26. fejezet: Hullócsillag

Három nap telt el azóta, hogy meglátogattam Emmát. Rengeteget gondolkoztam az életemen. Ha ez lehetséges egyre komolyabb és komorabb lettem. Most már láttam a hibákat, láttam mindazt, amit eddig sosem. Főként azon járt az eszem, hogy vajon mi vár rám az igazi halál után. Annyi elméletet hallottam annyi ember szájából, de sohasem hittem egyikben sem.
Mennyország, s pokol? De hiszen annyi ember halt már meg a Föld létezése óta, ők mind elférnek azon a helyen? Egyáltalán hol dől el, hogy ki hova kerül? Hol válik el a jó és a rossz? Minden emberben van egy kis jó, talán bennem is. Valahol mélyen. És minden emberben van egy kis rossz is. Hogyan válik kétfelé a kettő? Bár rám bizonyára a pokol vár, hiszen gyilkos voltam. Emberek vére száradt az ajkaimon, emberek lehelték felém az utolsó lélegzetüket. Nincs helyem a Mennyben, ha létezik egyáltalán. Csak a pokol marad. Bár talán egyik sem létezik. Őszintén remélem. A szüleim a Mennyben lennének, és nem szeretném ha látnák, hogy mivé lettem. Talán anyu azt a percet is bánná, hogy világra hozott. Nem értem meg annyi fájdalmat, amivel a szülés jár.
Ahogy a fűben fekve néztem a csillagokat, minden megváltozott. Hirtelen megkörnyékezett a pánik. Már csak pár napom maradt hátra és én csak fekszem mozdulatlanul, nem csinálok semmit sem. Annyi mindent szerettem volna csinálni az életem során, és az álmaim közül egyet sem váltottam valóra. Szerettem volna karriert, talán egy kis apró hírnevet, egy szerető családot, egy szerető férjet, egy kényelmes és boldog életet. Biztos vagyok benne, hogyha néhány éve megkérdezték volna tőlem, hogy mit csinálnék az utolsó napjaimban, akkor azt feleltem volna: „Azzal az emberrel lennék, akit szeretek.”

És csak feküdtem tovább, néztem a csillagokat, és hagytam, hogy a férfi, akit szerettem gyűlöljön, megvessen és egy másik nőt szeressen. Hagytam, hogy minden tönkremenjen. Milyen régen is volt, amikor megismertem. Hónapokkal ezelőtt, a távoli ősszel. Most pedig január van, mégis egy egész örökkévalóság. Annyi minden történt velem azóta, hogy az hihetetlen. Először csak egy szexi idegen volt, aki kellett nekem. Istenem, mennyire más voltam! Hihetetlen, hogy mennyire megváltoztam. De nem bánom, mert akkor sem voltam boldogabb. Akkor se volt senkim igazán, csak néhány ember a felszínen, de senki sem lakott a szívemhez közel. Egy más világ volt.

Olyan szépek a csillagok, olyan távoliak és megnyugtatóak. Mindig ott vannak, néhány apró kis fénysugárként a sötétségben. Akárcsak azok az emberek, akiket szeretünk. Egy apró kis csillag a szívemben minden személy, aki valaha is átölelt, aki valaha is rám mosolygott, aki valaha is szeretett. Messze voltak és mégis oly közel. Nem mindig láttam őket, de ott voltak. Nem mindig becsültem őket, de nem hagytak el. Csak amikor már muszáj volt. Minden csillag leszáll egyszer… minden fény kihuny egy napon…

- Arielle? Mit csinálsz itt? – hallottam meg egy ismerős hangot, és óriásit dobbant a szívem. Hirtelen termett itt, esélyem se volt, hogy felkészülhessek. Pedig gondosan ügyeltem minden apró kis zajra. Senki nem volt több kilométeres körzetben. Csak Ő. És ahogy felnéztem, találkozott a tekintetünk. Ezúttal nem tetettem magam. Szomorú voltam, és nem lepleztem. Talán ezért volt ilyen zavart tekintete, talán azért nem taposott még a lelkembe. Csak állt és nézett rám, azokkal a hatalmas kék szemeivel és kereste a szavakat. Olyan jól nézett ki. Fehér ing volt rajta és sötétkék farmer, tökéletes összhatást biztosítva. Az arcán lévő bizonytalanság nagyon aranyos volt. Hirtelen már nem éreztem értelmét, hogy haragudjak rá. Hiszen még három napom volt, és elmegyek. Nem fogom megvárni a hetedik napot. Ahhoz túlságosan féltem Darrentől.
- Nézem a csillagokat… és te? – válaszoltam végül csendesen. Nem volt sem harag a hangomban, sem közöny. Békés voltam. Hihetetlenül. Magamra sem ismertem rá. Talán a halál közelsége hat rám így. Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy Nate is meg volt lepve. És ami azt illeti… ő is jóval barátságosabb volt.
- Csak egy kis magányra vágytam – felelte. Na tessék. Óvatos célzás, hogy elmehetnék innen. Ennyit a barátságos hangulatról.
- Elmenjek? – kérdeztem és elhúztam a számat. Nem akartam zavarni, hiszen nem láttam értelmét. Már nem. Nem válaszolt. Felálltam és már rohanni kezdtem volna valahova máshova, amikor megfogta a karomat.
- Várj. Nem mondtam, hogy menj el. Te voltál itt előbb. És… végülis nem halok bele ha te is itt vagy.
- Nagylelkű vagy – gúnyolódtam. De nem volt él a hangomban, nem volt harag. Nem volt semmi sem. Halál nyugodt voltam. Mennyire ironikus. Hmm… halál.
- Nem akartam bunkó lenne.
- Nem gáz, előfordul – vontam meg a vállam. Én már csak tudtam. Én se mindig szándékosan voltam egy tapló ribanc.
- Mégis hová mész?
- Hogy érted? Innen? Gondolom haza… - értetlenkedtem.
- Nem így értettem. Pár napja azt mondtad, hogy elmész innen. Végleg. Hova mész? – kérdezte. Meglepetten néztem rá. Barátságos volt.
- Messze… ne aggódj, nem akarlak zavarni többet.
- Nem küldtelek el – vágott közbe hirtelen. Nem értettem őt. Nem értettem, hogy mit akar. Tudomást sem vett rólam. Csak kényelmetlenné tettem a randijait, csak zavartam őt. Én voltam a felesleges plusz egy fő. Miért mondja most mégis ezt?
- Az nem számít. Máshol van rám szükség – húztam el a számat. Hirtelen aggodalom villant át az arcán.
- Baj van?
- Nem, nincs – hazudtam könnyedén. – Csak úgy döntöttem, hogy így lesz a legjobb. Ne aggódj továbbra sem ölök embereket.
- Tudom… és nézd… nem akarom, hogy haragban váljunk el. Mindenképp elmész? – kérdezte aranyosan. Majdnem elárultam neki mindent. De az Emma életébe kerülne. Talán inkább hagyok hátra neki valami üzenetet, hogy bocsánatot kérjek mindenért. De az igazságot nem mondhatom el. Vannak olyan titkok, amiket nem mondhatunk el senkinek. Ez is olyan volt.
- Igen, már eldöntöttem. Tudod, hogy makacs vagyok. De te… miért vagy velem megint kedves?
- Talán bal lábbal keltem ma fel, nem tudom. Mégis csak elmész, legalább ne ellenségekként váljunk el.
- Hát?
- Mint két ismerős? – kérdezte. Talán ez jobban fájt, mintha rosszban lettünk volna még mindig. Mert már annyit sem értem neki, hogy haragot érezzen. Csak egy ismerős. Semmi több.
- Mint két ismerős – bólintottam rá, ő pedig csendesen leült mellém. Tudtam, hogy meg kell őriznem minden pillanatot az emlékezetemben, hogy majd amikor lepereg előttem az életem, legyen olyan, ami megmelengette a lelkemet. Úgy átöleltem volna. És még az sem lett volna elég. Számomra nem. Csókolni is szerettem volna az ajkait, a nyaka vonalát, a mellkasát, az egész testét. Emlékezni akartam arra, ami az erdőben történt. De hiába erőltettem meg magam. Csak azt láttam magam előtt, amire vágytam, és ez nem az emlékeim kivetülése volt. Csak egy elérhetetlen ábrándkép.

