8. fejezet: Az oroszlán barlangjában

Az elkövetkezendő napokban réveteg tekintettel figyeltem a körülöttem lévő világot. Minden éjjel azon törtem a fejem, hogy mi történhetett azon az éjjelen, és hogy miért nem láttam Isabelt. Az is szöget ütött a fejembe, hogy nem szoktam én csakúgy elájulni. Az elmúlt hetekben pedig nem ez volt az első alkalom. Ráadásul Nate nem jött a héten suliba, Darren sem bukkant fel. Pedig rengeteg kérdésem lett volna Nate felé, de telefonszámát senki nem tudta, így várnom kellett. Senki nem tudott róla semmit. Fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedtem vele múltkor a kocsiba, túl homályos volt minden. Valami történt velem. De mi? Gyilkos lennék? Én öltem meg? De akkor miért nem emlékszem? Lehet, hogy megőrültem.
Linette levegőnek nézett, és ha tehette direkt véletlenül nekem ütközött, és szabadkozni kezdett, hogy nem vett észre. Ez persze mindenkinek feltűnt, és pletykák ezrei indultak útnak. Az a tény, hogy minden szó nélkül tűröm Lin megaláztató viselkedését, másokat is felbátorított. De szerencsére bevált a rájuk vetett gyilkos tekintetem.

- Minden rendben? – állt meg a padom mellett Emma, és meglepetten néztem fel rá. Hónapok óta nem volt hajlandó beszélni velem. Nem tudtam, hogy hogyan kéne vele viselkednem, vagy hogy mit mondhatnék. Kábának éreztem a testemet és az agyamat. – Ary…
- A nevem Arielle – csattantam fel gondolkodás nélkül, mire Emma szemöldöke ráncba szaladt. – Csaknem érdekel? Pletyka kéne? – kérdeztem meggondolatlanul, és most valahogy nem éreztem jól magam a bunkóságomtól. Nem szabadott volna ilyen durva hangsúllyal neki támadnom. Ő semmiről sem tehetett, bár… magamra hagyott.
- Veled kapcsolatban? – nézett rám megvetően, és a korábbi barátságos arca megkeményedett. Most már nyoma sem volt kedvességnek. – Csak udvariassági kérdés volt – magyarázta, majd leült a saját helyére. Elszégyelltem magam. Megpróbált normális lenni velem, én pedig…
Emma – formáltam a szavakat, de nem jött ki hang a torkomon. A büszkeségem nem engedte, hogy bármit is tegyek. Túlságosan makacs voltam, és többet Emma sem fog kedvességet mutatni felém.
Isabel különös halála nem hagyott nyugodni és nem tudtam, hogy mitévő lehetek. Tudni akartam, hogy mi történt. Mikor kicsengettek, az osztályfőnök után siettem.
- Tanárnő! – szólítottam meg, és megpróbáltam minél tiszteletteljesebb és minél udvariasabb hangot megütni. – Elnézést, hogy zavarom, én csak Nate padtársa vagyok… és gondoltam, hogy megadná a lakcímét, el tudnám neki mondani, hogy mit vettünk az utóbbi pár napban.
- Miss Morrison, pont maga? – kérdezte ő cinikusan. – Be se jár az óráimra.
- Gyengélkedtem – hazudtam.
- Akkor miért nem hozott orvosi igazolást?
- Nem szeretek orvoshoz járni – vontam meg a vállam. Ez tulajdonképpen igaz volt.
- Értem. Viszont a diákok személyes adatai titkosak, így nem tudok segíteni – utasított el. Pedig nekem kellett a cím, válaszokat akartam.
- Kérem… Nate nagyon komolyan veszi a tanulmányait, és ez az utolsó évünk. Nem szeretném, ha lemaradna. Kérem!
Sóhajtott.
- Rendben, most az egyszer. De nem én adtam meg, rendben? – mosolyodott el. Talán tényleg elhitte, hogy Nate tanulásvágya érdekel. – Jöjjön utánam.

