14. fejezet: Hazugságok

(Arielle szemszöge)

Már régen aggódtam ennyire. Kétségbeesetten járkáltam fel s alá a nappaliban és némán füleltem. Nem mertem zajt csapni, hátha néhány másodperccel később hallanám meg a megváltást. Nate volt az egyetlen, akivel most foglalkozni tudtam. Ő járt csak az eszemben. Már órák óta meg kellett volna érkeznie. Soha nem késne ok nélkül, hiszen tudja, hogy mennyire egyedül érzem magam Death Valley-ba nélküle. Nem mehetek be a városba, ahol a szeretteim élnek, pedig csak egy karnyújtás választ el tőlük. Soha nem hittem volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Már végig kutattam azokat a helyeket, ahova Nate gyakran szokott menni. Imádtam a teleportálást, de most csak rásegített arra, hogy még kétségbeesettebb legyek. Nate a világon bárhol lehetett. És én nem tudtam, hogy mit tegyek. Amikor utoljára beszéltünk telefonon azt mondta, hogy siet és hogy bármelyik percben itt lehet. De ahogy telt az idő, egyre tanácstalanabb lettem és rossz előérzetem támadt. Féltem, hogy baja esett és én nem vagyok ott, hogy segítsek rajta. Azok után, amiken együtt keresztül mentünk nem tudtam volna nélküle élni. Talán túlreagáltam, talán nem, de muszáj volt tennem valamit.
Bizonytalanul kaptam a telefonom után. Kérdezősködnöm kellett akitől csak tudok. Csak egyetlen név jutott az eszembe, de féltem vállalni a hívásom következményeit. Linette nem hallhatja meg a hangomat. Megéri a kockázatot? De mi van, ha Darren tud valamit, ami nyomra vezethet? Ha neki elmondta, hogy hová ment? Az ajkamra haraptam és vettem egy mély levegőt. Nate élete mindennél fontosabb. Nem hinném, hogy Darren lenne olyan felelőtlen, hogy lebuktasson. Linette nem állt készen a vámpírok világára, tartoztam annyival neki, hogy megkíméljen tőle. Remélem, hogy Darren nem csinált vele semmit, csak védenie kellett. A bizalmam Darren iránt olyan hajszálvékony volt, hogy nem örülnék, ha Linette többet érezne iránta. Mert ő veszélyes. Hiába mentette meg az életemet, nem tudtam mindent elfelejteni. Adtam neki egy esélyt, de nem tudom, hogy ez mennyire terjed ki.
Kikerestem a nevét és megnyomtam a hívógombot. Nem volt jobb ötletem. Számomra Nate volt az első. Csak reménykedtem benne, hogy nem okozok még nagyobb bajt.
- Halló? – szólt bele egy feszült hang.

(Linette szemszöge)

Darren csókja soha át nem élt érzéseket váltott ki belőlem. Szinte lebegni kezdtem több centivel a föld felett, olyan mennyei boldogság árasztott el, ami megijesztett. Nem volt hasonlítható semmihez. Mintha az egész világ felrobbant volna és csak mi ketten léteztünk volna. Miénk lett a világ, az élet, a vágy. Az a vágy, ami szinte szétfeszítette a bensőmet, ami arra sarkalt, hogy még többet akarjak belőle, és hogy ne tiltakozzam semmi ellen. De amilyen gyorsan jött a pillanat, olyan gyorsan el is tűnt. A következő pillanatban eltűnt előlem és a falig hátrált. Zihálva nézett rám, kerekre tágult szemekkel. Mintha nem hinne benne, hogy ez valóban megtörtént. Aztán én is feleszméltem a bódult kábulatból. Rájöttem, hogy mi történt. A férfi, aki szinte fogságban tartott, aki megvédelmezett, akit eleinte játszott velem és akivel kölcsönösen gyűlöltük egymást… megcsókolt. Mint az áramütés olyan hatással volt rám. Mintha a világot eddig nem ismertem volna, csak most nyílt meg előttem. Olyan dolgok törtek fel belőlem, amik nem hittem, hogy léteztem. Rengeteg csókot kaptam, de hirtelen az összes értékét vesztette. Jelentéktelenek voltak, akárcsak azok a gyökerek, akik adták. És mégis… elbizonytalanodtam. Láttam a gyötrődő vonásain, hogy keresi a szavakat. Megpróbált mondani valamit, de inkább hallgatott. Ahogy ránéztem, egyre inkább elhatalmasodott bennem az érzés, hiba volt. Nem szabadott volna engednem. Darren és én nem vagyunk egy súlycsoport, jóval idősebb nálam. Egyetlen szavára lányok tucatjai hullhatnak a lábai elé. Mély hangjára, amibe az előbb szinte beleremegtem, vajon ki nem dobna le magáról mindent? Csak egy lennék a sok közül. Csak egyetlen egy, aki már nem oszt nem szoroz, nem foglal egy kiemelt helyet a ki tudja, milyen hosszú sorban. Mindig különlegesnek mondtam magam, mindenkinek azt hangoztattam, hogy szebb vagyok és mindenki csak engem akarhat. Sokan gyűlölhettek érte. Akkoriban nem érdekelt. Bárcsak tényleg különleges lennék. Bárcsak tényleg mindenki engem akarna, bárcsak Darren nem tartaná hibának, amit az előbb tett. De még mielőtt kimondta volna, már tudtam, hogy mik azok a szavak, amik majd elhagyják ajkai. Nem kellett hozzá jósnak lennem, csak a bűnbánó arcra kellett néznem.
- Hiba volt – mondta nekem, mire csalódást öntött el. Számítottam rá, nem ért váratlanul, de mégis reménykedtem benne, hogy nem ezt fogja gondolni. Mély levegőt vettem, de nem tudtam, hogy mit felelhetnék. – Ne haragudj… nem tudom, hogy mi ütött belém. Mi nem… szóval… nem lehet olyan, hogy mi.
Erőt vettem magamon, és megpróbáltam úgy tenni, mint akit ez kicsit sem érdekli. Nem érdekelhetett, hiszen igaza van. Mit akarhatnék én tőle?
- Vedd úgy, hogy nem történt semmi – szólaltam meg, és rámosolyogtam. Bár talán inkább grimasznak hatott. – Nem haragszom.
Egy kicsit mintha megkönnyebbül volna, de mégsem lett vidámabb. Nem értettem ennek az okát, de nem firtattam. Ha nem akarja velem megosztani, nem baj. Nem rám tartozik.
- Én most… felmegyek a szobámba olvasni – nyögtem ki zavartan, hiszen szinte vágni lehetett a feszültséget. A könnyeimmel küzdve indultam az emeletre, és amikor végre magamra csuktam az ajtót, levetődtem a hatalmas ágyra. Olvastam egy kicsit, majd legnagyobb döbbenetemre elálmosodtam.