Megpróbáltam nem foglalkozni vele, de túl közel feküdt hozzám. Folyton azt éreztem, hogy meg kéne érintenem, de nem tehettem. Van egy mondás, hogy akkor a legelviselhetetlenebb valakinek a hiánya, amikor melletted van, de sohasem lehet a tiéd. Pontosan ezt éreztem. Ketté szakadtam. Égetett a hiány, perzselt a vágy. De csak feküdtem mozdulatlanul, elérhetetlen ábrándképeket üldöztem, és mereven néztem az eget.
- Érezted már úgy, hogy van valami, amit meg kell tenned, de végül nem tetted meg? – kérdezte halkan. Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, elvesztem. Minden eltűnt, a világ megszűnt létezni. Nem éreztem többé a torkomban lévő elpusztíthatatlan vérszomjat, nem éreztem a perzselő gyászt, nem féltem többé a haláltól. Csak néztem őt, csak néztem. Annyi mindent kellett volna mondanom, annyi mindent kellett volna megtennem. De képtelen voltam rá. Egyszerűen képtelen. Talán ha elmondtam volna mindent őszintén, akkor segített volna rajtam. De tudtam, hogy nem szabad. Emma élete a tét, nem játszhatok vele. Nem tehetem.

De abban a pillanatban el voltam varázsolva, a kék szemek rabja lettem, és észre se vettem, hogy az ajkamat egyre inkább az övéihez közelítem. Úgy tűnt, hogy ő is ugyanúgy érez, mert nem húzódott el. Nem bírtam tovább, megcsókoltam. Tudtam, hogy nem szabad, de nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Kiestem a kontroll alól. Csak Ő létezett, és elfelejtettem minden okot, amiért nem lehetnék vele. Lágyan kóstolgattam az ajkait, majd éreztem, hogy visszacsókol és lecsapott rám. A nyelveink megállíthatatlanul ostromolták egymást. Szinte fájt, ahogy birtokba vette az ajkaimat, olyan durva vággyal, hogy majdnem felkiáltottam. De pont annyira kellemes volt, mint amilyen vad volt. A köd ellepte az agyamat, többé nem tudtam gondolkodni. Csak Őt akartam, minél jobban, minél tovább, minél inkább. Egyre erősebben szorítottam magamhoz és összerándultam a gyönyörtől, amikor simogatni kezdett. Aztán egyszer csak elhúzódott, a varázs elszállt, de nem akartam elengedni. Még többet akartam. Szeretni akartam őt. Csókolni tovább. Olyan boldogságot adni, amilyet még soha senki. Az életemet, a halálomat adtam volna még egy másodpercért, de ő határozottan tolt el magától. Majd megőrültem a hiányától, nem akartam abbahagyni.
- Sajnálom. Nem tehetem – suttogta. Meg akartam szólalni, el akartam mondani mindent, ami a szívemet nyomja. El akartam mondani: szeretem! Úgy szeretem, mint még soha senkit. Úgy szeretem, hogy érte bármire képes lennénk. Úgy szeretem, ahogy soha senki más. Úgy szeretem, hogy azt el sem tudom mondani. Nem tudom, hogy miért érzek így. Nem sok időt töltöttünk úgy együtt, hogy megszeressem. De szerettem. Szerelmes voltam. De a szavai a torkomra forrasztották a szavakat.
- Nézd! Egy hullócsillag! – mutatott az égre hirtelen, én pedig felkaptam a fejemet és arra néztem, amerre mutatott. Egy csodaszép hullócsillag szelte át az eget, de mire Nate-re mosolyogtam volna, ő eltűnt. Könnyes szemmel néztem rá a szépséges csillagra, és kívántam. Őt kívántam.

10 vélemény esetén a folytatás kedden vagy szerdán, 9 vélemény csütörtök, 8 vélemény péntek... de legkésőbb jövő vasárnap mindenképpen :)

25. fejezet: Elutasítás

Másnap reggelig semmit sem csináltam, csak a naplómat írogattam. Mindenképpen be szerettem volna fejezni, és végül reggel hétre sikerrel jártam. Nate a konyhában volt, talán olyan éjfél óta. Tudtam, hogy beszélnem kell vele minél előbb. De féltem attól a perctől. Mindent elrontottam vele kapcsolatban, és haragudott rám. De végülis teljesen mindegy volt, hogy mikor küld el melegebb éghajlatra. Jobb ha minél előbb, akkor több ideje van a megbékélésre. Nem akartam haragban lenni vele a halálom előtt. Mindenképpen úgy akartam, hogy úgy gondoljon majd rám, mint egy átlagos ismerősre, és ne úgy, mint egy utolsó vérszajhára. Már biztosan tudtam, hogy Darren tévedett. Nem hasonlítottam Ariadnéra. Néha voltak pillanatok, amikor furcsán éreztem magam, mintha valaki figyelne, és mintha nem is a saját érzelmeim uralkodnának rajtam, de ettől függetlenül az erdőben történt eset óta Ariadnénak nyoma se volt. Vihar előtti csend talán. Lehet. Mindegy, nekem már mindegy.

