5. fejezet: Csábító Idegen

Nem kellett sokat várnom a többiekre, ugyanis öt perccel később ki is csengettek. Isabel és Linette az elsők között jöttek ki, és Lin megragadta a kezem, majd magával húzott az ellenkező irányba.
- Mi volt ez Nate-tel? – tért egyből a tárgyra, mikor már nem voltak mások körülöttünk.
- Barátok vagyunk – vontam meg a vállam, de nem tetszett ez a számon kérő stílus. Isa csak csendben figyelt minket, nem szólalt meg. Lin viszont tajtékzott, és egyből tudtam, hogy miért. Nem tetszett.
- Beleestél – állapítottam meg, és egy kis féltékenység mart belém. De mi jogon lennék féltékeny a barátaimra? Nate is barát, Lin is barát.
- Mi? Nevetséges vagy – nevetett idegesen. – És mióta vagytok ti barátok? És ha már itt tartunk, mit műveltetek szombat este? Te szabadítottad rám azt a lúzert, igaz?
- Nem tudom, miről beszélsz – feleltem hűvösen. – Nate és én akkor egy kicsit összekaptunk. Amúgy ha már nála tartunk… csak gondoltam szólok, mielőtt beégetnéd magad nála, emlékszel még Nathanielre?
- Kire?
- Akit egyszer elég szemet módon kikosaraztam…
- Te kit nem? – nevetett fel Isa. – Melyik az ezerből?
- Miután Emmával összevesztem. Akkor csak egy volt, Nathaniel.
- Oh… ne - nyögött fel Lin, már tudta, hogy miről beszélek. – Te megőrültél. Hogyan lehetne ő az? Te beteg vagy. Mit szívtál, szivi?
- Lin, nem fura, hogy Nathaniel és Nate? – szólt közbe Isa. – Hihetetlen, hogy ő az, de ő maga mondta, igaz?
Bólintottam.
- Atyaég… - sápítozta Lin. – Tudod mit, Arielle? A tiéd lehet, nekem nem kell. Aki lúzer volt, lúzer is marad, az emberek nem változnak, bárhogy is néz ki most. De most én megyek földrajzra, kellemes tesi órát! – csivitelte, majd eltűnt a folyosón. Megvoltam a vállamat, és Isára néztem. Egyszerre szólaltunk meg.
- Lin már csak Lin marad – sóhajtottuk, majd nevetve indultunk az öltözők felé, közben pedig elmeséltem neki a Nate-tel kapcsolatos részleteket. Isa jó hallgatóság volt…

Legközelebb csak menzán láttam viszont Nate-et. Csodálkoztam, hiszen közös volt a testnevelés óránk is, ő mégsem jött rá be. Pedig tapasztalat, hogy a pasik imádnak mozogni, és az izmaiból ítélve ő is.
Megvontam a vállam, hiszen nem volt igazán fontos. Viszont feszültnek tűnt, türelmetlenül haladt végig a soron, majdnem fellökve egy elsős fiút, majd toporogva kapta fel a pultról az ebédét. Csendben figyeltem az egyik asztalnál ülve, ahogyan leül egy tőlem távol eső helyre. Holott látta, hogy itt vagyok, és van mellettem egy szabad hely. Ő mégis az üres asztalt választotta.
Megvontam a vállam, és csevegni kezdtem néhány lánnyal a menő, trendi körömlakkokról, de közben nem tudtam a szememet levenni róla, ahogyan az ujjaival dobol az asztalon, és mérgesen beszél valakivel a telefonjával. Kezeivel lassan éjfekete hajába túrt… és másfajta képek jelentek meg előttem. Álmodozni kezdtem egy forró éjszakáról…
- Arielle, itt vagy? Föld hívja Ariellét – lengette előttem valaki a kezét, és meglepetten eszméltem fel. Nate már nem ült a helyén, és én egy üres széket bámultam feszült figyelemmel. Úristen, mi van velem?