Arra ébredtem, hogy fojtott hangokat hallok a nappali felől. Rossz előérzetem támadt ezért úgy döntöttem, hogy muszáj hallgatóznom. Nem szép dolog, de túl kíváncsi voltam. Halkan osontam le a lépcsőn, és leültem a legalsó lépcsőfokon. Darren hangja szinte vágta a néma csendet.
- Hogy érted, hogy nem került elő? Ricket keresi? Mondott valamit? – kérdezgette a telefonban. Semmit sem értettem. Rick? Egyetlen egy Ricket ismertem, Arielle régi exét.
- Hé, nyugi már. Nate majd hazamegy és dúl majd megint a szerelem – csattant fel, én pedig elhűlten meredtem rá. Még egy ismerős név. Nate?! Hogy kerül a képbe Nate? Elvesztettem a fonalat, de a szívem egyre hevesebben vert. Darren idegesnek tűnt, talán pont ezért nem vett engem észre.
- Linette… ő jól van – mondta hirtelen, mire megremegtem. Biztos voltam benne, hogy azzal a személlyel beszélt, aki megkérte, hogy vigyázzon rám. De ki lehet az, akinek köze van hozzám, Darrenhez, Nate-hez és Rickhez is? És aki még ráadásul életben is van? A válasz hamar megérkezett.
- Arielle, nyugi… ha így folytatod te leszel az első megőszült vámpír – gúnyolódott Daren, mire bennem rekedt a levegő. Csak két szó visszhangzott a fejemben és elöntött a rémület. A kirakós darabkái egyetlen darabbá álltak össze. De csak sokkos állapotban bámultam magam elé. Darren vámpír volt. Arielle nem halt meg. Vagyis… meghalt, de vámpír. Vámpír! Mesebeli lények, akik vért isznak. Vért. Felrémlett Darren furcsa viselkedése, amikor megvágtam magam. Úgy nézett rám, mint aki nyomban felfalna. A válasz mindig ott volt az orrom előtt. Végig. Hazugságok. Színjáték. Élet és halál új jelentést kapott. Láttam magam előtt Arielle sápadt arcát, amikor megvádoltam őt Isabel megölésével. Egy percig nem hittem benne. És mégis… ő végig itt volt a közelben, talán egy karnyújtásnyira. Védelmet kért mellém. De miért? Miért nem lökött inkább Evan karjaiba? Miért akart nekem jót Darrennel? Dühösnek kéne lennie rám, gyűlölnie.
- Lin… te jó ég… mióta vagy itt? – kérdezte Darren. Még soha nem hallottam ilyen ijedtnek. Úgy nézett rám, mintha kísértet lennék.
- Egy ideje – válaszoltam rezzenéstelen arccal. Továbbra is csak bámultam egy kiszemelt pontot a padlón, nem mozdultam.
- Ez nem az…
- Aminek tűnik? Szóval vámpír, még valami?
- Lin… én… te ezt nem érted! – csattant fel, mire a sokkom valahogy dühbe váltott. Még ő jön azzal, hogy nem értem?!
- Akkor magyarázd el, Mr. Nagyokos. Na? Halljam! Arielle mióta vámpír?
- Mióta eltűnt… a baleset óta – nyögte ki, de az arcán átsuhant egy sötét árnyék.
- Mi ez az egész? Tartozol annyival, hogy eláruld!
- Évszázadokkal ezelőtt születtem, majd lettem vámpír. Az apám változtatott át. Arielle néhány hete megkért vigyázzak rád, amikor Evan megtámadott. Tartoztam neki eggyel, így megtettem, amit kért.
Szóval csak egy kötelesség, egy feladat voltam. Könnyek gyűltek a szemembe, mire aggodalmasan ráncolta össze a szemöldökét. Óriási csalódottság kezdte fojtogatni a torkomat.
- Evan Brown azért van itt, mert Rick állítólag elvette a barátnőjét. Azt mondta, hogyha nem adjuk át neki őt, akkor megöl néhány embert. Például téged.
- Rick? Rick Jefferson?
Darren bólintott.
- Arielle és Nate őt keresi, de Nate eltűnt.
- Nate Brooke? – tátottam el a számat. Én még ott tartottam, hogy szóba sem állt Arielle-lel, mert egykor jól kikosarazta őt.
Újabb bólintás.
- Ez hihetetlen. Miért nem mondtátok el nekem? Hazudtál! Végig. Minden hazugság volt! – kiáltottam fel dühösen. Minden feszültség kijött rajtam, a visszautasítás, a hazugság, a temetés, az anyám halála, az apám viselkedése. Minden kirobbant egyetlen egy indulatos mondatban.
- Gyűlöllek, dögölj meg!

13. fejezet: Bízok benned!

- Mi történt? – kérdezte Darren, amint beléptem az ajtón. Meglepetten néztem rá. Honnan tudja, hogy történt valami? Ránéztem, a tekintete sötét volt.
- Mi történt volna? – értetlenkedtem, hisz fogalmam sem volt, hogy mire gondol. A szél összekócolta a hajam az igaz, a szemeimen pedig látszottak a könnyek, de mi ebben a meglepő?
- Az arcoddal. Bántott valaki? – kérdezte feszülten, nekem pedig világosság gyúlt a fejemben. Hát persze, látszottak az apám nyomai.
- Nem fontos – vontam meg a vállam. De nem úgy tűnt, mintha hinne nekem. Sóhajtottam egyet. Végül is már mindenki tudja, előbb utóbb hozzá is eljut az információ. Mi értelme lett volna tagadnom. – Az apám volt. Kissé… részeg volt. Azt hiszem.
- Megütött az apád? – kérdezte meghökkenten, mire én bólintottam. Dühösnek tűnt, amit nem tudtam mire vélni. De mintha nem én lettem volna a dühe célpontja. Amikor rám nézett a tekintete megenyhült. – De miért? Miért ütött meg téged?
- Engem hibáztatott anya halála miatt – sóhajtottam, mire ő megdermedt és hirtelen megrándult az arca, amit nem tudtam mire vélni. De ez csak egy pillanat volt, gyorsan elrejtette az érzelmeit. – És persze nem tetszett neki, amikor visszabeszéltem. Meg hogy nem látogattam meg őt, amikor kórházban volt. Meg hogy szerinte miattam lett anya depressziós, szerinte én tettem őt azzá, akivel nem tudott együtt élni.
- De hát ez őrültség! – kiáltott fel indulatosan. – Biztos vagyok benne, hogy az édesanyád nagyon szeretett téged. Te semmiről nem tehetsz, érted? – nézett a szemembe kiismerhetetlen arccal.
Bólintottam.
- Miért ilyen az apád veled? Régen szeretett, nem?
- Régen talán, de azóta sok minden változott meg. Ez egy hosszú történet.
- Amit gondolom még soha nem mondtál el senkinek…
- Honnan tudod? – kérdeztem meghökkenten.
- Az arcodra van írva. Tudod, talán jobban éreznéd magad tőle. Ha gondolod… én… meghallgatlak – nyögte ki, mire elmosolyodtam. Élből nemet kellett volna mondanom. Ki is nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de végül teljesen mást mondtam, mint amit terveztem.
- Rendben. De soha senkinek nem beszélhetsz róla. Ha ezt megígéred…
- Megígérem – felelte teljesen komolyan. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de én bíztam benne. És beszélni kezdtem. Mindenről, ami a múltamhoz tartozott és nyomta a szívemet. És aki azzá tett, aki ma vagyok. Vagy aki hónapokkal ezelőtt voltam.