Bátortalanul, emberi tempóban indultam el a nappali felé, Nate egy könyvet olvasott a kanapén feküdve. Borzalmasan szexi volt így. Nyelnem kellett egyet, hogy megtegyem a következő lépést. Elképzeltem, hogy mennyire más lenne, ha átölelhetném, esetleg megkérdezném, hogy mit olvas és jó-e. De nem tehettem. Ez Sarah hatáskörébe tartozott. Inkább csak megálltam, és néztem. Megvártam, amíg sóhajtva letette a kezében lévő könyvet és rám nézett. Kék szemei szinte megfagyasztottak, olyan kevés érzelmet láttam. Közöny. Ez világított felém. Még inkább elbizonytalanodtam, de nem engedte, hogy megfutamodjam.
- Mit akarsz? – kérdezte a lényegre térve.
- Én… bocsánatot szeretnék kérni – hebegtem zavartan, földre szegezett tekintettel. Figyelemmel próbáltam kísérni a porszemek útját, miközben a válaszára vártam.
- Miért? – kérdezte. Meglepetten néztem fel. Direkt játssza a hülyét? Miért kérdezi ezt? Mintha nem lenne egyértelmű. Mintha nem azért viselkedne így velem.
- Mindenért. Főként az erdőben történtekért – válaszoltam higgadtan, de szörnyen izgultam. Féltem, hogy nem bocsát meg, féltem, hogy továbbra is ennyire fog gyűlölni.
Megrántotta a vállát. Mintha nem is érdekelné.
- Már el is felejtettem – válaszolta de villant a tekintetében egy cseppnyi gúny, amikor a felejtésről beszélt. Elevenembe talált, ezt tudta jól. Csak ő nem hitte el, hogy én tényleg nem emlékszem. De hogyan is értené meg? Hisz nem magyaráztam el. Talán nem is tudnám.
- Nos… én szóval… nem hiszem. Barátok voltunk, azóta pedig keresztül nézel rajtam. Én tényleg örülnék ha...
- Barátok lennénk? – kérdezte gúnyosan. – Nézd, Arielle… azt hiszem, hogy mi sohasem voltunk barátok. Csak két szerencsétlen vámpír, aki kénytelen elviselni egymást.
A szavai fizikai fájdalmat okoztak. Úgy néztem rá, mintha pofon vágott volna. Hát így érzett. Minden, amit eddig képzeltem, tévhit volt. Képzelet. Sírni akartam, de a vonásaim megkeményedtek. A büszkeségem apró kis martalékai adtak még egy kis utolsó erőt.
- Nos… ebben az esetben egy héten belül elköltözök – szólaltam meg, de én magam sem ismertem rá a hangomra. Távoli volt, és idegen.
- Mégis hova mennél? – kérdezte gúnyosan. Most sem hitt nekem. Igaza van, a pokolon kívül hova is mehetnék?
- Semmi közöd hozzá. Örülhetsz, mert többé nem kell elviselned, végleg kiszállok az életedből. – Ez igaz volt. Kétségem sem volt affelől, hogy Darren megöl. Miután megkínzott persze.
- Nem kell az érzelmi zsarolás, nem hatsz meg vele. Nem hagyom, hogy játszadozzál velem, már nem hiszek neked. Odamész ahová akarsz.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig zavartalak. Szereted Saraht? – akaratlanul bukott ki belőlem a kérdés, és rettegtem a választól. Nem szabadott volna belemennem a magánéletébe, de már nem volt visszaút. Nem válaszolt azonnal, mintha azt mérlegelné, hogy megérdemlem-e a szavakat, vagy sem. Aztán végül szólásra nyitotta a száját…
- Szeretem – felelte, és a halott szívem ezer darabra tört. Tényleg vége. Mindennek. Még csak hiányozni sem fogok neki. Ott lesz neki Sarah, én pedig semmivé válok. Épp annyit érek majd, amennyit életemben. Semmit. Pont annyi embernek hiányzok majd, mint amíg éltem. Senkinek. Pont annyi ember gyászol majd meg, mint amennyi szeretett. Senki. És magányosan megyek majd a halálba, pokoli kínok között. A testem minden szegletéről pedig majd egyetlen egy felirat fog virítani: ELUTASÍTVA.
- Nos… akkor én nem is zavarok tovább – nyögtem, majd kiteleportáltam az erdőbe, hogy vért ihassak. Muszáj volt levezetnem a feszültséget, egyszerűen muszáj. Innom kellett. Vért. Csak ez volt, ami megmenthetett az őrülettől. Többet ittam, mint máskor, de nem öltem. Nem, többet nem. Csak vér kellett, az életet nem vettem el többé. A sajátomnak úgyis hamarosan vége. Éljenek csak boldogan. Remélem, megbecsülik minden egyes percüket. Mert soha sem tudhatni, hogy kinek mennyi van még hátra. Lehet, hogy egy, lehet, hogy rengeteg. Remélem, ők értékelik. Nekem is azt kellett volna.

Miután elvesztettem Emma barátságát, teljesen jogosan, minden érzelmet elvesztettem, ami korábban az enyém volt. Megkeserítettem Emma életét. Nem érdemelte meg. Gúnyoltam azért, mert tetszett neki a bátyám. Ha szomorú volt, gyakran kinevettem, ahelyett, hogy átölelve vigasztaltam volna. Amikor végre randizott egy helyes fiúval, én elcsábítottam előle a kiszemeltet. Amíg ő kedves volt és jószívű, én mindenkin átgázoltam, akin csak lehetett. Egy teljes évig voltam a világ legrosszabb barátnője. Sokáig elviselt és megpróbálta visszahozni az igazi énemet, és nem csodálkozom, hogy egyszer betelt nála a pohár. Muszáj meghálálnom, hiszen amíg el nem vakított a fájdalom, addig szerettem őt. Olyanok voltunk, akárcsak két ikertestvér. Nem külsőleg, ez több volt annál. Talán még most is szeretem. Annak ellenére, hogy gyűlöl. Nem hagyhatom, hogy bántódása essen miattam. Többé már nem. Nem halhat meg miattam. Nem. Mindent megteszek, hogy ez ne történjen meg. Én már mindenkit elvesztettem, de neki voltak barátai, volt egy szerető családja. Őt szeretik, mert ő is szeret mindenkit. Az ilyen embereknek élnie kell. Nate-hez nem fordulhattam és aligha segített volna nekem. Egyedül kellett megoldanom. És ha jót akarok, még csak nem is gondolok Nate-re, nem akarok se könnyeket, se fájdalmat. Nem is tudom, hogy hogyan kötöttem ki észrevétlenül Emma házánál, de mikor feleszméltem a gondolataim örvényléséből, egy ismerős tölgyfa takarásában álltam.

Először is megbizonyosodtam róla, hogy egykori barátnőm otthona teljesen üres. Aztán össze kellett szednem a gondolataimat, és tervre volt szükségem. Nem volt szükségem tanúkra, nem láthatott engem senki. Nagyon régen merészkedtem ki egyedül az utcára, még mindig újnak számított nekem az illatok és a hangok örvénylő kavalkádja. Legalábbis Death Valley-ben. Itt minden túl ismerős volt. De muszáj volt Emmával beszélnem, még ha tudtam is, hogy ezt nem szabadna. Nem direkt jöttem ide, de most hogy itt álltam, rájöttem, hogy nincs más választásom. Ő úgysem árul el. Azt nem tenné. És ki hinné el, hogy „élek”? Senki. Így hát vártam.

Nem kellett sokáig várnom arra, hogy egy visszafogott, szolid autó parkoljon le a feljáróban, és Emma szálljon ki belőle. Kicsit nosztalgikus hangulatban figyeltem őt, külsőre alig változott az évek alatt. Mintha még mindig abban a korban járnék, mikor még egy jobb életem volt. Ha tudná, hogy mennyire bánom, hogy miattam tönkrement a barátságunk… de már mindegy. Nem ezért vagyok itt, már nem lehetünk barátok. Ezt Nate is megmondta, pedig ő nem akart nekem rosszat. Akkor még.
Nem barátkozhatom emberekkel, mert veszélyes vagyok. És ami azt illeti, halott. Talán ezzel is szörnyű hibát követek el, talán csak elrontok megint mindent. De nem hátrálhattam meg. Viszont nem tudtam, hogy hogyan kéne felbukkanom anélkül, hogy a frászt hozzam rá. Nem akartam megijeszteni, de nem tudtam másképp. Egy halott megjelenésében lehetetlen a nyugalom.

