4. fejezet: Szexi barát

Másnap reggel nyoma sem volt a tegnapi furcsa állapotomnak. Legnagyobb döbbenetemre, kipihenten ébredtem, annak ellenére, hogy még csak hajnali hét volt. Talán épp itt az ideje, hogy megközelítsem az iskola épületét. Beültem a kocsimba, és elgondolkozva vezettem a belváros felé. Nate járt a fejemben, pontosabban a tegnapi viselkedése. Miért volt velem olyan kedves? Egyáltalán hogyan került pont akkor oda és miért nem hagyott ott? Hiszen megvan a véleménye a személyemről. Nem értettem őt.
Sok volt a hézag a tudásomban vele kapcsolatban. És ez bosszantott. Ez a hétvége még nekem is pörgős volt. Két napja még nem is ismertem őt, most meg ő tölti ki minden gondolatom. Fülbemászó egyéniség, és nagyon idegesítő.

Leparkoltam a suli nagy fehér épülete előtt, egy ismeretlen fekete citroen mellett. Még soha nem láttam korábban a parkolóban.
Elhúztam a számat.
Bizonyára ez lenne Nate kocsija. Remek, egy hatalmas szinte még üres parkolóban sikerült melléállnom. Ez aztán… a véletlen.
Felkaptam a vállamra a fekete válltáskám, majd bezártam a kocsit és eltipegtem a bejárat felé. A többiek csoportokba verődve beszélgettek, többnyire a tökéletesen szuper hétvégükről.
- Szia, Arielle – köszönt egy elsőéves lány, és ez nagyjából így folytatódott egészen addig, amíg be nem értem a termembe. Az egész iskola ismert, és legtöbben felnéztek rám – vagy fel, vagy nagyon le – bár tudnám, hogy miért. Talán inkább csak féltek, hogy őket is megalázom. Szánalmas.

Megdermedtem, mikor beléptem a terembe, ugyanis Nate már a helyén ült, és éppen Elisával flörtölt, aki mögöttem ült. Átlagos lány volt, átlagos méretekkel, átlagos élettel, átlagos külsővel és aranyos kis tökéletes családdal. Aranyos. Nem igazán bírtuk egymást. Tulajdonképpen talán egy kicsit irigy voltam. De soha nem vallanám be.
- Á, szia Arielle – köszönt Nate somolyogva, miközben Elisa az egyik viccén nevetett.
- Sziasztok – biccentettem és leültem a helyemre. Előszedtem a táskámból a könyveimet, de a matek könyvből még mindig nem vettem újat. A régi pedig bizonyára a bokrok alján hevert.
A körmömmel kopogtattam a padon unalmamban. Nate és Elisa vidáman cseverésztek, én pedig nem éreztem hajlandóságot, hogy beszélgetést kezdeményezzek az előttem ülő Linnel, aki éppen a körmét lakozta. Csak tudnám, hogy mi baja van velem. Isabel pedig tanult. Ő szokott is néha. Nem akartam zavarni, így maradt az unalom. Közben pedig unottan köszöngettem az érkező-köszönő évfolyamtársaimnak. Néha szívás a népszerűség.
- Hogy hogy bejöttél? – kérdezte Nate, mikor elkezdődött az óra. Suttogva beszélt, hogy a matektanár meg ne hallja a hangját. Felvontam a szemöldököm. Mintha nem is ő kiabált volna velem nyilvánosan szombaton. Jó igaz, azóta megtalált vasárnap ájultan egy sikátorban. Valamennyit talán változtat a helyzeten.
Megvontam a vállam.
- Nem lóghatok örökké – feleltem, és közben a tanárt követtem üveges tekintettel. Valahogy soha nem tudtam figyelni, nem csoda, hogy tele vagyok rosszabbnál rosszabb jegyekkel.
- És… hogy vagy? – kérdezte habozva. Meglepetten ránéztem.
- Mióta számít? – kérdeztem kíváncsian. Ez tényleg érdekelt. Mióta kedves velem? És miért?
- Tegnap óta – vonta meg a vállát. – Előbújt a férfiúi védekező ösztönöm – vigyorgott rám féloldalasan, mintha olyan nagy szám lenne.
- Hűha, most ájuljak el?
- Most inkább ne – komorodott el, arcával a tegnapra célzott. Nyugtalanul kezdtem fészkelődni a székemen.
- Akkor elárulok valamit, tudok vigyázni magamra. Tudom, hogy utálsz, nem kell nekem a királydráma – sziszegtem. Összezavart. Nem tudtam, hogy mit akar tőlem. Ingerelt.
- Nem utállak… azt hiszem. Talán csak haragszom – vallotta be habozva. A szemei őszintének tűntek, de nem akartam hinni neki. Ez a pasi egyszerre vonzott, és egyszerre taszított. A lelkem pedig ádáz harcot dúlt, hogy melyik oldalra hallgasson.
- Szombaton találkoztunk először, miért haragudnál?
- Hát… már meg se lepődök, amiért nem emlékszel rám régről. Kicsit megváltoztam. De amúgy anno az ősidőkben még jóban is voltunk. Nem igaz, Ary?
Lefagytam.
- A nevem Arielle – hápogtam. – Mi… mi… miről beszélsz?
- Emlékszel még Nathaniel Brooke-ra, vagy nem vezeted a kikosarazottak kígyózó listáját?
Egy emlékkép jelent meg a szemem előtt…

„- Taylorral lesz randim, mire gondoltál? - kérdeztem most már leplezetlen vigyorral. Minden öröm az arcára fagyott. - Óóó, te akartál elhívni? - kérdeztem álságos csodálkozással. Közben láttam, hogy Linette és Isabel messziről nevet a jeleneten. Már hallótávolságon belül voltak. - Ne haragudj, eszembe se jutott ilyen képtelenség.
Nathaniel arcán lassan megjelentek a szégyen és a megalázottság apró, de annál egyértelműbb jelei, és egyetlen szó nélkül hátat fordított és eltűnt a suli épületében, én pedig nevetve indultam a barátnőim felé.
- De gonosz vagy - röhögött Isa, és gúnyosan nézte Nathaniel távolodó alakját.
- Csak őszinte - vontam meg a vállam.
- Kegyetlenül őszinte - pontosított Linette. - De ugyanmár, mégis mit gondolt? Te és ő? Ugyanmár...”

Úristen… döbbenten meredtem a mellettem ülő ismerős idegenre. Határozottan nem lehet azonos ez a szexisten, azzal a gyökérrel. Nem, ez valami vicc. De a nevük is egyezik. Hiszen a Nate lehet a Nathaniel rövidített alakja.
- Változnak az idők, és vele együtt mi is változunk – suttogta nekem, mikor látta, hogy képtelen vagyok megszólalni. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Ez mindent magyarázott. A helyében én is utálnám magam. Hiszen hogy elbántam vele.
- Három év alatt hogyan lehet valaki teljesen más ember? – kérdeztem még mindig sokkos állapotban, de végre ránéztem. Most már láttam közöttük a hasonlóságot, és ez letaglózott.
- Neked néhány hónap alatt is sikerült, Ary – vonta meg a vállát.
- Kérlek… ne hívj így – suttogtam. Gyűlöltem ezt a nevet. Fájdalomra emlékeztetett. Arra a boldogságra, amit évekkel ezelőtt átéltem, ami akkor az enyém volt, és aztán egyetlen szörnyű nap alatt semmivé lett. Ez a név emlékekkel járt, és én évekkel ezelőtt megtiltottam magamnak az emlékezést.
- Miért ne? Akkoriban mindenki így hívott…
- Az egy más élet volt. Neked is és nekem is.
- Arielle – sóhajtotta. – Ez az, amit te soha nem tudsz megérteni. Én ugyanaz az ember vagyok, aki egykor. Csak most nem hagyom, hogy a játékszered legyek. És lehet, hogy most teljesen máshogy nézek ki, de ugyanaz az ember vagyok. Te ezt nem érted. Azt mondtad szombaton, hogy engem soha nem kosaraznál ki, de már megtetted. Ha akkor nem kellettem neked, most miért? Csak a testemért?
- Ez… ez… így nem igaz – hebegtem zavartan, holott teljesen igaza volt. – Ezért utálsz?
- Mondtam már: nem utállak. Nem is kedvellek, az tény. De padtársak vagyunk, miért legyünk ellenségek? Nekem is kínos volt az a kis incidens szombat este. Ne haragudj, elvesztettem a fejemet.
- Barátok? – vetettem fel, magamat is meglepve. Láttam, hogy neki is ráncba szalad a szemöldöke. – Ezt még egy pasinak sem ajánlottam fel.
- Érezzem magamat megtisztelve? – nevetett. – Oké. Barátok. Megpróbállak elviselni.
- Én is téged. Ne hidd, hogy nekem könnyebb lesz – vágtam vissza vidáman.

- Mr. Brooke és Miss Morrison bizonyára jobban el tudják magyarázni az anyagot – harsogta felénk hirtelen a tanár, és szinte egyszerre kaptuk fel a fejünk. Bár csoda, hogy eddig nem vette észre, hogy beszélgetünk. Mr. Tertz szigorú volt, és nem tűrte az óráján a rendetlenséget. És most nem a tisztaság hiányára céloztam, hanem a figyelem hiányára.
- Dehogyis – válaszoltam gondolkodás nélkül, mire az osztály nevetni kezdett. Nate is elmosolyodott mellettem.
- Akkor még is mi olyan érdekes, hogy nem várhat a szünetig? – csattant fel, majd bekövetkezett, amitől féltem. Rápillantott a padomra, és észrevette a könyvem hiányát. – Miss Morrison, hol a könyve? – kérdezte paprikavörös fejjel.
- Hát… üm… tényleg tudni akarja? Itt nincs – vontam meg a vállam. Éreztem, hogy szemtelen vagyok…
- Azt én is látom, kisasszony. De mégis hol van? És miért nem jelentette az óra elején?
- Hát… tanár úr, maga mindig azt hangoztatja, hogy a matematika szárnyal a tudományok között. De ebben tévedett.
- Tessék?
- Amikor teljesen véletlenül kiesett az ablakomból, repülés nélkül lezuhant és használhatatlanná vált – feleltem szenvtelenül, de tudtam, hogy túl messzire megyek. Mr. Tertz tisztelte a könyveket, és az, hogy kihajítottam a szent bibliáját az ablakon… ki verte nála a biztosítékot. A többiek harsogva nevettek, mindenki. Még én is megeresztettem egy mosolyt.
- Kifelé Miss Morrison – suttogta vészjóslóan. – És következő órára szerezzen be egy másik könyvet, amit ha lehet, ne tanítson repülni.
- Örömmel – vigyorogtam, és kiviharzottam a teremből.

Megvolt a hétfő legelső órája, nem is olyan rossz hely ez az iskola…