2. fejezet: Váratlan látogatók

/A jelen/

Hetek teltek eseménytelenül, semmi mást nem csináltam, csak feküdtem és vadásztam. Nem igazán tudtam magammal mit kezdeni. Egész létemet Ariadne felkutatására és a bosszúmra tettem fel. Soha nem gondolkoztam azon, hogy mihez kezdjek miután meghalt. Még bosszút sem állhattam. Arielle ölte meg helyettem. Az a lány, akit Ariadnénak hittem, de tévedtem. Elvakított a bosszú, bekebelezett az őrület. De most kitisztult a fejem, mégsem értem ezt az egészet. Ariadne létezése annyira megmagyarázhatatlan volt. És a szavai, amiket nekem címzett. Válasz arra, hogy miért nem szeretett. Undorodni kezdtem magamtól. A testvérem volt. És én évszázadokig szerettem. A testvéremet. Szánalmas. Mindig erősnek hittem magam, de az ilyen csak a gyenge senkikre vall. Hogyan lehetett a testvérem? Soha nem hittem volna ezt az apámról. Szerettem őt. Talán ő volt az egyetlen lény Ariadnén kívül, akit szerettem. És az én hibám a halála. Bár ami azt illeti, a ő lelkén pedig az én halálom szárad. Soha nem bocsátottam meg neki, amit tett velem. Nem akartam ezt az életet, és ha egy kicsit is ismert, ezt tudhatta volna. Eleinte gyűlöltem, szóba se álltam vele, hiszen miatta öltem meg egy ártatlan nőt, aki tetszett. Csak sokkal később közeledtünk ismét egymáshoz, de teljesen soha nem bocsátottam meg. Még Ariadne anyjáról is tudtam, találkoztam is vele. De aztán az apám úgy gondolta, hogy nem kever bele az ügyeikbe, vagy talán csak Marthát féltette tőlem. Soha nem kérdeztem meg. Nem is érdekelt. Szerették egymást. Én pedig addig is bőven megvoltam egyedül. De soha nem sejtettem, hogy született egy testvérem. Nem gondoltam, hogy szaporodni is tudunk.

- Darren? – kiáltotta valaki a nevemet. Megmerevedtem. Nem vártam látogatókat, tulajdonképpen nem volt kit várnom. Ki tisztítottam a fejem, és egyből felismertem a hangját és az illatát, de fogalmam sem volt, hogy mit keres itt. Lassan felálltam és lesétáltam a földszintre. A nappaliban várt rám, én pedig semmit sem értettem. Gyanakodva fürkésztem gyönyörű arcát. Nem hittem, hogy ok nélkül jött volna. De a jelenléte zavart, bosszantott. Boldogsága virított róla, és szebb volt, mint valaha. Előttem állt annak a nőnek a hasonmása, akit a világon a legjobban szerettem és gyűlöltem.
- Arielle. Mit akarsz? – kérdeztem cseppet barátságtalanul. Nem bíztam benne. Szinte biztos voltam benne, hogy gyűlöl és bosszúra szomjazik. De nem mutatta ennek semmi jelét. Amióta Ariadne meghalt, segítettem Nate-nek megmenteni, majd járni kezdtek, teljesen megváltozott. Kedves és boldog volt. Mindenki felé. Nem tűnt úgy, mintha gyűlölne. Ezért volt veszedelmes, remekül megjátszotta, hogy megbocsátott.

