6. fejezet: Ártatlan hétköznapok

Egy rövid és egy kicsit unalmas fejezet, aztán a következőben beindulnak az események :)

Az este további része kellemesen telt, nem került szóba se Nate, se az iménti incidens. Remekül éreztem magam Darren társaságában, lehengerlő volt. A többiek már korábban hazamentek, ugyanis engem ő fuvarozott haza. A kocsija megdöbbentett, ugyanis egy igazi Alfa Romeo állt előttem, luxus kivitelben. Ezek szerint van mit a tejbe aprítania, tele lehet pénzzel. Még mindig nem tudtam róla sok mindent, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Majd mesél magáról ha akar, én nem fogom faggatni.
- Megérkeztünk – állt meg a házunk előtt, és gyönyörű szemeivel rám nézett. A tekintete a lelkemig hatolt, elkápráztatott és elbódított. Nem találtam szavakat, erre nem lehetett.
- Most megfoglak csókolni – suttogta, majd birtokba vette az ajkaimat. Nem ellenkeztem. Földöntúli bizsergés és extázis öntött el, még soha nem éreztem ilyet. Az ajkai finomak és puhák voltak, és úgy éreztem, hogy menten felrobbanok a csodálatos érzelmektől. Odaadóan simultam a karjaiba, akárcsak egy szeretetre vágyó kiscica. Megcsókolta a nyakamat és én elvesztem a mámor bódító pillanatában.

- Arielle? – szólongatott lágyan, és kezdtem visszatérni az öröm okozta kábulatból. Felnéztem, de a tekintetében újra elvesztem. Akartam őt. Vadul csókolgatni kezdtem az ajkait, a nyakát majd a mellkasát, egészen míg el nem tolt magától mosolyogva.
- Ideje menned, Arielle – suttogta, majd egy lágy csókot hintett forró ajkaimra, és kiszállt a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem. Nem kaptam búcsúcsókot, csak egy lágy ölelést, majd visszaszállt a vezetőülésre és elhajtott az éjszakában. Szomorúan néztem utána, és fájó űrt éreztem a mellkasomban. De aztán… a hideg levegő kitisztította a fejem és Nate fájdalmas tekintete jelent meg a szemem előtt. Valahol a lelkem mélyén inkább őt csókolgattam volna Darren helyett, és rosszul érintett az a szomorú kétségbeesettség, ahogyan azt suttogta: Légy óvatos!

Vajon, mitől féltett? Egyáltalán miért féltett? Mi okom lenne óvatosságra, mikor minden a legnagyobb rendben? Darren tökéletes úriember, soha nem bántana, vagy használna ki. Hisz az előbb ő maga állított le. Talán csak egy rokonharc közepébe csöppentem. Ki gondolta volna, hogy Darren és Nate unokatestvérek?

Sóhajtva indultam el a ház felé, és meglepetten vettem észre, hogy ég a villany, pedig már éjfél is elmúlt. Nick nem szokott sokáig fennmaradni, hisz komolyan vette az egyetemi tanulmányait, és nem akart rontani esetleges kialvatlanság miatt. Talán néha túl komolyan vette az életet, vagy talán túl hamar kellett felnőttnek lennie.
Mikor a kulcsomat a zárba helyeztem egy fiatal lány kacagása ütötte meg a fülem. Meglepetten húztam fel a szemöldökömet, és benyitottam. Hát a látvány az sokkolt. Nick egy lányt csókolt éppen vad élvezettel és mindketten elég hiányos öltözetben voltak. A ruháik szanaszét hevertek szétszórva a lakásban, például a csaj pulcsija a csilláron lógott. El akartam menni mellettük, hogy ne zavarjak meg semmit, de elállták az utat az emelet felé, így karba tett kézzel megálltam mellettük és megszólaltam.
- Odébb mennétek? – kérdeztem egy kicsit gúnyosan, képtelen voltam visszafogni magam. Mind a ketten ijedten és zavarban kapták fel a fejüket, bár Nicket nem igazán hozta zavarba a jelenlétem.
- Mit akarsz, húgi? – kérdezte bosszúsan. Talán nem tetszett neki, hogy megzavartam.
- Feljutni talán a szobámba – feleltem, majd a lány arcára tévedt a tekintetem. Elszörnyedve kiáltottam fel. – Te jó ég, Nick! Mond, hogy ez a szomszéd kislány és nem a szeretőd! Mióta rontasz meg kislányokat?
- Tessék? – visította magas hangon a lány, én olyan tizennégynek tippelném. Nyolc év korkülönbség, nem rossz.
- Arielle, néha gondolkodhatnál, mielőtt tahó módon megszólalsz. Evelyn húszéves, egy egyetemre járunk… és most takarodj innen – sziszegte mérgesen, és nyugtatgatni kezdte a lányka sértett büszkeségét. Hitetlenkedve trappoltam fel az emeletre. Ez a csaj húszéves? Mik vannak…


