12. fejezet: Álom

Megkértem őket, hogy hagyjanak magamra, és legnagyobb meglepetésemre megtették. Száguldoztak a fejemben a gondolatok, de nem tudtam mit kezdeni velük. Ez túl sok volt számomra. Olyan dolgokat tudtam meg, amikben sohasem hittem, amiket sohasem tudtam. És most én is egy mesebeli szörny lettem. Sőt Darren szerint nem is önmagam vagyok, hanem egy régen halott kurva lakik a testemben, aki nem mellesleg az ősöm. Nem elég, hogy megölt, nem elég, hogy megerőszakolt, de még a mivoltomat is megkérdőjelezi? Nem vagyok senkinek a reinkarnációja, én magam vagyok. Akármit is állít Darren. Talán túlságosan vágyik arra a nőre, azért kellettem neki én. De miért kellett ezt tenniük velem? Most mihez kezdek? Élhetek velük hármasban, és hagyjam, hogy szabadon tegyék azt velem, amit akarnak? Talán ez a szoba lesz a börtönöm. Talán soha nem szabadulok, de nem fogom megkönnyíteni a dolgukat. A lelkemet megtörhették, de az egész lényemet soha nem fogják. Más ember lettem, de egy biztos, hogy az új énem sem hagyja magát.

Tervek ezrei száguldoztak a fejemben, és próbáltam megszokni az új testemet. A tükör előtt illegettem magam, és egyre inkább eltűnt az az érzés, hogy egy idegen áll a helyemen az én mozdulataimmal. Kezdtem megszokni a testemet, és határozottan szépnek találtam magam. De valahogy ez most mégsem tett boldoggá. Hiába haltam meg, hiába lettem vámpír, még mindig éreztem magamon Rick és Darren mocskos érintését. Miközben az ablakpárkányon ülve tekintgettem kifelé, elhatároztam, hogy bosszút állok. Hiszen mi mást tehetnék? És már Nate sem érdekelt. Cserbenhagyott, akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

- Dögölj meg, Nate – morogtam, és úgy döntöttem, hogy a magam ura leszek. Nincsen szükségem senkire, eddig is jól megvoltam. Nem kell néhány tetves vámpír segítsége vagy szeretete. Hiszen mindez csak hazugság. Mondhat bárki bármit, nem létezik szeretet. Csak célok és érdekek vannak, és hazugságok minden mennyiségben. Az élet csak egy harc, és mindenki a hőn áhított boldogságért küzd, hogy mindene meg legyen. De ez is csak hazugság, mert nem létezik igazi boldogság. Nem létezik szeretet. Hiszen engem sem szeret senki. Akkor mást miért szeretnének? Annyira nem lehetek rossz, hogy én legyek a kivétel.

Vagy mégis az lennék? Egy átkozott kivétel, ami erősítené a szeretet szabályát? De miért? Egy ember vagy vámpír sem tökéletes, mégis van, akinek fontosak. Még Darren is szerette Ariadnét, a szüleim is szerettek engem. Nekem csak ennyi jutott? Miért lett vége a boldog életemnek? Ha tehetném, gondolkodás nélkül forgatnám vissza az időt, és halnák meg velük együtt. A fene se akar örökké élni, főleg ilyen pokoli magányban. Mégis mit fogok csinálni az elkövetkezendő évtizedekben? A férfiakat nagyon könnyen meg lehet tudni, mint potenciális szórakozás. És már nagyon unom, hogy csak egy éjszakás kalandként gondol rám mindenki. Darren annyira másnak tűnt, erre tessék. Soha többet nem bízom meg senkiben. Nate is a barátomnak nevezte magát, tudta, hogy mi folyik itt, tudta, hogy Darren és Rick engem akar, és hogy milyen kapcsolatom van belük… és mégis itt hagyott engem védtelenül. Mégis mit gondol Darren? Fájdalmat okozna neki a szenvedésem? Ugyan már. Talán csak gratulál majd nekik és odavet nekem egy közömbös sajnálomot, ami bizony nem old meg semmit.

