mire van szükségem. Na jó, nem mindig. Régen nem, csak azóta, hogy együtt vagyunk. Minden megváltozott köztünk, hiszen már nem állnak közöttünk sem titkok sem hazugságok.
- Css… minden rendben lesz.
- Nate… úgy félek – suttogtam. – Linette…
- Nem lesz baja. Megígérem.
- Bárcsak elmenekülhetnék a gondok elől.
- Megteheted – vonta meg a vállát.
- De te is tudod, hogy nem fogom.
- Igen, ismerlek.

(Linette)

Darren egésznap nem mutatkozott. Nem értettem hova tűnt. Unatkoztam. Bejártam az egész házat. Megszökhettem volna, de féltem. Mi van, ha figyelteti a házat vagy ott van kint valahol? Meg is ölhet. Nem akarok meghalni. Még nem. Még annyi minden vár rám. Az anyámmal is beszélnem kell. Az apám nem érdekel. És az igazi szüleimet is meg kéne keresnem. Hogy megértsem, miért. Hogy az arcukba köphessek, amiért elhagytak, cserben hagytak, elárultak. Megérdemlik. Ez a legkevesebb. Mindegy. Hova tűnt Darren?

Hirtelen hangok ütötték meg a fülem. Megtorpantam. Kintről jöttek, talán az udvarból. Egy sikoltás. Megdermedtem. Mi a…? Félelem hasított belém. Mi történhetett és kivel? Ki sikít? Női hang lehetett. Mintha már hallottam volna valahol, annyira ismerős volt. Gyorsan körbenéztem és azonnal megláttam egy baseball ütőt. Felkaptam, lerúgtam a magassarkú cipőmet, hogy ne csapjak zajt és halkan elindultam a kertajtó felé. Sötét volt odakint, de szerencsére égtek a lámpák. Láttam a félhomályban, de nem volt kint senki. Már majdnem visszafordultam, amikor megint hallottam a hangját.
- Segítség! – kiáltotta egy gyenge női hang. Ismertem ezt a hangot. Követtem. Két sötét alakot láttam meg a kerítés mellett. Az egyikük a másik nyakához hajolt, olyan volt, mintha éppen kiszívná azt. Nem mertem levegőt venni, annyira féltem. Éreztem, hogy ez több annál, mint amit elbírok viselni. Rossz előérzet szorította össze a gyomromat. És akkor megláttam az arcát. Vér borította az egész nyakát és részben az arcát is. Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Hátrahőköltem a döbbenettől. A világ megfordult a tengelye körül, szédülni kezdtem. A szemem hatalmasra tágult és égni kezdett. A szám sikolyra nyílt, de hang nem hagyta el az ajkaimat.

- Lin… - suttogta ő döbbenten. A hangja épphogy egy apró halk suttogás volt. Rekedt és megtört. Mint egy haldoklóé. De a másik alak meghallotta és olyan gyorsan fordult meg, hogy mire pislogtam már nem a nő arca volt előttem, hanem a férfié.
Darren arca, amint csöpög a vér a szájáról, és ahogy rám néz. Ezt a tekintetet soha nem felejtem el. A szemei vörösek voltak. Nem a szó hagyományos értelmében, amikor valaki nem alussza ki magát és azt mondjuk, hogy vörösek a szemei. Nem. Neki az íriszei voltak vörösek, nem kékek, ahogy korábban. Azt hiszem, hogy ez a néhány másodperc örökké meg fogja határozni az életem. Hihetetlen, hogy milyen hatással van néhány pillanat egy életre. Alapjaiban változtathat meg mindent. Minden pillanatnak van egy különleges hatalma, arra, hogy tönkretegyen téged. Nálam ez volt az a pillanat.
- Kérlek… bocsáss meg… - suttogta a nő, a szemét le sem vette rólam. Darren nem foglalkozott többé vele. Engem nézett meredten. De én nem néztem vissza rá. Láttam, ahogy elengedi a gyenge megsebzett testet és a nő a földre zuhan. Még mindig engem nézett. A szeme tágra nyílt és többé már nem nézett semmire, csak üresen előre a semmibe.
Sikítani kezdtem. Megállás nélkül.