A szavaim sem háborították fel, csak halkan felnevetett, mintha én is kedves lettem volna. Hova lett az a nagyképű, arrogáns liba, aki volt? A világ teljesen felfordult. Ő nem ilyen volt. Ő és a barátnői, Isabel és Linette tökéletesen olyan nők voltak, akiket soha nem tiszteltem, csak használtam. Isabel még talán menthető volt, hiszen csak Linette volt rá rossz hatással, de hát ő meghalt.
- Csak gondoltam megnézem, hogy mi van veled. Minden rendben? – kérdezte aggódva, mire még inkább gyanakodni kezdtem. Hátsó szándéknak kell lennie emögött.
- Miért? Ott van Nate, foglalkozz vele.
- Ne aggódj, nem hanyagolom őt sem. De megmentetted az életem, szóval jóvátetted, amit ellenem tettél. Továbbá meg tudlak érteni, úgyhogy itt vagyok. Miért zárkózol el? Menj el szórakozni, keress barátnőt, vagy amit akarsz. De ne tedd tönkre magad.
- Nate nem bánja, hogy itt vagy?
- Ő nem felejt olyan könnyen a szülei miatt, de nem, nem bánja. Soha nem felejti el, hogy segítettél megmenteni.
Gúnyosan felnevettem.
- Muszáj állandóan emlékeztetni, hogy a világon marasztaltalak? Ne hálálkodj, pillanatnyi elmezavar volt.
- Nem hiszem – vonta meg a vállát. Értetlenül néztem, természetellenes volt ez az egész jelenet. Ahogy a kanapém oldalára ült, és engem nézett. Mintha tényleg érdekelné, hogy mi van velem.
- Nem érdekel a szórakozás, tökéletesen megvagyok – válaszoltam a korábbi gondolatmenetére gőgösen. Fanyarul elmosolyodott.
- Sejtettem, hogy ezt válaszolod. Mindenesetre… amíg normálisan viselkedsz, én nem gyűlöllek. Ha társaságot szeretnél, akkor szólj.
- Nem képzelsz sokat magadról? – csattantam fel, túl kedves volt. Gyanúsan kedves. Erre sem kapta fel a vizet, Nate nagyon tudhat valamit.
- Talán.
- Vagy talán Nate nem elég jó az ágyban és unatkozol? – csúszott ki a számon a mondat, de már nem szívhattam vissza. Talán túlmentem egy határon. Én nem tudtam kedves lenni. Arielle szeme lángolni kezdett, és ökölbe szorította a kezét.
- Talán te vagy az, aki sokat képzel magáról – sziszegte. – Talán nézz utána a szótárba, hogy mi a különbség a kedvesség és a flört között. Még a jövőben hasznos lehet – vágott vissza élesen.

- Elvetted a bosszúmat! – ordítottam rá hirtelen, és zihálni kezdtem. Minden szó benne rekedt. Teljesen megdöbbentettem. Nem baj. Ez az igazság. Elvette tőlem az elégtételt, az életcélomat. Mindentől megfosztott. Nem gyűlöltem, de… volt bennem valami harag, ami hirtelen támadt fel bennem. Nekem kellett volna megölnöm azt a ribancot. Nekem. Csak nekem volt hozzá jogom! Nem foglalkoztam észérvekkel, csak az számított, hogy ő ölte meg és nem én.
- Bocsáss meg, amiért nem vártam meg, amíg mindenkit megöl – közölte fagyos gúnnyal. Már nem volt dühös a korábbi megjegyzésemért, de ez teljesen meglepte. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy őrülten viselkedem. De akkor is elvette tőlem a lehetőséget. Most azzal sem foglalkoztam, hogy kudarcot vallottam. Rajta töltöttem ki a dühömet, holott nekem is volt lehetőségem. De ezt magamnak sem ismerhettem be.
- Ne csinálj úgy, mintha értem tetted volna.
- Majdnem megöltél megint – közölte hidegen. – A pokolba kívántalak, ez igaz. De neked is vannak érzéseid, akármennyire tagadod, és sajnos túlságosan empatikus lettem. Talán megértettelek.
- Nekem nincsenek barátaim, nem kellenek. Nem kell, hogy bárki is megértsen – ellenkeztem. Utoljára Ariadnéban és az apámban bíztam meg. Az egyik vámpírrá tett, a másik kihasznált. Nem engedhettem meg se a bizalmat, se a barátságot.
- Sajnállak érte – mondta szomorúan, majd eltűnt a semmiben. Tudtam jól, hogy ezt elcsesztem, de genetikailag hiányzott belőlem a jóérzés. Mégis mit vár tőlem? Nem vagyok egy társasági ember. Amíg éltem se voltak barátaim, vámpírként pedig még úgy se. Akkor mégis mit akar tőlem? Én erre képtelen vagyok.

