12. fejezet: Álom

Megkértem őket, hogy hagyjanak magamra, és legnagyobb meglepetésemre megtették. Száguldoztak a fejemben a gondolatok, de nem tudtam mit kezdeni velük. Ez túl sok volt számomra. Olyan dolgokat tudtam meg, amikben sohasem hittem, amiket sohasem tudtam. És most én is egy mesebeli szörny lettem. Sőt Darren szerint nem is önmagam vagyok, hanem egy régen halott kurva lakik a testemben, aki nem mellesleg az ősöm. Nem elég, hogy megölt, nem elég, hogy megerőszakolt, de még a mivoltomat is megkérdőjelezi? Nem vagyok senkinek a reinkarnációja, én magam vagyok. Akármit is állít Darren. Talán túlságosan vágyik arra a nőre, azért kellettem neki én. De miért kellett ezt tenniük velem? Most mihez kezdek? Élhetek velük hármasban, és hagyjam, hogy szabadon tegyék azt velem, amit akarnak? Talán ez a szoba lesz a börtönöm. Talán soha nem szabadulok, de nem fogom megkönnyíteni a dolgukat. A lelkemet megtörhették, de az egész lényemet soha nem fogják. Más ember lettem, de egy biztos, hogy az új énem sem hagyja magát.

Tervek ezrei száguldoztak a fejemben, és próbáltam megszokni az új testemet. A tükör előtt illegettem magam, és egyre inkább eltűnt az az érzés, hogy egy idegen áll a helyemen az én mozdulataimmal. Kezdtem megszokni a testemet, és határozottan szépnek találtam magam. De valahogy ez most mégsem tett boldoggá. Hiába haltam meg, hiába lettem vámpír, még mindig éreztem magamon Rick és Darren mocskos érintését. Miközben az ablakpárkányon ülve tekintgettem kifelé, elhatároztam, hogy bosszút állok. Hiszen mi mást tehetnék? És már Nate sem érdekelt. Cserbenhagyott, akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

- Dögölj meg, Nate – morogtam, és úgy döntöttem, hogy a magam ura leszek. Nincsen szükségem senkire, eddig is jól megvoltam. Nem kell néhány tetves vámpír segítsége vagy szeretete. Hiszen mindez csak hazugság. Mondhat bárki bármit, nem létezik szeretet. Csak célok és érdekek vannak, és hazugságok minden mennyiségben. Az élet csak egy harc, és mindenki a hőn áhított boldogságért küzd, hogy mindene meg legyen. De ez is csak hazugság, mert nem létezik igazi boldogság. Nem létezik szeretet. Hiszen engem sem szeret senki. Akkor mást miért szeretnének? Annyira nem lehetek rossz, hogy én legyek a kivétel.

Vagy mégis az lennék? Egy átkozott kivétel, ami erősítené a szeretet szabályát? De miért? Egy ember vagy vámpír sem tökéletes, mégis van, akinek fontosak. Még Darren is szerette Ariadnét, a szüleim is szerettek engem. Nekem csak ennyi jutott? Miért lett vége a boldog életemnek? Ha tehetném, gondolkodás nélkül forgatnám vissza az időt, és halnák meg velük együtt. A fene se akar örökké élni, főleg ilyen pokoli magányban. Mégis mit fogok csinálni az elkövetkezendő évtizedekben? A férfiakat nagyon könnyen meg lehet tudni, mint potenciális szórakozás. És már nagyon unom, hogy csak egy éjszakás kalandként gondol rám mindenki. Darren annyira másnak tűnt, erre tessék. Soha többet nem bízom meg senkiben. Nate is a barátomnak nevezte magát, tudta, hogy mi folyik itt, tudta, hogy Darren és Rick engem akar, és hogy milyen kapcsolatom van belük… és mégis itt hagyott engem védtelenül. Mégis mit gondol Darren? Fájdalmat okozna neki a szenvedésem? Ugyan már. Talán csak gratulál majd nekik és odavet nekem egy közömbös sajnálomot, ami bizony nem old meg semmit.

A sajnálattól nem fogok újra élni, nem fog újra dobogni a szívem, nem fogok tudni visszatérni a régi életembe. Vajon, Nick hogyan reagált a halálhíremre? Talán ő az egyetlen, akit érdekelte egy kicsit. Hiába utáltuk egymást, valaha szerettük egymást. Ez belőlem sem tűnt el teljesen, benne is meg kell lennie. Vajon, hogyan reagált? Vagy lehet tévedek, és nem érdekli?
Igazán hervasztó, hogyha az ember meghal és nincsen igazán senki, aki meggyászolná. Ez olyan mintha nem is léteztem volna soha sem. Hiszen minek éltem, ha már néhány nappal a „halálom” után sem tűnik fel senkinek a hiányom? Minek volt minden? Nem szabadott volna soha kiszállnom abból a kocsiból, nekem is meg kellett volna halnom. Nem szabadott volna túlélnem. Erősködhettem volna, hogy én márpedig nem megyek be a boltba. Mindig is makacs voltam, akkor miért nem? Miért? Miért?

Észre se vettem, hogy zakatoló gondolataim mikor változtak álommá, de az érzelmeim ugyanúgy jelen voltak. Ugyanebben a szobában feküdtem, de valahogy teljesen más volt. Minden túlságosan visszafogott, régimódi és giccses volt. Mint egy rossz filmben. De ahhoz túl valóságos volt. Egy gyönyörű szép lány feküdt a badachinos ágyon, és egy koszos könyvecskébe jegyzetelt. Ámuldozva néztem körül, hiszen minden olyan más volt. Az ággyal szemben egy hatalmas ruhásszekrény volt, ami tárva nyitva állt, láthatóvá téve a szebbnél szebb darabokat. Régimódi ruhák voltak, még soha nem láttam ilyeneket, de mégis volt bennük valami csodálatos, valami különleges. A szekrény mellett egy fából faragott asztalka helyezkedett el, egy hatalmas tükörrel. A plafonon egy hatalmas giccses csillár foglalt helyet, olyan, amiket régi kastélyokban láttam csak eddig. Az ágy mellett egy gyertya égett, a lánynak csak az világított a sötétben. Mégis lelkesen körmölte a sorokat a könyvébe. Vagy talán naplót ír?
Az arcát nem láttam, hosszú szőke haja eltakarta előlem. Vékony, karcsú testén egy hálóköntöst viselt, de úgy láttam, hogy jóval fiatalabb lehetett nálam. Talán tizennégy. Gondosan ápolt kezein egy díszes gyűrű fénylett, előkelő hatást kölcsönözve a lánynak. Biztosan gazdag volt, de nem értettem, hogy milyen álomba kerültem. Soha nem vágytam hasonló fényűzésre, és mindig is inkább a modern dolgokat kedveltem.

A következő pillanatban kopogtattak, és máris feltárult az ajtó. A lány felnézett, ijedten becsapta a könyv fedelét és a teste alá rejtette. Az arcát megint nem láttam, mert a mögötte álltam. A belépő nő korántsem illett ebbe a környezetbe, arcán alázatosság és tisztelet viaskodott. Egyszerű, már-már piszkos és igénytelen ruhát viselt sovány testén. Mintha nem enne eleget, szinte elfogyott már a teste. Arca sápadt és beteges volt, a kor mély barázdákat hagyott kemény vonásain.
- Kisasszony, az édesanyja beszélni szeretne Önnel – szólalt meg bizonytalan, ijedt hangon. Majdnem felnevettem a szavaira. Melyik évszázadból álmodom össze ezt a nőt? Kihasznál manapság ilyen régimódi, udvarias szavakat? És miért retteg egy kislánytól, aki még valószínűleg sminkelni sem tud magától?
- Mondja meg az édesanyámnak, Miss Wendy, hogy rögvest indulok – szólalt meg a lány udvarias, csengő hangon. Mégis volt a hangjában valami különös gúny, valamiféle megvetés a Miss Wendy-nek nevezett nő felé. Elegáns mozdulattal állt fel, megigazgatta magán a hálóköntösét, ami olyan ódivatú volt, hogy szerintem még hajdan a nagymamám se vette volna fel. Aztán belebújt egy fura papucsszerű cipőbe és követte a nőt. Én pedig őket követtem. Most már biztos voltam benne, hogy engem nem látnak, szabad kezet kaptam az álmomban.

A lány végig háttal állt nekem, hiába próbáltam megpillantani az arcát, pedig tudni akartam, hogy kivel is álmodom voltaképpen. Hosszú sötét folyosón haladtunk végig, csak Miss Wendy világított egy kezében tartott gyertyával. Némán követtem őket, és egyre kevesebb dolgot értettem. Miért álmodom ezt, és miért vagyok tudatában, hogy álmodom? Egyáltalán a vámpírok álmodnak? Vagy a vérszeretők? Darren és Rick erről nem beszélt.
Egy nagyobb fajta helyiségbe érkeztünk, ahol egy középkorú, szigorú arcú nő foglalt helyet a pislákoló kandalló előtt. Fekete egyszerű ruhát viselt, de sütött az egész lényéről az elegancia. Hosszú fekete haját egy kontyba fogva hordta, arca hófehéren világított a sötétben. Ha nem látnám, hogy mennyire emberi, vámpírnak hinném. Szemei is sötéten fénylettek, és nem láttam benne szemernyi jóindulatot sem. A mesék gonosz boszorkányára emlékeztetett. A lány is megdermedt, mikor megpillantotta.

- Beszédem van véled, Elisabeth – szólalt meg fagyos hangon. Elisabeth? Így hívják a szőke lányt? Évtizedekkel hívtak mindenkit így, milyen szánalmas. Láttam, hogy az Elisabethnek nevezett lány észrevétlenül ökölbe szorítja a kezét.
- Hallgatom, édesanyám – szólalt meg alázatosan. De áradt a lényéből, hogy utálja a nőt, és első ránézésre is meg tudom érteni. Kiállhatatlan banya lehetett. Bár tudnám, hogy mit keres az álmomban.
- Hosszú éveken át titkoltam előled az igazságot, de mivel immáron betöltötted a tizennegyedik életévedet… édesanyád kérésére, úgy alítom*… itt az ideje e beszélgetésnek.
- Hogyan?- kérdezte Elisabeth értetlenkedve.

- Nem én vagyok a vérszerinti édesanyád, Elisabeth. A nővérem Martha úgy vélte, hogy így lesz számodra a jó. Mikor annyi idős volt, mint te most az édesanyánk elrendezett számára egy érdekházasságot egy dél-amerikai ültetvényessel. José remek férfi volt, de Martha soha sem szerette. Később tudtam meg, hogy miért. Beleszeretett egy másik férfiba, akivel titkos viszonyt folytatott – mesélte. Érdeklődve figyeltem, olyan volt, mint egy szappanopera. – Különös férfi volt, minden nő, minden asszony a lába előtt hevert, ő mégis különösképp érdeklődött a nővérem után. Én is szerelmes voltam belé, mint minden korombéli lány. De Steven csak Martha kegyeit kereste, egészen, míg meg nem szöktek. Utána két évig nem hallottam a nővérem felől, édesanyánk kitagadta a kegyeiből, Mr. José pedig új asszonyt keresett magának. Engem egy amerikai vagyonos férfinak szántak, és én nem álltam ellent a természetnek. A felesége lettem. Mikor az uram Európába hajózott, egyszer csak kopogtattak az ajtómon. A nővérem állt előttem koszosan, mocskosan és betegen. Összefüggéstelenül beszélt és a hasát szorongatta. Egyből láttam, hogy állapotos, még hozzá előre haladott állapotban. Martha nagyon rosszul volt, és nem tudtam meggyógyítani. A falu legnevesebb bábáját hívtam, hogy segítsen téged világra, Elisabeth, de a nővéremet nem tudták megmenteni. Te megszülettél, ő meghalt. Élet az életért.

