- Tudod, kicsim… Maga voltál a csoda számunkra – mesélte édesanyám lágy csilingelő hangon, nagyjából ötéves lehettem. Éppen befejezte az aznapi esti mesét, de én nem voltam hajlandó aludni. Nem voltam már kislány, mégis az esti mesélés egyfajta hagyomány volt nálunk. Ilyenkor mindig odabújhattam anyához, és hagytam, hogy szeressen. Csak jó volt érezni, ahogy gondos anyai szeretettel simogatja a hajam, ahogy védelmezve magához ölel, hogy megvédjen a világ minden gondjától, bajától.
- Miért? – kérdeztem csodálkozva, közben pedig ásítottam egyet. Nagy kék szemeimmel felnéztem rá, és úgy néztem rá, mint egy angyalra. Neki is szőke haja és kék szeme volt, akárcsak nekem. De ő maga volt a szeretet és jóság, vagy legalábbis én annak láttam. Akkor még valami különös párhuzamos világban éltem. Minden tökéletesnek tűnt, talán az is volt. Igaz lenne, hogyha nem látod a hibákat, akkor azok nincsenek is? Nem tudom.
- Mikor Nick megszületett nagyon boldog voltam, de szerettem volna egy kislányt. Két évig sikertelenül próbálkoztunk, és olyan nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy újra terhes vagyok. Aztán majdnem meghaltál, mikor megszülettél. Rettegtem attól, hogy elveszítelek, mielőtt még igazán a gyermekem lehetnél. Aztán felsírtál, és rám néztél. Mint egy angyal.
- Ugyan – nevettem fel elpirulva. Már akkor sem illett rám az angyaljelző.
- Ezért neveztelek el Arielle-nek, mert olyan különös varázslatos hangzása van. Különleges vagy kicsim, ezt sose feledd. És bármi történjék is veled az életben, még ha majd eljön az a nap is, amikor már nem fogsz látni engem… én akkor is veled leszek – nézett rám mosolyogva, majd megfogta a kezem, és a szívemre tette. – Mindig odabent leszek, még ha nem is látsz. Jegyezd meg jól, amíg csak csillag ragyog az égen, addig, amíg reggelente felkel a nap, és amíg még létezik az emberi szív, én ott leszek, és te soha sem leszel egyedül. Soha. Mindig melletted leszek. Szeretlek, kicsim – nyomott puszit a homlokomra könnyes szemmel. Értetlenül néztem rá. Nem értettem ezt a váratlan érzelemnyilvánítást, de a meghatódottság nekem is könnyet csalt a szemem sarkára.
- Én is szeretlek, anyu.
***
- Add vissza a babámat! – hisztiztem hatévesen, és dühösen dobbantottam egyet a bátyám előtt. Gúnyosan nevetve állt előttem, a magasba tartva a kedvenc babámat. Nyújtózkodtam, de nem értem el. Öt perc féktelen kínlódás után ő egyre jobban érezte magát, én pedig sírni kezdtem. Apa meghallotta a dolgozószobájából a zajokat és odasietett hozzánk.
- Hé, hé! Mit csináltok? – kérdezte dorgáló kedvességgel. Hüppögve panaszoltam el neki a problémámat, mire szigorúan Nickre nézett, és nemhogy a bátyám, de még én is kacagni kezdtem. Apu nem tudott csúnyán nézni, inkább olyan volt, mint egy durcás medve.
- Nick, add neki vissza a babáját, nem szép dolog elvenni – szólalt meg komolynak szánt hangon, de a szája szegletében mosoly bujkált. Sosem értettem, hogy Nick miért nem lett olyan, mint apa. Mind a ketten vékonyak voltak, inkább anya külsejét örököltük. Bár Nick örökölte apu barna haját, és barátságos őzike szemeit. Régen talán még a kedvessége is megvolt, és sok mindent csináltunk együtt.
Nick rám nézett, megvonta a vállát, és felém nyújtotta a babámat. Majd mintha csak most venné észre a könnyektől maszatos arcomat, kedves hangon megszólalt.
- Ne sírj, te kis buta. Úgyis visszaadom mindig – mondta, majd megölelt. Annyira meglepődtem, hogy nem ellenkeztem. És jól esett. Utána egész délután játszottunk. Életem egyik legszebb délutánja volt, és rengeteget nevettünk. Apu az ablak üvegén át figyelt minket mosolyogva, és a nevetésem csakúgy zengett a levegőben.