***

- Nem indulunk haza? – kérdeztem unottan a pláza egyik lépcsőjén ülve, a barátnőimmel az oldalamon. Kezdtem unni a mindennapos bevásárlást, és kezdtem félteni a pénztárcám belsejét. Vészesen kezdett fogyni a tartalma, és a szekrényem is kezdett megtelni. Lassan már több hónapra elég ruhám volt, és néha igencsak ismeretlen darabok is akadtak. Tudom, tudom. Hatalmasak a problémáim. Más mit nem adna hasonló gondokért.
- Ugyan, Arielle, hova sietsz? – kérdezte Lin nevetve. – Olyan cuki pasik sétálgatnak erre… úgy érzem magam, mint egy vadász a vadászaton prédára lesve.
- Kár, hogy a puska meg a lövedék nem nálad van – vigyorogtam, és úgy döntöttem, hogy részt veszek a játékban. Egy aranyos pasi erre nézett, én pedig érzékien megnyaltam az ajkamat, majd egy lassú mozdulattal hátracsaptam a hajam hagyva, hogy kivillanjon a dekoltázsom. A srác látványosan nyelt egyet, és a haverjának ütközött.
Hangosan nevettünk.
- Mit művelsz? – csattant fel a másik srác, majd észre vett minket. Megtorpant, és mondott valamit - amit mi nem hallottunk - majd elindultak felénk.
- Meghívhatunk benneteket egy italra? – kérdezte ránk mosolyogva, mire gondolkozó arcot imitáltam.
- Csak ketten vagytok…
- Majd én megoldom a problémát – hallottam magam mögött egy mély hangot, közvetlenül mögöttem. Észre se vettem, hogy áll valaki mögöttem. Lassan megfordultam és egy full extrás pasi állt mögöttem erotikus mosollyal az arcán. Rávillantottam a legbájosabb pillantásomat.
- Meghívhatom egy italra, szép hölgy? – nézett rám, mire bólintottam. Lin halkan füttyentett, de kihallottam a hangjában egy csepp féltékenységet. „Már megint ő kapta a jobbik pasit.” – üzente a tekintete, de ő sem panaszkodhatott. Édes hármasban indultunk a legközelebbi kávézó felé, a két másik srác – Eddy és Zach – kissé tartózkodva figyelték a partneremet. Mi ketten haladtunk hátul, és pechünkre a kávézó tele volt, és csak két négyszemélyes asztal volt szabad, de messze egymástól. Eddy, Zach, Lin és Isa elfoglalták az egyiket, és bocsánatot kérve pillantottak rám. Megvontam a vállam, és elindultam – csípőrázással – a távolabbi asztal felé. Mielőtt leültem volna a srác mellettem termett, és kihúzta nekem a széket.
- Ó, köszi – vihorásztam zavartan. Ez a pasi határozottan szexibb volt az átlagnál. Sötétbarna, már-már fekete szemeiből meglepő határozottság áradt, ami nagyon megnyerőnek hatott felém.
- Hogy hívnak? – kérdezte, mikor mind a ketten leültünk, egymással szemben. Végig a szemembe nézett, amitől rettentően zavarba jöttem. Mi van velem? Nem szoktam én csakúgy zavarba jönni. A mély hangja pedig hajmeresztően szexi volt. Volt benne valami kísértetiesen ismerős.
- Arielle, és téged? – mosolyogtam rá csábosan és érzékien megnyaltam az ajkamat. Egy ilyen férfival öröm lenne ágyba bújni, szexi és erotikus.
- Darren, és hogy hogy egy ilyen széplány pasi nélkül mászkál az utcán? Nem túl biztonságos, főleg neked.
- Főleg nekem? – húztam fel a szemöldököm. Mintha egy kis fenyegetés áradt volna a hangjából, de biztosan csak beképzeltem, hiszen kedvesen mosolygott. Már rémeket látok.
- Sokkal gyönyörűbb vagy, mint az átlag – válaszolta meg a kérdésem, és én vörösre pirultam. Közben megérkezett az igencsak fáradtnak látszó pincérnő, hogy felvegye a rendelést. Egyből feltűnt, hogy álmodozva figyeli Darrent, és csábosan rámosolyog. Dühösen fújtam egyet, de nem hallotta meg. Darrent viszont rám mosolygott.
- Mit kérsz, Arielle? – kérdezte, és én legszívesebben azt kívántam volna, hogy a nő menjen innen minél messzebbre. De hangosan csak ennyit mondtam:
- Ezt a koktélt – mutattam az itallapra, és Darren közömbösen leadta a rendelést. Nem mutatta jelét, hogy észrevenné a pincérnő közeledési kísérleteit vagy a szemérmetlen pillantásait. A szememben jelenleg Darren az én prédám volt, ahogy Lin mondaná.
Mikor elment a pincérnő, rámosolyogtam. – Aranyos a személyzet – jegyeztem meg egy cseppnyi gúnnyal a hangomban.
Darren nevetett, nem mondott erre semmit. De a mosolya elárulta, hogy tetszett neki a nemtetszésem a nő iránt. Örült ennek.
- Gyakran jártok ide a barátnőiddel?
- Hát… igen. Bár inkább Linette kedveli ezt a helyet, én inkább a sétálóutcán lévő butikok híve vagyok. Itt túl sok az ember, túl zsúfolt minden. A városi utcák sokkal izgalmasabbak.
Megint nevetett, de ezúttal volt valami különös a nevetésében. Nem tudtam, hogy mi, és azt sem, hogy ez most jó vagy rossz. Darren nem volt átlagos, se a megjelenése, se a külseje, se a stílusa. És én szerettem a különleges férfiakat, vonzódtam hozzájuk.
- Tehát te inkább az izgalmat és a veszélyt keresed? – mosolygott. – Belevaló lánynak tűnsz, olyannak, aki tudja, hogy mit akar.
- Pontosan – bólintottam, de igazából csodálkoztam, hogy ilyen hamar kiismert. Utáltam az unalmat, olyankor túl sok időm volt gondolkodni, és a múlton töprengeni. – Te hogy gondolod? Jobb az unalmas, megszokott hétköznapiasság?
- Nem, én kifejezetten a veszély és a kalandok híve vagyok – kacsintott rám, majd más témába kezdett bele. – Sokat szoktatok vásárolni?
Felnevettem.
- Az nem kifejezés. Már tele van a szekrényem, lassan egy bútorboltot is meg kéne látogassak.
- Micsoda problémák.
- Ne is mond, ezek a világ nagy problémái a körömápolás és a hajstílus mellett – nevettem. Még csak néhány perce ismertem, mégis jól éreztem magam vele. Nem az a felszínes, szex mániás tizenéves srác volt, mint akiket korábban ismertem. És volt benne valami, ami hirdette a veszélyt, és mégis biztonságot nyújtott.
- Mindjárt gondoltam. Hány éves is vagy, Arielle?
A másik dolog, ami tetszett benne, hogy nem kezdett el becézgetni mindenféle idióta módon. Mindenki úgy gondolta, hogy a nevem túlságosan hosszú és rövidebbre kell venni. Utáltam ezt.
- Tizennyolc, és te?
- Mennyinek gondolnál? – kérdezte a válasz helyett. – Kíváncsi vagyok a véleményedre.
- Szerintem túl vagy már a húszon, de harminc nem lehetsz. Valami különös tapasztaltság árad belőled, ezért gondolom, hogy már túl vagy a pattanásos tinédzser szakaszon. Szóval? Elárulod nekem?
- Tudod… ez egy magánjellegű titok.
- Tudok titkot tartani – kacsintottam rá.
- Ha elárulnám… meg kéne, hogy öljelek – mosolygott, mire felnevettem.
- Tehát szereted az akciófilmeket – állapítottam meg. – Végre egy információ rólad is.
- Tessék? – értetlenkedett, nem látta az összefüggést.
- Tipikus rosszfiús szöveg – magyaráztam, mire vigyorogni kezdett. Szexisen.
- Nem, szívem, ez eredeti – suttogta mély, lágy hangon. Már éppen megszólalni készültem, mikor egy ismerős hang csattant fel a hátam mögött.
- Darren, Arielle… mit műveltek ti itt együtt?! – sziszegte dühösen, és mikor hátrafordultam Nate villámló tekintetével találkoztam. De nem nekem szólt a mérge. Darren mosolyogva fordult felé, és hátradőlt a széken.
- Valami gond van, kuzin?
- Te vagy a gond, Darren – jelentette ki, és olyan ijesztően nézett rá, hogy egy pillanatra megborzongtam.
- Nem látod, Nate? Megijeszted a hölgyet, még a végén azt hiszi, hogy dühöngő őrült vagy.
- Ne keverj össze magaddal, és azt hittem, hogy megegyeztünk vasárnap.
- És mondtam én, hogy be is tartom?
- Miről van szó? Nate, mit művelsz? – adtam hangot az értetlenségemnek. Mindenki minket figyelt. Isabel felállt a helyéről, úgy nézett felénk. A többiek pedig gondolom örültek volna egy kis ingyen verekedésnek.
- Családi dolgok, Arielle. Semmi közöd hozzá.
- De igen, mert belevontál. Tehát? Mi kifogásod a randink ellen?
Tanácstalanul nézett rám, kereste a szavakat.
- Halljuk, Nate. A hölgy választ vár – követelte Darren, de mintha remekül mulatott volna.
- Menj a pokolba, Darren – sziszegte Nate, és idegesen a hajába túrt. Furcsán nézett rám, nem értettem.
- Ne reménykedj, onnan jöttem – nevetett. – Most pedig folytathatnám az estémet, a jeleneted nélkül?
- Arielle? – nézett rám.
- Elmennél? – kérdeztem mérgesen. Mi jogon rendez itt jelenetet? Mi folyik itt? A szavaimra megrándult az arca, mint akit pofon vágtak.
- Kérlek… légy óvatos – suttogta, majd eltűnt a tömegben. Én pedig döbbenten néztem utána, semmit nem értettem.
- Arielle, minden rendben? – kérdezte Darren lágyan, és megszorította a kezem.
- Persze.

4. fejezet: Szexi barát

Másnap reggel nyoma sem volt a tegnapi furcsa állapotomnak. Legnagyobb döbbenetemre, kipihenten ébredtem, annak ellenére, hogy még csak hajnali hét volt. Talán épp itt az ideje, hogy megközelítsem az iskola épületét. Beültem a kocsimba, és elgondolkozva vezettem a belváros felé. Nate járt a fejemben, pontosabban a tegnapi viselkedése. Miért volt velem olyan kedves? Egyáltalán hogyan került pont akkor oda és miért nem hagyott ott? Hiszen megvan a véleménye a személyemről. Nem értettem őt.
Sok volt a hézag a tudásomban vele kapcsolatban. És ez bosszantott. Ez a hétvége még nekem is pörgős volt. Két napja még nem is ismertem őt, most meg ő tölti ki minden gondolatom. Fülbemászó egyéniség, és nagyon idegesítő.

Leparkoltam a suli nagy fehér épülete előtt, egy ismeretlen fekete citroen mellett. Még soha nem láttam korábban a parkolóban.
Elhúztam a számat.
Bizonyára ez lenne Nate kocsija. Remek, egy hatalmas szinte még üres parkolóban sikerült melléállnom. Ez aztán… a véletlen.
Felkaptam a vállamra a fekete válltáskám, majd bezártam a kocsit és eltipegtem a bejárat felé. A többiek csoportokba verődve beszélgettek, többnyire a tökéletesen szuper hétvégükről.
- Szia, Arielle – köszönt egy elsőéves lány, és ez nagyjából így folytatódott egészen addig, amíg be nem értem a termembe. Az egész iskola ismert, és legtöbben felnéztek rám – vagy fel, vagy nagyon le – bár tudnám, hogy miért. Talán inkább csak féltek, hogy őket is megalázom. Szánalmas.

