2010. december 17., péntek

31. fejezet: Búcsú

Amikor felébredtem, már nem éreztem fájdalmat. Meglepetten tapasztaltam, hogy puha ágyban találtam magam, még hozzá a saját ágyamban. Fáradtan nyújtóztam egyet, még éreztem a testemben a tompa sajgást a sebeim helyén, de már nyomtalanul eltűntek. Vámpír extragyógyulás. Néha hasznos. Egy valamit még mindig nem hittem el. Éltem. Annyira beleéltem magam a halál tudatába, olyan közel jártam hozzá és már el is fogadtam, hogy különös volt belegondolni abba, hogy bár nem a szó rendes értelmében, de élek. Ha nem történik hasonló eset, akkor örökké. Ez furcsa volt. Hiszen mihez kezdhetnék magammal egy örökkévalóságon át? Aztán eszembe jutott Nate, és homályosan emlékeztem a szavaira. Az egész egy rémálomnak tűnt, az utolsó tiszta emlékem, hogy…. már nem is tudom. Talán mielőtt elolvastam Darren levelét. De Nate azt mondta, hogy szeret. Ő mentett meg. Vagy csak vágyálom volt csupán? Nem ha nem volt valóság, abba tényleg belehalok…

- Felébredt – hallottam egy hangot a földszintről. Nate volt az, és nem volt egyedül. Izgatottan hallgatóztam, de mikor meghallottam egy ember szívdobogását lefagytam. Aztán megnyugodtam kissé, mikor megéreztem Emma vérének az illatát. Az viszont zavart, hogy szomjas voltam. Vissza kellett fognom magam, nem akartam őt bántani. Ezek szerint sikerült megmentenem. Vagyis megmentenünk. Nate nélkül mindketten halottak lennénk.
Nate szavaira Emma felsikkantott és felpattant.
- Várj. Majd én, te maradj itt – mondta neki Nate. A hangja fagyos volt, olyan, ami az utóbbi időben mindig. Félni kezdtem. Talán semmi nem változott köztünk, talán csak képzeltem a szavait.
Remegve vártam, ahogy emberi tempóban feljöjjön a lépcsőn. Ezzel csak még jobban idegesített. De tudtam, hogy csak nem akar rám ijeszteni. Mégis csak most tértem vissza a halál küszöbéről. De mikor belépett a szobába, elállt a lélegzetem. Nem tudtam hirtelen mit mondani, gombóc nőtt a torkomban, és azt hittem, hogy soha többé nem lesznek értelmes gondolataim.

- Hogy vagy? – kérdezte csendesen. Nem volt semmi érzelem a hangjában, ami megijesztett. Majdnem meghaltam, nem volt erőm még vele is harcolni. Képtelen lennék.
- Élek – grimaszoltam, mire megrándult az arca. Nem értettem a viselkedését, nem tudtam hova tenni. Hogyan képes ennyire megfejthetetlen lenni? Ó, bárcsak látnám a gondolatait. Minden mennyivel könnyebb volna. – És Emma?
- Ő jól van, a földszinten van – felelte, de olyan hangon, mintha az időjárásról beszélgetnénk. Fogalmam sem volt, hogy most hogyan kéne viselkednem. Tanácstalan voltam. Ráadásul zavarban voltam. Megmentette az életem. Előtte pedig megöltem a barátnőjét. A szeme láttára. Akit szeretett. Várjunk, hogy is van ez? Szerette Saraht, de mikor azt hitte, hogy halott vagyok, azt mondta, hogy engem szeret. Valamelyik hazugság volt, vagy félreértés. És félek, hogy az előbbi volt igaz. Arra sokkal több az esély. Összezavarodtam. Fogalmam sem volt, hogy kit szeretett. Itt állt előttem, és mégis távol éreztem magamtól. Nagyon távol. Mintha nem ismerném.
Megöltem Saraht. A szégyen elemi erővel csapott le rám. Visszarogytam az ágyra, és éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szememet. Nate aggódva ugrott elém, miközben én egyre keservesebben éreztem magam.