Megint lógtam, semmi kedvem nem volt a testnevelés órához. Így inkább beültem a kocsimba és elindultam a megadott cím felé. Közben az ölemben tartott térképet figyeltem, hogy odataláljak. Nate minden bizonnyal jó néhány kilométerre lakott a várostól, ugyanis ismeretlen utakon haladtam az erdő szélén. Bekapcsoltam a rádióm és közben jól ismert slágereket énekeltem. Mindig így tettem, ha hosszabb ideig vezetnem kellett. Igazából utáltam vezetni, de muszáj volt elmennem hozzá. Ő talán látott valamit, és az akkori állapotomról is tudna beszámolót nyújtani. Szükségem volt a segítségére, nem tudtam abban a tudatban élni, hogy Lin és Nick gyilkosnak hitt. Persze a bátyámmal azóta sem beszéltem, pedig ő kitartóan próbálkozott. Egyszer még a pszichiáter lehetőségét is felvetette, mire olyan erővel csaptam rá az ajtót, hogy percekig visszhangzott az emelet, és ő pedig hátraesett a lendülettől. Kár, hogy nem közvetlenül a lépcső mellett van a szobám…

Az erdő mellett aztán végül megláttam egy hatalmas családi házat. Olyan volt, mint egy kisebb palota, és én csak meglepetten álltam meg előtte. Az épületet hatalmas virágokkal tarkított kert vette körbe, melyet díszes kerítés szegélyezett. A bejáratnál egy hatalmas kovácsoltas kapu állt, jelezve, hogy illetékteleneknek nem ajánlott a bejutás. Minden olyan pompás volt, ámde kísérteties. Mint egy szellemkastély a filmekben. Már csak denevérek hiányoztak, és néhány ijesztő hang. De minden csendes volt, csak a fák suhogtak. Minden túlságosan békés volt. A madarak sem csiripeltek, sőt ami azt illeti egyet sem láttam. Pedig október végén még szoktam látni néhányat.
Az házat belülről sötét függönyökkel védték a kíváncsi szemek elől. Csak most döbbentem rá, hogy milyen keveset tudok a körülöttem lévő emberekről. Pedig Nate már egy hete a padtársam, és régen ismertük egymást. Na igen, életem legnagyobb döbbenete, hogy hogyan lehetett abból a gyökér Nathanielből ez a kiakasztóan szexi Nate. A mai napig nem tudom felfogni.

A kapuhoz sétáltam, és legnagyobb meglepetésemre, mikor lenyomtam a kilincset, a kapu feltárult. Érdeklődve néztem körbe, és elindultam egy kis kövezett úton a bejárati ajtó felé. Talán nem szabadna csakígy bejönnöm, de csengőt sehol sem láttam. Egyenesen a faajtó felé indultam, és hiába kerestem, itt sem találtam csengőt, így kopognom kellett.
Semmi.
Talán nincs itthon, de hát hol lehet? Olyan lesajnálóan beszélt a lógásról, hogy nem nézném ki belőle. Aztán hirtelen elszégyelltem magam. Mi van, ha éppen egy lánnyal van, én pedig csak így szó nélkül ideállítok? Én kiakadnék, ha a pasim házánál egy szőke csaj állna, csőnadrágban, magassarkúban, és egy szexi bőrkabátban. Remélem, hogy nem zavarok meg semmit…. De valahogy nem éreztem kedvet ahhoz, hogy elmenjek innen. Feleslegesen autóztam volna ennyit? Még egy éjjel kétségek között? Nem, azt nem. Ő az egyetlen, aki felelhet a kérdéseimre, és talán még a hétfő estéről is kifaggathatom.

Hátha otthon van, csak alszik. Talán van másik bejárat. Elkezdtem körbejárni a házat a kerten keresztül. Különös, hogy ősz révén ennyire szépek itt a virágok, és hogy még ilyenkor is érezni az édes virágillatot. Én nem tudnék mondjuk ilyen elszigetelt helyen lakni, mindenhez autózniuk kell. Sehol egy kellemetlen szomszéd, vagy egy sarki kisbolt… Hogy lehet itt élni? A szülei miért hozták őt ide? Hiszen régebben sokkal kisebb házban éltek. Nagyon meggazdagodhattak az elmúlt három évben, talán ennek köszönhető a fiuk nagy átváltozása is.