Megdermedtem, mikor beléptem a terembe, ugyanis Nate már a helyén ült, és éppen Elisával flörtölt, aki mögöttem ült. Átlagos lány volt, átlagos méretekkel, átlagos élettel, átlagos külsővel és aranyos kis tökéletes családdal. Aranyos. Nem igazán bírtuk egymást. Tulajdonképpen talán egy kicsit irigy voltam. De soha nem vallanám be.
- Á, szia Arielle – köszönt Nate somolyogva, miközben Elisa az egyik viccén nevetett.
- Sziasztok – biccentettem és leültem a helyemre. Előszedtem a táskámból a könyveimet, de a matek könyvből még mindig nem vettem újat. A régi pedig bizonyára a bokrok alján hevert.
A körmömmel kopogtattam a padon unalmamban. Nate és Elisa vidáman cseverésztek, én pedig nem éreztem hajlandóságot, hogy beszélgetést kezdeményezzek az előttem ülő Linnel, aki éppen a körmét lakozta. Csak tudnám, hogy mi baja van velem. Isabel pedig tanult. Ő szokott is néha. Nem akartam zavarni, így maradt az unalom. Közben pedig unottan köszöngettem az érkező-köszönő évfolyamtársaimnak. Néha szívás a népszerűség.
- Hogy hogy bejöttél? – kérdezte Nate, mikor elkezdődött az óra. Suttogva beszélt, hogy a matektanár meg ne hallja a hangját. Felvontam a szemöldököm. Mintha nem is ő kiabált volna velem nyilvánosan szombaton. Jó igaz, azóta megtalált vasárnap ájultan egy sikátorban. Valamennyit talán változtat a helyzeten.
Megvontam a vállam.
- Nem lóghatok örökké – feleltem, és közben a tanárt követtem üveges tekintettel. Valahogy soha nem tudtam figyelni, nem csoda, hogy tele vagyok rosszabbnál rosszabb jegyekkel.
- És… hogy vagy? – kérdezte habozva. Meglepetten ránéztem.
- Mióta számít? – kérdeztem kíváncsian. Ez tényleg érdekelt. Mióta kedves velem? És miért?
- Tegnap óta – vonta meg a vállát. – Előbújt a férfiúi védekező ösztönöm – vigyorgott rám féloldalasan, mintha olyan nagy szám lenne.
- Hűha, most ájuljak el?
- Most inkább ne – komorodott el, arcával a tegnapra célzott. Nyugtalanul kezdtem fészkelődni a székemen.
- Akkor elárulok valamit, tudok vigyázni magamra. Tudom, hogy utálsz, nem kell nekem a királydráma – sziszegtem. Összezavart. Nem tudtam, hogy mit akar tőlem. Ingerelt.
- Nem utállak… azt hiszem. Talán csak haragszom – vallotta be habozva. A szemei őszintének tűntek, de nem akartam hinni neki. Ez a pasi egyszerre vonzott, és egyszerre taszított. A lelkem pedig ádáz harcot dúlt, hogy melyik oldalra hallgasson.
- Szombaton találkoztunk először, miért haragudnál?
- Hát… már meg se lepődök, amiért nem emlékszel rám régről. Kicsit megváltoztam. De amúgy anno az ősidőkben még jóban is voltunk. Nem igaz, Ary?
Lefagytam.
- A nevem Arielle – hápogtam. – Mi… mi… miről beszélsz?
- Emlékszel még Nathaniel Brooke-ra, vagy nem vezeted a kikosarazottak kígyózó listáját?
Egy emlékkép jelent meg a szemem előtt…

„- Taylorral lesz randim, mire gondoltál? - kérdeztem most már leplezetlen vigyorral. Minden öröm az arcára fagyott. - Óóó, te akartál elhívni? - kérdeztem álságos csodálkozással. Közben láttam, hogy Linette és Isabel messziről nevet a jeleneten. Már hallótávolságon belül voltak. - Ne haragudj, eszembe se jutott ilyen képtelenség.
Nathaniel arcán lassan megjelentek a szégyen és a megalázottság apró, de annál egyértelműbb jelei, és egyetlen szó nélkül hátat fordított és eltűnt a suli épületében, én pedig nevetve indultam a barátnőim felé.
- De gonosz vagy - röhögött Isa, és gúnyosan nézte Nathaniel távolodó alakját.
- Csak őszinte - vontam meg a vállam.
- Kegyetlenül őszinte - pontosított Linette. - De ugyanmár, mégis mit gondolt? Te és ő? Ugyanmár...”

Úristen… döbbenten meredtem a mellettem ülő ismerős idegenre. Határozottan nem lehet azonos ez a szexisten, azzal a gyökérrel. Nem, ez valami vicc. De a nevük is egyezik. Hiszen a Nate lehet a Nathaniel rövidített alakja.
- Változnak az idők, és vele együtt mi is változunk – suttogta nekem, mikor látta, hogy képtelen vagyok megszólalni. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Ez mindent magyarázott. A helyében én is utálnám magam. Hiszen hogy elbántam vele.
- Három év alatt hogyan lehet valaki teljesen más ember? – kérdeztem még mindig sokkos állapotban, de végre ránéztem. Most már láttam közöttük a hasonlóságot, és ez letaglózott.
- Neked néhány hónap alatt is sikerült, Ary – vonta meg a vállát.
- Kérlek… ne hívj így – suttogtam. Gyűlöltem ezt a nevet. Fájdalomra emlékeztetett. Arra a boldogságra, amit évekkel ezelőtt átéltem, ami akkor az enyém volt, és aztán egyetlen szörnyű nap alatt semmivé lett. Ez a név emlékekkel járt, és én évekkel ezelőtt megtiltottam magamnak az emlékezést.
- Miért ne? Akkoriban mindenki így hívott…
- Az egy más élet volt. Neked is és nekem is.
- Arielle – sóhajtotta. – Ez az, amit te soha nem tudsz megérteni. Én ugyanaz az ember vagyok, aki egykor. Csak most nem hagyom, hogy a játékszered legyek. És lehet, hogy most teljesen máshogy nézek ki, de ugyanaz az ember vagyok. Te ezt nem érted. Azt mondtad szombaton, hogy engem soha nem kosaraznál ki, de már megtetted. Ha akkor nem kellettem neked, most miért? Csak a testemért?
- Ez… ez… így nem igaz – hebegtem zavartan, holott teljesen igaza volt. – Ezért utálsz?
- Mondtam már: nem utállak. Nem is kedvellek, az tény. De padtársak vagyunk, miért legyünk ellenségek? Nekem is kínos volt az a kis incidens szombat este. Ne haragudj, elvesztettem a fejemet.
- Barátok? – vetettem fel, magamat is meglepve. Láttam, hogy neki is ráncba szalad a szemöldöke. – Ezt még egy pasinak sem ajánlottam fel.
- Érezzem magamat megtisztelve? – nevetett. – Oké. Barátok. Megpróbállak elviselni.
- Én is téged. Ne hidd, hogy nekem könnyebb lesz – vágtam vissza vidáman.

- Mr. Brooke és Miss Morrison bizonyára jobban el tudják magyarázni az anyagot – harsogta felénk hirtelen a tanár, és szinte egyszerre kaptuk fel a fejünk. Bár csoda, hogy eddig nem vette észre, hogy beszélgetünk. Mr. Tertz szigorú volt, és nem tűrte az óráján a rendetlenséget. És most nem a tisztaság hiányára céloztam, hanem a figyelem hiányára.
- Dehogyis – válaszoltam gondolkodás nélkül, mire az osztály nevetni kezdett. Nate is elmosolyodott mellettem.
- Akkor még is mi olyan érdekes, hogy nem várhat a szünetig? – csattant fel, majd bekövetkezett, amitől féltem. Rápillantott a padomra, és észrevette a könyvem hiányát. – Miss Morrison, hol a könyve? – kérdezte paprikavörös fejjel.
- Hát… üm… tényleg tudni akarja? Itt nincs – vontam meg a vállam. Éreztem, hogy szemtelen vagyok…
- Azt én is látom, kisasszony. De mégis hol van? És miért nem jelentette az óra elején?
- Hát… tanár úr, maga mindig azt hangoztatja, hogy a matematika szárnyal a tudományok között. De ebben tévedett.
- Tessék?
- Amikor teljesen véletlenül kiesett az ablakomból, repülés nélkül lezuhant és használhatatlanná vált – feleltem szenvtelenül, de tudtam, hogy túl messzire megyek. Mr. Tertz tisztelte a könyveket, és az, hogy kihajítottam a szent bibliáját az ablakon… ki verte nála a biztosítékot. A többiek harsogva nevettek, mindenki. Még én is megeresztettem egy mosolyt.
- Kifelé Miss Morrison – suttogta vészjóslóan. – És következő órára szerezzen be egy másik könyvet, amit ha lehet, ne tanítson repülni.
- Örömmel – vigyorogtam, és kiviharzottam a teremből.