***
- Ary! Ary! Ébredj! – rázogatott egy halk hang finoman. Álmosan nyitottam ki a szememet, de a sötétben épphogy csak kivettem a bátyám körvonalait.
- Mit akarsz? – kérdeztem álmosan.
- Csss… halkabban – tette a mutatóujját a szájára. Úgy kémlelt körbe, mint aki tilosban jár, majd halkan hadarni kezdett. – Emlékszel? Tegnap azt mondtam, hogy nem is tudsz papás-mamást játszani, és hogy a felnőttek nem így játsszák.
- Igen – hümmögtem durcásan. Emlékeztem, hogy mennyire megsértett, és utána hosszú percekig itattam az egereket.
- Megmutatom, hogy hogyan csinálják a felnőttek – suttogta, majd a kezem után nyúlt és húzni kezdett. Kíváncsian követtem, akkor voltam hétéves. Csendben haladtunk a szüleink szobája felé, ahonnan halvány világítás fénye szűrődött ki. Óvatosan követtem Nicket, nem akartam elrontani a játékot, mert nem tudtam, hogy honnan indul. Megálltunk a szoba egyik oldala mellett, a nappali felől. Nick halkan elhúzott egy széket, és egy néhány centiméteres lyukat pillantottam meg.
- Nézz bele oda - mutatott a lyukra. – Anyu és apu éppen papás-mamást játszanak odabent, de ne zavard meg őket. Bár talán jobb lenne, hátha lesz még egy olyan nyafogós húgom, mint te.
- Hm? – kérdeztem értetlenül, miközben a falhoz térdeltem. Furcsa hangok ütötték meg a fülem. Nyögések, sóhajok és más egyéb különös zajok. Nyeltem egyet. Már nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt-e követni Nicket. De túl kíváncsi voltam, ahhoz, hogy visszaforduljak.
A szobában néhány gyertya lángja pislákolt, anyu és apu furcsa pózban feküdtek egymáson az ágyon. Apu anyun feküdt, és mindketten meztelenek voltak. Apu mozgása a lovaglókra emlékeztetett. Megdöbbenve figyeltem őket, nem éppen így képzeltem ezt a játékot. Apu anyu nyakát csókolgatta, majd hirtelen anyu mellé feküdt, és helyzetet váltottak. Anyu került felülre. Én hirtelen megcsúsztam és beütöttem a fejem a szekrény sarkába. Hangosan felkiáltottam fájdalmamban, és eltűnt előlem a kép. Nick szitkozódva futott el a szobája felé, én meg a fejemet dörzsöltem. Aztán kezdtem kapizsgálni, hogy mit láttam odabent. Zavaromban elvörösödtem.
Világosság öntötte el a nappalit, és a szüleim siettek felém. Fürdőköpeny volt rajtuk, de elvörösödtem a látottaktól. Nem tudtam a szemükbe nézni, zavartan kacarászni kezdtem. Anyu aggódva térdelt elém.
- Jól vagy kicsim? Miért nem alszol? Mit csinálsz itt? – kérdezte aggodalmasan és magához ölelt. – Nagyon megütötted magad?
- Én… én… - hebegtem zavartan, majd anyu halkan felkiáltott. Észrevette a nyílást a falon, és elsápadva nézett fel apura, akiből vörös arccal robbant ki a nevetés. Anyu viszont olyan fehér volt, mint a fal.
- Mit láttál?
- Én… csak… azt, hogy játszotok – magyaráztam zavartan. Úgy éreztem magam, mint akit tetten értek. Ostobán elárultam magam. – Papás-mamást, és lovagoltok. Semmi mást. Nick ébresztett fel…
Nick két teljes hétig szobafogságban volt, és szóba se állt velem. A szüleim pedig furcsán viselkedtek velem, de később csak nevettek. Amikor évekkel később megláttam a falon azt a részt, láttam, hogy eltűnt a nyílás…
***
Egy Csiga-biga bébi, sokkal gyorsabb Nálad,
Hogy lehet így élni, Mr. Lustaság.