- Emma – szólaltam meg halkan, nem akartam kiabálni. Nem kellettek tanúk erre a beszélgetésre. Megtorpant egy pillanatra, aztán megrázta a fejét és ment tovább. Túl halk voltam, vagy talán nem hitt a fülének. Kiléptem a tölgyfa takarásából és elindultam mögötte.
- Emma – szólaltam meg egy kicsit hangosabban és megálltam. Megmerevedett és megpördült, majd döbbenten nézett rám. Egy gyors mozdulattal mellette termettem, és finoman a szájára tettem a kezem, mielőtt még egy hangos sikoly hagyta volna el az ajkait.
- Ne sikíts, kérlek – suttogtam. – Menjünk be a házba – folytattam kedves hangon, de nem engedtem el. Így oldalazva mentünk be, mikor az ajtó becsukódott mögöttünk, hátrébb léptem. Ő pedig döbbenten meredt rám, láttam rajta, hogy keresi a szavakat. Nem hitt a szemének, talán azt hitte álmodik. Kialvatlan szemeiben zavartság uralkodott. A szíve hevesen vert, szinte ki akart törni a mellkasából. Láttam rajta a balesete nyomait, és ez megnyugtatott arról, hogy helyes, amit teszek.
- Te élsz? – kérdezte végül, és mintha a saját szavaiban sem hinne. Azt hitte, megőrült. Nem csodálom. Nem úgy néztem ki, mint ahogy a halálom előtt. Tudtam, hogy mit lát. Látja az egykori barátnőjét, aki hónapokkal ezelőtt meghalt egy autóbalesetben, és most itt áll előtte sápadt bőrrel, vérvörös ajkakkal, vörös szemekkel. Az utóbbi lehetett a legsokkolóbb, de nem tudtam mit tenni vele. Próbálkoztam kontaktlencsével, de néhány perccel nem bírta tovább. Így inkább feladtam. Úgyse tudja mivel megmagyarázni. Senki nem hitt volna neki.
- Beszélni szeretnék veled, de nem beszélhetsz rólam senkinek – tértem ki a kérdés elől. A szemöldöke bizonytalanul felszaladt, és láttam, hogy mindjárt felcsattan. A hangulat megváltozott. A szemeiből eltűnt a nedvesség, a karjai visszazuhantak a teste mellé. Meghatott a tudat, hogy legalább egy pillanatig meg akart ölelni, és örült, hogy élek. Egyetlen pillanatig.
- Miért tennék neked szívességet? Egy okot mondj – mondta gúnyosan. Utált engem, ami nem csoda, hisz megaláztam párszor. Én hibáztam. Ráadásul tudtam, hogy mit hisz. Hogy a halálom is csak kamu volt, és még mindig csak szórakozok. Akárcsak rég.
- Mert ha nem teszed, meghalsz.
Felnevetett. – Fenyegetsz?
- Nem. Azért jöttem, hogy megkérjelek… légy óvatos. Veszélyben vagy, valaki meg akar ölni. A múltkori baleseted nem volt véletlen.
- Nem történt akkor semmi, ne legyél nevetséges. Az valami beteges vicc, nem? Nem tudom, hogy milyen játékot űzöl, Arielle, de nem veszek részt benne. A halálod is kamu? Van fogalmad, hogy milyen lehet Nicknek? Még Evelynt is elvesztette, mindenkit elvesztett. Egyáltalán hogy nézel ki? Ez az új divat? Vörös kontaktlencse? Ez menő? – kiabálta indulatosan. – Tönkretetted a bátyádat, hát neked semmi sem szent? Van képed idejönni és fenyegetőzni?
- Nézd… Emma. Sajnálom. Mindent sajnálok. Sajnálom, hogy úgy bántam veled, nem érdemelted meg. De… ez nem rólad szólt. Nem akartalak megbántani, fogalmam sincs, hogy mit miért tettem és mondtam. De megbántam. Nem mintha mentség lenne. Nem fenyegetni, nem átverni akarlak. Csak vigyázz magadra… és… vigyázz Darrennel – hadartam el gyorsan a mondanivalómat. – És kérlek… ne beszélj rólam senkinek. Csak kérlek… nagyon vigyázz magadra!
- Úgysem hinne nekem senki – suttogta, miközben elindultam kifelé. - Arielle! – kiáltott utánam, aztán. Megfordultam. Bizonytalanul nézett rám. – Nem tudom, hogy mi ez az egész, de szeretnék neked hinni. De nem megy, nem bízok benned. Már nem. Te mindig csak mindenkivel szórakozol.
- Értem – bólintottam szomorúan. – De ne felejtsd el, amit mondtam – mondtam még egyszer, aztán elmentem. Olyan gyorsan tűntem el a ház elől, hogy még hallottam Emma döbbent kiáltását. Aztán a hangját elnyelte a messzeség, és én már messze jártam.

Csak azért mentem el hozzá, hogy figyelmeztessem. Ezt megtettem. Nem vártam meg, amíg ő is elutasít. Nem kellett több belőle, már így is elég volt. Felfogtam, hogy nem kellek már senkinek.

Folytatás véleményfüggő ;)10 vélemény?

24. fejezet: Ultimátum

Napokig nem mentem haza. A karácsonyi ünnepekre sem. Nem bírtam volna végignézni Nate és Sarah enyelgését, és egy kis szabadságra vágytam. Amióta eljöttem, nem bukkant fel Ariadne, ez volt az egyik fő indok. Végre teljesen kipihenhettem magamat. Tudtam, hogy nem bujkálhatok örökké. Mindenem Death Valley-hez kötött. Mindennap telefonáltam a kórházba, hogy érdeklődjek a bátyám állapota felől, és boldogan értesültem, hogy jobban van, sőt már haza is engedték. Szomorúan gondoltam arra, hogy egyedül tölti a karácsonyt. Nálunk az mindig egy csodálatos ünnep volt. Hatalmas karácsonyfa, rengeteg ajándék, meseszép dekoráció és finomabbnál finomabb sütemények, minden mennyiségben. Kislánykoromban imádtam, most egyedül voltam, nem volt kivel ünnepelnem. Csak némán figyeltem világszerte a boldog embereket, olykor meglátogattam Heidit, és csak úgy voltam. Sodródtam az árral, hiszen nem volt értelme a napoknak. Végtelen volt. Emberként örökös harcot folytattam az idővel, most pedig elvesztette a jelentőségét. Azt is megtapasztaltam, hogy a vér íze mindenhol a világon ugyanolyan mennyei volt. Kóstoltam négert, keleti kis ferdeszeműt, fehérbőrű európait, kövér amerikait, de nem láttam különbséget. Tudom, hogy ez most undorítóan hangzik, de ők voltak a táplálékforrásaim. Nem bántottam őket, nem öltem meg senkit. Nem sokon múlt, de nem tettem meg. Akármennyire is utáltam Nate-et, ő tartott vissza tőle. Gyűlölne, ha még egyszer ölnék, ezt biztosan tudtam. Hiányzott. Gyűlöltem, mégis vágytam a társaságára. Túlságosan érzelmes lettem mostanában ugyanis vettem neki ajándékot, egy könyvet. Imádott olvasni. Elrejtettem a táskámba, és megfogadtam, hogy csak akkor kapja meg, ha megérdemli. Még mindig nem szándékoztam bocsánatot kérni az erdőben történtekért. Az én hibám volt, de a viselkedése épp elég büntetés volt. Viszont nem duzzoghattam örökké. Talán épp ezért döntöttem úgy a karácsonyi ünnepek után, hogy visszamegyek. Már talán barátok sem voltunk, de sorstársak igen. Senki nem ismerte a titkát, csak én. És ezt a köteléket semmilyen Sarah nem törölheti el.