Megvolt a hétfő legelső órája, nem is olyan rossz hely ez az iskola…

3. fejezet: Kihalt sikátor

Egyetlen pillanatot sem sikerült aludnom. Hajnalig a buli dübörgése zavart, utána pedig a zakatoló gondolataimtól nem tudtam aludni. Nem tudtam kiverni a fejemből Nate izzó tekintetét. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért nem hagyom ennyiben. Levegőnek nézhetném, és talán ő se alázna meg többet. De azok alapján, amiket mondott ő a padtársam, és a suliban aligha fogom elkerülni. A legjobban az fájt, hogy igaza volt. És ettől a felismeréstől végtelenül magányos lettem. Nem létezett olyan ember ezen a világon, aki megvédett volna, vagy aki szeretne, legalább egy kicsit. Ott van Lin és Isabel, de az nem ugyanaz. Ők el vannak egymással, mindig is legjobb barátnők voltak. Magamnak is nehezen ismertem be, de hiányzott Emma. Ő mindig kiállt mellettem, mikor még barátok voltunk. Ő tényleg szeretett. És ő volt az utolsó ember, akit én is szerettem. Talán akkor halt meg bennem az utolsó érzés, amikor megtagadtam a barátságát. Miért tettem? Olyan nehéz már visszaemlékezni minden részletre. Az agyamban az elmúlt négy évet sűrű homály fedte, mintha nem is én éltem volna a testemben. Talán igaza volt Emmának, miszerint ez nem én vagyok. De akkor ki vagyok én? Így jól érzem magam. Vagy mégsem? Annyi ember vesz körül, még egy bulin sem ittam vagy táncoltam egyedül, mégis a lelkemben magányos vagyok. Lélek? Van nekem még olyanom? Miért vagyok ilyen tüskés mindenkivel? És miért érzem úgy, hogy ez reflex? Nem tudok kedves lenni, nem megy. Mintha vulkánszerűen törnének elő a torkomból a sértőbbnél sértőbb megjegyzések. Ez szívás.

Rezegni kezdett a telefonom. Fáradt mozdulattal utána nyúltam, majd megpillantottam a kijelzőn Isabel nevét.
- Szia – köszöntem, de nem sok életet hallottam a hangomban. Pedig kivételesen le se ittam magam.
- Szia, Arielle. Borzalmas a hangod, hány üveg?
- Nem számoltam – hazudtam. Bár ez félig igaz volt. De inkább higgye azt, hogy másnapos vagyok, mint azt, hogy felzaklatott a tegnapi srác. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. A gyenge akaratú emberek elbuknak ebben a világban, én nem veszíthetek.
Isa felnevetett.
- Hát igen… az a pasi nem volt semmi, nem csodálom, hogy eldurrant utána az agyad és az üveg fenekére néztél…
- Hagyjuk a tegnapot, miért hívtál? – tereltem el a témát, nagyon nem akartam Nate-ről társalogni. Túl sok volt a kétség és a talány.
- Linette nem ér rá, elmegyünk ketten vásárolni? – kérdezte vidáman. Ha nincs ló, jó a szamár is. Mindig ketten jártak shoppingolni, de ezek szerint így én is így vagyok.
- Ráérek, miért is ne? – vontam meg a vállamat egykedvűen. – Hol találkozunk?
- Elkérem aputól a kocsiját, és érted megyek, aztán célba vesszük a sétáló utcát. Oké? – vázolta a programot lelkesen. Szerettem Isabelben ezt a gyermeki lelkesedést, néha sikerült engem is feldobnia ezzel.
Most viszont ez sem volt elég.
- Oké, várlak.
- Félóra – mondta még, majd elnémult a vonal. Nyöszörögve indultam a fürdőszobába, és igyekeztem rendbe szedni magam. Nem volt könnyű feladat, de mint mindig, most is sikerrel jártam. Magabiztosságot színlelve hátracsaptam hosszú szőke hajamat, és hajsütő vassal begöndörítettem. Tetszett a látvány, még ha a szemeim kialvatlanságról is csillogtak. Nem számított. Most úgysem pasizni megyek. Utoljára egy hónappal ezelőtt volt stabil kapcsolatom, azóta csak randizgattam. Egy hónapig voltunk együtt, és azért mentünk szét, mert megcsaltam és rájött. Pech. Nem jelentett nekem semmit az egész. Azt csináltam, amit Rick tett velem annak idején. Lesüllyedtem a szintjére.

- Elmentem, viszlát – robogtam le a lépcsőn. Nick a nappaliban ült, és az egyetemi jegyzeteit olvasgatta elmélyülten. Jól tanult, és komolyan vette az egyetemet, jogásznak készült. Rá biztosan büszkék lennének a szüleink. A tökéletes gyerek.
Köszönés nélkül felnézett, majd visszatért a tanulmányaihoz, én pedig kiviharzottam a házból. Isabel abban a pillanatban dudált, jelezve, hogy megérkezett.
Ugyanazzal a lendülettel bepattantam a kocsiba.
- Szia, Isabel – vigyorogtam rá. – Mik a terveid?
- Szia, hát csak egy kis körülnézés – kacsintott rám. Ez nála annyit jelentett, hogy egész napos vásárlás. Mert tényleg csak körülnézett, de felpróbált ezerféle színű, típusú, mintájú felsőket, és mindenféle ruhadarabot. Volt rá pénze bőven, az apja gazdag volt, egy vállalatnál igazgató. Bizonyára még néhány téli csizmát is vesz magának, majd rámosolyog egy srácra, és utánfutóként használjuk. De általában ezt én szoktam intézni, mert én is sokáig vásárolok. De általában egyből kiszúrom a boltban, hogy mi kell nekem. Egyszer felpróbálom és kész. De Isabel nem tud dönteni, ezért nem is egyedül vásárol. Ahogy mi se. Egyedül nem jó, nincs meg a hangulat.
- Chanel, és a többi?
- Pontosan.

Mikor már több tucat táskát húztam magam után, szépen rámosolyogtam egy szemüveges srácra, és megkértem, hogy hozza utánam a cuccaim. Olyan könnyen beleegyeztek, hogy az szinte lehetetlen. Manapság nagyon ki lehetnek éhezve a pasik.
- Szerinted jól áll ez a garbó? – illegette magát Isabel a tükör előtt. Ez volt a harmincadik ruhadarab ebben az üzletben, amit felpróbált. Csak ebben az üzletben. Már az eladó is a szemét forgatta, és láttam, hogy zavarja, hogy ennyi ideig foglaljuk a helyet. De nem panaszkodhat. Én nyolc felsőt vettem, két farmert, és egy pulcsit, míg Isabel nagyjából tizenöt felsőt, egy farmert és két pulcsit. Az eladónak egy szava sem lehet, holott semmit nem segített.
- Tökéletes – sóhajtottam fáradtan. Már jócskán sötétedett, és még délelőtt elhatároztam, hogy holnap azért be kéne menjek a suliba. És még ki kéne magam aludjam, mert ilyen szemekkel nem mehetek ismerősök közé. Ráadásul Nate is ott lesz, nem láthat lestrapáltan.
- Az utóbbi ötre is ezt mondtad – húzta el a száját, és újra megfordult.
- Mivel mindegyik tökéletes. Kiemeli az alakod.
- Kövér vagyok – hisztizte aztán, megforgattam a szemem. Isabel karcsú volt, a kövérnek a közelében sem állt.
- Hülye vagy – zártam le a vitát. – Tudod mit? Én addig átmegyek a könyvesboltba, mielőtt bezár…
- Tessék? – fordult meg kitágult szemekkel. – Mit csinálsz te ott? Helyes az eladó, vagy mi? Te és a könyvesbolt?
- Múltkor kidobtam az ablakon a matek könyvemet, és úgy döntöttem, hogy holnap nem lógok. Szóval vennem kéne helyette – magyaráztam, és egyből megnyugodott. Nem akartam az orrára kötni, hogy igenis szoktam olvasni. Főleg régebben. Mostanában nem igazán volt rá időm.
- Ja, így már más, már meglepődtem – vihogott. – Menj csak, addig felpróbálok egy másik felsőt, ez mintha egy kicsit kövérítene…
- Majd a kocsinál találkozunk – búcsúztam, és elindultam a könyvesbolt felé. Sötét volt, de még minden üzlet nyitva volt. Megcéloztam egy szűk kis sikátort, és úgy döntöttem, hogy ott vágok át. A cipőm sarka hangosan kopogott a csendes utcán, de azért valami különös hangot hallottam a sikátor felől. Nem foglalkoztam vele. Tovább csörtettem, majd mikor befordultam olyat pillantottam meg, amire nem számítottam.
Sikoltottam, majd valami felém suhant és a fejem a hideg kőnek koppant…