Egy Csiga-biga bébi hozzád képest vágtat,
Hányszor kell még kérni, hogy mozdulj végre már…
Ébresztő! Indulás! Vár a törpkirándulás…
Vidáman dudorászva hecceltem a bátyámat, ugyanis már csak rá kellett várni. Mikor megkérdeztem aput, hogy miért mennek el ketten a bokorba, azt mondta, hogy hívja őket a természet. Anyuval addig leültünk a farönkre, és csokorba rendezgette az eddig szedett virágokat.
Ha jól emlékszem éppen az erdőben kirándultunk, Nick tizenkettedik születésnapján. Izgatottan vártam ezt a napot, imádtam a családi sétákat. Ilyenkor beültünk mind a négyen az autóba és a legközelebbi erdő mellé hajtottunk, majd egész nap túráztunk és nevetgéltünk. Apu vicces történeteket mesélt, mi pedig Nickkel egymást piszkáltuk, lökdösődtünk, stb.
- Ary, ne hecceld a bátyádat – dorgált meg anyu kedvesen. Már nem él bennem élénken a nap, de nagyon jó volt. Évekkel később is emlékszem arra, hogy Nick mérgesen ront ki a bokorból, és rám veti magát, és halálra próbál csikizni. Én pedig visítozó nevetéssel próbáltam kiszabadulni a szorításából. Élénken él bennem a rémtörténet, amit apa mesélt a tábortűz pislákoló fénye mellett. Úgy reszkettem a félelemtől, mint a nyárfalevél és a bátyámhoz bújtam félelmemben. Legnagyobb meglepetésemre nem lökött el magától.
- Ne félj, húgi, ez csak mese. És itt van a nagy és erős bátyád, aki mindig vigyáz rád – suttogta halkan büszke vigyorral az arcán, és megütögette a mellkasát, úgy ahogy a filmekben a majmok szokták, vagy ahogy manapság a férfiak. De ezt a mondatot soha nem felejtem el, talán mert még mindig reménykedem a menekülésben. Sokáig hittem benne, hogy tényleg így van, és jöhet bármi, Nick majd megvéd… Kár, hogy nem így történt.
***
Mosolyogva feküdtem összekuporodva a sarokban. Meztelen voltam, csak egy vékony pokróc volt a testemre terítve, és szörnyen fáztam. Remegve merültem el az emlékezésben, és könnyeimmel küzdve idéztem fel a boldog perceket. Ami elmúlt, soha nem jön vissza már… de olyan furcsa érzés kapaszkodni belé. Már tudom, hogy mitől fosztottam meg magam négy éven át. Most legalább tényleg olyan, mintha velem lennének. És nemsokára tényleg velük leszek.
- Arielle? – hallottam egy hangot hirtelen. Ismerős volt, mégis idegen. Nem tudtam fókuszálni, csak meredtem magam elé. – Uramisten, mi történt veled? – ölelt magához két erős kar és lágyan ringatni kezdett. Erőtlen simultam a karjaiba, de nem esett jól az érintése. Nem éreztem biztonságban magam.
- Hallasz engem? Darren vagyok – suttogta lágyan, mire az agyam működésbe lépett. Megjelent előttem Darren arca, és egy kicsit megnyugodtam. Ő nem bánt, megmenekültem.
Szapora légzésem egy kicsit lecsillapodott, és felnéztem a megmentőm arcára. Aggodalmat, és gyengédséget láttam rajta, ami megmelengette a szívemet.
- Darren – suttogtam a nevét megkönnyebbültem. – Megtaláltál.
- Bizony, megvagy – mosolygott. – Csak idő kérdése volt – folytatta, majd hirtelen a mosolya valami mássá kezdett változni. Eltűntek a barátságos, lágy vonások és egy őrült tekintet jelent meg előttem.
Túl bágyadt voltam ahhoz, hogy időben felfogjam a változást. Még mindig megkönnyebbülés volt bennem, de mikor valami erőteljes kemény dolog belém hatolt, jeges félelem kerített a hatalmába.