Elisabeth és én sokkoltan hallgattuk. Még mindig nem értettem, hogy mit keresek itt, de érdeklődve figyeltem. Rájöttem, hogy valamikor évszádokkal korábban vagyok álmomban, minden szó arra utalt. És kíváncsi voltam a történet folytatására.

- Mielőtt elhalálozott volna érdekes dolgokat említett – folytatta, mire a lány felkapta a fejét. Ez a mondat felkeltette az érdeklődését. – Évekig gondoltam úgy, hogy csak hallucinált, de te olyan más vagy. Martha azt állította, hogy Steven nem ember volt, de megölették, mert kapcsolatba került egy embernővel. Rettegett attól, hogy mi lesz veled. Állítása szerint félig egy másik lény vagy. Mást nem tudok.
- Mi? – kiáltott fel a szőke lány döbbenten. A lábai összecsuklottak és a földre rogyott. Onnan nézett fel az asszonyra. – Teresa néni… maga megőrült – nyögte ki.
- Nem tudom, hogy mi igaz, abból, amit Martha alított. De sohasem hazudott nekem, és sohasem hitt a természetfelettiben. Minket a tudomány mindenhatóságára neveltek, ami nem hitt ilyes lényekben.
- Ez lenne a magyarázat a furcsaságaimra? Amiért más vagyok, mint a többiek?
Teresa bólintott. – Még valami… Martha azt kérte tőlem, hogy a neved Ariadne legyen. Steven így szerette volna, és Martha szerint imádott volna téged. De túl dühös voltam, hogy hallgassak rá, hiszen elhagyott engem. Magamra hagyott egy különc csecsemővel, akit soha nem tudtam szeretni.

Döbbenten hátráltam, és csak figyeltem, ahogy a lány feláll és megfordul, hogy rezzenéstelen álarccá rendezze vonásait. Közben láthatóvá vált előttem, és a saját tekintetemmel néztem farkasszemet. Zaklatottan vettem levegőt és most már tudtam, hogy kivel állok szemben. Darren Ariadnéja volt az tizennégy évesen a tizenhatodik században. Majdnem elájultam a felismeréstől.

- Értem, Teresa. Ezentúl ha kérhetem… hívj Ariadnénak – vetette oda neki fagyosan. – És hálásan köszönöm, amiért éreztetted velem tizennégy évig, hogy mennyire nem vagyok normális. Miközben te pontosan tudtad, hogy miért. Köszönöm, hogy hazugságban éltem miattad.
- Nézd… Elisabeth… én… - hebegte az asszony. Valami különös hatalom áradt a lányból, és ezt Teresa is érezte. Hallottam az egyre szaporább szívdobogását.
- Ariadne! – rivallt rá dühösen szikrázó szemekkel, de csak én láttam, hogy a szeme sarkában visszafojtott könnyek fénylettek. A következő pillanatban felviharzott az emeletre… én pedig…

…zaklatottan ébredtem fel. Szaporán szedtem a levegőt, holott már nem volt rá szükségem. Csend vett körül, Darren és Rick megkímélt a társaságuktól. Villámgyorsan ültem fel, és néztem fel. Ariadne szobájában voltam, azon az ágyon, ahol a naplóját körmölte a gyertyafényben. Darren tévedett. Ariadne nem volt ember, de semmiben nem voltam biztos. Vajon, mi volt az apja? Vámpír? Démon? Vagy más lehetetlen mesebeli lény? Ettől lett különleges Ariadne, ettől lettem különleges én?

Miért álmodtam ezt? Tényleg bennem született volna ujjá? De akkor miért érzem magaménak a tudatom?
- Arielle! – nyitott be Rick vigyorogva. – Ha lennél szíves felkelni, és lefáradni a vacsora előállt. Nyomás! – parancsolt rám gúnyosan, én pedig nem tehettem mást, követtem. De közben a fejem lázasan zakatolt az álmon, és a bosszúmon. Most csak ezek számítottak. Rá kell jönnöm, hogy mit jelent az álmom és bosszút kell állnom ezen a két szívtiprón. Megfizetnek azért, amit velem tettek. Lefelé ugyanazon a folyosón haladtam végig, és ugyanabba a helyiségbe érkeztem. Ugyanúgy gyűlöltem őket, mint Ariadne Teresát. Az életünk abban a pillanatban párhuzamosnak tűnt…

*alít: vél, gondol, remél

11. fejezet: Ariadne legendája

- Kicsim… a nagymama meghalt – szólalt meg anyu halk szomorú hangon. Apu az előbb ment ki a szobából, de nagyon furcsák voltak a szemei. Azt mondta, hogy belement valami. Négyéves koromban ezt még el is hittem. De már akkor gyanús volt, hogy furcsa hangok szűrődtek ki a hálószobájuk felől. Csak a tévé, magyarázta anyu.
- Az mit jelent? – kérdeztem naiv hangon, nem is sejtve, hogy ez valami rosszat jelent. Gyanútlanul figyeltem a szeme sarkában lévő könnyeket. – Ez rossz dolog? Miért sírsz?
- A halál rossz dolog, kicsim.
- Fáj?
- Nem – mosolygott szomorúan. – A halál csendes, békés és nyugalmas. Akkor már nem fáj semmid sem.
- Akkor ez jó, nem? – kérdeztem tanácstalanul. Nem értettem, hogy ha ez jó, akkor miért szomorú…
- Nem, ez nem jó. Egyszer majd megérted. A nagyi elköltözött. Nagyon messze, és ez azt jelenti, hogy többet nem jöhet vissza. Ha felnézel az égre, akkor gondolj arra, hogy onnan néz le rád…
- Micsoda? De miért? – kérdeztem sírásra görbülő szájjal.
- Mert ez a halál. Ez az élet rendje.

***

Csend vett körül, kripta néma csend. Arctalan feketeségben lebegtem, és a gondolataim is csak lassan tértek vissza. Nem láttam semmit, nem tudtam megmozdulni. Az agyam lázasan zakatolt, de nem bírtam visszaemlékezni, hogy mi történt velem.

Darren.

Mintha ő tett volna velem valamit. De mit? Hiszen ő kedvel engem, és ő egy nagyon szexi pasi. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellek neki másra, ahogy ő se nekem, de nem hiszem, hogy bántana. Miért tenné? Nem ártottam neki, és nem is terveztem. Ő volt az egyetlen pasi, akivel nem szórakoztam kegyetlenül, nem küldtem el sértő szöveggel, nem kosaraztam ki. Talán őt nem is lehetett volna, van benne valami különleges. Ő olyan, mint egy félisten, akárcsak Nate vagy Rick. Ők hárman földöntúlian erotikusak, és mindegyikükkel van valamiféle kapcsolatom. Különös.

Kinyitottam a szemem, de hamarosan meg is bántam. Olyan erővel támadt rám valami éles fényesség, hogy azt hittem, hogy megvakulok. Aztán harsogó zajok ütötték meg a fülem, és a kezeimet a fejemre szorítottam. Minden túl hangos volt. Autózajok, gyerekek vad viháncolása, szerelmes párok turbékolása, férfiak heves iszogatása… mindent egyszerre hallottam. Fizikai fájdalom hasított a fülembe, és összeszorított szemekkel üvöltöttem fel. Éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem, takaróba tekerve, de mindez eltörpült a hangzavar mellett.

Meg se hallottam, hogy dörgő léptek igyekeznek felém a lépcsőn, majd kitárult az ajtó és Darren lépett be, hozzám sietve.
- Jó reggelt, Arielle – vigyorgott rám gonoszan, de nem bírtam rá figyelni. Könnyek szöktek a szemembe, és hagytam, hogy végig folyjanak az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. A kezeim irreálisan gyorsan mozogtak, így inkább a testem mellé szorítottam őket.
- Nyisd ki a szemed – suttogta lágyan, de nem dőltem be a hangsúlyának. Féltem tőle, rettegtem. Felrémlettek előttem a nemrég történt események, és borzasztóan megalázottnak éreztem magam. Mind a ketten megerőszakoltak, és sárba tiportak. Gyűlölet lángolt fel a lelkemben, és olyan erőt éreztem a kezeimben, amit még sohasem. Úgy éreztem, mintha a levegő örvényleni kezdett volna körülöttem, de ez csak a képzeletemben élt. Úgy pattantak fel a szemeim, mint egy horrorfilmben, és egyenesen Darren arcára szegeztem a tekintetem, akinek arcán furcsa változások mentek át, és hátrahőkölt előlem.
- Szentséges ég – suttogta megrökönyödve, és mintha félelem villant volna kék szemeiben. Elengedte a karjaimat és hátrált néhány lépést. A reakciója annyira meglepett, hogy még gyűlölni is elfelejtettem őt. Pedig az előbb legszívesebben átharaptam volna a torkát. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. – RICK! – üvöltötte hirtelen és én összerándultam az újabb zajtól. Újabb léptek hangzottak fel, és megjelent a hívott személy. A gyűlölet újra feltámadt bennem és gyilkos szemekkel néztem rá. Elképzeltem magam előtt, ahogy a kemény falnak repül, és egyetlen mozdulattal leszakítom a fejét.

Megráztam a fejem, és láttam, hogy ugyanolyan döbbenten figyel, ahogy az előbb Darren. És ő is félni kezdett tőlem egy pillanatig, aztán visszanyerte az önuralmát. Vett egy mély levegőt, csak azután szólalt meg.
- Hát igaz – sóhajtotta, majd Darrenre nézett. – Nate-nek igaza volt, tényleg szajha – mondta neki, mire felpattantam dühömben. Hogy merészel pont ő megjegyzést tenni rám? Hogy merészel becsmérelni? Tudatlanul cselekedtem, észre sem vettem, hogy mit teszek. Egyetlen gyors mozdulattal ragadtam meg a torkát, és a falhoz szorítottam.
- Vond vissza – sziszegtem különös hangon. Mély rekedtes, fenyegető hangzása volt. De Rick gyorsan lefejtette magáról a kezeimet és az ágy felé lökött. Elvesztettem az egyensúlyomat és az ágynak zuhantam.
- Darren hozz neki egy tükröt, egy egész alakost – szólalt meg, mire az említett kiment a szobából. – Arielle, félreértettél. Ez egyszer nem sértésnek szántam, félreértettél. Most pedig megnyugodnál? Szükséged van ránk, máskülönben ki magyarázza meg neked, hogy mivé lettél? – nézett rám gunyorosan, miközben Darren egy hatalmas tükörrel tért vissza.

Velőtrázóan sikoltottam fel, mikor megpillantottam magamat. Hitetlenkedve tapogattam végig a testemet, és nem hittem annak, amit, vagy akit látok. Izzó vörös tekintet nézett velem farkasszemet, az ajkaim vérvörösek lettek, az arcom halálsápadt. A bőrömről minden hiba eltűnt, hófehér és selymes lett. Az alakom pedig még tökéletesebbé vált. Eltűntek a hasamról és a hátsó felemről a felesleges zsírpárnák, és a mellem megnőtt egy kicsit. A körmeimen tökéletes műköröm virított, de nem a szokásos fajta. Vörösek és hegyesek voltak, ráadásul nem hinném, hogy könnyen letörnének. Még valami szemet szúrt. Nem hallottam a szívem szapora dobogását. Teljes csend volt a testemben, a mellkasom nem emelkedett és süllyedt ütemesen, hanem mozdulatlan maradt. A torkomban pedig valami különös szorítást éreztem.
- Mi történt velem? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ez valami vicc.
- Ez a valóság. Meghaltál. Megöltelek – nézett rám Darren gúnyosan. Teljesen higgadtan közölte ezt velem, de nem hittem neki. Nevetni kezdtem. Hangosan és fülsértően. Kísérteties hangzása volt, és az egész házban visszhangzott. – Akkor mivel magyaráznád, hogy nem dobog a szíved, hogy hallod azokat a dolgokat, amik kilométerekre innen zajlanak? Vagy azt az erőt, amit magadban érzel? Azt a gyilkos indulatot?