- Jól vagy? Mi a baj? – Ijedtnek tűnt. Miért nem utál? Megérdemelném. Hogyan is hihettem, hogy hozzá jövök vissza? De a halál jobb, mint az élet egyedül. Mint az élet nélküle…
- Annyira sajnálom – nyögtem ki. – Ne haragudj… én… - próbáltam mondani, de nem jöttek a szavak. A következő pillanatban pedig Emma nyitott be, és szinte a nyakamba ugrott. Nem értettem őt sem. Hisz ő utál. Majdnem meghalt miattam. Veszélybe sodortam.
- Emma, mondtam, hogy ne gyere fel – mondta Nate egy kicsit bosszúsan. Emma nem törődött vele.
- Nem bántom – néztem Nate-re, és visszaöleltem Emmát. Annyira hiányzott már egy barátnő. Legalább egy pillanatra.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor elengedett. Némán bólintottam, de a könnyeimet nem rejthettem el. – Sajnálom, hogy nem hittem neked a múltkor. Sajnálom, amiért utáltalak.
- Teljesen jogosan gyűlölsz – vontam meg a vállam. Kiszúrtam egy pontot a falon, és azt néztem meredten.
- Megmentetted az életemet – nézett rám hálásan. – Én én… túl szigorú voltam veled. Melletted kellett volna lennem, nem duzzognom. Szükséged volt rám.
- Nézd – ellenkeztem. Teljesen zavarba hozott ez a hálaáradat. – Az életedet én sodortam veszélybe. Az volt a legkevesebb, hogy helyrehozom. És én üldöztelek el, nem a te hibád volt. Szörnyű voltam. Teljesen érthető, hogy…
- Hagyd abba. Ne hibáztasd magadat. Itt az ideje, hogy rendbe hozzuk a dolgokat… - mosolygott rám.
Bármilyen tökéletesen hangzott, tudtam, hogy mit kell tennem. Beleszakadt a szívem, de ez volt az egyetlen megoldás. Nem lehettem ilyen önző. Megráztam a fejem. Ez egy kissé leforrázta, láttam rajta.
- Emma, nagyon sajnálom, hogy ez így alakult. Soha nem volt jobb barátnőm nálad. Lin és Isabel nem pótolhattak téged. Isabelt tényleg kedveltem, de mindig is te voltál a legjobb barátnőm. Mindent sajnálok. De mi többé nem lehetünk barátok – mondtam ki a legsúlyosabb mondatot. Hátrált egy lépést és megbántottan nézett rám. Nate-re rá se mertem nézni.
- Miért?
- Mert nem lehet. Emma én meghaltam, de te még élsz. Én örökké élek, te pedig halandó vagy. Én nem mehetek ki az utcákra, neked ott van az életed. Ha nem most, akkor évek múlva tűnnék el az életedből. És hidd el, az sokkal rosszabb lenne. Éveket nem tudok kitörölni az emlékezetedből…
- Tessék? – nézett rám megütközve.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte Nate halkan.
Bólintottam.
- Muszáj lesz egy kicsit módosítanom az emlékezeted… ahhoz, hogy normális és boldog életed legyen, nem szabad tudnod a vámpírokról. Nem szabad emlékezned azokra a szörnyűségekre, amiken keresztül mentél.
- Nem kell féltened, nagy lány vagyok már – közölte fagyosan. – És ha én emlékezni akarok?
- Miért akarnál? – kérdeztem hidegen. De nem tudtam hitelesen játszani a jégkirálynőt, a könnyeimet képtelen voltam elrejteni. Talán nem is akartam.
- Mert most már tudom, hogy nem minden az, aminek látszik. És…én nem akarlak újra utálni. Emlékezni akarok a barátnőmre. Kérlek.
- Nem – ráztam meg a fejem. Így volt helyes, ezt kellett tennem. Évekig csak magammal törődtem, abba kellett ezt hagynom. Így volt neki a legjobb.