- Amikor kislány voltam boldog életem volt. Olyan, amiről mindenki álmodik. Igazi rózsaszín álomvilág. Elkényeztettek, mindent megkaptam, amit csak akartam. Gazdagság, szeretet, gondtalan élet. Nem is kívánhattam volna többet. Csak egyetlen árnyoldala volt a tökéletességnek. Nekem is tökéletesnek kellett lennem. A nap minden percében gyönyörűnek kellett lennem. Nem beszélhettem illetlenül, ha mégis a szüleim nagyon dühösek lettek. Nem nézhettem tévét, nem kaptam számítógépet, csak olvasnom volt szabad. Mondhatni kötelező volt. Művelt embert akartak belőlem nevelni. Az iskolában a legjobbnak kellett lennem. Okosnak, szépnek és tökéletesnek. Mindenki utált érte. Amikor erre rájöttem, véget ért az álomvilág. A hercegnő felébredt, megkapta az első pofont az élettől. Nem voltak barátaim, állandóan én voltam a közröhej tárgya. Nem viselhettem ezt persze megalázóan, nem vághattam vissza, nem beszélhettem úgy, ahogy beszélhettek velem. Úgy éreztem akkor magam, mintha nem is gyerek volnék. Pedig én az akartam lenni. Mégis… szerettem a szüleimet. És azért a tökéletes családért megfizettem ezt az árat. De egy nap, rá kellett döbbenem, hogy nem csak én nem vagyok tökéletes. Sőt, arra is, hogy semmi nem tökéletes. Még az se, amit annak hittem.
- Mi történt? – kérdezte Darren, amikor elhallgattam.
- Rettentően magányos voltam. És egyszer azt hazudtam, hogy a barátaimmal töltöm a délutánt. Anya estig dolgozott. Apa maradt otthon. De végül előbb mentem haza. Ahogy beléptem az ajtón tudtam, hogy valami nem stimmel. Az előszobában egy csipkés melltartó hevert a földön. Akkor még semmit nem értettem. Aztán meghallottam egy sikoltást. Ijedten rohantam a nappaliba, oda, ahonnan a hangok jöttek. És azt hiszem, hogy azt a napot soha nem felejtem el. Két meztelen alak feküdt a kanapén akkor még érdekes pózban.
Darren felszisszent.
- Az egyikük az apám volt. A másik pedig az általános iskolám igazgatónője. És éppen csókolgatták egymást. Közben pedig furcsa hangokat adtak ki. Már akkor is tudtam, hogy mit látok. De teljesen lesokkolt. Felsikoltottam, mire ijedten rebbentek szét. Az igazgatónő teljesen elvörösödött és maga elé kapta a földre esett plédet. Döbbenten tudatosult bennem, hogy a tökéletesnek hitt apám megcsalta az anyámat. Sírva rohantam fel a szobámba és egyből a telefon után nyúltam. Teljesen kiborultam és fel akartam hívni az anyámat. Az ajtót kulcsra zártam, az apám azon dörömbölt. De én tárcsáztam. Egy férfi vette fel.
Egy könnycsepp hullott ki a szememből. Darren komoran hallgatott.
- Hallottam a háttérből az anyám hangját, ahogy azt kérdezi: Ki az, szerelmem? Azonnal lecsaptam a telefont.
- Sajnálom – suttogta Darren.
- Ők is ezt mondták nekem. Hogy mennyire sajnálják. Külön, külön. Aztán amikor rájöttek, hogy mindketten csalják egymást, kitört a balhé. Valami megtörött. Többet nem nevettek együtt, többet beszélgettek kedvesen, nem ölelték meg egymást. Többet nem kértek tőlem bocsánatot. Egyre kevesebb időt töltöttek otthon, egyre kevesebbet törődtek velem. Amikor mégis otthon voltak, zengett a ház. Üvöltöttek. Gyakran hallottam, ahogy az anyám sír. Meg akartam vigasztalni, de nem tárta ki a szívét ellőttem. Elzárkózott előlem. De az elvárásaik nem hogy eltűntek volna, tovább növekedtek. Egyszer mertem panaszkodni. Az apám megütött, életemben először. Többet nem mertem megtenni. A külvilág számára tökéletes életem volt, amiért mindenki gyűlölt. De legbelül… magányos és nyomorult voltam.
Amikor a középiskolát elkezdtem, besokkoltam. Nem akartam, hogy itt is megbélyegezzenek. Hogy itt is én legyek a tökéletes gyerek. Elegem volt a szüleimből, gyűlölni kezdtem őket. Főleg az apámat, aki egyre gyakrabban esett haza részegen. Olyankor még kiállhatatlanabb volt. Néha bántotta is az anyámat. Néha. Nem volt az az erőszakos fajta. Akkor úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Minden könyvemet eladtam, minden régi szokásomat magam mögött hagytam. Nem tanultam többet, csak épp hogy annyit, hogy meg ne bukjak. Nem voltam hajlandó többé kedves lenni, hiszen én sem kaptam kedvességet. Amikor a szüleim észrevették rajtam a tragikus változást őrjöngeni kezdtek. Végre egyetértettek valamiben. Hogy szégyent hozok rájuk. Akkor kaptam a második pofont, aminek napokig meglátszott a nyoma. Az anyám ezentúl nem járt el otthonról, inkább a szobájában gubbasztott és szomorkodott. Egyre mélyebbre zuhant és én nem vettem észre. Azt hiszem, hogy én is zuhanni kezdtem. Minden pasival szóba álltam, gátlástanul flörtöltem, smároltam és randiztam. Elzárkóztam mindenféle érzelmi kapcsolat elől. Nem akartam szerelmes lenni. Azzal csak összetörték volna a szívem. Apám miatt gyűlöltem minden férfit, és komolyan hittem, hogy nem ismerik a hűség és a szerelem fogalmát. Úgyhogy csak játszottam velük. Mindegyikkel. Akkor lettem jóban Isabellel. Hamar megkedveltem, de soha nem mondtam ki. Attól féltem, hogy azzal egy fegyvert adnék a kezébe. Aztán Arielle csatlakozott hozzánk. Azért kezdtem barátkozni vele, hogy Emma eltűnjön az életéből.
- Miért? – kérdezte Darren csendesen.
- Mert Emma olyan volt, mint amilyen én régen. Tökéletesnek tűnő. Aranyos, kedves, szép és okos. De őt nem utálták érte. Voltak barátai és családja aki szerette. El akartam venni tőle legalább ennyit. Tudom, hogy önző dolog volt, de addigra már az a kegyetlen ribanc voltam, akit megismertél. Soha nem vallottam be azt sem, hogy idővel Arielle társasága is kellemessé vált. Megkedveltem. De mindkettőjükkel utálatosan viselkedtem néha. A gyűlölet, a kegyetlenség, a bunkóság volt az én álarcom. Most biztosan megvetsz ezért, de…
- Nem vetlek meg – sóhajtotta. – Én is éreztem így. De én rosszabb voltam nálad. Én bosszút akartam állni azon, aki miatt szenvedtem. És ennek érdekében bármit megtettem. A bármi most tényleg bárminek érthető.
- Én is sokat gondoltam a bosszúra. De szerettem a szüleimet. A gyűlöletem ellenére is. Épp elég bosszú volt, hogy szégyent hoztam rájuk. Nem foglalkoztam többet az illendőséggel vagy szabályokkal. De aztán Isabel meghalt.
- Részvétem.
- Nagyon fájt. Összeomlottam. De nem mutathattam ki mindezt. Szegény Arielle-n vezettem le a fájdalmamat, meggyanúsítottam, hogy ő ölte meg. Tudtam, hogy nem lenne rá képes. De valakit okolnom kellett.
- Nem tehetett róla.
- Igen, tudom. De akkor újra hibáztam. Hamar megbántam, de arra már késő volt. Arielle meghalt egy autóbalesetben, és én mindenkit elvesztettem.
Darren arca kővé dermedt és egy pillanatig megesküdtem volna rá, hogy fájdalmat látok az arcán. Bűntudatot? Ugyan miért lenne bűntudata?
- Sajnálom – nyögte ki, és elfordult. Nem értettem semmit. Mi baja?
- Köszönöm – mondtam én, mire döbbenten fordult vissza. Rám nézett. Kék szemeiben rengeteg dolog kavargott.
- Mégis mit?
- Hogy meghallgattál – suttogtam bizonytalanul. – Azt hiszem, most jobban érzem magam. Nem is vagy annyira szörnyű, mint hittem. Egészen… megkedveltelek.
Elmosolyodott.
- Nem árulom el senkinek, amit elmondtál nekem. Nem kell ezért ilyeneket mondanod.
- Mi? – kérdeztem döbbenten. – Én nem azért. Csak gondoltam elárulom neked azt is, hogy bízok benned.
- Ne tedd – csattant fel, mire hátrahőköltem.
- Miért ne?
- Mert hiba lenne. Akárcsak ami most következik – suttogta és olyat láttam, ami meglepett. Vágyat, és még valami mást.
Kérdőn néztem rá, de nem volt időm megszólalni, ugyanis a következő pillanatban megcsókolt. Annyira meglepődtem, hogy tiltakozni is elfelejtettem. Mire pedig felfogtam, arra már… nem akartam tiltakozni.