- Átversz, ahogy eddig is – ellenkeztem. Irracionálisak voltak a szavai. Hihetetlenek.
- Vámpírok vagyunk, és téged is átváltoztattalak. Nem hiszed el? Hiszen már voltál tanúja néhányszor a táplálkozásainknak. Ittunk is belőled. Én nem is egyszer.
- Én csak a parkban, amikor megöltem a barátnődet – nevetett Rick.
- Isabel – suttogtam fájdalmasan.
- Meg akartalak ölni, megtámadtalak, de a barátnőd hirtelen felbukkant mögötted. El kezdett össze-vissza sikoltozni, és megpróbált megmenteni téged. Muszáj volt megölnöm, hogy le ne buktasson. A te emlékeidet pedig töröltem. Csodálatos este volt, nem igaz? Kár, hogy nem emlékszel – kacsintott rám.

- Szemét – sziszegtem dühösen, miközben néhány könnycsepp folyt végig az arcomon. Isabel engem akart megmenteni, miattam halt meg. Nem én öltem meg őt, de én voltam a felelős. Ő volt az egyetlen, aki tényleg barátkozott velem Emma után. Lin csak kihasznált és megjátszotta magát. Miért veszítek el mindig mindenkit?
- A sikátorban ittam belőled először – vette át a szót Darren, megvilágítva a homályos részleteket. – De Nate megmentett, és megfenyegetett engem. Mondhatni kisajátított téged.
- Ő hol van? – ütött szöget a fejemben a gondolat. Hol marad ennyi ideig? Miért nem segít rajtam? Miért nem ment meg? – Hol van Nate?
- Mondjuk úgy… hogy eltávolítottam az útból – nevetett Darren gonoszan, mire jeges félelem mart a gyomromba.
- Megölted?
- Nem. Ugyan, dehogy. Csak elintéztem, hogy valami halaszthatatlan dolga legyen valahol messze - vigyorgott rám. – Hogy addig is elszórakozzunk veled. Nem is számítottunk arra, hogy önként sétálsz az oroszlán barlangjába. El se hittem, mikor Rick hívott. Megkönnyítetted a dolgunkat. Bár csak a megfelelő percre vártam, hogy idehívjalak Nate házába. Tudod, Arielle, nem tudom, hogy mit bír benned, de mikor visszajön és megtudja, hogy mit tettünk veled… az igazán fájni fog neki.
- Rohadt szemétláda.
- Nem… csak vámpír.
- Én is az vagyok? – kérdeztem. Hihetetlen volt, de most tényleg nem hittem, hogy hazudna nekem. Láttam a tekintetét, és már átláttam az álcán. Nem az volt, akinek mutatta magát, de most igazat beszélt.
- Igen… nem… nem egészen. Észrevetted, hogy három vámpír él Death Valley-ben, és neked mind a háromhoz közöd van? Nate és Rick szívét már akkor elraboltad, amikor még emberek voltak.
- Rick nem szeretett – ellenkeztem.
- Tudom jól, Rick senkit nem szeret. Nem ez a lényeg. Valaha szeretett, és ez számít. Nem furcsa, hogy egy magadfajta magamutogató lány három megközelíthetetlen vámpírt is magába bolondít?
- Mire célzol?
- Pontosan ötszáz évvel ezelőtt élt egy fiatal nő. A férfiak a csodájára jártak szépségének, és ő ki is használta mindet. Akkoriban rengeteg vámpír élt itt Death Valley-ban, és mindegyikük Ariadne kegyeit kereste. Maga volt a megtestesült erotika, tökéletesség és maga a vágy, maga az álom. Engem is behálózott, és szinte ittam a szavait, a csókjai elvarázsoltak. Soha a földkerekségen nem létezett nála szépségesebb nő. De nem ez átlagos ribanc volt. Tudott a létezésünkről, és tudatosan kereste a vámpír kuncsaftokat. Tőlük nem kért pénzt, csak inni akart belőlünk. Minden vámpírt megkóstolt, de ő maga nem vállt azzá, egészen, míg át nem változtattam. Megígérte, hogy velem marad az örökkévalóságig, fogalmam sem volt róla, hogy minden egyes szava hazugság. Arról sem tudtam, hogy már családja van és gyermekei, akiket magára hagyott. Velem élt évtizedekig, aztán eltűnt. Kétszáz évig kerestem, de nem leltem nyomát. Aztán meghallottam a halálhírét egy régi barátomtól, aki maga végzett vele. És akkor hallottam először a vérszajhákról is.
- A mikről?
- Vérszajhák, azaz Ariadne utódjai. Olyan mennyiségű vámpírvér volt már Ariadne szervezetében, hogy az utódaira is átterjedt. Mindegyikük ugyanolyan szép volt, és ugyanolyan jellemmel volt megátkozva. Előfordult, hogy néhányuk vámpírrá változtak, de ők más vámpírok lettek. Vörös lett a szemük és földöntúli szépséggé változtak. Sokan inkább démonoknak nevezik őket, mert ők olyan dolgokra is képesek, amikre mi vámpírok nem. Hogy ez hogyan lehetséges az örökre rejtély marad, mert egy olyan hétköznapi ember, mint Ariadne lehetetlen, hogy egy új fajt hozzon létre csupán vérivással és kurválkodással.
- Térj a lényegre, Darren. Nem érdekel a magánéleted – csattant fel Rick türelmetlenül.
- A lényeg az, hogy te is vérszajha vagy Arielle. Méghozzá nem is akármilyen, te magad vagy Ariadne.
- Tessék?!
- Ariadne halhatatlan lelke benned született ujjá. Egy vámpírt nem lehet megölni, a lelke örökké él, és egyszer valakiben újjászületik. Te vagy Ariadne.

10. fejezet: Emlékek

- Tudod, kicsim… Maga voltál a csoda számunkra – mesélte édesanyám lágy csilingelő hangon, nagyjából ötéves lehettem. Éppen befejezte az aznapi esti mesét, de én nem voltam hajlandó aludni. Nem voltam már kislány, mégis az esti mesélés egyfajta hagyomány volt nálunk. Ilyenkor mindig odabújhattam anyához, és hagytam, hogy szeressen. Csak jó volt érezni, ahogy gondos anyai szeretettel simogatja a hajam, ahogy védelmezve magához ölel, hogy megvédjen a világ minden gondjától, bajától.
- Miért? – kérdeztem csodálkozva, közben pedig ásítottam egyet. Nagy kék szemeimmel felnéztem rá, és úgy néztem rá, mint egy angyalra. Neki is szőke haja és kék szeme volt, akárcsak nekem. De ő maga volt a szeretet és jóság, vagy legalábbis én annak láttam. Akkor még valami különös párhuzamos világban éltem. Minden tökéletesnek tűnt, talán az is volt. Igaz lenne, hogyha nem látod a hibákat, akkor azok nincsenek is? Nem tudom.
- Mikor Nick megszületett nagyon boldog voltam, de szerettem volna egy kislányt. Két évig sikertelenül próbálkoztunk, és olyan nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy újra terhes vagyok. Aztán majdnem meghaltál, mikor megszülettél. Rettegtem attól, hogy elveszítelek, mielőtt még igazán a gyermekem lehetnél. Aztán felsírtál, és rám néztél. Mint egy angyal.
- Ugyan – nevettem fel elpirulva. Már akkor sem illett rám az angyaljelző.
- Ezért neveztelek el Arielle-nek, mert olyan különös varázslatos hangzása van. Különleges vagy kicsim, ezt sose feledd. És bármi történjék is veled az életben, még ha majd eljön az a nap is, amikor már nem fogsz látni engem… én akkor is veled leszek – nézett rám mosolyogva, majd megfogta a kezem, és a szívemre tette. – Mindig odabent leszek, még ha nem is látsz. Jegyezd meg jól, amíg csak csillag ragyog az égen, addig, amíg reggelente felkel a nap, és amíg még létezik az emberi szív, én ott leszek, és te soha sem leszel egyedül. Soha. Mindig melletted leszek. Szeretlek, kicsim – nyomott puszit a homlokomra könnyes szemmel. Értetlenül néztem rá. Nem értettem ezt a váratlan érzelemnyilvánítást, de a meghatódottság nekem is könnyet csalt a szemem sarkára.
- Én is szeretlek, anyu.

***

- Add vissza a babámat! – hisztiztem hatévesen, és dühösen dobbantottam egyet a bátyám előtt. Gúnyosan nevetve állt előttem, a magasba tartva a kedvenc babámat. Nyújtózkodtam, de nem értem el. Öt perc féktelen kínlódás után ő egyre jobban érezte magát, én pedig sírni kezdtem. Apa meghallotta a dolgozószobájából a zajokat és odasietett hozzánk.
- Hé, hé! Mit csináltok? – kérdezte dorgáló kedvességgel. Hüppögve panaszoltam el neki a problémámat, mire szigorúan Nickre nézett, és nemhogy a bátyám, de még én is kacagni kezdtem. Apu nem tudott csúnyán nézni, inkább olyan volt, mint egy durcás medve.
- Nick, add neki vissza a babáját, nem szép dolog elvenni – szólalt meg komolynak szánt hangon, de a szája szegletében mosoly bujkált. Sosem értettem, hogy Nick miért nem lett olyan, mint apa. Mind a ketten vékonyak voltak, inkább anya külsejét örököltük. Bár Nick örökölte apu barna haját, és barátságos őzike szemeit. Régen talán még a kedvessége is megvolt, és sok mindent csináltunk együtt.
Nick rám nézett, megvonta a vállát, és felém nyújtotta a babámat. Majd mintha csak most venné észre a könnyektől maszatos arcomat, kedves hangon megszólalt.
- Ne sírj, te kis buta. Úgyis visszaadom mindig – mondta, majd megölelt. Annyira meglepődtem, hogy nem ellenkeztem. És jól esett. Utána egész délután játszottunk. Életem egyik legszebb délutánja volt, és rengeteget nevettünk. Apu az ablak üvegén át figyelt minket mosolyogva, és a nevetésem csakúgy zengett a levegőben.