- Rick végzett, most én jövök, hülye kis kurva – nevetett, majd a szája szegletében két éles fog tűnt elő, de nem volt időm sikítani. Éles fájdalom hasított a nyakamba, és tudtam, hogy ezúttal tényleg vége. A jól felépített világom ezer darabra hullott szét, és olyan szintű csalódás áradt szét bennem, hogy azt hittem, hogy többet már nem tudok elviselni. De igazából már vártam a halált…
Aztán végül kiszállt belőlem az élet, legalábbis úgy éreztem. Elmerültem a száguldó fekete pontok végtelen világában.
- Miért? – kérdeztem csodálkozva, közben pedig ásítottam egyet. Nagy kék szemeimmel felnéztem rá, és úgy néztem rá, mint egy angyalra. Neki is szőke haja és kék szeme volt, akárcsak nekem. De ő maga volt a szeretet és jóság, vagy legalábbis én annak láttam. Akkor még valami különös párhuzamos világban éltem. Minden tökéletesnek tűnt, talán az is volt. Igaz lenne, hogyha nem látod a hibákat, akkor azok nincsenek is? Nem tudom.
- Mikor Nick megszületett nagyon boldog voltam, de szerettem volna egy kislányt. Két évig sikertelenül próbálkoztunk, és olyan nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy újra terhes vagyok. Aztán majdnem meghaltál, mikor megszülettél. Rettegtem attól, hogy elveszítelek, mielőtt még igazán a gyermekem lehetnél. Aztán felsírtál, és rám néztél. Mint egy angyal.
- Ugyan – nevettem fel elpirulva. Már akkor sem illett rám az angyaljelző.
- Ezért neveztelek el Arielle-nek, mert olyan különös varázslatos hangzása van. Különleges vagy kicsim, ezt sose feledd. És bármi történjék is veled az életben, még ha majd eljön az a nap is, amikor már nem fogsz látni engem… én akkor is veled leszek – nézett rám mosolyogva, majd megfogta a kezem, és a szívemre tette. – Mindig odabent leszek, még ha nem is látsz. Jegyezd meg jól, amíg csak csillag ragyog az égen, addig, amíg reggelente felkel a nap, és amíg még létezik az emberi szív, én ott leszek, és te soha sem leszel egyedül. Soha. Mindig melletted leszek. Szeretlek, kicsim – nyomott puszit a homlokomra könnyes szemmel. Értetlenül néztem rá. Nem értettem ezt a váratlan érzelemnyilvánítást, de a meghatódottság nekem is könnyet csalt a szemem sarkára.
- Én is szeretlek, anyu.
- Add vissza a babámat! – hisztiztem hatévesen, és dühösen dobbantottam egyet a bátyám előtt. Gúnyosan nevetve állt előttem, a magasba tartva a kedvenc babámat. Nyújtózkodtam, de nem értem el. Öt perc féktelen kínlódás után ő egyre jobban érezte magát, én pedig sírni kezdtem. Apa meghallotta a dolgozószobájából a zajokat és odasietett hozzánk.
- Hé, hé! Mit csináltok? – kérdezte dorgáló kedvességgel. Hüppögve panaszoltam el neki a problémámat, mire szigorúan Nickre nézett, és nemhogy a bátyám, de még én is kacagni kezdtem. Apu nem tudott csúnyán nézni, inkább olyan volt, mint egy durcás medve.
- Nick, add neki vissza a babáját, nem szép dolog elvenni – szólalt meg komolynak szánt hangon, de a szája szegletében mosoly bujkált. Sosem értettem, hogy Nick miért nem lett olyan, mint apa. Mind a ketten vékonyak voltak, inkább anya külsejét örököltük. Bár Nick örökölte apu barna haját, és barátságos őzike szemeit. Régen talán még a kedvessége is megvolt, és sok mindent csináltunk együtt.
Nick rám nézett, megvonta a vállát, és felém nyújtotta a babámat. Majd mintha csak most venné észre a könnyektől maszatos arcomat, kedves hangon megszólalt.
- Ne sírj, te kis buta. Úgyis visszaadom mindig – mondta, majd megölelt. Annyira meglepődtem, hogy nem ellenkeztem. És jól esett. Utána egész délután játszottunk. Életem egyik legszebb délutánja volt, és rengeteget nevettünk. Apu az ablak üvegén át figyelt minket mosolyogva, és a nevetésem csakúgy zengett a levegőben.
- Ary! Ary! Ébredj! – rázogatott egy halk hang finoman. Álmosan nyitottam ki a szememet, de a sötétben épphogy csak kivettem a bátyám körvonalait.