A sajnálattól nem fogok újra élni, nem fog újra dobogni a szívem, nem fogok tudni visszatérni a régi életembe. Vajon, Nick hogyan reagált a halálhíremre? Talán ő az egyetlen, akit érdekelte egy kicsit. Hiába utáltuk egymást, valaha szerettük egymást. Ez belőlem sem tűnt el teljesen, benne is meg kell lennie. Vajon, hogyan reagált? Vagy lehet tévedek, és nem érdekli?
Igazán hervasztó, hogyha az ember meghal és nincsen igazán senki, aki meggyászolná. Ez olyan mintha nem is léteztem volna soha sem. Hiszen minek éltem, ha már néhány nappal a „halálom” után sem tűnik fel senkinek a hiányom? Minek volt minden? Nem szabadott volna soha kiszállnom abból a kocsiból, nekem is meg kellett volna halnom. Nem szabadott volna túlélnem. Erősködhettem volna, hogy én márpedig nem megyek be a boltba. Mindig is makacs voltam, akkor miért nem? Miért? Miért?

Észre se vettem, hogy zakatoló gondolataim mikor változtak álommá, de az érzelmeim ugyanúgy jelen voltak. Ugyanebben a szobában feküdtem, de valahogy teljesen más volt. Minden túlságosan visszafogott, régimódi és giccses volt. Mint egy rossz filmben. De ahhoz túl valóságos volt. Egy gyönyörű szép lány feküdt a badachinos ágyon, és egy koszos könyvecskébe jegyzetelt. Ámuldozva néztem körül, hiszen minden olyan más volt. Az ággyal szemben egy hatalmas ruhásszekrény volt, ami tárva nyitva állt, láthatóvá téve a szebbnél szebb darabokat. Régimódi ruhák voltak, még soha nem láttam ilyeneket, de mégis volt bennük valami csodálatos, valami különleges. A szekrény mellett egy fából faragott asztalka helyezkedett el, egy hatalmas tükörrel. A plafonon egy hatalmas giccses csillár foglalt helyet, olyan, amiket régi kastélyokban láttam csak eddig. Az ágy mellett egy gyertya égett, a lánynak csak az világított a sötétben. Mégis lelkesen körmölte a sorokat a könyvébe. Vagy talán naplót ír?
Az arcát nem láttam, hosszú szőke haja eltakarta előlem. Vékony, karcsú testén egy hálóköntöst viselt, de úgy láttam, hogy jóval fiatalabb lehetett nálam. Talán tizennégy. Gondosan ápolt kezein egy díszes gyűrű fénylett, előkelő hatást kölcsönözve a lánynak. Biztosan gazdag volt, de nem értettem, hogy milyen álomba kerültem. Soha nem vágytam hasonló fényűzésre, és mindig is inkább a modern dolgokat kedveltem.

A következő pillanatban kopogtattak, és máris feltárult az ajtó. A lány felnézett, ijedten becsapta a könyv fedelét és a teste alá rejtette. Az arcát megint nem láttam, mert a mögötte álltam. A belépő nő korántsem illett ebbe a környezetbe, arcán alázatosság és tisztelet viaskodott. Egyszerű, már-már piszkos és igénytelen ruhát viselt sovány testén. Mintha nem enne eleget, szinte elfogyott már a teste. Arca sápadt és beteges volt, a kor mély barázdákat hagyott kemény vonásain.
- Kisasszony, az édesanyja beszélni szeretne Önnel – szólalt meg bizonytalan, ijedt hangon. Majdnem felnevettem a szavaira. Melyik évszázadból álmodom össze ezt a nőt? Kihasznál manapság ilyen régimódi, udvarias szavakat? És miért retteg egy kislánytól, aki még valószínűleg sminkelni sem tud magától?
- Mondja meg az édesanyámnak, Miss Wendy, hogy rögvest indulok – szólalt meg a lány udvarias, csengő hangon. Mégis volt a hangjában valami különös gúny, valamiféle megvetés a Miss Wendy-nek nevezett nő felé. Elegáns mozdulattal állt fel, megigazgatta magán a hálóköntösét, ami olyan ódivatú volt, hogy szerintem még hajdan a nagymamám se vette volna fel. Aztán belebújt egy fura papucsszerű cipőbe és követte a nőt. Én pedig őket követtem. Most már biztos voltam benne, hogy engem nem látnak, szabad kezet kaptam az álmomban.