***

- Ary! Ary! Ébredj! – rázogatott egy halk hang finoman. Álmosan nyitottam ki a szememet, de a sötétben épphogy csak kivettem a bátyám körvonalait.
- Mit akarsz? – kérdeztem álmosan.
- Csss… halkabban – tette a mutatóujját a szájára. Úgy kémlelt körbe, mint aki tilosban jár, majd halkan hadarni kezdett. – Emlékszel? Tegnap azt mondtam, hogy nem is tudsz papás-mamást játszani, és hogy a felnőttek nem így játsszák.
- Igen – hümmögtem durcásan. Emlékeztem, hogy mennyire megsértett, és utána hosszú percekig itattam az egereket.
- Megmutatom, hogy hogyan csinálják a felnőttek – suttogta, majd a kezem után nyúlt és húzni kezdett. Kíváncsian követtem, akkor voltam hétéves. Csendben haladtunk a szüleink szobája felé, ahonnan halvány világítás fénye szűrődött ki. Óvatosan követtem Nicket, nem akartam elrontani a játékot, mert nem tudtam, hogy honnan indul. Megálltunk a szoba egyik oldala mellett, a nappali felől. Nick halkan elhúzott egy széket, és egy néhány centiméteres lyukat pillantottam meg.
- Nézz bele oda - mutatott a lyukra. – Anyu és apu éppen papás-mamást játszanak odabent, de ne zavard meg őket. Bár talán jobb lenne, hátha lesz még egy olyan nyafogós húgom, mint te.
- Hm? – kérdeztem értetlenül, miközben a falhoz térdeltem. Furcsa hangok ütötték meg a fülem. Nyögések, sóhajok és más egyéb különös zajok. Nyeltem egyet. Már nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt-e követni Nicket. De túl kíváncsi voltam, ahhoz, hogy visszaforduljak.
A szobában néhány gyertya lángja pislákolt, anyu és apu furcsa pózban feküdtek egymáson az ágyon. Apu anyun feküdt, és mindketten meztelenek voltak. Apu mozgása a lovaglókra emlékeztetett. Megdöbbenve figyeltem őket, nem éppen így képzeltem ezt a játékot. Apu anyu nyakát csókolgatta, majd hirtelen anyu mellé feküdt, és helyzetet váltottak. Anyu került felülre. Én hirtelen megcsúsztam és beütöttem a fejem a szekrény sarkába. Hangosan felkiáltottam fájdalmamban, és eltűnt előlem a kép. Nick szitkozódva futott el a szobája felé, én meg a fejemet dörzsöltem. Aztán kezdtem kapizsgálni, hogy mit láttam odabent. Zavaromban elvörösödtem.
Világosság öntötte el a nappalit, és a szüleim siettek felém. Fürdőköpeny volt rajtuk, de elvörösödtem a látottaktól. Nem tudtam a szemükbe nézni, zavartan kacarászni kezdtem. Anyu aggódva térdelt elém.
- Jól vagy kicsim? Miért nem alszol? Mit csinálsz itt? – kérdezte aggodalmasan és magához ölelt. – Nagyon megütötted magad?
- Én… én… - hebegtem zavartan, majd anyu halkan felkiáltott. Észrevette a nyílást a falon, és elsápadva nézett fel apura, akiből vörös arccal robbant ki a nevetés. Anyu viszont olyan fehér volt, mint a fal.
- Mit láttál?
- Én… csak… azt, hogy játszotok – magyaráztam zavartan. Úgy éreztem magam, mint akit tetten értek. Ostobán elárultam magam. – Papás-mamást, és lovagoltok. Semmi mást. Nick ébresztett fel…

Nick két teljes hétig szobafogságban volt, és szóba se állt velem. A szüleim pedig furcsán viselkedtek velem, de később csak nevettek. Amikor évekkel később megláttam a falon azt a részt, láttam, hogy eltűnt a nyílás…

***

Egy Csiga-biga bébi, sokkal gyorsabb Nálad,
Hogy lehet így élni, Mr. Lustaság.
Egy Csiga-biga bébi hozzád képest vágtat,
Hányszor kell még kérni, hogy mozdulj végre már…
Ébresztő! Indulás! Vár a törpkirándulás…

Vidáman dudorászva hecceltem a bátyámat, ugyanis már csak rá kellett várni. Mikor megkérdeztem aput, hogy miért mennek el ketten a bokorba, azt mondta, hogy hívja őket a természet. Anyuval addig leültünk a farönkre, és csokorba rendezgette az eddig szedett virágokat.
Ha jól emlékszem éppen az erdőben kirándultunk, Nick tizenkettedik születésnapján. Izgatottan vártam ezt a napot, imádtam a családi sétákat. Ilyenkor beültünk mind a négyen az autóba és a legközelebbi erdő mellé hajtottunk, majd egész nap túráztunk és nevetgéltünk. Apu vicces történeteket mesélt, mi pedig Nickkel egymást piszkáltuk, lökdösődtünk, stb.
- Ary, ne hecceld a bátyádat – dorgált meg anyu kedvesen. Már nem él bennem élénken a nap, de nagyon jó volt. Évekkel később is emlékszem arra, hogy Nick mérgesen ront ki a bokorból, és rám veti magát, és halálra próbál csikizni. Én pedig visítozó nevetéssel próbáltam kiszabadulni a szorításából. Élénken él bennem a rémtörténet, amit apa mesélt a tábortűz pislákoló fénye mellett. Úgy reszkettem a félelemtől, mint a nyárfalevél és a bátyámhoz bújtam félelmemben. Legnagyobb meglepetésemre nem lökött el magától.
- Ne félj, húgi, ez csak mese. És itt van a nagy és erős bátyád, aki mindig vigyáz rád – suttogta halkan büszke vigyorral az arcán, és megütögette a mellkasát, úgy ahogy a filmekben a majmok szokták, vagy ahogy manapság a férfiak. De ezt a mondatot soha nem felejtem el, talán mert még mindig reménykedem a menekülésben. Sokáig hittem benne, hogy tényleg így van, és jöhet bármi, Nick majd megvéd… Kár, hogy nem így történt.

***

Mosolyogva feküdtem összekuporodva a sarokban. Meztelen voltam, csak egy vékony pokróc volt a testemre terítve, és szörnyen fáztam. Remegve merültem el az emlékezésben, és könnyeimmel küzdve idéztem fel a boldog perceket. Ami elmúlt, soha nem jön vissza már… de olyan furcsa érzés kapaszkodni belé. Már tudom, hogy mitől fosztottam meg magam négy éven át. Most legalább tényleg olyan, mintha velem lennének. És nemsokára tényleg velük leszek.
- Arielle? – hallottam egy hangot hirtelen. Ismerős volt, mégis idegen. Nem tudtam fókuszálni, csak meredtem magam elé. – Uramisten, mi történt veled? – ölelt magához két erős kar és lágyan ringatni kezdett. Erőtlen simultam a karjaiba, de nem esett jól az érintése. Nem éreztem biztonságban magam.
- Hallasz engem? Darren vagyok – suttogta lágyan, mire az agyam működésbe lépett. Megjelent előttem Darren arca, és egy kicsit megnyugodtam. Ő nem bánt, megmenekültem.
Szapora légzésem egy kicsit lecsillapodott, és felnéztem a megmentőm arcára. Aggodalmat, és gyengédséget láttam rajta, ami megmelengette a szívemet.
- Darren – suttogtam a nevét megkönnyebbültem. – Megtaláltál.
- Bizony, megvagy – mosolygott. – Csak idő kérdése volt – folytatta, majd hirtelen a mosolya valami mássá kezdett változni. Eltűntek a barátságos, lágy vonások és egy őrült tekintet jelent meg előttem.
Túl bágyadt voltam ahhoz, hogy időben felfogjam a változást. Még mindig megkönnyebbülés volt bennem, de mikor valami erőteljes kemény dolog belém hatolt, jeges félelem kerített a hatalmába.
- Rick végzett, most én jövök, hülye kis kurva – nevetett, majd a szája szegletében két éles fog tűnt elő, de nem volt időm sikítani. Éles fájdalom hasított a nyakamba, és tudtam, hogy ezúttal tényleg vége. A jól felépített világom ezer darabra hullott szét, és olyan szintű csalódás áradt szét bennem, hogy azt hittem, hogy többet már nem tudok elviselni. De igazából már vártam a halált…

Aztán végül kiszállt belőlem az élet, legalábbis úgy éreztem. Elmerültem a száguldó fekete pontok végtelen világában.

9. fejezet: Egy lélek halála

Ezt a fejezetet Izának ajánlom ;)

Egy teljes órára magamra hagyott, de nem leltem nyugalomra. Ha meghallottam valamilyen neszt, összerezzentem. Az első tíz percben szabadulni próbáltam, de se az ajtó, se az ablak nem engedett az akaratomnak. A telefonomat elvitte, így telefonálni sem tudtam. Tehát feladtam a szabadulási tervet. Nem tehettem mást.
Életemben először merült fel bennem, hogy Nick esetleg aggódhat értem. És ez a gondolat kínzott. Én ugyanúgy tehettem a megromlott kapcsolatunkról, mint ő, és nem is csodálom, hogy elhitte rólam ezt a szörnyűséget. Hiszen egy szörny voltam, és vele is úgy bántam. Pedig valaha szerettem őt, és valaha tényleg a bátyám volt.

Sírva kuporodtam a sarokba, de tudtam, hogy Rick elől nem tudok elbújni. Csak csendben imádkoztam azért, hogy élve megússzam ezt a helyzetet. Gyakran suttogtam Nate nevét, pedig tudtam, hogy nem hallhat meg.
- Nate… kérlek… segíts. Nate. Nate! – suttogtam a nevét lázas félelemmel. Féltem Ricktől, rettegtem. Valahogy Darren eszembe se jutott, csak Nate neve volt a reménytelen mentőöv. Darren elveszett a feledésben.

Sok mindent megbántam ebben az egy órában, még soha nem gondolkodtam ennyire világosan, még ha közben az óra vánszorgását is figyeltem. Rájöttem, hogy hol rontottam el, és miket nem kellett volna mondanom vagy tennem. Én úgy szenvedtem, hogy másoknak okoztam szenvedést. Nem volt olyan ember a környezetemben, akit ne bántottam volna meg. Vajon, eszükbe jut, hogy hol lehetek? Lehet, hogy Nick se vette észre, csak Evelynnel foglalkozik? Talán már oda is költözött és már nincs is otthonom. Bár édes mindegy, talán ki se jutok innen. Itt fogok meghalni Rick társaságában magányosan és elveszetten. A Mennyország úgysem fogad be, így még a szüleimmel sem találkozhatok. Pedig régen ez vigasztalt, hogy majd egyszer látom őket. De engem csak a Pokol fog befogadni.