- Mit műveltél vele? – csattant fel egy ideges hang. Fojtott veszekedés hangjai hallatszottak tőlem párméterre, de még nem voltam magamnál teljesen. Az agyam még túl kába volt ahhoz, hogy megmozduljak, vagy hangot kiadjak. Egy hideg kéz érintette meg a csuklómat, a pulzusomat vizsgálva, de nem tudtam reagálni semmire.
- Csak ráijesztettem és lefejelte a betont – felelte egy mély, kísérteties hang. – Meg kellett volna ölnöm, megzavart.
- Megmondtam, hogy nem érhetsz hozzá!
- Hát persze, mert a kis ribanc csak a te játékszered, mi? Na ide figyelj, azt csinálok, amit akarok.
- Őt nem bánthatod. Mint mondtad, ő az én játékszerem. Ő az enyém, megértetted? És Ricknek is megmondhatod, hogy nem engedem a közelébe.
- Miért akarod ennyire? Ez csak egy nagyképű ribanc. Pár év alatt elfonnyad, és nem marad belőle semmi érték. Buta és felszínes.
- Bízd rám a döntést, és hagyd békén.
- Oké, mára. De jegyezd meg jól: ő jött ide, nem én kerestem meg. Örülj, hogy nem öltem meg, azért, amit látott. Viszont… ha te nem csinálsz vele valamit, megkeresem és elvágom a csinos kis torkát. Érthető?
- Igen. Tűnés – utasította, mire csend lett. Már majdnem elaludtam újra, mikor egy gyengéd kéz rázogatni kezdett. Finoman, és úgy mintha emberszámba venne. Zúgott a fejem, és nem tetszett a rázkódás. El akartam merülni a jótékony sötétségben. Jó volt ott.
- Arielle! Hallasz engem? Térj magadhoz! – szólongatott. Nem hagyott nyugton, és egyre inkább kezdett visszatérni a tudatom. Az előbbi beszélgetés részletei elhomályosodtak, már abba sem voltam biztos, hogy valóság volt. Talán csak képzeltem. Miért akarna bárki is csak magának? Vagy miért akarna a másik megölni? Csak álom volt.
- Arielle…
- Mm… - motyogtam bágyadtan, és kinyitottam a szemem. Sötétség vett körül, csak egy világító kék szempárt láttam. Összezavarodva néztem körül.
- Minden rendben? – kérdezte mély hangon, és döbbenten jöttem rá, hogy Nate izmos karjai fonódnak a testemre.
- Mi történt? – motyogtam zavartan. Nem értettem a kedvességét, és azt se, hogy mit keresek a földön. Arra emlékszek, hogy befordultam a sikátorba, aztán… semmi.
- Nem tudom, így találtam rád. Bizonyára beverted a fejed, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Aranyos vagy – feleltem kábult, rácsodálkozó hangon. Az arcán furcsa változások mentek át, és láttam, hogy megdöbbent.
- Tessék?
- Aranyos, ahogy aggódsz értem – mosolyodtam el. Ha teljesen magamnál lettem volna, nem viselkedtem volna ilyen cikisen. Bárcsak leharaptam volna inkább a nyelvem.
Lágyan felnevetett. – Segítek felállni – mondta és óvatosan függőlegesbe állított. Hálistennek megálltam a lábamon.
- Ettél ma valamit? – kérdezte aztán.
- Nem nagyon – feleltem, és valami megmagyarázhatatlan okból dobogni kezdett a szívem. Próbáltam lehűteni magam, mert elkezdtem reménykedni, hogy meghív valahova. – Miért?
- Csakúgy, akkor biztosan azért ájultál el. Egyedül vagy?
- Nem, Isabellel jöttem vásárolni. Már biztosan aggódik. Ideje indulnom.
- Rendben leszel? – kérdezte a szemembe nézve, és a gyomrom liftezni kezdett.
- Pe-persze – feleltem. – Menj csak – mondtam és elindultam vissza a ruhabutik felé, de aztán gondoltam egyet és megfordultam. Ő még mindig ugyanott állt. – Nate…
- Igen?
- Köszönöm – suttogtam, majd zavarba jöttem, és elindultam megkeresni Isabelt. A matekkönyvről teljesen megfeledkeztem. Isa a bolt előtt járkált föl, s alá.
- Arielle, végre! – csattant fel, mikor meglátott. Szemmel láthatólag dühös volt. Mennyire ideig lehetettem kiütve? – Hol voltál? Hol a könyv?
- Nem vettem… volt egy szerencsétlen találkozásom a betonnal. Ne haragudj! – kértem bocsánatot, és beültem a kocsiba. Nate kék szemei lebegtek előttem, és azon kezdtem agyalni, hogy mikor jöttem utoljára zavarva.
- Milyen szerencsétlen vagy. Na, de menjünk, későre jár – mondta, majd bepattant a vezetőülésbe, és a maximumra tekerte a rádiót.
Aztán elindultunk.

2. fejezet: Kellemetlen incidens

Bosszankodva vegyültem el a bulizó ismerősök között. Az előbbi találkozás felzaklatott. Még csak meg se bámult. Átcsörtettem a tömegen, és a bátyámhoz siettem.
- Nick! Ki az a pasi? – kérdeztem és a tekintetemmel Őt kerestem. De ő eltűnt a tömegben.
- Milyen pasi? Vagy egypár…
- Világító kék szem, fekete haj, sápadt, de tökéletes arc. Magas, izmos test.
- Ne haragudj, húgi, de a pasik nem a másik pasit szokták elemezni.
- Közelítsük meg máshogy a témát – próbálkoztam újra. – Kiket hívtál meg, akiket nem ismerek?
Elgondolkodott.
- Szerintem mindenkit ismersz, csak közelibb barátokat hívtam. Vagy várj… van egy srác, pár napja költözött a városba. Évfolyamtársad, de illik rá a leírásod. Nate Brooke.
- Ha évfolyamtársam miért nem láttam még? – kérdeztem értetlenül, mire ő felnevetett.
- Talán néha bejárhatnál a suliba – vetette oda nekem, majd elindult a haverjai felé. Elhúzott szájjal vettem tudomásul, hogy az összes barátnőm el van foglalva valakivel. Lin és Isabel táncoltak egy-egy pasival, és hát több barátnőm nem igen volt.
- Szabad egy táncra? – búgta egy mély hang a fülembe, és mikor megfordultam Nate-tel találtam szembe magam. Legalábbis ha tényleg ő lenne az az új srác, akiről a bátyám beszélt. Szuper, nem kell keresnem.
- Igen – mosolyogtam rá csábosan, és még egy leheletnyi szempilla rebegtetést is megeresztettem felé. Egy aranyos félmosollyal válaszolt, és a táncolók felé terelt. Láttam a többi szingli lány irigykedő tekintetét és jólesően a karjaiba simultam.
- Úgy simulsz, mint egy kiscica – nevetett, és én elszégyelltem magam. Ennyire feltűnően nyomulnék?
- Én már bemutatkoztam, te ki vagy? – találtam meg a hangom. De talán jobb lenne, ha próbálnék minél kevesebbszer a szemébe nézni.
- Nate Brooke, a padtársad – mutatkozott be vigyorogva.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten. – És én erről miért nem tudok?
- Talán, mert az utóbbi pár napban lógtál, és én csak egy hete költöztem a városba.
- Oh… és hova lett az a másik srác… hogy is hívják… aki eddig mellettem ült?
- Elmenekült a csípős nyelvedtől – válaszolta.
- Miért lenne csípős? Kóstoltad már? – kérdeztem búgó halk hangon.
- Köszi, de én az édes dolgokat szeretem, és te határozottan nem vagy az – mosolygott rám, és megpörgetett. A szavai leforráztak, még soha nem beszélt velem így férfi. Valószínűleg látszódhatott rajtam valami, mert megálltunk.
- Idegesnek tűnsz, valami baj van? – kérdezte, és ingerenciát éreztem arra, hogy megüssem. Milyen jó érzés lenne, ahogy a tenyerem nyomot hagy azon az önelégült arcán…
Dühömben fújtam egyet…
- Kérsz valami frissítőt? Nem vennél szívemre, ha felrobbannál nekem itt a hőségtől… - ajánlotta, de mire számra jöttek a csípős szavak, addig elindult a bárpult felé, majd végül eltűnt a szemem elől.
Már alig vártam, hogy visszajöjjön, és megmondhassam neki a magamét. De feleslegesen vártam, ugyanis még tíz perc múlva sem tért vissza. Dühömben járkálni kezdtem, és neki is ütköztem egy smároló párnak, akik ha szemmel ölni tudtak volna, már halott lennék.

Aztán megpillantottam Nate-et, ahogy Linnel táncol. Na szép. Kigúnyolt, majd felültetett. Szemét. Miért bánik így velem? Pedig olyan jó érzés volt a karjaiban lenni. Meg kell, hogy szerezzem magamnak. Ő lenne a trófea az életemben. Elvenném Lin kedvét attól, hogy régi gyökerek felemlegetésével zavarba hozzon. Kell nekem ez a pasi, mert még soha nem láttam hozzá foghatót. És már tényleg érdekel, hogy miért utál ennyire. Mi oka lehet?