Nem teleportáltam egyenesen a házba, inkább csak a bejárat elé. Fogalmam sem volt, hogy mi fogad majd, ha belépek. Egy hétig távol voltam, ez egy életben akár az örökkévalóság is lehet, vagy akárcsak egyetlen pillanat. Nem tudtam. De amikor beléptem az ajtón, rájöttem, hogy semmi nem változott. Még csak nem is köszönt. A kanapén ülve nézte a tévét.
- Szia – köszöntem bátortalanul, de büszkén. Tetszett, hogy egyedül volt. Sarah nyomát se láttam. Tulajdonképpen semmi nem változott. Csak én. Csak én változom állandóan, és egyre sebezhetőbbé válok, ami nem túl jó. Sebezhetetlen voltam lelkileg, most pedig védtelen.
- Merre jártál? – kérdezte hidegen, de nem nézett rám. Arra számítottam, hogy legalább érdekli a távollétem, de úgy tűnik tévedtem. Talán észre sem vette, hogy ennyi ideig nem voltam itt. Mindent elrontottam kettőnk között, amit ellehetett rontani. És az sem vigasztalt, hogy amit jól csináltam, azt ő pusztította el. Nem illettünk össze se barátoknak, se… szerelmeseknek. A szó szinte letaglózott. Erre még nem is gondoltam. Nyelnem kellett egy nagyot, hogy ne sírjam el magam előtte. A felismerés elborzasztott. Válasz volt a furcsa viselkedésemre, mindenre magyarázat volt.
- Erre-arra. Semmi közöd hozzá – nyögtem ki végül és elindultam a szobám felé. Nem akartam még egyszer ránézni, mert akkor olyat mondtam volna, amit később megbánnék. Meg kellett tartanom a büszkeségemet, hiszen már csak az maradt nekem. Egy nő nem alázhatja magát egy férfi előtt. Rick óta mereven tartottam magam ehhez a szabályhoz. Történhet bármi, nem engedek a büszkeségemből. Tudom, hogy talán emiatt vesztek el dolgokat… de ha már ez sem maradna meg nekem, akkor végképp semmivé válnék.

Napokig ki sem mozdultam a szobámból, nem tudom, hogy mi ütött belém de elkezdtem naplót írni, egészen Nick szülinapja óta. Mikor megismertem Nate-et, valami megváltozott, és már magam sem láttam át az összefüggéseket. A világ megváltozott. Szörnnyé váltam. Egy olyan lénnyé, akinek létfontosságú a gyilkolás. Muszáj volt megtalálnom önmagamat. Nate nélkül teljesen begubóztam. Nem beszélgettem senkivel, csak némán hallgattam ahogy Sarahval beszélget vidáman. Szinte mindennap itt volt, ha pedig nem, akkor Nate is elment. Nagyjából mindent hallhattam. Egy dolgot biztosan tudtam… Nate hülyeséget csinált. A kezembe adta a barátnője életét. Rengetegszer magam elé képzeltem a halálát, többféle módon. Élveztem ezt az álmodozást. De legbelül tudtam, hogy már nem az a lány vagyok, aki emberként voltam. Akkoriban már biztosan megvertem volna, most pedig, hogy könnyűszerrel végezhetnék vele… nem teszem meg. Semmi értelme nem lenne. Sarah nem tehet erről, csakis Nate. De neki se szívesen okoznék fájdalmat. Lehet, hogy szereti ezt a nőt, ez ellen nem tehetek semmit. Senkije sem vagyok. Csak egy megtűrt személy a házában. Talán végleg el kéne innen mennem. Csak nem tudom, hogy hol kéne kezdenem. Hova mehetnék? És egyedül egészen biztosan megőrülnék.
Talán így is megfogok. Még mindig Ariadnéval álmodtam, és félni kezdtem. Egyszer már meglátogatott. Talán újra eljön. Vagy talán csak képzeltem. De akkor miért érezném állandóan a jelenlétét?

Kopogtattak. Megmerevedtem. Hallottam ahogy Nate óvatosan lenyomja a kilincset és kinyitja az ajtót. Villámgyors mozdulattal csaptam be a naplóm fedelét és igyekeztem közömbösen nézni rá.
- Leveled jött – közölte minden érzelem nélkül, és felém nyújtott egy hófehér borítékot. Határozottságot színlelve vettem át, és ránéztem.
- Kitől?
- Nem tudom – felelte és mintha aggodalom villant volna a tekintetében. De csak egyetlen egy pillanatig. – Biztos valami hódolód – folytatta és eltűnt minden kedvesség az arcáról. Már alig emlékeztem, hogy milyen volt, amikor kedvesen mosolygott. Olyan ritkán és régen tette azt.
- Biztosan – hagytam rá gúnyosan. – Akkor talán ki is mehetnél, hogy elolvashassam – vágtam hozzá, de azonnal meg is bántam. Mégsem vontam vissza. Valami legbelül nem engedte.
- Gondoltam megbeszélhetnénk pár dolgot…
- Úgysem hallgatnál meg… - vontam meg a vállam, de magamban pánikba estem. Nem szabadna így viselkednem, így soha nem bocsát meg! Vágytam rá, hogy megismerjem az igazi aranyos énjét, vágytam arra, hogy csak legalább egy pillanatig lássam azt a fiút, aki régen volt. Mikor még emberek voltunk. Mikor még szemét voltam, és sebezhetetlennek hittem magam. Mikor még volt esélyem az életre… Egy cseppet talán az a bátortalan Nathaniel hiányzott, akit kegyetlenül kikosaraztam. Ha visszamehetnék a múltba, mindent máshogy tennék.
- Igazad van. Csak megint hazudnál – mondta, majd eltűnt. Nem volt időm reagálni, még a vámpírokhoz képest is gyorsan tűnt el. Némán remegve hallgattam, ahogyan Sarah és ő moziba indulnak. Belehasadt a szívem, de csak csendben. Amikor elmentek, figyelemelterelésképp kinyitottam a nekem címzett levelet és olvasni kezdtem. A figyelmemet tényleg elterelte.

„Drága Arielle!
Időt adtam neked, hogy magadtól gyere vissza hozzám. Még Ricket is leszereltem és messzi földre küldtem. Csak rád várok édesem, de úgy hiszem, szükséged van egy kis ösztönzésre. Emlékszel még régi barátnődre, Emmára? Az ő biztonsága mit ér neked? Nem is mesélte a múltkori találkozásunkat? Hát persze… nemrég szabadult ki a kórházból, biztosan elfelejtette. Vagy várj… hiszen ő utál téged. Sőt…. Halott vagy. De kár… akkor csak egyetlen módon óvhatod meg egy újabb tragikus balesettől. Egy heted van, hogy önszántadból gyere ide hozzám. Máskülönben Emma vérével írom a következő levelet és talán a szívét is mellékelem. Nate bevonását nem ajánlom.
Csók:
Darren”

Döbbenten olvastam a sorokat. Újra és újra végigfutottam rajta, hogy feldolgozzam a tartalmát. Észrevétlenül kezdtem sírni, csendesen. Rettegtem és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Emma megsérült miattam, Darren kezében van az élete, és rajtam áll a halálos ítélet. Nem hagyhattam, hogy baja essen. Ki vagyok én, hogy bárki is miattam haljon meg? Igazi barátnőm volt, mellettem állt jóban és rosszban. Egyedül ő ölelt át, amikor elvesztettem a szüleimet. Vele játszottam, amikor kicsi voltam. Rengeteget járt nálunk. Volt egy időszak, amikor Nick is tetszett neki, aztán valahogy minden a feje tetejére állt. És most… veszélybe sodortam. Azért bántották, mert valaha szeretett engem. Talán ideje elfogadnom, hogy mindenki szenved körülöttem. Akik valaha is szerettek vagy meghaltak, vagy csak egy hajszálon múlott az életük. Csak azért mert én élek. Meg kellett volna halnom véglegesen, vagy meg sem születnem, mindenki jobban járt volna. Ha én nem léteznék a világ egy sokkal jobb és boldogabb hely lenne. Talán jobb is, ha teljesítem, amit kér. Még várok pár napot, figyelmeztetem Emmát, aztán elmegyek Darrenhez. Mindegy, hogy mit tesz velem. Megérdemlem. Ha kitépi a szívem, már az sem zavar. Nem engedem, hogy még egy ember szenvedjen miattam. Nem bánthatja Emmát. Nem engedem. Mindenkit elvettek tőlem, elég volt. Most én jövök. Mindegy, hogy mi történik velem. Sem az élet, sem a halhatatlanság nem nekem való…

Egy hetem maradt.