Egy autó parkolt le a ház előtt, hallottam, ahogy csukódik az ajtó, majd dörgő léptek indultak el a ház elé. Elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy gyengének lásson. Eleget látott sírni akkoriban, amikor még egy szánalmas liba voltam. Bár inkább lennék még mindig az, mert akkor még volt, aki szeretett.
- Ary, hiányoztam? Már itt is vagyok – suttogta mézes-mázosan, mikor belépett és megnyalta az ajkait. Ez őrült. Az őrültek pedig sokkal veszélyesebbek egy átlag embernél, ami számomra nem túl jó. Mit tegyek? Aranyos születésnap.
- Álmodozz csak – feleltem és magamra erőltettem egy lenéző mosolyt. Nem volt nehéz, jól betanultam.
- Volt egy kis elintéznivalóm. Elvittem a kocsidat, hogy senki ne keressen itt – magyarázta, mire idegesen felkaptam a fejem.
- Hova vitted?
- Gondoltam, hogyha totálkárosra törve felgyújtom, akkor senki nem fog keresni, édesem – közölte, én pedig nekiestem. Ütni kezdtem, ahol értem, közben pedig ordítottam.
- Rohadt szemét! Gyűlöllek! – ordítoztam és próbáltam fájdalmat okozni neki, sikertelenül. A teste iszonyatosan kemény volt és minden ütés saját magamnak fájt. Mosolyogva várta meg, amíg fáradtan össze nem rogytam. Lihegve hátráltam az ágyra, és már csak a gyilkos tekintetemmel jutalmazhattam. Tulajdonképpen megölt engem azon a napon, amikor végre felnőtté váltam. A világ számára halott vagyok, és senki nem fog megkeresni. Soha többé nem szabadulok, és amíg meg nem halok, addig azt tesz velem, amit csak akar.
- Lenyugodtál, édesem? Mert most én jövök – nevetett fölényesen, majd kigombolta a nadrágját. Felsikoltottam. Tudtam, hogy mi következik. Nem voltam szűz, de akkor is! Nem akartam, hogy megerőszakoljon. Vadul sikoltozni kezdtem, amit ő nagyon élvezett, így elhallgattam. Dacosan néztem inkább a szemébe.
- Fogadjunk, hogy ezt is elbaszod. Régen se voltál jó szerető, kín volt veled az ágyban – szólaltam meg dölyfösen, mire dühösen az ágyra lökött, és lekevert egy pofont. Azt hittem, hogy leszakad a fejem a nyakamról, olyan erős volt. Mennyit edzhetett ilyen izmokért? A kezén ott maradt a vérem, ő pedig kéjesen lenyalta. Megütközve néztem rá, ő pedig csókolgatni kezdett. Undorított, ahogy hozzám ért, de nem tehettem ellene semmit. Kiszolgáltatott voltam.
Aztán egyetlen mozdulattal letépte az összes ruhám. A nyelvembe haraptam, nem sikolthattam. Nem akartam megadni neki azt az örömet. Hogy szerethettem őt valaha is?
- Én is remélem, hogy jobb szerető vagy, mint akkoriban. Borzalmas voltál és szánalmasan béna. Egy rakás szerencsétlenség. Csodálod, hogy megcsaltalak? Én nem akartalak, de nem adtál más utat, soha nem elégítettél ki és még csak megnevettetni sem tudtál – köpte mérgesen a szavakat. A szavakat, melyeket egyenesen a szívemnek címzett. A szavakat, melyek célba értek egy éles képzeletbeli penge formájában. Hiszen mindig is éreztem, hogy én rontottam el. Soha többet nem engedtem meg Rick után a szerelem luxusát. Hiszen a szerelem csak ámítás, és a vége úgyis csak az, hogy a sárba tiporva találod magad a sötétben egyedül és megalázva. Soha többet nem kértem ebből az érzésből.
- Én szerettelek – suttogtam szánalmasan, a következő pillanatban pedig belém hatolt. Durván és erőszakosan. Minden elhatározásom kevés volt ahhoz, hogy ne sikoltsak. Éles halálsikoly tört fel a torkomból, ő pedig csak nyögött és nevetett. Akárhányszor felordítottam, ő pofon vágott, vagy megszorongatta a karom. Már bizonyára tele voltam kék-zöld foltokkal, de őt nem érdekelte. Újabb és újabb roham kíséretében belém hatolt, és ha elveszni készültem volna végre a sötétségben, akkor akkorát ütött, ami magamhoz térített. Túlságosan kába voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak, vagy tegyek. Tanácstalan és gyenge voltam. Ködös agyamban egy kép jelent meg… egy emlék…


Féltem és bizonytalan voltam, nem tudtam, hogy mit tegyek. Rick boldogan és szerelmesen csókolta a nyakam vonalát, én pedig csak meredten feküdtem az ágyon. Rick szobájában voltunk, a szülei nem voltak itthon. Gyakran egész hétvégékre is elmentek, hiszen Rick már majdnem tizennyolc éves volt. Nem aggódtak azért sem, hogy mi van, ha itt maradok. Tudták, hogy a szüleim úgysem engednék meg. Nekik el se mertem mondani, hogy mit tervezünk erre a délutánra. Nem engedték volna. Anyu sosem kedvelte Ricket, és úgy gondolta, hogy nem való a szex egy tizennégy éves lánynak. Apu pedig hallgatott anyára, mert szerette őt. Maradt a titkolódzás.
- Lazulj el, minden rendben – suttogta a hátamat simogatva. Próbáltam engedelmeskedni, és szépen lassan éreztem, hogy a megfeszített izmaim felengednek. Mélyeket lélegeztem, és azzal ösztönöztem magam, hogy milyen szégyen lesz, ha még a szexben is béna leszek. – Szeretlek, Ary. Gyönyörű vagy – hintett csókot az ajkaimra. A szívem őrülten kezdett dübörögni, szerintem még ő is hallotta. A testem lüktetni kezdett, és csókolgatni kezdtem. Elöntött a vágy, és érezni akartam Őt.
- Én is szeretlek, Rick – suttogtam lázasan és elkezdtem kigombolni az ingjét, hogy szabaddá váljon meztelen felsőteste. Csókolgatni kezdtem a hasát, a mellkasát, miközben ő a combomat simogatta. Végre sikerült ellazulnom… egészen addig, amíg hirtelen véget nem vetett a kéjes élvezeteknek, a finom örömöknek és belém nem hatolt.
Felsikoltottam, és könnyek szöktek a szemembe. A vágyat elsöpörte a fájdalom, és csak a kellemetlen érzést éreztem a lábam között…

Akkor nem tudtam, hogy miért, azt hittem, hogy én rontottam el. Pedig nem. Direkt hatolt belém durván és mélyen, direkt mozgott bennem ügyetlenül, csak azért, hogy fájjon. Ma már tudom, de már másnap is tudtam, hogy ő soha nem az az ember volt, akit megismertem. És hagyta, hogy azt higgyem: mindent én rontottam el. És miután másnap megcsalt, majd szemtanúja voltam a szüleim tragikus halálának hónapokig mély depresszióban éltem az életem. Magamat hibáztattam, mert elhittem minden szavát. Akkor haltam meg én is. A lelkemet a szerelem, majd a gyász felemésztette, és soha nem éledt újjá. Mert senki nem vette a fáradtságot, hogy segítsen az összetört szívemen.

Most pedig olyat tett velem, amit soha nem képzeltem volna. Ahogy feküdtem üveges szemekkel a hideg kövön, miután végzett velem, átértékelődött bennem minden. Utat engedtem a régen elfojtott gyásznak és fájdalomnak. Másodszorra is meggyalázott, jobban, mint eddig bármikor. Először megcsalt, most meg megerőszakolt. Olyan gyűlöletet éreztem, amit nem gondoltam, hogy érezhetek egy olyan intenzív szerelem után, amit akkor éltem át. Négy év óta először megengedtem magamnak az emlékezést, akármennyire fájt is. Már nem tartottam fontosnak, hogy megkíméljem magam. Nem bírtam tovább elhitetni magammal, hogy nincsen szükségem családra, hogy nincsen szükségem senki szeretetére. Mert nagyon is volt. Soha nem vallottam be, de mindig is csak erre vágytam, négy gyötrelmes éven keresztül. Vágytam rá, de féltem tőle. Féltem, hogy olyan gyorsan elillanna, mint akkor egykoron, mint az egész boldog, rózsaszín életem egyetlen borzalmas napon. Nem mertem szeretni, de most már nem érdekelt. Felidéztem magam elé édesanyám szeretőarcát, szinte hallani véltem édesapám mély, brummogó, kedves nevetését, és mikor fáradtan, erőtlenül behunytam a szemem, érezni véltem az ölelésüket sebzett testemen.

Elrabolva, megerőszakolva, és meggyalázva ért el végre vágyott boldogság. Vagy inkább valami különös őrületféle? Hiszen minden, amit most érzek csak emlék. A boldogság, a nosztalgia és a szívet tépő fájdalom különös egyvelege. Hiszen minden, ami szép elmúlt. Nem jön vissza soha többé. És én sem leszek soha többé…

8. fejezet: Az oroszlán barlangjában

Az elkövetkezendő napokban réveteg tekintettel figyeltem a körülöttem lévő világot. Minden éjjel azon törtem a fejem, hogy mi történhetett azon az éjjelen, és hogy miért nem láttam Isabelt. Az is szöget ütött a fejembe, hogy nem szoktam én csakúgy elájulni. Az elmúlt hetekben pedig nem ez volt az első alkalom. Ráadásul Nate nem jött a héten suliba, Darren sem bukkant fel. Pedig rengeteg kérdésem lett volna Nate felé, de telefonszámát senki nem tudta, így várnom kellett. Senki nem tudott róla semmit. Fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedtem vele múltkor a kocsiba, túl homályos volt minden. Valami történt velem. De mi? Gyilkos lennék? Én öltem meg? De akkor miért nem emlékszem? Lehet, hogy megőrültem.
Linette levegőnek nézett, és ha tehette direkt véletlenül nekem ütközött, és szabadkozni kezdett, hogy nem vett észre. Ez persze mindenkinek feltűnt, és pletykák ezrei indultak útnak. Az a tény, hogy minden szó nélkül tűröm Lin megaláztató viselkedését, másokat is felbátorított. De szerencsére bevált a rájuk vetett gyilkos tekintetem.

- Minden rendben? – állt meg a padom mellett Emma, és meglepetten néztem fel rá. Hónapok óta nem volt hajlandó beszélni velem. Nem tudtam, hogy hogyan kéne vele viselkednem, vagy hogy mit mondhatnék. Kábának éreztem a testemet és az agyamat. – Ary…
- A nevem Arielle – csattantam fel gondolkodás nélkül, mire Emma szemöldöke ráncba szaladt. – Csaknem érdekel? Pletyka kéne? – kérdeztem meggondolatlanul, és most valahogy nem éreztem jól magam a bunkóságomtól. Nem szabadott volna ilyen durva hangsúllyal neki támadnom. Ő semmiről sem tehetett, bár… magamra hagyott.
- Veled kapcsolatban? – nézett rám megvetően, és a korábbi barátságos arca megkeményedett. Most már nyoma sem volt kedvességnek. – Csak udvariassági kérdés volt – magyarázta, majd leült a saját helyére. Elszégyelltem magam. Megpróbált normális lenni velem, én pedig…
Emma – formáltam a szavakat, de nem jött ki hang a torkomon. A büszkeségem nem engedte, hogy bármit is tegyek. Túlságosan makacs voltam, és többet Emma sem fog kedvességet mutatni felém.
Isabel különös halála nem hagyott nyugodni és nem tudtam, hogy mitévő lehetek. Tudni akartam, hogy mi történt. Mikor kicsengettek, az osztályfőnök után siettem.
- Tanárnő! – szólítottam meg, és megpróbáltam minél tiszteletteljesebb és minél udvariasabb hangot megütni. – Elnézést, hogy zavarom, én csak Nate padtársa vagyok… és gondoltam, hogy megadná a lakcímét, el tudnám neki mondani, hogy mit vettünk az utóbbi pár napban.
- Miss Morrison, pont maga? – kérdezte ő cinikusan. – Be se jár az óráimra.
- Gyengélkedtem – hazudtam.
- Akkor miért nem hozott orvosi igazolást?
- Nem szeretek orvoshoz járni – vontam meg a vállam. Ez tulajdonképpen igaz volt.
- Értem. Viszont a diákok személyes adatai titkosak, így nem tudok segíteni – utasított el. Pedig nekem kellett a cím, válaszokat akartam.
- Kérem… Nate nagyon komolyan veszi a tanulmányait, és ez az utolsó évünk. Nem szeretném, ha lemaradna. Kérem!
Sóhajtott.
- Rendben, most az egyszer. De nem én adtam meg, rendben? – mosolyodott el. Talán tényleg elhitte, hogy Nate tanulásvágya érdekel. – Jöjjön utánam.