- Helló, szépfiú – ültem le egy széken ülő srác ölébe, akiről már messziről lerítt, hogy minden haverja csajozik, csak neki még nem jött össze. Éreztem a zavarát, valami keménység nyomódott a combomnak.
- Szia, Arielle – hebegte zavartan.
- Tudod a nevem? – kérdeztem megjátszott meglepettséggel, és a kezemet a szám elé tettem, mintha meg lennék illetődve. Eljátszottam az ártatlan lánykát.
- Pe-persze. Táncolunk? – kérdezte egy kicsit összeszedve magát és a táncolni terelt. A testemmel hozzá simultam, és hallottam a mellkasa felől jövő intenzív ütemes dobolást. Izgalomba hoztam.
Lágy csókot leheltem az ajkaira, és hagytam, hogy a kezeivel bebarangolja a ruhával fedett részeket a testemen. Aztán mikor már teljesen elvarázsolódott, és képes volt elszakadni az ajkaimtól, a fülébe suttogtam:
- Kérhetek tőled valamit?
Bőszen bólogatott. – Bármit.
- Látod azt a lányt? – mutattam Linre, aki még mindig Nate karjaiban volt. – Kérd fel táncolni, és ha nemet mond, erősködj. Varázsold el.
- De én téged akarlak – ellenkezett.
- Azt mondtad, bármit megteszel. Én meg ezt akarom. Megtagadnád a kívánságom? – néztem rá szempilla rebegtetve és elmorzsoltam egy mű könnycseppet.
Hatalmasat nyelt.
- Dehogyis.
- Ha megteszed, elmegyek veled randizni valamikor.
- Rendben, szívesen – villanyozódott fel, egy gyors csókot lehelt az arcomra és elindult a Lin-Nate páros felé. Ördögi vigyorral figyeltem a jelenetet. Ahogy sejtettem Lin először nemet mondott, de aztán a srác addig erősködött, amíg Nate mondta, hogy menjen nyugodtan. És vele ment. Én pedig elindultam Nate felé, majd hátulról átöleltem a derekát.

- Hol késik a frissítőm? – súgtam, mire felnevetett.
- Aranyos a barátod – mondta arra a srácra, aki elvitte Lint a közelből. Célozva arra, hogy tudja, hogy én voltam.
- Ha te mondod – mosolyogtam. Ha játszani akar, hát tessék. Nem vagyok semmi jónak az elrontója. – Lin is kedves lány.
- Az – bólintott, és jelentőségteljesen rám nézett.
- Velem ellentétben? – kérdeztem rá a célzásai lényegére.
- Pontosan. Gondolatolvasó vagy? Jobban kéne vigyáznom a kósza gondolataimra… - tettetett ijedtséget, de még mindig áradt belőle a magabiztosság. – Még egy tánc?
- Oké, csak ne hagyj faképnél. Úgy túl jó lenne…
- Mert? – lepődött meg. Most először őszintén.
- Mert tetszik az üldözős játék, és te bizonyára nem akarsz nekem örömet szerezni. – Fordított pszichológia. Igazából nagyon zavar, hogy állandóan leráz.
- Ennyire látszik?
- Miért utálsz? – kérdeztem, és hagytam, hogy közben megpörgessen. A zene ütemesen üvöltött körülöttünk, és senki más nem hallhatta a párbeszédünk. De néha én is nehezen hallottam meg a válaszát, így most hegyeztem a fülem.
- Miért ne utálnálak? – kérdezett vissza flegmán, és magába szívta az illatomat. Én már alaposan kielemeztem az övét. Csodás volt.
- Nem is ismersz.
- És te ismered azt a srácot, akivel az előbb olyan édesen elszórakoztál? Te ismered azokat, akiket kíméletlenül kikosarazol?
- Én csak igényes vagyok – vontam meg a vállam. - Te nem kapnál kosarat.
Felnevetett.
- Honnan tudod, hogy ki érdemes arra, hogy veled legyen? Nem is ismered őket, nem minden a külső.
- Mondja az, aki nem szűkölködik e téren – gúnyolódtam. Ő aztán könnyen papol, pontosan annak a fajtának tűnt, aki csak megdönteni akarja a lányokat, és csakis kizárólag a kivetkőzött, szép lányokat.
- Neked semmi nem számít, csak a külső. Messziről látszik, és undorító a fajtád. Azt hiszed, hogy te másoknál feljebb való vagy…
- Nem ismersz – sziszegtem. Kezdtem tényleg ideges lenni. – Fogalmad sincs róla, hogy nekem mi a fontos, és mi nem!
- Ó, dehogynem. Nagyképű, felületes, és szánalmas divatmajom vagy, akinek a legnagyobb gondja, ha letörött a körme! És aki azt hiszi, hogy mindenkinél mindent jobban tud!
- Semmit nem tudsz rólam! – üvöltöttem. Hogy jön ő ahhoz, hogy sértegessen?
- Többet, mint hinnéd. És minél többet látok belőled, annál jobban undorodom – jelentette ki. Ez komolyan fájt. Rosszul esett. Általában nem foglalkoztam a negatív kritikával, de ez… megdöbbentett és szörnyen dühített.

Észre sem vettem, hogy már nem táncolunk, és azt sem, hogy a zene is leállt, és mindenki minket figyelt.
- És még te dumálsz? Kettőnk közül te hiszed azt, hogy mindent jobban tudsz. Lenézel, mikor nem is ismersz…
- Minden rendben? – tört utat a tömegen Nick, és kettőnk között jártatta a tekintetét. Lin mögötte állt, és csak döbbenten figyelte az eseményeket, ahogy mindenki más.
- Persze – erőltetett magára nyugalmat Nate, és a bátyámhoz fordult. – Köszönöm, hogy eljöhettem. Remek buli volt, még egyszer boldog szülinapot! Sziasztok – köszönt el, majd áttörve a tömegen elindult a kapu felé.
- Nate! – kiáltott utána Lin tanácstalanul. Talán még mindig az elvesztett randiját siratta, de Nate nem fordult hátra, meg sem hallotta őt, csak a kocsijába pattant és eltűnt a messzeségben.
- Gyerünk, emberek, buli van! Vissza a zenét! – kiáltott a dj-nek, majd karon ragadott. – Mi volt ez, húgi?
- Fogalmam sincs – feleltem. Azt én is szeretném tudni.
- Hihető, miért veszekedtél vele? Honnan ismered?
- Nem ismerem.
- Szerinted elhiszem? – kérdezett vissza, és bosszantották a tőmondataim. – Tudod, jó lenne tudnom, hogy mi jogon alázzák meg a húgomat, és hogy meg kéne-e vernem. De ez esetben… az a szomorú igazság, hogy igaza volt…
- Végülis csak a bátyám vagy, miért nekem adnál igazat? – kérdeztem gúnyosan, majd otthagyva mindenkit, felcsörtettem a szobámba. Elegem lett a buliból, és száguldoztak a fejemben a gondolatok.
Egy dolgot akartam jelen pillanatban: a párnámat. De Nate arcától nem tudtam szabadulni.

1. fejezet: Találkozás

Szomorúan bámultam ki a kocsi ablakán, és a pulcsim cipzárjával játszadoztam. Mereven néztem magam elé, nem akartam felnézni. Szégyelltem magam, és elszántan küzdöttem a könnyeim ellen.
- Kicsim, minden rendben? – nézett hátra anyu és együtt érezve tette a kezét a vállamra, miközben egy könnycsepp hullott a szememből. Utáltam, hogy ilyen gyenge voltam, de nagyon rosszul esett, amit Rick tett velem.
Megalázott. Megcsalt.
Ő volt az életemben az első szerelem, már amennyire egy tizennégy éves lány szerelmes lehet. Fél éve voltunk együtt, de ő…
Elárult.
- Igen – hazudtam, de nem mondtam igazat. Nem voltam jól, úgy éreztem, hogy átvertek, és ez rossz volt. Nagyon rossz. Még soha nem éreztem ilyet, naiv szívem még hitt a szerelemben, ami most a szemem előtt hullott porrá.
- Majd jön másik – szólt hátra apu a maga dörmögő, mackós hangján. És én még kínosabban éreztem magam, hogy még a saját gondomat is az ő nyakukba akasztom. Mint valami csecsemő.
- Muszáj erről beszélni? – kérdeztem idegesen. – Mikor leszünk már otthon?
- Türelem – felelte nyugodtan, őt nem lehetett felbosszantani semmilyen hanghordozással. Ő volt a nyugalom embere. Soha nem hallottam őket veszekedni, aput lehetetlen volt felidegesíteni, anya pedig túlságosan szerette, ahhoz, hogy megpróbálja.