- Lin… - suttogta Darren félelemmel vegyes aggodalommal. Többé már nem Darren volt. Hanem egy szörnyeteg. Torz alakját még soha nem láttam ennyire undorítónak. Minden ocsmány volt vele kapcsolatban. Gyűlöltem őt, de egyben féltem is. Tőle féltem. Az előttem álló szörnyszülöttől. Még soha az életben nem féltem ennyire. Meg akartam ölni. Azt akartam, hogy meghaljon, hogy hunyjon ki a fény az ő szeméből is. Azt akartam, hogy ordítson a fájdalomtól, hogy vergődjön a kínban, hogy még azt is megbánja, hogy megszületett. Azt akartam, hogy az ő vére folyjon, hogy az ő haláltusája legyen a… pokolban. Ó, igen! A pokolba kívántam. Énem egy része most rögtön odaküldte volna, énem egy része addig kínozta volna, amíg csak megteheti. Az énem másik része gyenge volt, és elszörnyedt a rémülettől. Megtört, rettegett, és zokogni akart ameddig csak világ a világ. A kettőség szinte széttépte a lelkemet. De a félelem győzött, a sokk pedig olyan erőt adott, amit soha nem sejtettem, hogy bennem van.

Olyan gyorsan rohantam mint még soha. Csak el onnan. Minél messzebb. El akartam felejteni mindent. A tekintem olyan lehetett, mint egy őrülté. Nem számított többé semmi. Nem számít, hogy ki lát meg. Nem érdekelt. A világ már nem az enyém volt. Megsebzett és összetört. Soha nem fogom ezt a napot elfelejteni, ez több volt, mint amit elbírok épp ésszel viselni. Éreztem, ahogy darabokra hullok. Éreztem, ahogy összecsuklanak a lábaim és a hideg betonra rogyok, akárcsak egy rongybaba. Éreztem a sós könnyeket az arcomon. A szívem úgy dörömbölt, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Felültem, és a lábaimat közelebb húztam magamhoz és átkaroltam őket. Majd előre hátra hintázni kezdtem. A világ megszűnt, elveszett. Úgy meredtem előre, hogy többé talán semmit nem fogok látni. A fájdalom elviselhetetlen lett.

Csak egy dolgot láttam. Azt ahogy az anyám még egyszer rám néz, majd örökre kihuny a szeméből a fény. Csak azt láttam, ahogy ő már halottan mered a semmibe. Csak őt láttam. És szinte hallottam a hangját, azt a dalt, amit kiskoromban nekem énekelt. Minden este és mindig, amikor csak szomorú voltam. Nem képzeltem, én voltam az, aki rekedt hangon énekelni kezdett.

Részlet: 10. fejezet

A konyhába érve tanácstalan lettem. Nem sok mindent találtam a hűtőben, ráadásul bevallom őszintén még soha nem főztem. Soha nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá, hisz gazdag voltam. Egy egyszerű spagetti mellett döntöttem, azt talán még én is el tudom készíteni. Fel raktam forrni a vizet, és vettem ki a hűtőből egy kis sajtot, hogy lereszeljem. Egy biztos, hogy nincsen nálam szerencsétlenebb. Darren vigyorogva figyelt az ajtóból, én pedig dühösen néztem rá. Csak az a baj, hogy béna vagyok, és mivel Darrent figyeltem, véletlenül megreszeltem az ujjamat is. Kiserkent a vérem.
Elfintorodtam, és az okozóra néztem, hogy elküldhessem a fenébe, amikor megdermedtem. Darren már nem vigyorgott, de még mindig engem nézett. De már nem ugyanúgy. A szemei vörösek lettek, de ezt talán csak képzeltem. A vágy azonban leplezetlenül ott volt, úgy nézett rám, mintha azonnal nekem támadna. Megrettentem a félelemtől, de mire hátrálhattam volna, eltűnt. Olyan gyorsan, mintha ott sem lett volna. Zihálva néztem a helyet, ahol állt. Megőrültem volna? Talán ott sem volt, csak én képzeltem oda. Talán agyamra ment a bezártság, annak ellenére, hogy még csak pár napja voltam itt. Biztosan csak képzelődtem. Gyorsan letöröltem az ujjam, majd befejeztem a főzést. Nem éreztem az ízét, bár ugyanolyan volt, mint máskor. A képzelgésem járt a fejemben. A vörös szemek annyira ismerősek voltak… Megborzongtam és elindultam a nappaliba. Darren nem volt itt.