Teltek a napok, délelőtt a suliban unatkoztam, a délutánokat Darren társaságában töltöttem. Egyre jobban elkápráztatott, és egyre több időt töltöttünk együtt. Rengeteget sétáltunk a parkban, este különböző éttermekben vacsoráztunk, moziba jártunk és mindennap ő vitt haza és reggel ő vitt suliba.
Ellenben Nate nem jött suliba, hétfő este óta nem is láttam. Darren azt mondta, hogy családi ügyben elutazott a városból, de nem tudja, hogy mikor jön haza. Tulajdonképpen ez volt a rengeteg kérdés egyike, amire hajlandó volt válaszolni. Többnyire csak rólam beszélgettünk, szinte már mindent elmondtam neki magamról, de kezdett megőrjíteni a titokzatossága.
- Nincs mit mondanom magamról, Arielle. Unalmas egyszerű életem van, hatalmas vagyont örököltem, ebből tartom fent magam. Nem dolgozom – csak ennyit mondott. Darren Richo számomra maga volt a megtestesült rejtély. Lin és Isabel nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Lin féltékeny volt, Isa pedig úgy gondolta, hogy Nate kirohanásának van valami oka, és nem bízott Darrenben. De én bíztam. Utoljára talán az első barátomban, Rickben bíztam ennyire. Remélem, hogy nem ugyanúgy fog végződni a dolog. Rick életem legnagyobb csalódása volt.

- Lin, megnézünk ma délután egy filmet? – fordultam a barátnőm felé az egyik szünetben. Tulajdonképpen ezt békülés félének szántam, hogy ne érezze úgy, hogy elhanyagolom.
- Hogyhogy? Darren nem ér rá? – húzta fel a szemöldökét és a táskájába kezdte pakolni a könyveket. Nem mintha nem tűnt volna fel neki, hogy ma a saját kocsimmal jöttem.
- Darren elutazott, de nem ez a lényeg… - Tegnap este köszönt el, nem mondta meg, hogy hova megy, miért megy és mikor jön vissza. De éreztem, hogy ennek köze van Nate-hez, és titokban aggódni kezdtem érte. Még soha nem aggódtam senkiért, ijesztő. Legalábbis négy éve nem.
- Ha nincs ló, jó a szamár is, nemde? Amúgy nézhetünk valamit, nálunk jó lesz?
- Persze – mosolyogtam rá, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzését. Tudtam, hogy ez nem rosszindulat, csak egyszerűen Linette ilyen. – Isa? – fordultam a barátnőm felé, aki éppen az egyik végzős srácot bámulta, de a hangomra felém kapta a fejét.
- Hm?
- Jössz délután Linhez filmet nézni? – kérdeztem nevetve, vicces volt, hogy az a srác így szavak nélkül is ennyire elkápráztatja. Amúgy azzal a két sráccal nem lett semmi, mármint Zach-kel és Eddy-vel. Állítólag gyökerek voltak - a barátnőim szerint - és végig unták az estét. Hát… én jobban jártam.
- Ma nem jó, sajnálom. Majd máskor. Most megyek biológiára, sziasztok! – kapta fel a könyvét és elsietett. Felhúzott szemöldökkel néztem utána, majd megvontam a vállam.
- Akkor ketten. Mit nézünk?
- Majd keresünk valamit a gépemen – felelte vidáman. – Valami jó kis horror film kéne…
- Ne már… tudod, hogy utálom – nyafogtam, mire játékosan meglökött. Felnevettem.
- Jó… akkor csak egy félig horror? Tegnap töltöttem le a „Tudom, ki ölt meg”-et, az jó lesz? Lindsay Lohan játszik benne, nem lehet olyan durva.
- Rendben – adtam meg magam egy sóhaj kísérete mellett, és elindultunk a matek terem felé. Végre volt könyvem is, pár napja végre eljutottam a könyves boltba.

- Hát… ez érdekes volt – szólaltam meg, mikor vége lett a filmnek. Még mindig láttam a szemem előtt, ahogy az őrült pasi házában ott lógnak egyenként felakasztva az áldozatok levágott lábai.
- Nekem tetszett – vonta meg a vállát Lin. – Bár egy kicsit elvont, és fura. A fűrész sokkal durvább.
- Tudom, ez amolyan csak félig horror film volt – értettem vele egyet. Aztán az órámra néztem, este tizet mutatott. Nicknek megígértem, hogy kivételesen tizenegy előtt érek haza, és most nem kocsival jöttem. Mire gyalog hazaérek legalább félóra, ha nem több.
- Ideje indulnom – álltam fel a kanapéról, és felvettem a kabátomat. Nemrég vettem ezt a darabot, inkább őszi volt, nem téli, de már egyre hűvösebb volt, nem volt elég a pulcsi.
- Oké, kikísérlek – mosolygott rám, majd elindultunk a földszintre. – Biztos, hogy ne vigyelek el?
- Tuti, egy kicsit legalább kiszellőztetem a fejem. Köszi a délutánt, szia!
- Szia! – köszönt el, majd becsukódott mögötte az ajtó, én pedig elindultam egyedül a sötétben hazafelé. Akkor még nem sejtettem, hogy óriási hibát követek el.