Egyszer csak megálltunk, nem értettem, hogy miért. Még nem voltunk otthon. Mikor kinéztem egy kisboltot pillantottam meg. Kelletlenül elhúztam a számat, már tudtam, hogy mi következik.
- Ary, befutnál a kisboltba kenyérért? Addig odébbállunk a kocsival – szólt hátra anyu, és a kezembe nyomott egy kis aprót.
- Miért mindig én? Más csicskátok nincsen? – csattantam fel, és becsaptam magam mögött az ajtót. Hallottam, hogy anya utánam kiált, hogy ne beszéljek így, de én tovább csörtettem. Nem voltam abban a hangulatban, hogy szívességeket teljesítsek. Gyerekes duzzogás volt, amit pár perc múlva meg is bántam. Egy vérfagyasztó csattanás harsant a levegőbe, mire megpördültem a tengelyem körül, és néma iszonyattal figyeltem, ahogyan egy száguldó autó a kocsinknak hajt, ami a szüleimmel együtt megpördül a levegőben, majd hatalmas csattanással ütközik a betonnal.
Valaki eszeveszetten sikoltozott. Miközben a meggyulladt roncs felé rohantam jöttem rá, hogy valójában én sikítok, mint egy őrült.
Az volt az a nap, amikor az életem végérvényesen megváltozott, és többé már én sem voltam ugyanolyan. Aznap az én lelkem is meghalt, és a szüleimmel együtt távozott a túlvilágra…

***

Zaklatottan ébredtem, és a fejembe szinte azonnal belenyilallt a fájdalom. Felrémlett előttem az előző nap képe, amikor szinte a sárgaföldig leittam magam, péntek este révén. Valahogy jólesett. Elfeledtetett velem mindent, és olyankor boldog voltam. Csak a másnaposság ne lenne ilyen pocsék. Viszont ma is buliba megyek, ugyanis a bátyámnak Nicknek ma van a huszonkettedik születésnapja. Én szerveztem a ma estét, de őszintén szólva kíváncsi vagyok, hogy ő mit rendez majd az enyémre, ugyanis pár hét és nagykorú leszek. Már alig várom, utálom, hogy a bátyámtól kell függenem. Ugyanis ő a gyámom, a szüleim halála óta. Pont tizennyolc éves volt, és az ő felelőssége lettem. Ahogy ő mondaná: egy púp a hátára. Nem voltunk igazán jóban, főleg mióta mindketten árván maradtunk. Ő engem hibáztatott, én pedig kinevettem. Ez nem tetszett neki. Meg az se, hogy randiztam a haverjaival, és emiatt kirobbant közöttük a vita, sőt még az is előfordult, hogy összeverekedtek miattam. Mikor Nick ezt számon kérte rajtam, megrántottam a vállam és azt mondtam: Nem én mondtam, hogy essenek egymásnak. Azóta ha teheti, levegőnek néz.

- Kelj fel - kezdett dörömbölni az ajtómon a kedves bátyám, de én a fejemre húztam a párnát. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Lehet, hogy csak abból fog állni a napom, hogy meghúzom a vodkás üveget és kész. Egyszerű megoldás. Mivel nem voltam hajlandó felkelni, feltépte a szobám ajtaját és lehúzta rólam a takarót. Remélem, nincs itt egy haverja sem, ugyanis egy szál csipkés kombinében feszítettem. - Kelj fel. Tegnap nem kéretted magad ennyire.
- Kifelé - morogtam, de ő megragadta a karom és felrángatott.
- Dél van, és a barátnőid a nappaliban toporognak. Egy perccel sem vagyok hajlandó elviselni tovább a locsogásukat - morogta, és kiviharzott. Nincs túl jókedve ma, hiába lett idősebb... normálisabb aligha. Kelletlenül feltápászkodtam, és elindultam a fürdő felé.

A régi házunkban éltünk, ugyanis Nick megörökölte, mikor a szüleink meghaltak. Én az örökségemet - pénz - majd csak, ha nagykorú leszek, kapom meg. Addig minden a testvéremtől függ, és tekintve, hogy viharos a kapcsolatunk, ez nem túl jó dolog. Tulajdonképpen nem voltunk mi mindig ilyen rosszban, sőt négy évvel ezelőtt szinte barátok voltunk, de nem tetszett neki, hogy a függetlenség helyett egy depressziós húgot sóznak a nyakába. Aztán pedig a stílusommal lett baja, és kezdett elharapózni a kapcsolatunk.

A nappaliban tényleg Linette és Isabel várt, és éppen egy divatmagazint bújtak nagy élvezettel, és állandóan Nick véleményét kérték ki, akinek már kezdtek pattanásig feszülni az idegei. Mikor fájdalmas tekintettel rám nézett, felnevettem. Erre mintha megsértődött volna, és az előbbi viszonylag barátságos pillantás újra fagyossá vált. Megvontam a vállam és a vicc kedvéért én is csatlakoztam a barátnőimhez. Megpillantottam egy szexi kombinét, és Nickre néztem.
- Nick! Szerinted a haverjaidnak tetszene? - kérdeztem vigyorogva és rámutattam a ruhadarabra. Tudtam, hogy ez idegesíti. Vagyis tulajdonképpen minden idegesítette, amit én csináltam.
- Persze, a gatyájukat is rögtön ledobnák - felelte gúnyosan. - Nem lehetne, hogy a mai estével foglalkozzatok?
- Hagyjál már... örülj, hogy tudsz róla. Meglepetésnek indult...
- Te és a meglepetés? Ugyan, húgi, neked az nem megy. De tekintve, hogy te szervezed, neki kéne állni, aztán majd ha lesz hol bulizni, kitalálhatjátok, hogy mit vesztek fel - gúnyolódott, majd elindult a szobája felé. Elhúztam a számat, tényleg neki kéne állnom a munkának. A mobilomért nyúltam, és elkezdtem intézkedni. Közben pedig bevettem egy aszpirint, hogy ne fájjon ennyire a fejem.

Több száz méter messziről lehetett hallani a buli zajait, olyan magasra tekertem a hangerőt. Lin és Isa éppen egy „Boldog 22. születésnapot, Nick!” feliratot helyeztek el a falra szegezve. Mikor rám néztek, megforgattam a szemem. Minek ebből akkora ügyet csinálni? Tulajdonképpen a buli megszervezésére is ők beszéltek rá, mivel mindketten csorgatták a nyálukat a bátyámra, és azt gondolták, hogy ezzel bevágódnak nála. Csak én tudtam, hogy mekkorát tévednek, hisz Nick magasról tett rájuk. Tetszett neki valamilyen egyetemista csaj, és neki udvarolt.
Igazából nem tudom, hogy én miért egyeztem bele a szervezésbe. Utáltam a bátyámat, ennek ellenére miért akarnék neki örömet szerezni? Mondjuk ajándékot nem is vettem. Itt a buli, ennyi. Úgyse örült még semmilyen ajándéknak, amit tőlem kapott. Így nem is fárasztottam magam.

De szerintem nagyon jól feldíszítettük a házat. Egy nagyobb fajta, kétszintes családi házban éltünk a város szélén, nem messze a tengerparttól. Sokan irigyeltek minket érte, és szinte mindenki csodálattal figyelte a házunkat. Most pedig zengett a zenétől, és a bárszekrényünk tele volt alkohollal. Vodkától a jégeren keresztül a vörösborig minden volt, készen arra, hogy leöntsük mindet a torkunkon.
Nem vártunk sok vendéget, és többnyire a kertben lesz a bulis részleg. Az emeletet kulcsra zártam, mert kiakadnék, ha az én ágyamban turbékolnának a részeg gerlepárok. A nappali pedig maradt úgy, ahogy volt. Bár már előre búcsúztam anyu régi vázáitól, mert biztos voltam benne, hogy egy-kettő bánni fogja a mai estét. De talán egy részem meg akart szabadulni a szüleim dolgaitól. A múlt része volt, és én gyökerestül akartam kitépni a szívemből a múltat.
- Arielle! Valaki áll a kapuban, szerintem jönnek a vendégek. Beengeded őket? – kérdezte Nick, miközben a mobiljával küldött egy üzenetet valakinek.