9. fejezet: Felelőtlenség

Darren viselkedése egyszerűen sokkolt. Még soha nem volt senki, aki ne kívánt volna meg. Nem mintha ez jó lenne, de jót tett néha az önérzetemnek. Ez viszont megtaposta. Döbbenten meredtem az arra a pontra, ahol eltűnt, és gépiesen öltözni kezdtem. Nem erőszakolt meg. Csak kár, hogy nem a jóérzés miatt. Kevés olyan szemét férfi van, mint ő. Mindegyik szemét, de ő még a többieken is túltesz. Fellángolt bennem a gyűlölet. Hogy képzeli, hogy megaláz? Még jó, hogy nem tette meg. De én akartam elutasítani őt, és nem fordítva! Nekem volt meg hozzá a jogom, csakis nekem.
Ez a pasi jéghideg volt érzelmileg. Testileg khm… nem éppen, de szíve nem volt. Miért tart itt? Nem vettem be a mesét, hogy ő a hős lovag, aki megvéd. Még hogy megvédeni! Az élettől? A szabadságtól? Hát attól tényleg megvédett. Elpazarolom az életem értékes perceit, és rabságban vagyok. Bár igaz, ami igaz nem volt éppen kényelmetlen a szoba. Bedughatott volna valami sötét kis pincébe, de nem tette. Vagy talán nincsen pincéje. Vagy már megtelt hozzám hasonlókkal. Nem kizárt, minden előfordulhat. Bár még soha nem hallottam a hangjukat. Biztosan hallanám, ahogy sikoltanak, nem? Úristen! És mi van, ha már halottak? Ha Darren hagyta őket éhen halni, vagy ami még rosszabb… mi van ha megölte őket? Vajon, őket meg is erőszakolta előtte? Ha szebbek nálam biztosan. Meddig kínozhatta őket? Talán órákig, de az is lehet, hogy napokig. Soha nem találja meg őket senki. Talán majd az én testemet is odaviszi. És egy nap engem is megtalálnak majd a régészek, és azt mondják majd, hogy találtak egy emberi csontot… Ábrándos jövőkép. Tényleg, ezt érdemelném? Sok rossz dolgot tettem életemben, de igazán ez a büntetésem? Oszladozni holtan egy elmebeteg sötét pincéjében?

Talán mégsem kellett volna annyira kiakadnom, mikor az anyám bevallotta az igazat. Ha nem rohantam volna el, nem lennék itt. Igazából hálásnak kéne lennem. Befogadott egy lelenc, hontalan csecsemőt, pedig megtehette volna, hogy egyszerűen csak hátat fordít nekem, mondván, hogy én nem az ő gyermeke vagyok és a sajátját senki nem pótolhatja. Elvittek volna egy árvaházba és ott nőttem volna fel. Jobb vagy rosszabb ember lennék? Talán lopnék, drogoznék és a börtönben tölteném a felnőttkorom éveit. Soha senki nem vett volna magához. Mennyi ideig lehet szeretet nélkül élni, és mikor késő helyrehozni az ember lelkében ejtett sebeket? Talán van egy pont, ahonnan az emberek már képtelenek visszatérni, és attól fogva nem látja többé se a jót, se a szépet. Amikor már nincs fehér, nincs szürke, csak koromsötét fekete. Rengeteg ember van, aki már túlment a határon és többé nem jött vissza. Miért? Talán mert nem volt, aki visszahozhatná. Talán mert hiába volt körülötte egy csomó ember, egyedül volt. Talán senki nem vette észre, ahogy zuhan. Az élet kegyetlen, és mi emberek folyton csak szenvedünk, és végtelen magányban élünk. Szomorúak vagyunk, mert magányosak vagyunk, és mivel magányosak vagyunk, ezért szomorúak vagyunk. Ördögi kör, létezik belőle kiút? Vagy ez lenne az emberek sorsa? A boldogtalanság? A bánat? A fájdalom?