- Mit akarsz? – kérdeztem álmosan.
- Csss… halkabban – tette a mutatóujját a szájára. Úgy kémlelt körbe, mint aki tilosban jár, majd halkan hadarni kezdett. – Emlékszel? Tegnap azt mondtam, hogy nem is tudsz papás-mamást játszani, és hogy a felnőttek nem így játsszák.
- Igen – hümmögtem durcásan. Emlékeztem, hogy mennyire megsértett, és utána hosszú percekig itattam az egereket.
- Megmutatom, hogy hogyan csinálják a felnőttek – suttogta, majd a kezem után nyúlt és húzni kezdett. Kíváncsian követtem, akkor voltam hétéves. Csendben haladtunk a szüleink szobája felé, ahonnan halvány világítás fénye szűrődött ki. Óvatosan követtem Nicket, nem akartam elrontani a játékot, mert nem tudtam, hogy honnan indul. Megálltunk a szoba egyik oldala mellett, a nappali felől. Nick halkan elhúzott egy széket, és egy néhány centiméteres lyukat pillantottam meg.
- Nézz bele oda - mutatott a lyukra. – Anyu és apu éppen papás-mamást játszanak odabent, de ne zavard meg őket. Bár talán jobb lenne, hátha lesz még egy olyan nyafogós húgom, mint te.
- Hm? – kérdeztem értetlenül, miközben a falhoz térdeltem. Furcsa hangok ütötték meg a fülem. Nyögések, sóhajok és más egyéb különös zajok. Nyeltem egyet. Már nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt-e követni Nicket. De túl kíváncsi voltam, ahhoz, hogy visszaforduljak.
A szobában néhány gyertya lángja pislákolt, anyu és apu furcsa pózban feküdtek egymáson az ágyon. Apu anyun feküdt, és mindketten meztelenek voltak. Apu mozgása a lovaglókra emlékeztetett. Megdöbbenve figyeltem őket, nem éppen így képzeltem ezt a játékot. Apu anyu nyakát csókolgatta, majd hirtelen anyu mellé feküdt, és helyzetet váltottak. Anyu került felülre. Én hirtelen megcsúsztam és beütöttem a fejem a szekrény sarkába. Hangosan felkiáltottam fájdalmamban, és eltűnt előlem a kép. Nick szitkozódva futott el a szobája felé, én meg a fejemet dörzsöltem. Aztán kezdtem kapizsgálni, hogy mit láttam odabent. Zavaromban elvörösödtem.
Világosság öntötte el a nappalit, és a szüleim siettek felém. Fürdőköpeny volt rajtuk, de elvörösödtem a látottaktól. Nem tudtam a szemükbe nézni, zavartan kacarászni kezdtem. Anyu aggódva térdelt elém.
- Jól vagy kicsim? Miért nem alszol? Mit csinálsz itt? – kérdezte aggodalmasan és magához ölelt. – Nagyon megütötted magad?
- Én… én… - hebegtem zavartan, majd anyu halkan felkiáltott. Észrevette a nyílást a falon, és elsápadva nézett fel apura, akiből vörös arccal robbant ki a nevetés. Anyu viszont olyan fehér volt, mint a fal.
- Mit láttál?
- Én… csak… azt, hogy játszotok – magyaráztam zavartan. Úgy éreztem magam, mint akit tetten értek. Ostobán elárultam magam. – Papás-mamást, és lovagoltok. Semmi mást. Nick ébresztett fel…
Nick két teljes hétig szobafogságban volt, és szóba se állt velem. A szüleim pedig furcsán viselkedtek velem, de később csak nevettek. Amikor évekkel később megláttam a falon azt a részt, láttam, hogy eltűnt a nyílás…
Egy Csiga-biga bébi, sokkal gyorsabb Nálad,
Hogy lehet így élni, Mr. Lustaság.
Egy Csiga-biga bébi hozzád képest vágtat,
Hányszor kell még kérni, hogy mozdulj végre már…
Ébresztő! Indulás! Vár a törpkirándulás…
Vidáman dudorászva hecceltem a bátyámat, ugyanis már csak rá kellett várni. Mikor megkérdeztem aput, hogy miért mennek el ketten a bokorba, azt mondta, hogy hívja őket a természet. Anyuval addig leültünk a farönkre, és csokorba rendezgette az eddig szedett virágokat.