Twilight történet: Múltam sötétje

Sziasztok!
A másik blogomon újrakezdtem egy régi twilight témájú történetemet. Akit érdekel és van ideje, örülnék, ha elolvasná :) Az 1. fejezet már olvasható :)

Oldal: http://ginewrafiction.blogspot.com/

Íme a tartalom:

A Cullen család élete nem is lehetne tökéletesebb. Mindenki boldog. Bella és Edward végre egymásra talált, Renesmee végre biztonságban van a Volturitól, most már semmi nem állhat a boldogság útjába. Legalábbis Alice Cullen ezt hitte.
De egy nap különös dolgok zavarják meg az idilli életet. Alice álmodni kezd egy fiatal nőről és egy Juan nevű férfiről. Vámpírokra nem jellemző módon képessé válik elaludni éjszakánként, és egy nap autóbalesetet szenved. Találkozik az álmában látott lánnyal, aki pont úgy néz ki, mint ő, majd a különös Juan is felbukkan. Megváltoztatja az életét, és teljesen összezavar mindent. Alice azt hiszi, hogy megőrült. Nem tudja elválasztani a lány érzéseit a saját érzelmeitől és Jasper értetlenül áll Alice különös viselkedése előtt.
Vajon, mi mindent bír elviselni a szerelmük? Vajon, mik azok a titkok, amikre csak Alice elfeledett múltja adhat választ? Talán mégsem ismerünk mindent a vámpírok titokzatos világáról... Talán vannak olyan dolgok, amik eddig el voltak rejtve a feledés néma sötétjében.

A múlt, a jelen, és a jövő összekeveredik. Ebből semmi jó nem származhat...
Egy különös szerelmi háromszög bontakozik ki, ami nem csak három embert tehet tönkre. Kit választ Alice? A döntés az ő kezében van, de vajon, mik a következmények? És ki a titokzatos lány, aki Juannal együtt bukkan fel a Cullen család életében? És mi van, akkor, ha Alice egyre emberibbé kezd válni?

12. fejezet: A temetés

Valami megváltozott. Minden más lett. Minden éjjel az édesanyám arcát láttam magam előtt. Rémülten nézett engem, amit nem tudtam mire vélni. Hiszen balesetben halt meg. Nem tudta előre, azonnal meghalt. Nem volt ideje megijedni. Mégis minden éjjel ezt láttam, néha a saját hangomra ébredtem. Arra, hogy sikítok és valaki járkál az ajtóm előtt. Darren. Ő is megváltozott. Eltűnt belőle a fellengző, lekezelő stílus, amit gyűlöltem benne. Egy valami nem tetszett, hogy szánakozott rajtam. Utáltam, ha gyenge nőként kezeltek. Ezért igyekeztem minden érzelmemet magamba fojtani, csak éjjel engedtem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Tudtam, hogy nem tudom őt megtéveszteni, de azért megpróbáltam. Érzéketlen voltam és kész. Ki kellett bírnom.
- Lin? – lépett be Darren a szobámba. Csendesen várta a válaszom, én pedig gondterhelten sóhajtottam. Kedves tőle ez a visszafogottság, de állandóan a veszteségre emlékeztetett.
- Igen?
- El kell neked mondanom valamit, amit tudnod kell mielőtt elbúcsúzol az édesanyádtól holnap – suttogta halkan.
- Mit? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Tizennyolc évvel ezelőtt New Yorkban voltam. Jártam az utcákat, és egyszer csak meghallottam egy keservesen síró hangot. Te voltál az.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten.
- Ott feküdtél egyedül, mindössze néhány órásan. Tudtam, hogy képtelen lennék arra, hogy ott hagyjalak. Nem voltál jó állapotban. Nagyon nem. Muszáj volt, hogy elvigyelek onnan. Véletlenül hallottam, hogy él a közelben egy nagyon gazdag család, akiknek a gyermeke halva született. Elvittelek hozzájuk. Nagyon örültek neked, valóra vált általad az álmuk.
Némán meredtem rá, meg se szólaltam, az agyam teljesen kiürült. Csak meredtem rá egyenesen az arcára, és a vonásaim megkeményedtek. Szúrni kezdett a szemem.
- Menj most ki – nyögtem ki érzelmetlen hangon. Eltűnt minden érzés az arcáról és faarccal, szó nélkül kiment. Nem tudtam semmit mondani most neki.
Szóval a szüleimnek nem kellettem. Csak eldobtak az utcán, még arra sem vették a fáradtságot, hogy kulturáltan tegyék. Majdnem megöltek. Ennyire nem számítottam nekik. A másik szüleimnek pedig csak egy pótlék voltam. Megkaptam gondolom a halott gyerek nevét, és belém képzelték, hogy én vagyok az a gyermek. Talán az apám a csalódástól lett ilyen, biztos nem ilyen gyermeket akart. Ahogy az anyám sem. De ő legalább egy kicsit szeretett. Önző voltam, amikor elrohantam otthontól, meg kellett volna hallgatnom. Talán minden másképp alakult volna.
A másnapi temetésig sok minden járt a fejemben. De egy fontos dolog elkerülte a figyelmem. Fel sem merült bennem, hogy normális esetben tizennyolc évvel ezelőtt Darrennek még gyereknek kellett lennie. De erre nem is gondoltam. Pedig sok kérdést felvetett volna.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Némán öltöztem fel, a szekrényben találtam elegáns fekete ruhákat. Meg sem kérdeztem, hogy honnan vannak ezek a ruhák. De erre most nem volt alkalmas a pillanat. A hajamat kontyba csavartam, felkentem egy szolid sminket, és elindultam a földszintre. Tudtam, hogy Darren odalent van. És igazam is lett, engem várt. Az arca komor volt, amikor meglátott csak biccentett egyet. Némán feszengem. A tegnapi dolgok után nem tudtam, hogy hogyan kéne vele viselkedjek. Mondanom kellett volna valamit, de nem találtam a szavakat. Csak néztem rá némán, és összekapcsolódott a tekintetünk. Rengeteg minden kavargott azokban a kék szemekben és hirtelen megborzongtam.
- Nem kell semmit mondanod – szólalt meg hirtelen és hátat fordított nekem. Ez így nem volt helyes. Megköszörültem a torkom.
- Köszönöm – nyögtem ki zavartan és azt hiszem, elvörösödtem. Mi van velem? Talán csak nem szoktam hálás lenni semmiért, vagy legalábbis nem szoktam kimondani. Vagy csak nagyon ritkán. Ezzel elismerném a gyengeségeimet.
- Mit? – kérdezte és elmosolyodott. Mégsem volt semmi öröm a vonásaiban.
- Hogy megmented mindig az életem. Régen is és most is. Nem tudom, hogy miért teszed. Azt mondtad valaki megkért rá, de fogalmam sincs kiről beszéltél. Mindenesetre… nem fogom még egyszer kimondani, de köszönöm.
- Nem kell semmit megköszönnöd – rázta meg a fejét. – Nos… azt hiszem, öregszem. Már én sem vagyok olyan mint régen, ha már egyszer törődöm veled.
Kiszáradt a szám. Még soha senki nem mondta ezt így nekem. Némán és meghatottan néztem rá, de nem mondtam semmit. Nem reagáltam. Inkább csak lesütöttem a szemem. De mikor elindult a konyha felé, erőt vettem magamon.
- Miért törődsz velem? Egy idegen és idegesítő lánnyal?
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
- Kérdezhetek még valamit? Te ismerted Arielle-t, tudom, hogy nem hosszú ideig. Neked hiányzik?
Az arcán furcsa érzelmek mutatkoztak, amit nem tudtam, mire vélni. Kinyitotta a száját, majd visszazárta, csak utána szólalt meg.
- Arielle és én nem ismertük egymást igazán, de néha… néha azt kívánom, bár megakadályozhattam volna a halálát – mondta nekem, de a hangjából olyan szomorúság áradt, hogy megdermedtem. Darren szerelmes belé? Még mindig? Ennyi idő után is?
- Értem. Nos, nekem indulnom kell.
- Vigyázz magadra, Lin – kiáltott utánam, de nem néztem hátra, csak haladtam előre. Már tudtam a válaszokat. Arielle kérte meg Darrent, átvitt értelemben. Darrennek bűntudata volt, hiszen akkor nem volt a városban. Magát okolja Arielle haláláért és azt hiszi, hogy tartozik neki azzal, hogy megvéd engem. Valahogy rosszul esett ez a gondolat. Hát mindenki Arielle-t szerette? Rick, Darren. Engem soha nem szeretett senki.