Másnap reggel sóhajtva néztem a tükörbe. Szép voltam, de hiányzott belőlem valami. Darren szexi volt, de belőle is hiányzott valami. Mi lenne az? Régebben tudtam a választ, de most nem jutott az eszembe. Talán nekem is a szívem hiányzott? Ugyanolyan jégszívű lennék, mint Darren? Lassan fésülgetni kezdtem a hajam, majd az arcomat vettem szemügyre. Anélkül hogy gondolkoznék, a kezembe vettem egy vattapamacsot, bevizeztem és letöröltem az arcomról a sminket. Egyszerűbb lettem, hétköznapibb. A régi időkre emlékeztetett, amikor még megadatott a boldogság. Tulajdonképpen minek sminkelem magam állandóan? Nem voltak bőrhibáim, szerencsére. A férfiak miatt? Érnek ennyit?
Miután végeztem laza copfba fogtam szőke tincseimet, majd felvettem egy cicanadrágot és egy bő inget. Nem értettem, hogy mik ezek a ruhák a szekrényben, vagy hogy kié. Talán az egyik halotté a pincében. Erre a gondolatra kirázott a hideg, és majdnem feljött a gyomrom üres tartalma. Ideje volt keresnem valami ennivalót. Délben csak van valami kaja. Darrent nem is láttam a tegnapi dolog óta. Kinéztem az ablakon. Igazi tavaszi kellemes idő volt. Kienged vajon sétálni? Mindegy, nem fogok engedélyt kérni.
Már az utolsó lépcsőfoknál jártam, amikor hangokat hallottam.

- Takarodj a házamból! – sziszegte Darren dühösen. Még soha nem hallottam ilyennek, még velem se. Vajon, kihez beszélt?
- Hol van Rick? Tudom, hogy őt keresitek. Ne mondd nekem, hogy az az ember, aki átváltoztatta nem találja meg azt a gyökeret? Na és a volt szeretője se? Ne nevetessetek. Tudom, hogy rejtegetitek valahol. Ahogy azt a szőke libát rejtegeted. Érzem az illatát.
- Még egyszer ne kelljen elmondanom, hogy nem akarlak itt látni.
- Nekem a nőm kell, és ehhez Rick jelenti az egyetlen akadályt. De ne hidd, hogy nem végeznék veled egyetlen pillanat alatt, ha akarnák – közölte az idegen. Ismerős volt a hangja, mintha már hallottam volna valahol.
- Befejezted, szájhős? Nem tudjuk, hogy hol van Rick, de ne aggódj kibelezem, ha megtalálom. Meghal másodjára is.
- Na idefigyelj – sziszegte a férfi, és nekicsapta Darrent a falnak. Döbbenten kaptam levegő után. Még a végén megöli. Csak én gyűlölhetem!
- Ha még egyszer… - csattant fel. Tehát jól van. Akkor jó.
- Akkor mi lesz?
- Vedd le rólam a kezed, te féreg! Mert ha nem, nem lesz többé kezed…

Nem tudom, hogy miért tettem, amit tettem. Bolond vagyok, kétségtelenül. De nem hagyhattam, hogy ezek ketten megöljék egymást. Egyikőjük játékszere sem akartam lenni. Csak szabad. De ha ez a gyilkos megöli Darrent, talán rosszabb kezekbe kerülök. Darren konkrétan még nem bántott. Járhatnék rosszabbul is, nem igaz?
Magamra öltöttem a legbujább mosolyom és elkiáltottam magam.
- Darren, drágám? Merre vagy? – sápítottam, és csípőrázással elindultam a nappali felé. Feszült csend fogadott, amikor beléptem. Mindketten döbbenten meredtek rám. Én pedig rájuk. Úgy álltak ott egymással szemben, mint két kakas. Épp egymásnak készültek esni.
- Ó, bocsi édesem, vendéged van? – sütöttem le a szemem szégyenkezve. A lehető legidegesítőbb hangomat használtam. Az idegen valahogy ismerős volt. Elismerően nézett végig rajtam, majd a szemei dühösen Darren felé villantak.
- Mi a… - morogta Darren. – Mi a fenét keresel te itt?! – kiabált rám. Dühös volt. Talán még soha nem nézett így rám. A tekintete ölni tudott volna. Nagyot nyeltem, talán nem is volt a színjáték ellenére egy kis félelem. Tényleg féltem. Talán ostobaság volt közbeavatkoznom. Talán most leléphettem volna. Ó, a fenébe…
- Csak téged kerestelek – hebegtem ijedten. – Hideg nélküled az ágy…
Az idegen harsogva felnevetett.
- Nocsak Darren, ki hitte volna. Azt hiszem, most megyek. Ne feledd, hogy mit mondtam. Döngesd meg a libát, aztán keresd meg a férget, mert nem állok jót magamért. Aztán kérem a drágát egy körre.
- Keresd meg magad.
- Megtehetem, hogy ne én végezzem a piszkos munkát. Hát akkor én mennék. Örülök, hogy találkoztunk – nézett rám, majd kisétált az ajtón. Néma csend maradt utána.
Darren engem nézett, én pedig bizonytalanul rámosolyogtam. Legalább felbosszantottam. Dupla haszon. Megérdemli. Talán ha nem bír elviselni elenged.