Megint lógtam, semmi kedvem nem volt a testnevelés órához. Így inkább beültem a kocsimba és elindultam a megadott cím felé. Közben az ölemben tartott térképet figyeltem, hogy odataláljak. Nate minden bizonnyal jó néhány kilométerre lakott a várostól, ugyanis ismeretlen utakon haladtam az erdő szélén. Bekapcsoltam a rádióm és közben jól ismert slágereket énekeltem. Mindig így tettem, ha hosszabb ideig vezetnem kellett. Igazából utáltam vezetni, de muszáj volt elmennem hozzá. Ő talán látott valamit, és az akkori állapotomról is tudna beszámolót nyújtani. Szükségem volt a segítségére, nem tudtam abban a tudatban élni, hogy Lin és Nick gyilkosnak hitt. Persze a bátyámmal azóta sem beszéltem, pedig ő kitartóan próbálkozott. Egyszer még a pszichiáter lehetőségét is felvetette, mire olyan erővel csaptam rá az ajtót, hogy percekig visszhangzott az emelet, és ő pedig hátraesett a lendülettől. Kár, hogy nem közvetlenül a lépcső mellett van a szobám…

Az erdő mellett aztán végül megláttam egy hatalmas családi házat. Olyan volt, mint egy kisebb palota, és én csak meglepetten álltam meg előtte. Az épületet hatalmas virágokkal tarkított kert vette körbe, melyet díszes kerítés szegélyezett. A bejáratnál egy hatalmas kovácsoltas kapu állt, jelezve, hogy illetékteleneknek nem ajánlott a bejutás. Minden olyan pompás volt, ámde kísérteties. Mint egy szellemkastély a filmekben. Már csak denevérek hiányoztak, és néhány ijesztő hang. De minden csendes volt, csak a fák suhogtak. Minden túlságosan békés volt. A madarak sem csiripeltek, sőt ami azt illeti egyet sem láttam. Pedig október végén még szoktam látni néhányat.
Az házat belülről sötét függönyökkel védték a kíváncsi szemek elől. Csak most döbbentem rá, hogy milyen keveset tudok a körülöttem lévő emberekről. Pedig Nate már egy hete a padtársam, és régen ismertük egymást. Na igen, életem legnagyobb döbbenete, hogy hogyan lehetett abból a gyökér Nathanielből ez a kiakasztóan szexi Nate. A mai napig nem tudom felfogni.

A kapuhoz sétáltam, és legnagyobb meglepetésemre, mikor lenyomtam a kilincset, a kapu feltárult. Érdeklődve néztem körbe, és elindultam egy kis kövezett úton a bejárati ajtó felé. Talán nem szabadna csakígy bejönnöm, de csengőt sehol sem láttam. Egyenesen a faajtó felé indultam, és hiába kerestem, itt sem találtam csengőt, így kopognom kellett.
Semmi.
Talán nincs itthon, de hát hol lehet? Olyan lesajnálóan beszélt a lógásról, hogy nem nézném ki belőle. Aztán hirtelen elszégyelltem magam. Mi van, ha éppen egy lánnyal van, én pedig csak így szó nélkül ideállítok? Én kiakadnék, ha a pasim házánál egy szőke csaj állna, csőnadrágban, magassarkúban, és egy szexi bőrkabátban. Remélem, hogy nem zavarok meg semmit…. De valahogy nem éreztem kedvet ahhoz, hogy elmenjek innen. Feleslegesen autóztam volna ennyit? Még egy éjjel kétségek között? Nem, azt nem. Ő az egyetlen, aki felelhet a kérdéseimre, és talán még a hétfő estéről is kifaggathatom.

Hátha otthon van, csak alszik. Talán van másik bejárat. Elkezdtem körbejárni a házat a kerten keresztül. Különös, hogy ősz révén ennyire szépek itt a virágok, és hogy még ilyenkor is érezni az édes virágillatot. Én nem tudnék mondjuk ilyen elszigetelt helyen lakni, mindenhez autózniuk kell. Sehol egy kellemetlen szomszéd, vagy egy sarki kisbolt… Hogy lehet itt élni? A szülei miért hozták őt ide? Hiszen régebben sokkal kisebb házban éltek. Nagyon meggazdagodhattak az elmúlt három évben, talán ennek köszönhető a fiuk nagy átváltozása is.

Hirtelen egy sikolyt hallottam, majd aztán meg is pillantottam valami igazán hátborzongató jelenetet. A lábam a földbe gyökerezett, a bőrömön végig futott a hideg, és valami különös de ja vu érzésem támadt. Mintha átéltem volna ilyesmit. Két alak állt a kert végében, egy nő és egy férfi. A férfi a nő testét tartotta és a száját a nyakára tapasztotta. Megéreztem a levegőben a vér fémes illatát, és a néma iszonyat az arcomra fagyott. A nő vonaglott a férfi kezei között, és elhaló sikolyokat hallatott. De ezek nem a kéj vagy az öröm hangjai voltak, én felismertem volna az ilyet. Nem… ez a halálfélelem és a rettegés volt.
Aztán a férfi felkapta a fejét, és mielőtt szemügyre vettem volna a vonásait, rohanni kezdtem. Ugyanis az ajkai vérben fürödtek, és két hosszú szemfog villant rám. Nem tudtam gondolkodni, csak esztelenül rohantam, hogy minél előbb elérjem a kocsimat és minél messzebb legyek ettől a helytől… Csak erre vágytam per pillanat.

Éreztem a testem minden porcikájában a rettegést és a félelmet. Az arcomat könnyek csípték a hideg szélben, és azzal sem törődtem, hogy a farmerem bánja a növényeken való durva áthaladást. Még jó, hogy most az egyszer a kisebbik sarkú cipőmben jöttem, de ebben is borzalmas volt futni.
Lelassított, így inkább lerúgtam és száguldottam tovább. Valami keménynek ütköztem, és a földre zuhantam. A véres arcú férfi állt előttem, akárcsak egy szikla. A szívem hevesen dobogott és felsikítottam. Rettegtem ettől az alaktól, és szinte lepergett előttem az egész életem.
Most fogok meghalni…
Felém hajolt, és a fogait a nyakamba vájta. Kétségbeesetten ordítottam segítségért, de szánalmasan egyedül voltam. És egyre gyorsabban szivárgott ki belőlem az élet….

Puha ágyban ébredtem, mindenem tompán sajgott. A nyakam borzalmasan fájt, és nem tudtam felidézni hirtelen, hogy hol vagyok. Azt egyből tudtam, hogy ez nem az én ágyam. Ahhoz túl kényelmes volt…
- Nate – motyogtam, még számomra is ismeretlen okból. Csak azt tudtam, hogy fájt mindenem és hogy őt kerestem. Mit nem adnék azért a szépséges kék tekintetért…
- Elutazott – harsant fel egy hideg, fagyos hang, és ijedten pattantak fel a szemeim. Egy férfi ült az ágyam mellett, újságot olvasott, de közben engem figyelt. Furcsán ismerősek voltak a vonásai, mégis ösztönösen félni kezdtem.
- Ki maga? – kérdeztem szánalmasan vékony hangon, miközben a nyakamhoz kaptam. A kezem véres maradt. Iszonyattal szemléltem a valóságot. Bár magamban azt kívántam, hogy bárcsak rémálom lenne ez az egész.
- Nem ismersz meg, Ary? – kérdezte vérfagyasztó nevetéssel, én pedig majdnem felkiáltottam. De mégsem. Csak meredtem rá, és percekig képtelen voltam szavakba foglalni a gondolataimat.
- Rick? – szinte sikoltottam a nevet. Az agyam lázasan zakatolni kezdett, és szomjaztam a válaszokra, miközben borzalmasan féltem. Csak ő és a szüleim hívtak így egykor. Ezért nem hagytam ezt senkinek.
- Bizony angyalom, onnan folytatjuk, ahol pár éve abbahagytuk – vigyorgott rám.
- Te megőrültél – sikoltottam, majd felpattantam és az ajtó felé rohantam. De két erős, hideg kar állított meg és szorított meg vadállatias durvasággal.
És akkor már tudtam.
Fogoly vagyok, és azt tesz velem, amit csak akar…
- Amúgy boldog szülinapot! – közölte nevetve, és most tudatosult bennem, hogy megfeledkeztem a saját szülinapomról. Ezek szerint megint átaludtam egy napot. Tisztaszégyen, tekintve, hogy évek óta vártam ezt a napot. Hát… nem éppen így terveztem.

7. fejezet: A sötétség titka

Ezt a fejezetet azoknak ajánlom, akik megajándékoznak olykor a véleményükkel: Silver, adri, Zsófia, Dika, Ancsíh. Köszönöm! Továbbá a rendszeres olvasóimnak: bubu, LaBelle, fulcike, Dika, Leen, orbanevcsi, Zsófia. Köszönöm! :) Jó olvasást ;)

***

Az utcák csendesek és kihaltak voltak, mégis egy tekintetet éreztem magamon, de a sötéttől nem láttam semmit. Már bántam, hogy a rövidebb utat választottam és nekivágtam egyedül a parkon átvezető sötét ösvénynek. Halk surrogó hangok követték zaklatott lépéseimet. Nagyon halkan mozgott, épphogy érzékeltem a jelenlétét. Jeges félelem mart a testembe, és eljátszottam a gondolattal, hogy talán itt a vég. Pedig mennyi mindent akartam még megtenni az életem során, és most valami elmebeteg szegődött a nyomomba. Talán nem kellett volna egy ilyen film után nekivágnom az éjszakának. Semmi kedvem leamputált lábbal és ujjakkal, majd végül halottan végezni, mint abban a filmben.
Szaporáztam a lépteimet, most már hangosan ziháltam. A levegő szabálytalanul áramlott a tüdőmbe az izgalomtól, és szúrni kezdett az oldalam. Nem szabadott volna egyedül hazaindulnom Linette-ék házától. Hibát követtem el. Súlyos hibát. Bár talán csak beképzelem és úrrá lett rajtam az üldözési mánia.

A következő pillanatban egy erős kéz ragadta meg a karomat. Velőtrázóan sikoltottam fel és megfordultam. Két vörös szem nézett rám elvetemült tekintettel. Az ajkai vörösek voltak, és hegyes fogakat pillantottam meg. A bőre sápadt volt, és márványsima. Hátborzongató volt és a frászt hozta rám. Kapálózni kezdtem, de ő erre még inkább megragadott.
- Kérem ne – motyogtam kétségbeesetten. Még soha nem féltem ennyire, a szívem a torkomban dobogott. A kezem hideg volt és nyirkos, a térdeim remegtek. A támadóm viszont halál nyugodt volt.
Vérfagyasztó arca gúnyos mosolyba torzult, majd hirtelen megragadta a hajamat és teljes erővel hátrahúzta. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem is láttam a mozdulatait. Könnyek szöktek a szemembe, és hangosan zokogtam. Majd félrehúzta a fejemet, és a nyakamba csókolt. Undorral töltött el a mozzanat. Most vajon megerőszakol, vagy megöl? Esetleg mindkettő?
Ami ezután következett arra nem számítottam. Kivillantak hegyes fogai és a nyakamba harapott. Megállás nélkül sikoltoztam, és éreztem, ahogy valami forró, nedves folyadék folyik végig a nyakamon, amit a támadóm kéjes nyögéssel nyal le. Sokkolva jöttem rá, hogy tulajdonképpen most szívják a véremet. Ez szívás.

Rúgni akartam, karmolni ott, ahol érem, vagy még hangosabban kiáltozni. De egyre fogyott az erőm, egyre gyengébbnek éreztem a testemet és a tudatomat. Egyre halkabb segélykiáltások hagyták el az ajkaimat, és elnehezültek a szemhéjaim. Fekete pontok cikáztak előttem, de mielőtt fájdalmas álomba merültem volna, hátrahanyatlott a testem, és még láttam, hogy az idegen a szám felé közelíti a vérző csuklóját, és megéreztem a vér rozsdás ízét az ajkaim között.
- Arielle! – kiáltotta egy messzi hang, aztán elsötétült a világ.