Gyalog tettem meg az utat a temetőbe, fel kellett készülnöm az emberek reakcióira. Tekintve, hogy hetekig eltűntem, sok jóra nem számíthatok. Azok után, hogy nyilvánosan megtagadtam a kórházban fekvő apámat, valamint hetekre eltűntem és közben meghalt az apám… azt hiszem, hogy végig engem fognak szidalmazni. Talán vissza kellene térnem az életembe, nem lóghatok örökké Darren nyakán. Mégis kezdtem magam vele biztonságban érezni, és a gondolat, hogy az az Evan meg akar ölni, megrémített. Nem értettem, hogy mit akar tőlem. Darren pedig úgy tűnt, hogy meg tud védeni tőle. A temető nem volt messze Darren házától, már messziről láttam a feketébe öltözött embereket. Sokan voltak, néhányan talán egész életükben nem szóltak többet anyuhoz a köszönésnél. De mégis eljöttek ma, de ismertem őket. Nem azért jöttek, mert annyira sajnálják, hanem mert ez egy kisváros és nem szívesen hagynak ki egy ilyen eseményt. Főleg az öregasszonyok voltak, akik ki nem hagyták volna az efféle eseményeket, pletykára éhesen pásztáztak mindig a tömeget. De ami a legszánalmasabb, hogy nem csak az öregek, hanem mindenki. Minden nemű és korosztályú ember. Régen talán én is. De most a saját anyám temetésére jöttem és én voltam talán a legfőbb pletyka.

Nem tartott sokáig, hogy észrevegyenek. Hűvösen lépdeltem a temető melletti kis ösvényen és szó nélkül haladtam el a csoportosulás mellett. Rám néztek, és mintha először nem hittek volna a szemüknek, aztán egyből megindult a sustorgás. Kihallottam a nevemet, de hozzám egyikük sem szólt. Némán beléptem a templomba, de mielőtt alaposabban körülnézhettem volna, valaki megragadta a karomat és kirántott a templom elé. Megrémültem. A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, és lejátszottam magamban, hogy vajon, merre menekülhetnék. De nem Evan Brown állt előttem dühösen kitágult szemekkel. Nem ő szorongatta olyan erősen a kezemet, hogy felszisszentem. Nem ő kezdett velem ordibálni mindenki előtt, megszégyenítve engem.
- Mégis mit képzelsz te magadról, rühes fattyú? Hova tűntél? Hogy mered? – ordította az apám egyenesen a képembe. Megütközve meredtem rá. Eddig is gyűlöltem, de még soha nem vágott ilyet a fejemhez. Fattyú. Most hogy már tudtam, feljogosítottam, hogy megvessen érte?
- Mit hogy merek? – kérdeztem higgadtan. – Eljöttem elbúcsúzni az anyámtól. Elengednéd a karomat? Ha nem vetted volna észre mindenki minket bámul.
- Csak nem zavar, nem szoktad még meg? Hiszen állandóan kelleted magad. Hol voltál, mi? Az anyád halála a te hibád!
- Tessék? Talán én csaltam meg? Én tettem pokollá az életét és sodortam depresszióba, majd hagytam el?
- Az anyád miattad lett olyan, amilyen! Te tetted azzá a nővé, akivel képtelen voltam együtt élni! És még van képed idejönni és kiosztani engem? Még annyi sem volt benned, hogy meglátogass a kórházban! Engem, aki felnevelt téged! Azt, aki megtűrte az olcsó mindenre kapható csontos seggedet!
- Részeg vagy? – kérdeztem. Nem találtam más magyarázatot. Számára mindennél fontosabb volt a látszat. Soha nem alázná meg józanul így meg magát. Ő előkelő volt, de most úgy beszélt, mintha egy utolsó paraszt volna, aki nappal disznókat őriz, éjjel pedig sárga földig leissza magát.

