1. fejezet: Az első gyilkosság

/A múlt/

Nagyon régen volt, az a nap is ugyanolyan volt, mint a többi. Semmit nem sejtettem előre. Verejtékezve vágtam fát az erdőben, ez volt a munkám. Csak egy szegény senki voltam, ugyanis nem voltak szüleim, akik biztosították volna a jövőm. Az anyám belehalt a szülésembe, az apám pedig két éve tűnt el. Egészen addig jól éltünk, hisz apámnak hatalmas földjei voltak, de az eltűnésekor minden elveszett. A bátyja örökölt mindent, és ő gyűlölt engem. Richard bácsi mindig is semmibe vett és ott tett rám megjegyzést, ahol tudott. Semmirekellőnek tekintett, én pedig ki nem állhattam. Engem se kellett félteni, erős jellem voltam, megálltam a helyem minden vitában. Két éve viszont földönfutó lettem, és felnőttként már senki nem tett értem semmit.
Túlságosan lazán vettem korábban az életet. Nőket tartottam, egyik hölgy ágyából a másikéba vándoroltam. Semmi más nem foglalkoztatott. Emellett imádtam az alkoholt és a dohányt. Erre költöttem minden keresett pénzem. Érthető, hogy amikor biztos háttér eltűnt, vagyon nélkül maradtam. A favágásból éltem, és őszintén nem érdekelt, hogy mi lesz velem később. Nem foglalkoztattak az élet nagy kérdései. Voltak cimboráim, szeretőim és nem haltam éhen. Számomra ez volt a lényeg. És néha napján sikerült alkoholhoz és dohányhoz jutnom. Nem volt semmi baj az életemmel. Egészen addig a bizonyos napig.
Egyedül voltam az erdőben, mivel a dolgozótársamra ráborult egy fa. A temetése a napokban lesz és új munkaerőt még nem találtak helyette. Tehát egyedül vágtam a fákat, és nem sejtettem semmit. Az erdő csendes volt, némább, mint eddig valaha. Az állatok messziről elkerülték az erdő azon részét, mintha előre sejtenék a veszélyt. Nem hallottam a hangját, annak, aki mögém lépett. Semmit nem vettem észre belőle. Csak amikor arrébb mentem, pillantottam hátra és megdermedtem mozdulataim közben.

- Fiam – szólalt meg az apám mosolyogva. Döbbenten néztem rá, behunytam a szemem, de mikor kinyitottam még mindig ott állt. A nap megcsípett bizonyára. Megráztam a fejem és elfordultam, hogy folytassam a munkám. De a hallucinációm nem tűnt el, sőt felemelte a hangját.
- Darren, én vagyok – szólalt meg újra, most már muszáj volt alaposan végigmérnem. Ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá, mégis más. Sápadt volt és az egész kisugárzása erőt sugárzott. Letettem a fejszét, és a fának támasztottam. Nem szólaltam meg, próbáltam feldolgozni, hogy vagy megőrültem, vagy ez tényleg az apám.
- Hogyan? – kérdeztem végül. Az arcom igazán kifejezéstelen volt, de rengeteg minden tombolt bennem. Elfogadtam a halálát, meggyászoltam, hozzászoktam a halála gondolatához, erre most itt állt előttem, mintha mi sem történt volna. Ez kissé felbosszantott, talán az arcomon is meglátszott.
- Érted jöttem, fiam. Meghaltam, de újjáéledtem egy kicsit másképp. Szeretném, ha csatlakoznál hozzám, ide nem köt semmi.
- Nem tudom, hogy mi folyik itt, de vagy én őrültem meg, vagy te. Az emberek nem születnek újjá, és a seriff szerint lezuhantál a Halálvölgybe. Azt nem élhetted túl.
- Valóban, de mégis itt vagyok. Higyj nekem. Vámpír lettem, és szeretném, ha csatlakoznál.
Felnevettem.

- Most már biztos megőrültem. Az apám halott, bármennyire is szeretném, ha élne. Csak napszúrást kaptam vagy bevertem a fejem.
- Az apád vagyok és egyikünk sem őrült – csattant fel idegesen. Körbenézett, és elégedetten állapította meg, hogy sehol senki. – Erőt, hatalmat ajánlok neked. Kiutat ebből a tanácstalan életből, ami sehová sem vezet. Hiányzol nekem, fiam.
- Kiút? Minek? – kérdeztem. Csábított a lehetőség, de nem hittem neki. Nem hittem el, hogy itt van. Mert az lehetetlen volt. Mennyit gondoltam rá, hogy talán él, hogy milyen lenne ha kiderülne, mégsem halt meg, de ebben nem hittem.
- Én megtettem, ami tőlem tellett – húzta el a száját, majd megcsóválta a fejét. – Felajánlottam a lehetőséget. De ha nem, akkor is velem jössz – nézett rám határozottan és megváltozott a tekintete. Vörösen izzott a tekintete és egy pillanat alatt rám vetette magát. Kiabáltam. De senki nem hallotta meg. Semmit nem értettem. Én nem akartam ezt. Elégedett voltam az életemmel, már egy nőt ki is néztem magamnak. Volt saját kiutam, de nem dönthettem a sorsomról. Éles fogak haraptak a nyakamba és a fájdalom kínjaiban a világ elfeketedett.