Ui: Kérlek, írjatok véleményt :) Jobban örülnék ha ide a fejezet végére írnátok, tudom hogy a chatben egyszerűbb és gyorsabb, de az nem marad meg sokáig. Minél több vélemény érkezik, annál előbb jön a friss ;) Ugyanis már kész a következő fejezet :D Csak rajtatok múlik ;)

23. fejezet - Heidi

Nagyon dühös voltam. Képtelen voltam nyugodtan feküdni az ágyamon, miközben hallottam minden egyes szót. Hallottam a cuppanó, és más hasonló zajokat. Azt hittem, hogy menten megőrülök. Közben azt is hallottam, hogy milyen gyorsan dobog Sarah szíve. Szinte a számban éreztem a vére mámorító ízét. Felelőtlen dolog volt Nate-től, hogy idehozta. Másra sem vágytam, minthogy átharapjam puha kis nyakát, és ki ne tépjem vörös fürtjeit. Az illata megőrjített. Dühöngő őrült lettem, és féltem tükörbe nézni. Tudtam, hogy mit látnék. Azon csodálkoztam, hogy Sarahnak még nem tűnt fel a vörös szemem. Igaz, hogy halványodott, és szinte barnának látszott, de igenis vörös volt. Akárcsak a vére. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megölhessem. És egyben… mindennél jobban szégyelltem magam. A lényem egy része irtózott egy újabb gyilkosságtól. De volt bennem valami különös érzés. Pusztító düh, ami szinte lángolt bennem, és vágyakozott arra, hogy mindent felemésszen. Képtelen voltam higgadtnak látszani, és kétségbeesett lettem arra a gondolatra, hogy Nate-nek pont ez a célja. Hogy felbosszantson, hogy úgy toporzékoljak mérgemben, mint egy idióta. Azt akarja, hogy megalázkodjam. De nem fogok. Soha nem fogok bocsánatot kérni tőle. Semmiért. Nem hallgatott meg, esélyt sem adott arra, hogy elmagyarázzam a dolgokat. Nem mintha elmondtam volna, de ez semmin nem változtat. Abban a pillanatban a szobámban gyűlöltem őt. Még Darren sem volt rám ilyen hatással. Az ő árulása is fájt, de nem ennyire. Azok a hetek, amiket baráti hangulatban töltöttem Nate-tel, életem legszebb percei voltak. És ő most mindent tönkretett. Bár talán előbb én. De nem tudtam higgadtan gondolkozni. Gyűlöltem bocsánatot kérni, neki mégis megtettem volna. Erre ő… idehoz egy lotyót, és pontosan tudja, hogy minden egyes szót hallok. Bosszúból csinálta. Nem érti, hogy nem én akartam elfelejteni azokat a perceket?! Még mindig hihetetlen, hogy megtörtént. Nem csoda, hisz egy pillanatra sem emlékszem. Hervasztó helyzet. Normális esetben az ember kimozdulhatna, de nem mehettem emberek közé. Legalábbis a városba nem. Egyre inkább közeledett a reggel, mégsem mertem kimozdulni.

Nem tudom, hogy miért tettem azt, amit. De messze akartam lenni ettől a helytől. Szinte öntudatlanul gondoltam arra a helyre, amit egy fényképen láttam a nappaliban. Csak egy tájkép volt, nem volt szinte semmilyen jelentősége, mégis megfogott benne valami. Azt se tudtam, hogy hol az a hely, de gyönyörű volt. És mire észbe kaptam, ott találtam magam egy város szélén, előttem pedig a képen látott táj jelent meg. Először alig hittem a szememnek. Nem túl gyakran teleportáltam egyedül, főleg nem ilyen távolságra. Biztos voltam benne, hogy ilyen szép táj nincs a közelben. Sétálni kezdtem, és szépen lassan megnyugodtam. Kerestem valakit, akiből ihatok, aztán nyakamba vettem a várost. Arra gondoltam, hogyha már itt vagyok, akkor kiderítem, hogy hol az az itt, és körülnézek. Soha nem utazgattam. Most belegondoltam abba, hogy itt a lehetőség.

„Isten hozta Vancouverben!” – hirdette a tábla, és azonnal világossá vált, hogy valahol Kanadában vagyok. Méghozzá a szélén, mert ha elnéztem a távolba, a csodaszép óceánt pillanthattam meg. Vancouver csodálatos volt. Szebbnél szebb hidak, barátságos parkok, híres viktoriánus épületek. A szépséget még tetézte, hogy lágyan hullott a hó, hófehérbe burkolva a számomra eddig ismeretlen világot. Nem tudtam, hogy merre kéne indulnom, egyszerűen csak vitt a lábam előre. Az emberek sorra megbámultak, talán alulöltözöttségem, talán vámpír külsőm miatt. Mindkettő elegendő ok volt, ugyanis fel sem merült bennem, hogy kabátot kéne felvennem. Hiszen egy vámpír sose fázik. Szerencsére a táskám nálam volt, és hogy elkerüljem a feltűnést, vettem magamnak egy kabátot, és belebújtam.
Számomra egyforma volt a hőmérséklet, úgyhogy teljesen mindegy volt. De így kevesebben néztek rám. Már csak a férfiak figyeltek, korosztálytól függetlenül. Megvontam a vállam, nem érdekelt. Nem szándékoztam senkit sem közel engednem magamhoz. Úgy festhettem a havas utcán, hófehér bőrrel és természetfeletti szépséggel, mint egy fagyos jégkirálynő. Abban a pillanatban úgy is éreztem magam. A dühöm teljesen eltűnt, vérfagyasztó nyugalom vette át a helyét. Hideggé váltam, akárcsak az idő.

Csendben ámuldoztam inkább az ismeretlen helyeken és közben az embereket figyeltem. Irigyeltem őket. Nevettek. Fogták egymás kezét. Boldogan andalogtak. Iskolába igyekeztek. Rohantak. Mindenkinek volt valakije, aki szereti. Ez közös volt bennük. Láttam az arcokun, láttam a mozdulataikon. Ez látszik egy emberen. Hát… rajtam ilyen nagyon régen látszott.
Hirtelen hiányozni kezdett Isabel, régi jó barátnőm. Hasonlóan kegyetlenek voltunk, de hármunk közül ő volt a legkedvesebb. Linnel ellentétben ő soha nem akart úgy viselkedni, ahogy mi, csak sodródott az árral, és neki se volt senkije, aki szeresse. Ezért volt olyan, mint mi, még ha jobb is. De Rick megölte, és soha nem látom újra. Hiányzott. Linette… hát ő nem. Az árulása fájt nekem. Visszatekintve soha nem volt igazán jó barátnő, bár mind a hárman… nos… elég ribancok voltunk. De én kedveltem őket, még ha nem is mutattam. Talán én magam se tudtam. Akkoriban ez nem számított. Bármilyen furcsa is, megváltoztam. Arra is rájöttem, hogy Nate jelent számomra valamit. Nem tudtam, hogy igazán mit, de ahhoz eleget, hogy fájdalmat okozzon. Nem is volt hülyeség csak játszani az érzelmekkel. Most újra átéreztem őket, most velem játszottak. Úgy néz ki csak két lehetőség létezik. Játssz… vagy veled játszanak.

A Stanley parkban jártam, amikor megtorpantam. Egy aranyos fekete hajú kislányt pillantottam meg, ahogy sírva ül egy padon, a lábait a mellkasához szorítva. Nem tudom, hogy miért de vonzott benne valami. Nem tudtam tovább menni. Annyira ismerős volt, pedig még soha nem láttam ezelőtt. Lassan közelebb mentem, és leültem mellé. Nem tudtam, hogy mit teszek. Eltűnt a vérszomjam is, ezt a lányt soha nem tudtam volna bántani, pedig nem is ismertem. Különös.
Lassan felnézett rám. Vakító kék szemei még a könnyeken keresztül is ismerősek voltak. Kanadában voltam. Hirtelen tudtam, hogy ki ez a kislány, de nem tudtam elhinni. Biztosnak kellett lennem benne.
- Hogy hívnak? – kérdeztem barátságosan. Bizalmatlanul méregetett. Tudtam, hogy milyen lehet most neki. Én sem bíztam az idegenekben. Neki se lett volna szabad. – Én Arielle vagyok.
- Mint a sellő? – kérdezte, én pedig felnevettem.
- Nem igazán szeretem, ha sellőként emlegetnek, de igen ez a nevem. És téged hogy hívnak?
- Heidi – felelte egy kicsit barátságosabban. Nem tudta, hogy miért vagyok itt. Ami azt illeti, én sem tudtam, úgyhogy már ketten voltunk. De ő tényleg Nate húga volt. – Heidi Brooke – erősített meg még inkább. Nem szabadott volna elárulnia a nevét, egy ismeretlen voltam, ő mégis megtette. Gyönyörű kislány volt, de a könnyek valahogy nem illettek bájos arcára. Ha jól emlékeztem tizenegy éves lehetett most. Nate minden szava beleégett az emlékezetembe. Heidi és én sokáig beszélgettünk, este felé járt, amikor nem bírtam tovább és megkérdeztem.
- Miért sírtál?
- Nem volt kedvem iskolába menni… - húzta el a száját.
- Ezért sírtál?
- Nem – vallotta be. – Ennek örülhetnék – húzta mosolyra az ajkait, aztán folytatta. – De… most valahogy nem megy. Ma van három éve, hogy elvesztettem mindent – hajtotta le a fejét és újabb könnycseppek indultak el a szeméből és folytak végig rózsaszín arcának vonalán. Összeszorult szívvel figyeltem, és akaratlanul is, de átöleltem. Nem tudom, hogy mi vezérelt. Soha nem szoktam senkit se megölelni, az pedig, hogy hagyta még inkább meglepett. Lassan, szomorúan szólaltam meg.
- Én négy éve vesztettem el mindent. A szüleim a szemem láttára haltak meg, és attól kezdve a bátyám és én már nem jöttünk ki jól. Eljutottunk odáig, hogy megutáltuk egymást, és őt is elvesztettem. De magamnak köszönhettem, mert későn jöttem rá, hogy szeretem – meséltem halkan. Esküszöm, legszívesebben fejemet vertem volna a falba. Nem akartam kiönteni a szívemet valakinek, akit nem ismertem. Még ha az Nate húga is volt.
- Sajnálom – nézett rám őszintén. – Az én szüleim is meghaltak, és a bátyám is. – Szegény, ha tudná. Még szerencse, hogy nem emlékezett. Soha nem heverte volna ki.
- Biztosan nagyon szerettek téged – mosolyogtam.
- Honnan tudod? Mi van, ha szégyellnének? Ha látnak odafentről, és nem tetszik nekik, aki én vagyok? Nem vagyok különösen jó semmiből, még a suli se megy jól. Anyu fontosnak tartotta a tanulást. Biztosan leszidna a jegyeim miatt, a nagynéném is állandóan veszekszik velem.
- Én biztos vagyok benne, hogy nagyon büszkék lennének rád, Heidi. A szüleid és a bátyád is. Lehet, hogy te nem tudod, de még mindig vigyáznak rád.
- Ebben van valami – ragyogott fel az arca. – Nemrég volt egy balesetem. Az orvosok szerint kész csoda volt, hogy túléltem – mondta mosolyogva.
- Na látod. Ők mindig a szívedben fognak élni, és nem szeretnék, ha sírnál. És hidd el, ők mindig büszkék lesznek rád, bármi is történjen.
- Igazad lehet – mosolygott. – De miért mondod ezt?
- Nem tudom – nevettem. – Amúgy egy kicsit buta vagy. Nem szabadna hinned egy idegennek – közöltem, mire nevetni kezdett. Az arca szinte kivirult.
- Igazad van. De te is ugyanúgy érzel, ahogy én, igaz?
Bólintottam, és igyekeztem másfelé nézni.
- Akkor te is fogadd meg a saját szavaidat.
- Nem kéne haza indulnod? – kérdeztem, elterelve a témát. Nem akartam jobban belemenni az érzelmi világomba. Így is teljesen kiadtam magam és tizenegy éves kislánynak. Mégis meg akartam őt ismerni. Annyira emlékeztetett magamra.
- De igen, de szeretnék még veled beszélgetni – nézett rám kérlelően. Csábító ajánlat volt, hiszen ráértem. Nate és a barátnője enyelgéséhez sem siettem vissza szívesen, de tudtam, hogy nem szabadna tovább maradnia. Már így is elkésett.
- Majd máskor folytatjuk, rendben? – kérdeztem inkább, magamat is meglepve. Heidinek tetszett az ötlet.
- Látlak még?
- Egészen biztos – mosolyogtam rá, és kacsintottam egyet. – Messze van innen a házatok?
- Nem… Ha sietek még időben haza is érek – felelte, majd felkapta a pad tövében lévő iskolatáskáját. De mielőtt eltűnt volna, visszanézett rám.
- Köszönöm. Amúgy… a bátyám kedvelt volna téged – kiáltotta, majd eltűnt, én pedig leforrázva meredtem utána.

22. fejezet: Változások

Rohanhattam volna, de nem tettem. Csak néztem utána némán, és hagytam, hogy a testem remegni kezdjen a bánattól. Semmit nem értettem. Hogyan történhetett meg? És miért nem emlékszem rá? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem képzeltem el hasonló szituációt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem is vágytam rá. És égető fájdalom hasított belém a fájdalma láttán. Most jöttem csak rá, hogy mennyire utáltam, ha szenved. Dühös lettem magamra, újra. Hiszen ő mindent megtett értem. Talán csak a saját butaságom az, hogy játszik velem. Miért nem tudok bízni? Tulajdonképpen már el is felejtettem, hogy az milyen. Talán én játszok vele, és nem ő velem. Ez hol dől el? Ő bízik bennem? Egyáltalán miért mentett meg? Miért ment meg mindenkit? Hiszen ő is vámpír. Természete a gyilkolás, és a gonoszság. Ő mégis emberek vérét issza, de nem okoz nekik fájdalmat. Még csak nem is emlékeznek rá, különben nem lenne ennyi túrázó. Miért csinálja? Heidi az oka? Talán. Hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy érte feladod az egész életed és még a lényed természetét is megtagadod? De főképp… miért visel el engem? Hiszen én ezt nem érdemlem meg. Miért nem hagyott lezuhanni a halálvölgybe és meghalni? Egyáltalán meghaltam volna? Úgy értem végleg… A vámpírok biztosan nehezen halnak meg, nem olyan könnyű fizikailag megsebezni a szívet. Lelkileg annál könnyebb. Még ha nincs is szívem. Hiszen nem dobog, meghaltam. Miért vágyott erre Ariadne? Vagy tényleg csak az apja után kutatott ennyire kétségbeesetten? Vagy csupán behódolt félvérsége természetének? Őszintén bevallom, hogy semmit sem értek.