Mindenki tátott szájjal meredt a jelenetre. A pletykaimádók boldogan vigyorogtak. A hétköznapi emberek szimplán megdöbbentek. De nem lépett senki közbe. Senki nem védett meg. Senki nem állította le a részeg apám őrült szóáradatát.
- Hogyan… mered? – dadogta megütközve, majd szinte kidagadtak az erek a halántékén. Aztán csak annyit láttam, hogy lendül a jobb keze, és fájdalom terjed szét az arcom bal oldalán. Meginogtam a váratlan ütéstől, hiszen soha nem ütött még meg. Na jó, talán elcsattant egy-két pofon, de azok inkább csak legyintések voltak. Most még azt is éreztem, hogy ég az arcom. Könnyek tódultak a szemembe a fájdalomtól és a szégyentől. De mintha egy kicsit magához tért volna. Hátrább lépett és elindult a templomba. Leült a hozzátartozóknak fenntartott rész egyik felére, én pedig a maradék méltóságommal bevonultam és helyet foglaltam a másik oldalon. Nem néztem senkire. Mindenki rólunk beszélt, de csak a nevemet hallottam ki a szapora szóáradatból. Semmi mást. Talán már nem is érdekelt. Az apám örökké sárba tiporta a méltóságomat. Soha többé nem akartam látni őt. Nem tartott soká, hogy megérkezzen a szeretője is. Leült mellé. Volt képe megjelenni az anyám temetésén. Megvetően néztem rájuk, és elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy most már tényleg nincsen senkim. Egy árva vagyok a nagyvilágban, akinek se családja, se barátja. Az utóbbit sajnos magamnak köszönhetem. Az anyám volt talán az utolsó mentsváram, attól függetlenül, hogy nem volt biológiailag az, aki. Hamarosan a többi ember is becsődült. Nem ült le senki mellém, és az apámék mellé se. Nem csak engem alázott meg az előbb, hanem saját magát is.

Néhány perc múlva elkezdődött a temetés. Teljesen személytelen volt az egész. Az anyám utálta volna. Biztos, hogy az apám rendezte meg. Lám, még ennyire sem ismerte őt. Semmi megható nem volt az egészben. Ez nem az anyámról szólt, hanem egy jelentéktelen halottról. Anya többet érdemelne ennél. Aztán elkísértük az utolsó útjára. Nem néztem az apámra és a nőjére, nem bírtam rájuk egyetlen pillantást sem vetni. Egyenesen haladtam előre, felemelt fejjel büszkén, a koporsó után. A hűvös szél az arcomba fújt, de nem ettől kezdtek a könnyek végig folyni az arcomon. Amikor a koporsót leeresztették a gödörbe végleg be kellett látnom, hogy tényleg vége. Soha nem mondhatom el, hogy nem gyűlölöm a hazugságáért és hogy az összes hibája ellenére, az összes kínkeserves év ellenére, szerettem őt. Mennyit kiabált velem évekkel ezelőtt, mennyit szidott. Gyűlöltem akkor, azokban a pillanatokban. De már nem. Csak az apámat. Az anyám az apám miatt volt ilyen, és szeretett.

Én maradtam utoljára. Csak néztem a sírkövet és képtelen voltam elmenni. Vajon, fájt neki a halál? Vagy a baleset gyorsan zajlott le? Remélem, nem szenvedett sokat. Ki a felelős a haláláért? Biztos valami utolsó rohadék. Bárcsak megfojthatnám, a saját kezemmel.
- Részvétem – szólalt meg egy halk hang mögöttem. Megfordultam és döbbenten néztem Emma White sajnálkozó arcába. Soha nem kedveltük egymást, kifejezetten gyűlöltem őt. Túl tökéletes volt, és még sem gyűlölte érte senki, rajtam kívül. Arielle barátnője volt régen, de hála nekem, örök harag alakult ki közöttük. Utólag belegondolva nagyon nem voltam erre büszke. Hiszen régen én is olyan voltam, mint Emma.
- Köszönöm – suttogtam csendesen, ő pedig meghökkent. Talán arra számított, hogy neki esek, és sértegetni kezdem. Francba, megváltoztam. – De nem kell sajnálnod.
- Nem bírom az apádat.
Felsóhajtottam.
- Igen, én sem. De ettől még nem kell jóban lennünk, oké? – kérdeztem ingerülten. Na jó, talán még ott van bennem a régi énem. Irtó zavaró volt, hogy az emberek vagy gyűlöltek vagy sajnáltak.
- Nem terveztem – mosolyodott el. – Azt hiszem, én megyek. Nick már vár.
- Nick? – kérdeztem meglepetten. – Nick Morrison? Arielle bátyja?
- Igen, ő. De csak barátok vagyunk. Akkor én… szia.
- Szia – köszöntem el, majd mikor ő is elment, elindultam vissza Darren háza felé. Még nem volt erőm visszatérni a régi életemhez. Kellett még néhány nap. Vagy hét. Majd ahogy hozza az élet.