Fülsértő hangzavarra, irritáló szagokra ébredtem. A testem különös volt, mintha nem is az enyém lett volna. Idegen volt. Hirtelen pattantak fel a szemeim. A torkomban égető, kaparó érzés tombolt, ami szinte már fájt. Az apám mellettem térdelt, bűntudat villogott a tekintetében, de én csak dühöt éreztem. A méreg, az indulat belülről kezdte rágni a lelkemet. Tudtam, hogy valami megváltozott. Éreztem.
- Mit tettél velem?! – kiáltottam. A hangom is más volt, mélyebb, fenyegető. Nem értettem semmit.
- Vámpírok vagyunk, fiam.
- Tessék? – kérdeztem vissza, biztos voltam benne, hogy megőrült. Mesélni kezdett a vámpírokról, mégsem hittem neki, egészen addig, amíg meg nem öltem valakit. Akkor jöttem rá, hogy igaza volt. De akkor már késő volt, olyan embert öltem meg, aki jelentett számomra valamit.

Mikor dühödten faképnél hagytam az apámat, elhatároztam, hogy hazamegyek. Nem hittem el a meséjét, biztos elmúlik majd ez a furcsa állapot. Gyorsabban szedtem a lábam, szinte szeltem az utakat, és közben egy kicsit sem fáradtam el. Hallottam a messzi zajokat, éreztem rengeteg illatot. Valami vonzott a városhoz, úgy éreztem, arra kell mennem. Lágy énekhangot sodort felém a szél, és én irányt váltottam. Giselle volt az. Látni akartam. Ő volt az egyetlen nő, aki jelentett nekem valamit, de még csak mostanában kezdtem az udvarlást. A családja utált engem. Méltatlannak találtak, holott ők sem voltak jobbak. De a legjobbat akartak legidősebb gyermeküknek. A fülem nem tévedett. Giselle az udvaron teregetett, és közben halkan dalolászott. Gyönyörű volt, ahogy a szél a hajával játszadozott. És az illata… a mennyország kapuja volt. Nem is sejtettem, hogy veszélyes vagyok. De valami vonzott. Vágy. Akkor annak hittem.

- Giselle! – kiáltottam sármosan. Bele se gondoltam, hogy hogyan nézhetek ki. Verejtékes, koszos, mocskos ruhában. Láttam az arcán a meglepettséget, és kissé tartózkodva mérte fel a ruhám állapotát. De aztán rám mosolygott.
- Richo úr! Mi járatban errefelé? Mi történt magával? – kérdezte bájosan, majd szemérmesen lesütötte a szemét.
- Kegyedhez jöttem, Giselle. Magáé a szívem – mondtam, de fogalmam sem volt, hogy mi mondatta velem ezeket a szavakat. Nem voltam szerelmes, ebben biztos voltam. Mégis ezt mondtam.
- Hát megint a kocsmából jön az uraság? – pirult el.
- Józan bolond vagyok, ebben a pillanatban. Kinyitná a kaput?
- Nem szabad – visszakozott.
- Csak egy pillanatra, hoztam magának valami meglepetést – hazudtam. Nem akartam hazudni, de be akartam hozzájutni bármi áron. Valami különös ösztön vezérelt, ami eddig ismeretlen volt számomra. Giselle vidáman indult nekem utat nyitni, én pedig rögvest előtte termettem és megcsókoltam. Nem ellenkezett rögtön, csak mikor rájött, hogy a nyílt utcán szemérmetlenkedik egy férfival. El akart lökni, bepánikolt, de én nem engedtem. Akartam, de nem tudtam. A nyaka szinte énekelt nekem, ütemesen lüktetett ott egy ér, és csak meg akartam érinteni a nyelvemmel. Csak megnyalni egy picit. De elvesztettem az irányítást. A nyakába haraptam és szívni kezdtem a vérét. Még soha nem ittam ilyen finomat, még soha nem estem ekkora extázisba. Az apámnak volt igaza, vámpír lettem. De ez csak akkor tudatosult, amikor Giselle teste élettelenül zuhant a karjaimba.

Boldog Újévet! A következő fejezet 2011-ben és már a jelenben (az első rész után) fog játszódni! Várom a véleményeket :)