A lány végig háttal állt nekem, hiába próbáltam megpillantani az arcát, pedig tudni akartam, hogy kivel is álmodom voltaképpen. Hosszú sötét folyosón haladtunk végig, csak Miss Wendy világított egy kezében tartott gyertyával. Némán követtem őket, és egyre kevesebb dolgot értettem. Miért álmodom ezt, és miért vagyok tudatában, hogy álmodom? Egyáltalán a vámpírok álmodnak? Vagy a vérszeretők? Darren és Rick erről nem beszélt.
Egy nagyobb fajta helyiségbe érkeztünk, ahol egy középkorú, szigorú arcú nő foglalt helyet a pislákoló kandalló előtt. Fekete egyszerű ruhát viselt, de sütött az egész lényéről az elegancia. Hosszú fekete haját egy kontyba fogva hordta, arca hófehéren világított a sötétben. Ha nem látnám, hogy mennyire emberi, vámpírnak hinném. Szemei is sötéten fénylettek, és nem láttam benne szemernyi jóindulatot sem. A mesék gonosz boszorkányára emlékeztetett. A lány is megdermedt, mikor megpillantotta.

- Beszédem van véled, Elisabeth – szólalt meg fagyos hangon. Elisabeth? Így hívják a szőke lányt? Évtizedekkel hívtak mindenkit így, milyen szánalmas. Láttam, hogy az Elisabethnek nevezett lány észrevétlenül ökölbe szorítja a kezét.
- Hallgatom, édesanyám – szólalt meg alázatosan. De áradt a lényéből, hogy utálja a nőt, és első ránézésre is meg tudom érteni. Kiállhatatlan banya lehetett. Bár tudnám, hogy mit keres az álmomban.
- Hosszú éveken át titkoltam előled az igazságot, de mivel immáron betöltötted a tizennegyedik életévedet… édesanyád kérésére, úgy alítom*… itt az ideje e beszélgetésnek.
- Hogyan?- kérdezte Elisabeth értetlenkedve.

- Nem én vagyok a vérszerinti édesanyád, Elisabeth. A nővérem Martha úgy vélte, hogy így lesz számodra a jó. Mikor annyi idős volt, mint te most az édesanyánk elrendezett számára egy érdekházasságot egy dél-amerikai ültetvényessel. José remek férfi volt, de Martha soha sem szerette. Később tudtam meg, hogy miért. Beleszeretett egy másik férfiba, akivel titkos viszonyt folytatott – mesélte. Érdeklődve figyeltem, olyan volt, mint egy szappanopera. – Különös férfi volt, minden nő, minden asszony a lába előtt hevert, ő mégis különösképp érdeklődött a nővérem után. Én is szerelmes voltam belé, mint minden korombéli lány. De Steven csak Martha kegyeit kereste, egészen, míg meg nem szöktek. Utána két évig nem hallottam a nővérem felől, édesanyánk kitagadta a kegyeiből, Mr. José pedig új asszonyt keresett magának. Engem egy amerikai vagyonos férfinak szántak, és én nem álltam ellent a természetnek. A felesége lettem. Mikor az uram Európába hajózott, egyszer csak kopogtattak az ajtómon. A nővérem állt előttem koszosan, mocskosan és betegen. Összefüggéstelenül beszélt és a hasát szorongatta. Egyből láttam, hogy állapotos, még hozzá előre haladott állapotban. Martha nagyon rosszul volt, és nem tudtam meggyógyítani. A falu legnevesebb bábáját hívtam, hogy segítsen téged világra, Elisabeth, de a nővéremet nem tudták megmenteni. Te megszülettél, ő meghalt. Élet az életért.

Elisabeth és én sokkoltan hallgattuk. Még mindig nem értettem, hogy mit keresek itt, de érdeklődve figyeltem. Rájöttem, hogy valamikor évszádokkal korábban vagyok álmomban, minden szó arra utalt. És kíváncsi voltam a történet folytatására.