Hirtelen egy sikolyt hallottam, majd aztán meg is pillantottam valami igazán hátborzongató jelenetet. A lábam a földbe gyökerezett, a bőrömön végig futott a hideg, és valami különös de ja vu érzésem támadt. Mintha átéltem volna ilyesmit. Két alak állt a kert végében, egy nő és egy férfi. A férfi a nő testét tartotta és a száját a nyakára tapasztotta. Megéreztem a levegőben a vér fémes illatát, és a néma iszonyat az arcomra fagyott. A nő vonaglott a férfi kezei között, és elhaló sikolyokat hallatott. De ezek nem a kéj vagy az öröm hangjai voltak, én felismertem volna az ilyet. Nem… ez a halálfélelem és a rettegés volt.
Aztán a férfi felkapta a fejét, és mielőtt szemügyre vettem volna a vonásait, rohanni kezdtem. Ugyanis az ajkai vérben fürödtek, és két hosszú szemfog villant rám. Nem tudtam gondolkodni, csak esztelenül rohantam, hogy minél előbb elérjem a kocsimat és minél messzebb legyek ettől a helytől… Csak erre vágytam per pillanat.

Éreztem a testem minden porcikájában a rettegést és a félelmet. Az arcomat könnyek csípték a hideg szélben, és azzal sem törődtem, hogy a farmerem bánja a növényeken való durva áthaladást. Még jó, hogy most az egyszer a kisebbik sarkú cipőmben jöttem, de ebben is borzalmas volt futni.
Lelassított, így inkább lerúgtam és száguldottam tovább. Valami keménynek ütköztem, és a földre zuhantam. A véres arcú férfi állt előttem, akárcsak egy szikla. A szívem hevesen dobogott és felsikítottam. Rettegtem ettől az alaktól, és szinte lepergett előttem az egész életem.
Most fogok meghalni…
Felém hajolt, és a fogait a nyakamba vájta. Kétségbeesetten ordítottam segítségért, de szánalmasan egyedül voltam. És egyre gyorsabban szivárgott ki belőlem az élet….

Puha ágyban ébredtem, mindenem tompán sajgott. A nyakam borzalmasan fájt, és nem tudtam felidézni hirtelen, hogy hol vagyok. Azt egyből tudtam, hogy ez nem az én ágyam. Ahhoz túl kényelmes volt…
- Nate – motyogtam, még számomra is ismeretlen okból. Csak azt tudtam, hogy fájt mindenem és hogy őt kerestem. Mit nem adnék azért a szépséges kék tekintetért…
- Elutazott – harsant fel egy hideg, fagyos hang, és ijedten pattantak fel a szemeim. Egy férfi ült az ágyam mellett, újságot olvasott, de közben engem figyelt. Furcsán ismerősek voltak a vonásai, mégis ösztönösen félni kezdtem.
- Ki maga? – kérdeztem szánalmasan vékony hangon, miközben a nyakamhoz kaptam. A kezem véres maradt. Iszonyattal szemléltem a valóságot. Bár magamban azt kívántam, hogy bárcsak rémálom lenne ez az egész.
- Nem ismersz meg, Ary? – kérdezte vérfagyasztó nevetéssel, én pedig majdnem felkiáltottam. De mégsem. Csak meredtem rá, és percekig képtelen voltam szavakba foglalni a gondolataimat.
- Rick? – szinte sikoltottam a nevet. Az agyam lázasan zakatolni kezdett, és szomjaztam a válaszokra, miközben borzalmasan féltem. Csak ő és a szüleim hívtak így egykor. Ezért nem hagytam ezt senkinek.
- Bizony angyalom, onnan folytatjuk, ahol pár éve abbahagytuk – vigyorgott rám.
- Te megőrültél – sikoltottam, majd felpattantam és az ajtó felé rohantam. De két erős, hideg kar állított meg és szorított meg vadállatias durvasággal.
És akkor már tudtam.
Fogoly vagyok, és azt tesz velem, amit csak akar…
- Amúgy boldog szülinapot! – közölte nevetve, és most tudatosult bennem, hogy megfeledkeztem a saját szülinapomról. Ezek szerint megint átaludtam egy napot. Tisztaszégyen, tekintve, hogy évek óta vártam ezt a napot. Hát… nem éppen így terveztem.