- Majd én megcsinálom – szólalt meg Nate. – Még nem vagy elég erős.
- Dehogynem – ellenkeztem.
- Ha iszol is, kell pár nap amíg…
- Akkor elmegyek inni és utána – ellenkeztem. Emma beleharapott a szájába, Nate pedig zavartan fordította el a fejét. Nem tudtam, hogy mi rosszat mondtam.
- Mi van?
- Nem kell messzire menned – válaszolt végül Nate.
- Merthogy?
- Amíg nem voltál magadnál, belőlem ittál. Most is ihatsz belőlem – szólalt meg Emma vékony hangon.
Felpattantam, és Nate-nek ugrottam. Dühös lettem.
- Te ezt hagytad?! – üvöltöttem a képébe. Hogy képzeli? Hogy merte ezt megtenni velem? Hogy merte? Mit képzel magáról? Gyengéden fogta meg a testemet, mintha kárt tudnék benne tenni.
- Nyugodj meg. Vészhelyzet volt.
- És most is az van?!
- Minek mennél messzire ha itt vagyok én is? – vonta meg a vállát Emma. – Úgyse emlékszem rá. Erre se fogok.
- A barátnőm va… voltál – ellenkeztem.
- És akiből most innál az nem lenne valakinek a barátnője vagy a barátnője? – kérdezte szkeptikusan.

- Igazad van – bólintottam, de akkor sem tetszett az ötlet. Viszont ez nyújtotta a lehető legjobb lehetőséget. És bár áldozattal járt… nem tehettem máshogy. Nem akartam erőszakhoz folyamodni. – Nate, kimennél?
Bólintott és már itt sem volt. Emmához fordultam, aki kissé ideges volt. Normális reakció volt. Szavak helyett átöleltem, aztán néhány perc múlva elengedtem, és a bőrébe haraptam. Nem éreztem azt az élvezetet, azt a mámort, amit máskor. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól: ő a barátnőm. Nem tartott sokáig, csak addig, amíg a vére feltöltött energiával. Utána pedig módosítottam az emlékezetét. Könnyes szemmel kaptam el, amikor elájult.

- Nate! – kiáltottam. – Hazavinnéd? – néztem rá.
- Biztos jó ez így? – kérdezte, miközben átvette Emmát. Sírva néztem, ahogy a karjaiba kapja, és arra gondoltam, hogy soha többet nem láthatom. Soha. És ő nem fog rám emlékezni. Számára már hónapok óta halott vagyok, és évek óta nem volt a barátnőm. Nem jelentek majd neki semmit.
Nate felé csak bólintottam, és miközben eltűntek, én az ágyra rogytam. Csak néztem ki üresen a fejemből és gondolkoztam. Hogy helyesen cselekedtem-e. Hogy így jobb lesz-e. Őszintén reméltem. Mikor Nate visszatért, leült az ágyam szélére.
- Beszélhetnénk?

7 megjegyzés:

  1. nagyon jóóóóóó..milyen véget írtál? xDwááááá

    VálaszTörlés
  2. Ó jaj...így nem lehet abbahagyni!!!!!Nem gondolsz az egészségemre..:D Kárpótolnod kell..pl:egy gyors frissel..:D:P
    Am nagyon jó fejezet lett!

    VálaszTörlés
  3. a francba ;) miért hagytad abbaaa?? pont a legizgibb észnél? kérem a következőt, de azonnal.
    karácsony alkalmából, még ha jóval odébb is van, akkor is; hamarabb követelem a következő részt. ^^
    AMÚGY IMÁDTAM EZT IS... :)

    VálaszTörlés
  4. Kegyetlen vagy. ÉS NAGYSZERŰ LETT!!!!!!!!! :D Folytatást kérek, de gyorsan! ♥♥♥♥♥♥♥

    VálaszTörlés
  5. Miért kínzol minket? juujj! nagyon jó lett :D

    VálaszTörlés
  6. Nagyon jó lett. Minél előbb folytatást. :)

    VálaszTörlés
  7. Itt abbahagyni? Folytatást! :D

    VálaszTörlés