Ha jól emlékszem éppen az erdőben kirándultunk, Nick tizenkettedik születésnapján. Izgatottan vártam ezt a napot, imádtam a családi sétákat. Ilyenkor beültünk mind a négyen az autóba és a legközelebbi erdő mellé hajtottunk, majd egész nap túráztunk és nevetgéltünk. Apu vicces történeteket mesélt, mi pedig Nickkel egymást piszkáltuk, lökdösődtünk, stb.
- Ary, ne hecceld a bátyádat – dorgált meg anyu kedvesen. Már nem él bennem élénken a nap, de nagyon jó volt. Évekkel később is emlékszem arra, hogy Nick mérgesen ront ki a bokorból, és rám veti magát, és halálra próbál csikizni. Én pedig visítozó nevetéssel próbáltam kiszabadulni a szorításából. Élénken él bennem a rémtörténet, amit apa mesélt a tábortűz pislákoló fénye mellett. Úgy reszkettem a félelemtől, mint a nyárfalevél és a bátyámhoz bújtam félelmemben. Legnagyobb meglepetésemre nem lökött el magától.
- Ne félj, húgi, ez csak mese. És itt van a nagy és erős bátyád, aki mindig vigyáz rád – suttogta halkan büszke vigyorral az arcán, és megütögette a mellkasát, úgy ahogy a filmekben a majmok szokták, vagy ahogy manapság a férfiak. De ezt a mondatot soha nem felejtem el, talán mert még mindig reménykedem a menekülésben. Sokáig hittem benne, hogy tényleg így van, és jöhet bármi, Nick majd megvéd… Kár, hogy nem így történt.
Mosolyogva feküdtem összekuporodva a sarokban. Meztelen voltam, csak egy vékony pokróc volt a testemre terítve, és szörnyen fáztam. Remegve merültem el az emlékezésben, és könnyeimmel küzdve idéztem fel a boldog perceket. Ami elmúlt, soha nem jön vissza már… de olyan furcsa érzés kapaszkodni belé. Már tudom, hogy mitől fosztottam meg magam négy éven át. Most legalább tényleg olyan, mintha velem lennének. És nemsokára tényleg velük leszek.
- Arielle? – hallottam egy hangot hirtelen. Ismerős volt, mégis idegen. Nem tudtam fókuszálni, csak meredtem magam elé. – Uramisten, mi történt veled? – ölelt magához két erős kar és lágyan ringatni kezdett. Erőtlen simultam a karjaiba, de nem esett jól az érintése. Nem éreztem biztonságban magam.
- Hallasz engem? Darren vagyok – suttogta lágyan, mire az agyam működésbe lépett. Megjelent előttem Darren arca, és egy kicsit megnyugodtam. Ő nem bánt, megmenekültem.
Szapora légzésem egy kicsit lecsillapodott, és felnéztem a megmentőm arcára. Aggodalmat, és gyengédséget láttam rajta, ami megmelengette a szívemet.
- Darren – suttogtam a nevét megkönnyebbültem. – Megtaláltál.
- Bizony, megvagy – mosolygott. – Csak idő kérdése volt – folytatta, majd hirtelen a mosolya valami mássá kezdett változni. Eltűntek a barátságos, lágy vonások és egy őrült tekintet jelent meg előttem.
Túl bágyadt voltam ahhoz, hogy időben felfogjam a változást. Még mindig megkönnyebbülés volt bennem, de mikor valami erőteljes kemény dolog belém hatolt, jeges félelem kerített a hatalmába.
- Rick végzett, most én jövök, hülye kis kurva – nevetett, majd a szája szegletében két éles fog tűnt elő, de nem volt időm sikítani. Éles fájdalom hasított a nyakamba, és tudtam, hogy ezúttal tényleg vége. A jól felépített világom ezer darabra hullott szét, és olyan szintű csalódás áradt szét bennem, hogy azt hittem, hogy többet már nem tudok elviselni. De igazából már vártam a halált…
Aztán végül kiszállt belőlem az élet, legalábbis úgy éreztem. Elmerültem a száguldó fekete pontok végtelen világában.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés