7. fejezet: A sötétség titka

Ezt a fejezetet azoknak ajánlom, akik megajándékoznak olykor a véleményükkel: Silver, adri, Zsófia, Dika, Ancsíh. Köszönöm! Továbbá a rendszeres olvasóimnak: bubu, LaBelle, fulcike, Dika, Leen, orbanevcsi, Zsófia. Köszönöm! :) Jó olvasást ;)

***

Az utcák csendesek és kihaltak voltak, mégis egy tekintetet éreztem magamon, de a sötéttől nem láttam semmit. Már bántam, hogy a rövidebb utat választottam és nekivágtam egyedül a parkon átvezető sötét ösvénynek. Halk surrogó hangok követték zaklatott lépéseimet. Nagyon halkan mozgott, épphogy érzékeltem a jelenlétét. Jeges félelem mart a testembe, és eljátszottam a gondolattal, hogy talán itt a vég. Pedig mennyi mindent akartam még megtenni az életem során, és most valami elmebeteg szegődött a nyomomba. Talán nem kellett volna egy ilyen film után nekivágnom az éjszakának. Semmi kedvem leamputált lábbal és ujjakkal, majd végül halottan végezni, mint abban a filmben.
Szaporáztam a lépteimet, most már hangosan ziháltam. A levegő szabálytalanul áramlott a tüdőmbe az izgalomtól, és szúrni kezdett az oldalam. Nem szabadott volna egyedül hazaindulnom Linette-ék házától. Hibát követtem el. Súlyos hibát. Bár talán csak beképzelem és úrrá lett rajtam az üldözési mánia.

A következő pillanatban egy erős kéz ragadta meg a karomat. Velőtrázóan sikoltottam fel és megfordultam. Két vörös szem nézett rám elvetemült tekintettel. Az ajkai vörösek voltak, és hegyes fogakat pillantottam meg. A bőre sápadt volt, és márványsima. Hátborzongató volt és a frászt hozta rám. Kapálózni kezdtem, de ő erre még inkább megragadott.
- Kérem ne – motyogtam kétségbeesetten. Még soha nem féltem ennyire, a szívem a torkomban dobogott. A kezem hideg volt és nyirkos, a térdeim remegtek. A támadóm viszont halál nyugodt volt.
Vérfagyasztó arca gúnyos mosolyba torzult, majd hirtelen megragadta a hajamat és teljes erővel hátrahúzta. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem is láttam a mozdulatait. Könnyek szöktek a szemembe, és hangosan zokogtam. Majd félrehúzta a fejemet, és a nyakamba csókolt. Undorral töltött el a mozzanat. Most vajon megerőszakol, vagy megöl? Esetleg mindkettő?
Ami ezután következett arra nem számítottam. Kivillantak hegyes fogai és a nyakamba harapott. Megállás nélkül sikoltoztam, és éreztem, ahogy valami forró, nedves folyadék folyik végig a nyakamon, amit a támadóm kéjes nyögéssel nyal le. Sokkolva jöttem rá, hogy tulajdonképpen most szívják a véremet. Ez szívás.

Rúgni akartam, karmolni ott, ahol érem, vagy még hangosabban kiáltozni. De egyre fogyott az erőm, egyre gyengébbnek éreztem a testemet és a tudatomat. Egyre halkabb segélykiáltások hagyták el az ajkaimat, és elnehezültek a szemhéjaim. Fekete pontok cikáztak előttem, de mielőtt fájdalmas álomba merültem volna, hátrahanyatlott a testem, és még láttam, hogy az idegen a szám felé közelíti a vérző csuklóját, és megéreztem a vér rozsdás ízét az ajkaim között.
- Arielle! – kiáltotta egy messzi hang, aztán elsötétült a világ.

Hideg földet éreztem magam alatt, és éreztem, hogy nedves esőcseppek folynak végig az arcomon. Kábán nyitottam ki a szememet, és a sötét eget pillantottam meg. Nem voltak csillagok, és a holdat is valószínűleg eltakarták a felhők. Teljes sötétség vett körül és hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán ráismertem a helyre. Abban a parkban feküdtem, ahova gyakran jártunk a barátnőimmel kikapcsolódni. Azt viszont nem értettem, hogy hogyan kerültem ilyen állapotba. Csak arra emlékeztem, hogy elindultam Lin házától és úgy döntöttem, hogy erre vágom le az utat. Mi történhetett? A fejem furcsa volt, és valami különös szúrós érzés kerítette hatalmába a nyakamat. A kezemmel végig tapogattam, de semmilyen sérülést nem találtam. Ugyanolyan puha volt a bőröm, mint a máskor, semmi furcsát nem tapasztaltam. Pedig Linnel csak egyetlen vodkát ittunk, annyi nem árthatott meg. Vagy mégis? Mi más magyarázat lehetne erre?

Bizonytalanul álltam fel, és elindultam tovább az úton. Néma csend vett körül, amit egy kicsit furcsállottam. Még éjszaka sem szokott ilyen csendes lenni a város. Megszaporáztam a lépteim, furcsán nyugtalan voltam. Néhányszor megbotlottam, majd egyszer csak elhasaltam a betonon.
- A francba – szitkozódtam, ugyanis nem találtam az egyik cipőm sarkát. Ez volt a kedvenc tűsarkúm. Egy gyors mozdulattal letörtem a másikat is, és úgy próbáltam tovább bicegni. Aztán végre kiértem a parkból, egy autót pillantottam meg világító fényszórókkal. Nem láttam semmit, a fény elvakított, és hirtelen lefékezett előttem. Bizonytalan lábaim megbotlottak és hátraestem a pocsolyába. Remek, a ruhámnak is annyi.
- Arielle? – jelent meg egy kéz mellettem, és felsegített. A hang alapján Nate-re ismertem. Szuper. Mit keres a városban? Nem elutazott? – Minden rendben?
- Nem, semmi sincs rendben – csattantam fel erőtlenül és egy kicsit szédültem. – Tönkretetted a ruhámat – magyaráztam bosszúsan, mire gúnyosan felnevetett. Hogy engem ez hogy idegesített. Még azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen barátok vagyunk.
- Gondoltam, rád férne egy fuvar – mondta hirtelen. – Mi történt a lábaddal? Alig állsz a lábadon…
- Letörött a sarka a cipőmnek – húztam el a számát, majd egy hatalmas ásítás hagyta el az ajkaimat.
- Hazavihetlek? – ajánlotta, és mintha most aggodalom csillant volna a hangjában. – Nem nézel ki túl jól.
- Nem mondom, hogy nem fogadnám el szívesen a fuvart. De mit kérsz cserébe?
Felvonta a szemöldökét. – Tessék?
- Utálsz engem – magyaráztam fáradtan. Bárcsak tudnám, hogy mi ütött ki ennyire. Biztosan Lin kevert valamit a vodkámba. – Miért tennél szívességet?
- Nem kérek érte semmit, talán csak annyit, hogy ne magyarázz bele semmit a helyzetbe. Ki vagy ütve, és nem tudnál a saját lábadon hazajutni. Én pedig szívesen segítek a bajba jutott hölgyeken. Amúgy nem emlékszel? Barátok vagyunk.
- Jé, tényleg… akkor hm… jó… izéé… köszi – motyogtam kábán, és hagytam, hogy segítsen beülni a kocsiba. Csak arra emlékszem, hogy úgy vezetett, mint egy őrült, és nem hallgatott zenét, ami idegesített. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy szóvá tegyem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak vagy tegyek.

Mikor megállt a házunk előtt, azt hiszem, hogy megköszöntem a fuvart és tétova léptekkel indultam a bejárati ajtó felé. Bent égett a villany, és miközben botladoztam, belerúgtam valamibe, és hangosan felkiáltottam. Nick jelent meg aztán mellettem.
- Arielle, minden rendben? – kérdezte, és mintha egy csepp aggodalom csillant volna a hangjában. – Ki hozott haza? – kérdezte, rá akartam mutatni Nate autójára, de azt már elnyelte a föld. Már magam sem tudtam, hogy mi a valóság. Ilyen hirtelen nem mehetett el, és a kocsi távolodó zajait sem hallottam.
Megvontam a vállam.
- Mennyit ittál? – kérdezte bosszankodva, és a karjaiba kapott. Ez megdöbbentett. Mióta foglalkozik ő velem?
- Egy vodkát – suttogtam erőtlenül.
- Na persze… Ezt meséld annak, aki nem ismer – hallottam a bátyám hitetlenkedő hangját, majd álomba merültem. Még éreztem, hogy az ágyamra tesz, és betakar, mintha tényleg érdekelné, hogy mi van velem. Mintha tényleg a bátyám lenne…

Kábán ébredtem, megint. Túlságosan álomszerűnek hatott az egész éjjeli kalandom, egészen onnantól, hogy elhagytam Lin házát. Onnantól minden túl kusza volt. Kinyitottam a szemem és legnagyobb meglepetésemre a bátyámat pillantottam meg tőlem pár méterre egy széken ülve. Egy újságot lapozgatott. Mit keres itt? Ennyi szabadideje lenne? Egyáltalán milyen nap van?
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem, és elégedetten vettem észre, hogy a hangom normális. Nem úgy, mint tegnap éjjel.
- Vártam, hogy felébredj – felelte, és összecsapta az újságot. A szemeiben komolyság és aggodalom ült. – Egy teljes napig aludtál, már vasárnap van.
- Hogy mi? – kiáltottam fel meglepetten. Az meg hogy lehet? Annyit tényleg nem ittam, sőt…
- Járt itt Linette, de még nem voltál fent. Kérdeztem, hogy mennyit ittatok, de ő azt mondta, hogy csak egy vodkát, ahogy te is állítottad.
- Mikor hazudtam én? – kérdeztem a szemem forgatva.
- Mikor nem? Mit csináltál péntek éjjel, Arielle? Nagyon fontos lenne, hogy válaszolj – faggatott. A hangja komor volt, még a szokásosnál is jobban. Nem értettem.
- Mióta foglalkozol velem, Nick? Nem mindegy, hogy hol jártam? Linnel ittunk egy vodkát, megnéztünk egy jó horror filmet, aztán hazasétáltam. Útközben letörött a sarkam, és egy ismerősöm arra járt és hazahozott. Ennyi. Más kérdés?
- A parkon át, jöttél vagy a hosszabbik úton?
- A parkon át – feleltem türelmetlenül. – Csak úgy megjegyzem, hogy pár hét és tizennyolc leszek. Felnőtt. Minek ütöd bele az orrod a dolgaimba?
- Nem láttál valami szokatlant? – folytatta zavartalanul. Egyre mérgesebb lettem.
- Nem. Mi ez? Valami kihallgatás? – kérdeztem ingerülten.
- Olyasmi – felelte őszintén, mire meghökkentem. Mi a fene? – Arielle… nézd… ígérd meg, hogy nyugton maradsz, bármit is mondok.
- Jó – adtam be a derekam kelletlenül.
- Péntek éjjel megtalálták, a barátnőd, Isabel holttestét abban a parkban – felelte Nick óvatosan.
A döbbenet és a sokk elemi erővel öntött el. Percekig csak tátogtam, keresve a szavakat. Aztán néhány alattomos könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.
- Mi történt? – kérdeztem kiszáradt torokkal, és magam elé idéztem Isa arcát. Ahogy nevetett. Ahogy trécselt. Ahogy táncolt. Ahogy erőt öntött belém régebben.
- Nem tudni. Ezért kérdezem, hogy hátha láttál valamit…
- Tessék? – csattantam fel. – Gondolod, ha láttam volna őt, akkor nem mondanám el a zsaruknak?
Nem válaszolt, és én megvilágosodtam.
- Vagy azt gondolod, hogy én tettem vele valamit – fejeztem be csendesen. A döbbenet és a fájdalom váratlanul öntött el.
- Arielle… nézd… én… - kereste a szavakat, de nem mert rám nézni. – Tudom, hogy nem vagyok a legjobb testvér, és magadra hagytalak, mikor szükséged lett volna rám, a szüleink halála után… tudom, hogy milyen nehéz feldolgozni…
- Te tényleg ennyire utálsz vagy csak ekkora idióta vagy? – sziszegtem, majd felpattantam. Az éjjeli szekrényemen található gyertya nagy csattanással ért földet, és darabokra törött. Még soha nem éreztem magamban ilyen dühöt. – Soha nem ölnék meg senkit. Ne te akarj lenni az első – vetettem neki dühösen, majd kiviharzottam a szobámból.
- Hova mész? – sietett utánam.
- Megyek és kitalálom, hogy mit követtem el – kiabáltam, majd bepattantam a kocsimba és elindultam Linette háza felé, hogy beszéljek vele. Az nem lehet, hogy ő is azt higgye… hogy én… képes lennék ilyesmire…
Nem lehettem én…

Első kopogtatásra ajtót nyitott, mikor megláttam, majdnem hátrahőköltem. Árnyéka volt önmagának. Szőke haja zsírosan és fénytelenül volt lófarokba kötve, szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, szemei duzzadtak és vörösek voltak. Az arca sápadt volt és hangosan hirdette a smink minden hiányát. Ráadásul egy bő pólót és egy farmert viselt. Alig ismertem Linre.
- Mit keresel itt? – kérdezte barátságtalanul. Meglepett. Ő is azt hiszi…?
- Mi történt Isabellel? – tértem a lényegre kétségbeesetten. Hallani akartam mindent, ami vele kapcsolatos, és egyben bizonyítani akartam, hogy nem én voltam.
- Nagyon is tudod – felelte. – tessék… – nyújtott felém egy megviselt újságot. Könnycseppek tarkították, de azért olvasható volt.

„Holtan találták Isabel Kenzingtont!
Death Valley városában szörnyű gyilkosság történt október huszonharmadika hajnalán. Brutálisan meggyilkolták a Death Valley High School diákját – Isabel Kenzington (18) – és a holttestére egy belvárosi parkban találtak rá másnap délelőtt. Még soha nem volt példa ilyenre az elmúlt évtizedek alatt. A halál okáról még nem tudunk pontos információval szolgálni, de annyi bizonyos, hogy az áldozat nyakát feltépték, feltehetőleg egy tűsarkú cipő sarkával. De ez még vitatott, ugyanis az áldozat nyakán található harapásnyomok nem erre utalnak…”

Sápadtan olvastam végig a sorokat, és közben akaratlanul is végigsimítottam a nyakamon. Linette összehúzott szemekkel figyelt.
- Megtámadtak téged aznap éjjel? – kérdezte.
- Nem – feleltem összezavarodva.
- Miért tetted, Arielle? – kérdezte fájdalmas arccal. – Nem foglak beárulni a zsaruknak, pedig megérdemelnéd.
- Miről beszélsz? Nem én tettem – ellenkeztem. „Egy tűsarkú cipő sarkával…” – Hogyan lehetne valakinek elvágni a nyakát egy cipővel?
- Ezt te bizonyára jobban tudod.
- És szerinted meg is haraptam, vagy mi a fene? – csattantam fel. – Mindjárt előugranak a tűhegyes fogaim és téged is megharaplak, vagy mi? Azt hittem, hogy már kinőttél a vámpírokból…
- Ne gyere vámpírokkal, senki nem hisz bennük. Nem léteznek. Te voltál. Nem foglak elárulni, Nick megkért rá.
- Nick? – hebegtem meglepetten.
- Beszéltünk. Tőle tudtam meg, hogy milyen állapotban értél haza. Nem foghatod az alkoholra, mert én tudom a legjobban, hogy mikor elindultál innen színjózan voltál.
- És ha mégis megártott? Nem találok más magyarázatot.
- Én se, mivel mindent tagadsz. Hiba volt barátkoznunk veled, Arielle. Isabel beszélt rá, hogy barátkozzunk össze szegény kis árvával, akkor még nem gondolta, hogy ez majd a halálába kerül. Még a régi barátnődnél, Emmánál is szánalmasabb voltál, viszont könnyebb volt átalakítanunk. Neki vannak elvei, neked még azok se voltak. Tudod, milyen jót nevettünk, mikor megaláztad a kis Emmácskát? Pedig ő elszántan hitt benne, hogy te nem lettél ilyen szemét, és majd bocsánatot kérsz tőle. De ne aggódj, méltón bosszút álltál. Én elvettem tőled Emmát, te elvetted tőlem Isabelt. Gratulálok. És tudod mit? Csak azért nem jelentelek fel, mert az első adandó alkalommal én vágom át valamivel a csinos kis nyakadat – sziszegte, majd az orromra csapta az ajtót. Én pedig percekig sokkos állapotban voltam a hallottaktól.