Kelletlenül bólintottam, tekintve, hogy barátnőim mással voltak elfoglalva. Elindultam a kis kövezett úton, és próbáltam nem arra gondolni, hogy bizonyára a szép virágoknak is vége lesz, amiket én ültettem egy éve. Minden hónapban kivittem egyet a szüleim sírjára, de úgy néz ki, hogy ebben a hónapban ez elmarad. Nem baj, jobb, ha a halottak helyett az élőkkel foglalkozom. Aki már meghalt, az úgysem reklamál.
- Sziasztok – mosolyogtam az érkezőkre. Ők álságos kedvességgel köszöntek, és lerítt róluk, hogy nem örülnek nekem. Tulajdonképpen viszonylag jóban voltam velük, de irigykedtek rám. Nem igazán érdekelt.
- Ugye, milyen jó a hajam? – csicseregte az egyik fölényes hangsúllyal, bólogatást várva.
- Ha te mondod – válaszoltam negédesen. – Talán be kéne iratkoznom a szemészetre, mert csak egy szénaboglyát látok meredezni a fejeden – mondtam neki, mire elsápadt és szó nélkül faképnél hagyott. Milyen könnyen le lehet őket rázni…

Sorban engedtem be az ismerőseinket, és még sok más embert, akiket már legalább egyszer láttam nálunk. De az utolsó vendég teljesen és tökéletesen ismeretlen volt. Az első, amit megállapítottam, hogy soha ilyen szexi férfit még nem láttam. Az egész testéből áradt az erotika és a rejtelem. Vonzó, izmos testét hétköznapi ruhadarabok fedték, de teljesen másképp, mint bárki másét. Ez a pasi egyszerűen tökéletes volt. Az arca magabiztosságot és kedvességet hirdetett, a szemei kéken világítottak. Még soha nem láttam ilyen kék szemeket, tisztább volt minden tenger vizénél. Sugárzott belőle, hogy őt nem lehet megijeszteni, ő mindig eléri, amit akar és a biztos kielégülést ígérte.

Abban a pillanatban rögtön tudtam, hogy mit akarok. Vagyis inkább, hogy kit. Olyan vágyat éreztem a testemben, mint még soha. Meg akartam érinteni, magamban akartam érezni, sőt… beszélgetni akartam vele. Meg akartam ismerni. Volt valami ismerős a tekintetében, ami még inkább megfogott. Úgy álltam meg előtte, mint egy mozdulatlan oszlop. Ő pedig csak nézett rám gyönyörű szemeivel, és életemben először nem találtam szavakat.
- Elállnál az útból? – kérdezte egy fölényes félmosollyal az arcán. Hófehér, tökéletes fogsor villant ki igazán csókolnivaló ajkai mögül.
- Arielle Morrison vagyok – találtam meg a hangomat, és a legbűbájosabb mosolyomat villantottam felé. Ez minden pasinál betalált.
- Kérdezte valaki? – kérdezett vissza, mire annyira meghökkentem, hogy akaratlanul is hátrébb léptem egy lépést, és ő szabad utat kapott. Ugyanazzal a lendülettel el is haladt mellettem, egyenesen a többiek felé. Én pedig néma percekig bámultam utána, és nem tudtam magamhoz térni ebből a különös kábulatból.
Visszautasított.

Köszi a bétázást LanaSwan :)

Prológus: Kezdetek

(3 évvel ezelőtt)

A suli udvarán ültem egy tölgyfa árnyékában Emmával, a barátnőmmel. Nevetve számoltam be a szombat esti randimról, és nagyban szidtam a szerencsétlen balféket, akivel összehozott aznap a sors. Egész este dadogott, és ha megszólaltam, fülig pirult. Nem is tudom, hogy miért álltam vele szóba. Talán csak szórakozni akartam egy kicsit. De ilyet többet nem teszek, csak menőkkel mutatkozom ezentúl.
- Szegény majdnem rosszul lett, amikor meglátta a számlát - meséltem nevetve és csöpögött a hangom a kárörvendéstől. Ez valahogy jólesett nekem, jó volt hinni, hogy jobb vagyok másoknál. Talán annak is hittem magam.
Emma nem nevetett velem, rosszallóan nézett rám. Nem értettem, hogy miért ilyen komor, hiszen csak szórakozom. Méghozzá nagyon jól. Talán Emnek túl jó szíve volt ehhez, de akkor még nem vettem észre magam.
- Nagyon vicces - morogta kelletlenül, de megint láttam a szemeiben azt az aggodalmat, ami a szüleim halála óta ült a tekintetében, mikor rám nézett. Ilyenkor mindig másfelé tereltem a szót, de most nem hagytam magam. - Megváltoztál, Ary - jelentette ki hirtelen és a torkomra forrtak a mesélő szavak.
- Megint kezded? - csattantam fel. Utáltam, mikor ezzel jött, mindig csak arra a napra emlékeztetett. Pedig már egy év eltelt, és kilencedikes voltam a középiskolában. A tragédia már a múlté volt, és én új életet kezdtem. - És ne hívj Arynek! A nevem Arielle!
- A baleset óta teljesen más vagy.
- Miért kell neked mindent ahhoz a naphoz kötnöd? Tudod, Emma, akár hiszed, akár nem, telik az idő, szállnak az évek és az emberek változnak. Ez vagyok én.
- Nem, ez nem te vagy - ellenkezett. - Régen nem voltál ilyen nagyképű, önelégült k... - sorolta, de aztán elhalt a hangja.
- Kimondhatod nyugodtan. Nem érdekel a véleményed, Emma. És te sem érdekelsz. Ez vagyok én, mindig is ilyen voltam valójában. Ha te másképp láttad, akkor sajnálom - mondtam fagyosan, a vállamra tettem a táskámat, és faképnél hagytam. Tulajdonképpen a többi barátnőm úgysem értette, hogy minek pocsékolom az időm Emmára, hát most már én se. Egy lúzer, és az is marad. Nem érdekel.

- Ary! - kiáltott utánam hirtelen egy fiú hang, és megfordultam. Nathaniel sietett felém, régebben szomszédok voltunk. Kerek szemüvege, túl hosszú haja, izom nélküli teste volt, és jeles tanuló. Valamint akárcsak Emma, ő is Arynek hívott, amit ki nem állhattam. Idegesítő szokásaik vannak, de igazi gyökerek. Bár Nathaniel egy évvel idősebb nálam, de ez nem látszik meg rajta.
- Arielle - javítottam ki egy gúnyos mosollyal az arcomon. Semmit nem vett észre az arcomon lévő lenézésből, hebegve kereste a szavakat.
- Mit… mit csinálsz szombat e… este? - kérdezte bátortalanul, de reménykedve. Már egy ideje sejtettem, hogy belém esett, de Linnel csak nevettünk rajta. Linette még azt is kijelentette, hogy letagad, ha randizni merek vele. Erre őt nevettem ki. Ugyan már! Nathaniel és én? Soha.
- Nem is tudom. Valószínűleg randim lesz - kacsintottam rá. Hülyítés. A pasik ennek mindig bedőlnek. Igazam lett, ugyanis az arca felragyogott.
- Ha nyolcra érted megyek, az úgy jó? - kérdezte a naiv, azt hitte, hogy már igent is mondtam. Viszont ez volt az egyetlen előnye, volt jogsija, igaz, csak néhány hete.
- Nem hiszem, Taylor is értem tud jönni - mosolyogtam rá. - Nem hiszem, hogy örülne, ha te fuvaroznál oda…
- Tessék? - értetlenkedett. A totális zavar jeleit láttam rajta, egy kicsit meg is sajnáltam. De nem eléggé ahhoz, hogy ne folytassam.
- Taylorral lesz randim, mire gondoltál? - kérdeztem most már leplezetlen vigyorral. Minden öröm az arcára fagyott. - Óóó, te akartál elhívni? - kérdeztem álságos csodálkozással. Közben láttam, hogy Linette és Isabel messziről nevet a jeleneten. Már hallótávolságon belül voltak. - Ne haragudj, eszembe se jutott ilyen képtelenség.
Nathaniel arcán lassan megjelentek a szégyen és a megalázottság apró, de annál egyértelműbb jelei, egyetlen szó nélkül hátat fordított, és eltűnt a suli épületében, én pedig nevetve indultam a barátnőim felé.
- De gonosz vagy - röhögött Isa, és gúnyosan nézte Nathaniel távolodó alakját.
- Csak őszinte - vontam meg a vállam.
- Kegyetlenül őszinte - pontosított Linette. - De ugyan már, mégis mit gondolt? Te és ő? Ugyan már…

Köszi a bétázást LanaSwan :)