Ránéztem a telefonomra, nem volt üzenet. Reméltem, hogy az a féleszű Rick nem jelentkezik többet. Csakúgy lelépett egyik napról a másikra, eltűnt. Hiba volt átváltoztatnom. Szánalmas senki volt, semmire nem volt képes. Tulajdonképpen örülök, hogy megszabadultam tőle, merthogy ebbe a házba nem jön vissza az is biztos. Nem tűröm a férgeket. Csak hátráltatta a tervemet. Nem érdekelte, hogy mit akarok, csak Arielle érdekelte. Neki aztán mindegy volt Ariadne. Önző volt, holott mindent nekem köszönhetett. Őt nem erőszakkal tettem vámpírrá, ahogy Nate-et. Egy féreg volt, és örökké az marad. Nem is tudom, miért sújtottam az örökkévalóságot ővele. Na mindegy, nem érdekel. De ha visszajön kitekerem a nyakát, az biztos.
Egész nap Arielle járt a fejemben. Nem értettem, hogy miért látogatott meg. Nate vajon miért engedte meg? Mindkettejük életét tönkretettem. Ismerjük el, egy görény voltam. De része volt a tervemnek, és vallottam, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az én életemet is elvették, átéltem már sok mindent, mit érdekelt néhány emberélet. Csak néhány csepp a tengerben. Most mégis, talán mégsem volt olyan jó ötlet.

Hogy eltereljem a gondolataimat, bekapcsoltam a tévét. Unatkoztam. Rettenetesen. De mihez kezdtem volna? Járjak újra suliba? Oda túl öreg vagyok. Már a legtöbb egyetemet elvégeztem, oda se mehetek. Dolgozni? Kicsit se lenne gyanús a természetfeletti erőm. Az egyetemen és a főiskolákon még nézhettek valami különc strébernek, de mit kezdenének ekkora erővel? Egyszóval nem dolgozhattam. Sóhajtottam. Rettenetesen unalmas az öröklét. Az emberek mindig panaszkodnak, hogy milyen rövid az élet, és hogy nincs semmire idejük. Bár ilyen gondjaim lennének. El sem tudják képzelni ezt az unalmat. A tévében sem ment semmi izgalmas, már az összes filmet láttam. Inkább a híradóra kapcsoltam. Sorra mutattak mindenféle bűntényt, balesetet. Megvetően horkantottam. A bűnözők ennyire unatkoznak? Éljenek inkább, amíg tehetik. A helyi csatornán sem volt semmi izgalmas hír, de aztán megpillantottam egy ismerős arcot. Arielle egyik barátnője volt, a legrosszabbik. Megnyert valami szépségversenyt, és nagyképűen vigyorgott a kamerába. Szánalmas volt. Meg kell hagyni, hogy gyönyörű volt, kívülről. De soha nem szerettem ezeket a magamutogató, felszínes buta csitriket. Linette Olson-féle nőket a nem szégyenének tekintettem.

- Csinos bige – szólalt meg egy idegen hang. Felpattantam. Egy idegen állt az ajtóban, a tévére nézve. Hogy nem vettem észre? Mérföldökre megérzek minden szagot, meghallok minden zajt. Egyenesen ide teleportálhatott. De honnan tudta, hogy hova kell jönnie? Egyáltalán ki ez?
Ellenségesen rámorogtam, de ő csak vigyorgott. Veszedelmesnek tűnt, és felismertem a magabiztosságát. Pontosan tudta, hogy ki vagyok, miért van itt és mit akar.
- Ki vagy és mit keresel itt? – kérdeztem bizalmatlanul, de válasz nem érkezett. – Ha nem válaszolsz, kitépem a szívedet.
Felnevetett.
- Milyen rossz kedve van valakinek. Téged kereslek, vagyis inkább a barátodat.
- Kit?
- Rick Jeffersont.
Felhörögtem. Az a nyomorult! Mit csinált már megint?
- Nincs itt. Miért keresed?
- Lelépett a barátnőmmel, hol vannak? – kérdezte. Már nem tűnt nyugodtnak. Áradt belőle a gyűlölet.
- Hónapok óta nem láttam azt a férget – vontam meg a vállam. – Rossz helyen keresed.
- Na ide figyelj – sziszegte fenyegetően. – Nem érdekel, hogy mit tudsz és mit nem. Vagy megkeresed azt a szemetet, vagy nagyon megbánod. Te változtattad át, nálad lakott, ezért a te felelősséged.
- Szórakozol velem? – gúnyolódtam. – Nem érdekelsz, se te, se Rick, se a barátnőd. Takarodj a pokolba a házamból!
- Ha mégis felbukkanna a féreg, mondd meg neki, hogy Evan Brown keresi. És nem tévesztesz meg, mert pontosan tudom, hogy a városban vannak. Vigyázz a szívedre, mert én fogom a tiédet kitépni – mondta hidegen, majd eltűnt.