- Van róla fogalmad, hogy mit műveltél?! – kérdezte higgadt hideg hangon, de a hangja szinte hasította a levegőt.
- Kínos helyzetbe hoztalak? – tetettem a hülyét.
- Te nem vagy normális. Mit vétettem, hogy veled büntet a sors? Téged nem lehet megmenteni, mert menthetetlen vagy. Egy önző, felszínes kis liba, akit semmi és senki nem érdekel. Felfogtad egyáltalán, hogy valaki nemrég meg akart ölni? Felfogtad azzal a nem létező szőke agyaddal?
- Képzeld, megtörtént. Tudom, hogy te voltál! – csattantam fel. – Miért nem fejezed be, amit elkezdtél! Én nem hiszek neked, érted? Még hogy te a hős! Arielle élete is akkor került veszélybe, amikor téged megismert! Tagadod, hogy megölted őt, vagy nem?
Némán, remegő dühvel meredt rám.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy számon kérj rajtam bármit is?! Tudod mit? Gratulálok! Felkínáltad magad egy gyilkosnak! Büszke lehetsz magadra! Egy halál közeli élmény nem volt még elég?
- Nem válaszoltál a kérdésemre – hagytam figyelmen kívül. Csak ez érdekelt.
- Majd válaszolok, amint nem viselkedsz úgy, mint egy felelőtlen csitri. Akit itt láttál egy gyilkos. Akit itt láttál, majdnem megölt téged.
- És téged is.
- Tessék? – nézett rám zavartan.
- Hallottam, hogy bántott. Gondoltam, hogyha közbeavatkozok, akkor elmegy.
Döbbenten meredt rám, majd a hajába túrt és járkálni kezdett. Aztán nevetni kezdett. Mint egy őrült. Talán az is volt.
- Te akarsz engem megvédeni? Te? – nevetett hangosan.
- Nem akartalak megvédeni – jelentettem ki sértett gőggel. Tényleg nem. – Csak nem vagyok játékszer, hogy oda meg vissza adogassatok. Semmi kedvem nem volt végig nézni egy gyilkosságot. Vagy végig hallgatni. Tudod milyen kellemetlen egy tárgyalás? Végig ülni, mint tanú elég unalmas – fecsegtem pökhendien.
- Mindjárt megsajnállak. Talán nem kellett volna hallgatóznod. A kíváncsi emberek soha nem élnek sokáig. Nem mondták még neked? Viszont ez nem változtat azon, amit tettél. Illegetted magad előtte, és hidd el, ezt nem felejti el. El fog jönni érted, és én leszek az a szerencsétlen balfék, aki felel az életedért.
- Miért?
- Mert valaki megkért rá. Hányszor kell még átrágni a témát? Unom. Hidd el, nem jókedvemből teszem.
- Nem hiszem, távol áll tőled a jókedv. Ki?
- Ahhoz neked semmi közöd. Most pedig takarodj felfelé…
- Éhes vagyok – ellenkeztem.
- Nem az a fajta, aki állandóan fogyózik? Nem kell abbahagynod miattam.
- Nagyon vicces. Szóval hol a kaja?
- Szolgáld ki magad, és ha lehet, ne sodord magad bajba. Olyan nagy kérés?
- Ennél jobban? Kötve hiszem – feleltem és elindultam a konyha felé.

A folytatás

Sziasztok!
Mostanában egyre kevesebben írtok nekem. Pontosabban ketten vagytok, akik írtok nekem, nektek nagyon köszönöm. De senki más. Úgyhogy most szeretném megkérdezni, hogy olvassátok-e még a történetet? Rendszeres olvasók például? Nem azért, de néha jól esne a vélemény. Tudom, én is ritkán írok másoknak, de chaten például néhány másodperc az egész. Múlt héten nem is frisseltem, és vártam, hogy ki veszi észre. Senki. Tehát szeretném tőletek megkérdezni, hogy akarjátok, hogy folytassam a történetet vagy maradjon meg a Halálvölgy egyrészesnek?
Várom a válaszokat!
A válaszok hiányát nemnek veszem :)
Puszi:
Ginewra