- Mielőtt elhalálozott volna érdekes dolgokat említett – folytatta, mire a lány felkapta a fejét. Ez a mondat felkeltette az érdeklődését. – Évekig gondoltam úgy, hogy csak hallucinált, de te olyan más vagy. Martha azt állította, hogy Steven nem ember volt, de megölették, mert kapcsolatba került egy embernővel. Rettegett attól, hogy mi lesz veled. Állítása szerint félig egy másik lény vagy. Mást nem tudok.
- Mi? – kiáltott fel a szőke lány döbbenten. A lábai összecsuklottak és a földre rogyott. Onnan nézett fel az asszonyra. – Teresa néni… maga megőrült – nyögte ki.
- Nem tudom, hogy mi igaz, abból, amit Martha alított. De sohasem hazudott nekem, és sohasem hitt a természetfelettiben. Minket a tudomány mindenhatóságára neveltek, ami nem hitt ilyes lényekben.
- Ez lenne a magyarázat a furcsaságaimra? Amiért más vagyok, mint a többiek?
Teresa bólintott. – Még valami… Martha azt kérte tőlem, hogy a neved Ariadne legyen. Steven így szerette volna, és Martha szerint imádott volna téged. De túl dühös voltam, hogy hallgassak rá, hiszen elhagyott engem. Magamra hagyott egy különc csecsemővel, akit soha nem tudtam szeretni.

Döbbenten hátráltam, és csak figyeltem, ahogy a lány feláll és megfordul, hogy rezzenéstelen álarccá rendezze vonásait. Közben láthatóvá vált előttem, és a saját tekintetemmel néztem farkasszemet. Zaklatottan vettem levegőt és most már tudtam, hogy kivel állok szemben. Darren Ariadnéja volt az tizennégy évesen a tizenhatodik században. Majdnem elájultam a felismeréstől.

- Értem, Teresa. Ezentúl ha kérhetem… hívj Ariadnénak – vetette oda neki fagyosan. – És hálásan köszönöm, amiért éreztetted velem tizennégy évig, hogy mennyire nem vagyok normális. Miközben te pontosan tudtad, hogy miért. Köszönöm, hogy hazugságban éltem miattad.
- Nézd… Elisabeth… én… - hebegte az asszony. Valami különös hatalom áradt a lányból, és ezt Teresa is érezte. Hallottam az egyre szaporább szívdobogását.
- Ariadne! – rivallt rá dühösen szikrázó szemekkel, de csak én láttam, hogy a szeme sarkában visszafojtott könnyek fénylettek. A következő pillanatban felviharzott az emeletre… én pedig…

…zaklatottan ébredtem fel. Szaporán szedtem a levegőt, holott már nem volt rá szükségem. Csend vett körül, Darren és Rick megkímélt a társaságuktól. Villámgyorsan ültem fel, és néztem fel. Ariadne szobájában voltam, azon az ágyon, ahol a naplóját körmölte a gyertyafényben. Darren tévedett. Ariadne nem volt ember, de semmiben nem voltam biztos. Vajon, mi volt az apja? Vámpír? Démon? Vagy más lehetetlen mesebeli lény? Ettől lett különleges Ariadne, ettől lettem különleges én?

Miért álmodtam ezt? Tényleg bennem született volna ujjá? De akkor miért érzem magaménak a tudatom?
- Arielle! – nyitott be Rick vigyorogva. – Ha lennél szíves felkelni, és lefáradni a vacsora előállt. Nyomás! – parancsolt rám gúnyosan, én pedig nem tehettem mást, követtem. De közben a fejem lázasan zakatolt az álmon, és a bosszúmon. Most csak ezek számítottak. Rá kell jönnöm, hogy mit jelent az álmom és bosszút kell állnom ezen a két szívtiprón. Megfizetnek azért, amit velem tettek. Lefelé ugyanazon a folyosón haladtam végig, és ugyanabba a helyiségbe érkeztem. Ugyanúgy gyűlöltem őket, mint Ariadne Teresát. Az életünk abban a pillanatban párhuzamosnak tűnt…

*alít: vél, gondol, remél