Hideg földet éreztem magam alatt, és éreztem, hogy nedves esőcseppek folynak végig az arcomon. Kábán nyitottam ki a szememet, és a sötét eget pillantottam meg. Nem voltak csillagok, és a holdat is valószínűleg eltakarták a felhők. Teljes sötétség vett körül és hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán ráismertem a helyre. Abban a parkban feküdtem, ahova gyakran jártunk a barátnőimmel kikapcsolódni. Azt viszont nem értettem, hogy hogyan kerültem ilyen állapotba. Csak arra emlékeztem, hogy elindultam Lin házától és úgy döntöttem, hogy erre vágom le az utat. Mi történhetett? A fejem furcsa volt, és valami különös szúrós érzés kerítette hatalmába a nyakamat. A kezemmel végig tapogattam, de semmilyen sérülést nem találtam. Ugyanolyan puha volt a bőröm, mint a máskor, semmi furcsát nem tapasztaltam. Pedig Linnel csak egyetlen vodkát ittunk, annyi nem árthatott meg. Vagy mégis? Mi más magyarázat lehetne erre?

Bizonytalanul álltam fel, és elindultam tovább az úton. Néma csend vett körül, amit egy kicsit furcsállottam. Még éjszaka sem szokott ilyen csendes lenni a város. Megszaporáztam a lépteim, furcsán nyugtalan voltam. Néhányszor megbotlottam, majd egyszer csak elhasaltam a betonon.
- A francba – szitkozódtam, ugyanis nem találtam az egyik cipőm sarkát. Ez volt a kedvenc tűsarkúm. Egy gyors mozdulattal letörtem a másikat is, és úgy próbáltam tovább bicegni. Aztán végre kiértem a parkból, egy autót pillantottam meg világító fényszórókkal. Nem láttam semmit, a fény elvakított, és hirtelen lefékezett előttem. Bizonytalan lábaim megbotlottak és hátraestem a pocsolyába. Remek, a ruhámnak is annyi.
- Arielle? – jelent meg egy kéz mellettem, és felsegített. A hang alapján Nate-re ismertem. Szuper. Mit keres a városban? Nem elutazott? – Minden rendben?
- Nem, semmi sincs rendben – csattantam fel erőtlenül és egy kicsit szédültem. – Tönkretetted a ruhámat – magyaráztam bosszúsan, mire gúnyosan felnevetett. Hogy engem ez hogy idegesített. Még azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen barátok vagyunk.
- Gondoltam, rád férne egy fuvar – mondta hirtelen. – Mi történt a lábaddal? Alig állsz a lábadon…
- Letörött a sarka a cipőmnek – húztam el a számát, majd egy hatalmas ásítás hagyta el az ajkaimat.
- Hazavihetlek? – ajánlotta, és mintha most aggodalom csillant volna a hangjában. – Nem nézel ki túl jól.
- Nem mondom, hogy nem fogadnám el szívesen a fuvart. De mit kérsz cserébe?
Felvonta a szemöldökét. – Tessék?
- Utálsz engem – magyaráztam fáradtan. Bárcsak tudnám, hogy mi ütött ki ennyire. Biztosan Lin kevert valamit a vodkámba. – Miért tennél szívességet?
- Nem kérek érte semmit, talán csak annyit, hogy ne magyarázz bele semmit a helyzetbe. Ki vagy ütve, és nem tudnál a saját lábadon hazajutni. Én pedig szívesen segítek a bajba jutott hölgyeken. Amúgy nem emlékszel? Barátok vagyunk.
- Jé, tényleg… akkor hm… jó… izéé… köszi – motyogtam kábán, és hagytam, hogy segítsen beülni a kocsiba. Csak arra emlékszem, hogy úgy vezetett, mint egy őrült, és nem hallgatott zenét, ami idegesített. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy szóvá tegyem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak vagy tegyek.

Mikor megállt a házunk előtt, azt hiszem, hogy megköszöntem a fuvart és tétova léptekkel indultam a bejárati ajtó felé. Bent égett a villany, és miközben botladoztam, belerúgtam valamibe, és hangosan felkiáltottam. Nick jelent meg aztán mellettem.
- Arielle, minden rendben? – kérdezte, és mintha egy csepp aggodalom csillant volna a hangjában. – Ki hozott haza? – kérdezte, rá akartam mutatni Nate autójára, de azt már elnyelte a föld. Már magam sem tudtam, hogy mi a valóság. Ilyen hirtelen nem mehetett el, és a kocsi távolodó zajait sem hallottam.
Megvontam a vállam.
- Mennyit ittál? – kérdezte bosszankodva, és a karjaiba kapott. Ez megdöbbentett. Mióta foglalkozik ő velem?
- Egy vodkát – suttogtam erőtlenül.
- Na persze… Ezt meséld annak, aki nem ismer – hallottam a bátyám hitetlenkedő hangját, majd álomba merültem. Még éreztem, hogy az ágyamra tesz, és betakar, mintha tényleg érdekelné, hogy mi van velem. Mintha tényleg a bátyám lenne…

Kábán ébredtem, megint. Túlságosan álomszerűnek hatott az egész éjjeli kalandom, egészen onnantól, hogy elhagytam Lin házát. Onnantól minden túl kusza volt. Kinyitottam a szemem és legnagyobb meglepetésemre a bátyámat pillantottam meg tőlem pár méterre egy széken ülve. Egy újságot lapozgatott. Mit keres itt? Ennyi szabadideje lenne? Egyáltalán milyen nap van?
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem, és elégedetten vettem észre, hogy a hangom normális. Nem úgy, mint tegnap éjjel.
- Vártam, hogy felébredj – felelte, és összecsapta az újságot. A szemeiben komolyság és aggodalom ült. – Egy teljes napig aludtál, már vasárnap van.
- Hogy mi? – kiáltottam fel meglepetten. Az meg hogy lehet? Annyit tényleg nem ittam, sőt…
- Járt itt Linette, de még nem voltál fent. Kérdeztem, hogy mennyit ittatok, de ő azt mondta, hogy csak egy vodkát, ahogy te is állítottad.
- Mikor hazudtam én? – kérdeztem a szemem forgatva.
- Mikor nem? Mit csináltál péntek éjjel, Arielle? Nagyon fontos lenne, hogy válaszolj – faggatott. A hangja komor volt, még a szokásosnál is jobban. Nem értettem.
- Mióta foglalkozol velem, Nick? Nem mindegy, hogy hol jártam? Linnel ittunk egy vodkát, megnéztünk egy jó horror filmet, aztán hazasétáltam. Útközben letörött a sarkam, és egy ismerősöm arra járt és hazahozott. Ennyi. Más kérdés?
- A parkon át, jöttél vagy a hosszabbik úton?
- A parkon át – feleltem türelmetlenül. – Csak úgy megjegyzem, hogy pár hét és tizennyolc leszek. Felnőtt. Minek ütöd bele az orrod a dolgaimba?
- Nem láttál valami szokatlant? – folytatta zavartalanul. Egyre mérgesebb lettem.
- Nem. Mi ez? Valami kihallgatás? – kérdeztem ingerülten.
- Olyasmi – felelte őszintén, mire meghökkentem. Mi a fene? – Arielle… nézd… ígérd meg, hogy nyugton maradsz, bármit is mondok.
- Jó – adtam be a derekam kelletlenül.
- Péntek éjjel megtalálták, a barátnőd, Isabel holttestét abban a parkban – felelte Nick óvatosan.
A döbbenet és a sokk elemi erővel öntött el. Percekig csak tátogtam, keresve a szavakat. Aztán néhány alattomos könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.
- Mi történt? – kérdeztem kiszáradt torokkal, és magam elé idéztem Isa arcát. Ahogy nevetett. Ahogy trécselt. Ahogy táncolt. Ahogy erőt öntött belém régebben.
- Nem tudni. Ezért kérdezem, hogy hátha láttál valamit…
- Tessék? – csattantam fel. – Gondolod, ha láttam volna őt, akkor nem mondanám el a zsaruknak?
Nem válaszolt, és én megvilágosodtam.
- Vagy azt gondolod, hogy én tettem vele valamit – fejeztem be csendesen. A döbbenet és a fájdalom váratlanul öntött el.
- Arielle… nézd… én… - kereste a szavakat, de nem mert rám nézni. – Tudom, hogy nem vagyok a legjobb testvér, és magadra hagytalak, mikor szükséged lett volna rám, a szüleink halála után… tudom, hogy milyen nehéz feldolgozni…
- Te tényleg ennyire utálsz vagy csak ekkora idióta vagy? – sziszegtem, majd felpattantam. Az éjjeli szekrényemen található gyertya nagy csattanással ért földet, és darabokra törött. Még soha nem éreztem magamban ilyen dühöt. – Soha nem ölnék meg senkit. Ne te akarj lenni az első – vetettem neki dühösen, majd kiviharzottam a szobámból.
- Hova mész? – sietett utánam.
- Megyek és kitalálom, hogy mit követtem el – kiabáltam, majd bepattantam a kocsimba és elindultam Linette háza felé, hogy beszéljek vele. Az nem lehet, hogy ő is azt higgye… hogy én… képes lennék ilyesmire…
Nem lehettem én…

Első kopogtatásra ajtót nyitott, mikor megláttam, majdnem hátrahőköltem. Árnyéka volt önmagának. Szőke haja zsírosan és fénytelenül volt lófarokba kötve, szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, szemei duzzadtak és vörösek voltak. Az arca sápadt volt és hangosan hirdette a smink minden hiányát. Ráadásul egy bő pólót és egy farmert viselt. Alig ismertem Linre.
- Mit keresel itt? – kérdezte barátságtalanul. Meglepett. Ő is azt hiszi…?
- Mi történt Isabellel? – tértem a lényegre kétségbeesetten. Hallani akartam mindent, ami vele kapcsolatos, és egyben bizonyítani akartam, hogy nem én voltam.
- Nagyon is tudod – felelte. – tessék… – nyújtott felém egy megviselt újságot. Könnycseppek tarkították, de azért olvasható volt.

„Holtan találták Isabel Kenzingtont!
Death Valley városában szörnyű gyilkosság történt október huszonharmadika hajnalán. Brutálisan meggyilkolták a Death Valley High School diákját – Isabel Kenzington (18) – és a holttestére egy belvárosi parkban találtak rá másnap délelőtt. Még soha nem volt példa ilyenre az elmúlt évtizedek alatt. A halál okáról még nem tudunk pontos információval szolgálni, de annyi bizonyos, hogy az áldozat nyakát feltépték, feltehetőleg egy tűsarkú cipő sarkával. De ez még vitatott, ugyanis az áldozat nyakán található harapásnyomok nem erre utalnak…”

Sápadtan olvastam végig a sorokat, és közben akaratlanul is végigsimítottam a nyakamon. Linette összehúzott szemekkel figyelt.
- Megtámadtak téged aznap éjjel? – kérdezte.
- Nem – feleltem összezavarodva.
- Miért tetted, Arielle? – kérdezte fájdalmas arccal. – Nem foglak beárulni a zsaruknak, pedig megérdemelnéd.
- Miről beszélsz? Nem én tettem – ellenkeztem. „Egy tűsarkú cipő sarkával…” – Hogyan lehetne valakinek elvágni a nyakát egy cipővel?
- Ezt te bizonyára jobban tudod.
- És szerinted meg is haraptam, vagy mi a fene? – csattantam fel. – Mindjárt előugranak a tűhegyes fogaim és téged is megharaplak, vagy mi? Azt hittem, hogy már kinőttél a vámpírokból…
- Ne gyere vámpírokkal, senki nem hisz bennük. Nem léteznek. Te voltál. Nem foglak elárulni, Nick megkért rá.
- Nick? – hebegtem meglepetten.
- Beszéltünk. Tőle tudtam meg, hogy milyen állapotban értél haza. Nem foghatod az alkoholra, mert én tudom a legjobban, hogy mikor elindultál innen színjózan voltál.
- És ha mégis megártott? Nem találok más magyarázatot.
- Én se, mivel mindent tagadsz. Hiba volt barátkoznunk veled, Arielle. Isabel beszélt rá, hogy barátkozzunk össze szegény kis árvával, akkor még nem gondolta, hogy ez majd a halálába kerül. Még a régi barátnődnél, Emmánál is szánalmasabb voltál, viszont könnyebb volt átalakítanunk. Neki vannak elvei, neked még azok se voltak. Tudod, milyen jót nevettünk, mikor megaláztad a kis Emmácskát? Pedig ő elszántan hitt benne, hogy te nem lettél ilyen szemét, és majd bocsánatot kérsz tőle. De ne aggódj, méltón bosszút álltál. Én elvettem tőled Emmát, te elvetted tőlem Isabelt. Gratulálok. És tudod mit? Csak azért nem jelentelek fel, mert az első adandó alkalommal én vágom át valamivel a csinos kis nyakadat – sziszegte, majd az orromra csapta az ajtót. Én pedig percekig sokkos állapotban voltam a hallottaktól.

6. fejezet: Ártatlan hétköznapok

Egy rövid és egy kicsit unalmas fejezet, aztán a következőben beindulnak az események :)

Az este további része kellemesen telt, nem került szóba se Nate, se az iménti incidens. Remekül éreztem magam Darren társaságában, lehengerlő volt. A többiek már korábban hazamentek, ugyanis engem ő fuvarozott haza. A kocsija megdöbbentett, ugyanis egy igazi Alfa Romeo állt előttem, luxus kivitelben. Ezek szerint van mit a tejbe aprítania, tele lehet pénzzel. Még mindig nem tudtam róla sok mindent, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Majd mesél magáról ha akar, én nem fogom faggatni.
- Megérkeztünk – állt meg a házunk előtt, és gyönyörű szemeivel rám nézett. A tekintete a lelkemig hatolt, elkápráztatott és elbódított. Nem találtam szavakat, erre nem lehetett.
- Most megfoglak csókolni – suttogta, majd birtokba vette az ajkaimat. Nem ellenkeztem. Földöntúli bizsergés és extázis öntött el, még soha nem éreztem ilyet. Az ajkai finomak és puhák voltak, és úgy éreztem, hogy menten felrobbanok a csodálatos érzelmektől. Odaadóan simultam a karjaiba, akárcsak egy szeretetre vágyó kiscica. Megcsókolta a nyakamat és én elvesztem a mámor bódító pillanatában.

- Arielle? – szólongatott lágyan, és kezdtem visszatérni az öröm okozta kábulatból. Felnéztem, de a tekintetében újra elvesztem. Akartam őt. Vadul csókolgatni kezdtem az ajkait, a nyakát majd a mellkasát, egészen míg el nem tolt magától mosolyogva.
- Ideje menned, Arielle – suttogta, majd egy lágy csókot hintett forró ajkaimra, és kiszállt a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem. Nem kaptam búcsúcsókot, csak egy lágy ölelést, majd visszaszállt a vezetőülésre és elhajtott az éjszakában. Szomorúan néztem utána, és fájó űrt éreztem a mellkasomban. De aztán… a hideg levegő kitisztította a fejem és Nate fájdalmas tekintete jelent meg a szemem előtt. Valahol a lelkem mélyén inkább őt csókolgattam volna Darren helyett, és rosszul érintett az a szomorú kétségbeesettség, ahogyan azt suttogta: Légy óvatos!

Vajon, mitől féltett? Egyáltalán miért féltett? Mi okom lenne óvatosságra, mikor minden a legnagyobb rendben? Darren tökéletes úriember, soha nem bántana, vagy használna ki. Hisz az előbb ő maga állított le. Talán csak egy rokonharc közepébe csöppentem. Ki gondolta volna, hogy Darren és Nate unokatestvérek?

Sóhajtva indultam el a ház felé, és meglepetten vettem észre, hogy ég a villany, pedig már éjfél is elmúlt. Nick nem szokott sokáig fennmaradni, hisz komolyan vette az egyetemi tanulmányait, és nem akart rontani esetleges kialvatlanság miatt. Talán néha túl komolyan vette az életet, vagy talán túl hamar kellett felnőttnek lennie.
Mikor a kulcsomat a zárba helyeztem egy fiatal lány kacagása ütötte meg a fülem. Meglepetten húztam fel a szemöldökömet, és benyitottam. Hát a látvány az sokkolt. Nick egy lányt csókolt éppen vad élvezettel és mindketten elég hiányos öltözetben voltak. A ruháik szanaszét hevertek szétszórva a lakásban, például a csaj pulcsija a csilláron lógott. El akartam menni mellettük, hogy ne zavarjak meg semmit, de elállták az utat az emelet felé, így karba tett kézzel megálltam mellettük és megszólaltam.
- Odébb mennétek? – kérdeztem egy kicsit gúnyosan, képtelen voltam visszafogni magam. Mind a ketten ijedten és zavarban kapták fel a fejüket, bár Nicket nem igazán hozta zavarba a jelenlétem.
- Mit akarsz, húgi? – kérdezte bosszúsan. Talán nem tetszett neki, hogy megzavartam.
- Feljutni talán a szobámba – feleltem, majd a lány arcára tévedt a tekintetem. Elszörnyedve kiáltottam fel. – Te jó ég, Nick! Mond, hogy ez a szomszéd kislány és nem a szeretőd! Mióta rontasz meg kislányokat?
- Tessék? – visította magas hangon a lány, én olyan tizennégynek tippelném. Nyolc év korkülönbség, nem rossz.
- Arielle, néha gondolkodhatnál, mielőtt tahó módon megszólalsz. Evelyn húszéves, egy egyetemre járunk… és most takarodj innen – sziszegte mérgesen, és nyugtatgatni kezdte a lányka sértett büszkeségét. Hitetlenkedve trappoltam fel az emeletre. Ez a csaj húszéves? Mik vannak…


Teltek a napok, délelőtt a suliban unatkoztam, a délutánokat Darren társaságában töltöttem. Egyre jobban elkápráztatott, és egyre több időt töltöttünk együtt. Rengeteget sétáltunk a parkban, este különböző éttermekben vacsoráztunk, moziba jártunk és mindennap ő vitt haza és reggel ő vitt suliba.
Ellenben Nate nem jött suliba, hétfő este óta nem is láttam. Darren azt mondta, hogy családi ügyben elutazott a városból, de nem tudja, hogy mikor jön haza. Tulajdonképpen ez volt a rengeteg kérdés egyike, amire hajlandó volt válaszolni. Többnyire csak rólam beszélgettünk, szinte már mindent elmondtam neki magamról, de kezdett megőrjíteni a titokzatossága.
- Nincs mit mondanom magamról, Arielle. Unalmas egyszerű életem van, hatalmas vagyont örököltem, ebből tartom fent magam. Nem dolgozom – csak ennyit mondott. Darren Richo számomra maga volt a megtestesült rejtély. Lin és Isabel nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Lin féltékeny volt, Isa pedig úgy gondolta, hogy Nate kirohanásának van valami oka, és nem bízott Darrenben. De én bíztam. Utoljára talán az első barátomban, Rickben bíztam ennyire. Remélem, hogy nem ugyanúgy fog végződni a dolog. Rick életem legnagyobb csalódása volt.

- Lin, megnézünk ma délután egy filmet? – fordultam a barátnőm felé az egyik szünetben. Tulajdonképpen ezt békülés félének szántam, hogy ne érezze úgy, hogy elhanyagolom.
- Hogyhogy? Darren nem ér rá? – húzta fel a szemöldökét és a táskájába kezdte pakolni a könyveket. Nem mintha nem tűnt volna fel neki, hogy ma a saját kocsimmal jöttem.
- Darren elutazott, de nem ez a lényeg… - Tegnap este köszönt el, nem mondta meg, hogy hova megy, miért megy és mikor jön vissza. De éreztem, hogy ennek köze van Nate-hez, és titokban aggódni kezdtem érte. Még soha nem aggódtam senkiért, ijesztő. Legalábbis négy éve nem.
- Ha nincs ló, jó a szamár is, nemde? Amúgy nézhetünk valamit, nálunk jó lesz?
- Persze – mosolyogtam rá, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzését. Tudtam, hogy ez nem rosszindulat, csak egyszerűen Linette ilyen. – Isa? – fordultam a barátnőm felé, aki éppen az egyik végzős srácot bámulta, de a hangomra felém kapta a fejét.
- Hm?
- Jössz délután Linhez filmet nézni? – kérdeztem nevetve, vicces volt, hogy az a srác így szavak nélkül is ennyire elkápráztatja. Amúgy azzal a két sráccal nem lett semmi, mármint Zach-kel és Eddy-vel. Állítólag gyökerek voltak - a barátnőim szerint - és végig unták az estét. Hát… én jobban jártam.
- Ma nem jó, sajnálom. Majd máskor. Most megyek biológiára, sziasztok! – kapta fel a könyvét és elsietett. Felhúzott szemöldökkel néztem utána, majd megvontam a vállam.
- Akkor ketten. Mit nézünk?
- Majd keresünk valamit a gépemen – felelte vidáman. – Valami jó kis horror film kéne…
- Ne már… tudod, hogy utálom – nyafogtam, mire játékosan meglökött. Felnevettem.
- Jó… akkor csak egy félig horror? Tegnap töltöttem le a „Tudom, ki ölt meg”-et, az jó lesz? Lindsay Lohan játszik benne, nem lehet olyan durva.
- Rendben – adtam meg magam egy sóhaj kísérete mellett, és elindultunk a matek terem felé. Végre volt könyvem is, pár napja végre eljutottam a könyves boltba.

- Hát… ez érdekes volt – szólaltam meg, mikor vége lett a filmnek. Még mindig láttam a szemem előtt, ahogy az őrült pasi házában ott lógnak egyenként felakasztva az áldozatok levágott lábai.
- Nekem tetszett – vonta meg a vállát Lin. – Bár egy kicsit elvont, és fura. A fűrész sokkal durvább.
- Tudom, ez amolyan csak félig horror film volt – értettem vele egyet. Aztán az órámra néztem, este tizet mutatott. Nicknek megígértem, hogy kivételesen tizenegy előtt érek haza, és most nem kocsival jöttem. Mire gyalog hazaérek legalább félóra, ha nem több.
- Ideje indulnom – álltam fel a kanapéról, és felvettem a kabátomat. Nemrég vettem ezt a darabot, inkább őszi volt, nem téli, de már egyre hűvösebb volt, nem volt elég a pulcsi.
- Oké, kikísérlek – mosolygott rám, majd elindultunk a földszintre. – Biztos, hogy ne vigyelek el?
- Tuti, egy kicsit legalább kiszellőztetem a fejem. Köszi a délutánt, szia!
- Szia! – köszönt el, majd becsukódott mögötte az ajtó, én pedig elindultam egyedül a sötétben hazafelé. Akkor még nem sejtettem, hogy óriási hibát követek el.