Tanácstalanul ültem le egy farönkre, és csak bámultam magam elé. Nate után kéne mennem. Vonzódtam hozzá, ez nem kérdés. Csak az járt az eszemben, hogy emlékezni akartam a nemrég történt forró pillanatokra. Érezni akartam őt a testemen. És ha megtette, akkor én sem lehetek közömbös neki… vagy igen? Nem hiszem.
- Szar lehet neked – szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül. Ismerősen csengett, és egyből ráismertem. Nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen az képtelenség volt. Szürreális. Lehetetlen. Dermedten ültem tovább mozdulatlanul, szinte megfagytam a döbbenettől. – A fejemben éled az életed, és meg se ismersz? – szólalt meg újra, és lassan remegő tagokkal megfordultam. Magamat láttam, és mégsem. Kikerekedett szemekkel figyeltem a majdnem tükörképemet. Teljesen olyan volt, mint én, de volt benne valami, ami veszélyességet sugárzott. Rajtam aligha látszódhatott ilyesmi. Ugyanolyan ruhát viselt – amit nemrég kaptam magamra vissza – ugyanúgy kócosan meredezett aranyszőke haja, de az arcán gúny csillogott. Szemei vörösen izzottak, szája szegletében gonosz mosoly bujkált. Magában hangosan nevetett rajtam. Ez világos volt. De nem értettem, hogy hogyan került ide. Látott engem. És ez nem a múlt volt, hanem a jelen. Ugyanúgy az erdő mélyén álltam a semmi közepén, ahol Nate hagyott, nem messze onnan, ahol ittam egy túrázóból. A saját testemben voltam, a saját életemben. Nem Ariadne voltam, mégis itt állt előttem.
- Ariadne? – hebegtem úgy, ahogy egy iskolás lány. Bizonytalan és zavart voltam. Nem tudok különösebb szavakat rá.
- Azt hiszem, ezt a részét átléphetjük – kacsintott rám, és körbenézett.
- Mi folyik itt? Mit keresel itt? – nyögtem ki a kérdéseimet gyors egymásutánban.
- Te magad is tudhatod a választ, drágám. Én vagyok te.
- Hazudsz – vontam meg a vállam közömbösen. Nem akartam gyengének tűnni, hiszen nem voltam az. Én is vámpír voltam.
- De bizony. Máskülönben hogyan lennék itt? Én vagyok te.
- Mit akarsz?
Hangosan nevetett.
- Amit eddig, szívem. Szórakozni. Ismersz, nemde bár? Mindent tudsz rólam. Betekintést nyerhettél a legszemélyesebb titkaimba. Olyanokat tudsz rólam, amit senki. Szerinted, mit akarok?
- Honnan tudhatnám egy őrült ribanc észjárását? – gúnyolódtam. Villant valami a tekintetében, de csak nevetett. Gyermetegen, vidáman. Mint, akinek játék az egész világ.
- Ne hidd, hogy megbánthatsz az éles nyelveddel, sőt élvezem. Imádom a szócsatákat. Ne feledd, hogy én vagyok te. Olyan vagy, mint én, még ha nem is vallod be.
- Nem hinném. Miért vagy itt? Én én vagyok, te pedig halott, szóval takarodj vissza a koporsódba.
- Azért vagyok itt, ami jár nekem. Ha nem érted, kérdezd meg Darrent – kacsintott rám, majd egyszer csak eltűnt.

Újra egyedül maradtam, de furcsán éreztem magam. Megőrültem. Már képzelődök is. Biztosan agyamra ment a vámpírlét. Ez nem lehetett a valóság. Ariadne csak a múltban létezik, csak emlékekben él. Nem kelhet életre, és nem állhatott előttem! Ez abszurd. Fel akarok ébredni végre ebből az egészből. Még azelőtt is jobb életem volt, mielőtt Nate visszatért volna. Egy kegyetlen szajha voltam, de legalább nem voltam őrült. Akkor még menthető voltam. És bár nem volt, aki megtegye, mégis… ott volt a lehetőség. Bármikor új életet kezdhettem volna egy idegen helyen. De most nincs életem, nincs semmim. Meghaltam. Még a testemen is osztozkodnom kell. Amíg még éltem nem létezett Ariadne, és egyetlen szexxel töltött percet sem felejtettem el. Emlékezni akartam, de nem ment. Mondom. Megőrültem. Nincs más magyarázat. Vissza kell mennem, és amennyire lehet helyre kell hoznom a kapcsolatomat Nate-tel. Haragszik rám, és nem értené meg, ami történt. Nem hinne nekem, mert nem bízik bennem. Nincs miért bíznia. Azt hiszi, csak játszok, én ugyanezt hittem őróla. De lehet szimulálni azt az arckifejezést, ami valósággal tőrt szúrt a szívembe? Aligha. Lehetett kitalálni azt a szomorú történetet, ami az ő élete? Aligha. Tudtam, hogy mit kell tennem. Bocsánatot kell kérnem és elnyernem a bizalmát. Egek! Mi van velem?
Nagyon régen vetemedtem ilyesmire, talán már azt se tudom, hogy hogyan kell. Belém égett a kegyetlen bánásmód a környezetemmel.
Tudok még kedves lenni? Egykor az voltam. Sikerülhet újra? Vagy Nate örökre megutált? Valahogy ez a tudat elkeserített. Az, ami történt, pedig megrémisztett. Valóban vágytam rá, de soha nem tepertem volna le egy erdő közepén, miután ittam egy emberből. Nem tenném meg. Vagy mégis? Talán az őrület ilyen. Még sosem voltam őrült, nem tudhatom.

Nem siettem. Teleportálhattam volna a házunkhoz, de mégsem tettem. Össze kellett szednem magam, hiszen még mindig zavarodott voltam. Ariadne felbukkanása sok mindent megváltoztatott bennem. Már az ép elmémben sem bízhattam. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy hogyan magyarázzam meg mindezt az igazság elmondása nélkül. Még egy ok, amiért nincs oka bízni bennem. Állandóan hazudok. Mindig és mindenkinek. Bár nem… nem mindig. Néha kegyetlenül őszinte vagyok. De még mindig egy szajha.

Szépen lassan a házhoz értem, de az üresen állt. Csendes és kihalt volt, Nate-nek nyomát sem találtam. Mindenhol körbenéztem, de hiába. Várnom kellett, és ez sose ment. Türelmetlen voltam és ez ingerlékennyé tett. Gyűlöltem várni, mert olyankor csak az időmet pazaroltam. Nem kezdhettem bele semmibe, hiszen ki tudja, hogy mikor bukkan fel. Ráadásul nem tudtam másra gondolni, csak az előttem álló beszélgetésre. Fogalmam sem volt, hogy milyen szavakkal, milyen mondatokkal fejezzem ki magam. Azt se tudtam, hogy mit kéne mondanom. Tudtam, hogy egyetlen sajnálat nem elég. Kihasználtam őt, még ha nem is szándékosan is. Rávetettem magam, szeretkeztem vele, utána pedig elutasítottam.

Az éjszakát is egyedül töltöttem, csak idegesen jártam fel s alá, de teljesen feleslegesem. Nem jött haza. Rosszabb voltam egy házsártos feleségnél is. Percenként az órát figyeltem, a fejemben pedig őrültebbnél őrültebb elméleteket gyártottam. Néha egészen elrugaszkodtam a tényektől, de nem érdekelt. Rájöhettem az elmúlt hónapok alatt, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Nem létezett lehetetlen. Vámpír voltam, egy vámpírt vártam haza, akit kihasználtam és egy régen halott nő bukkant fel előttem. Ezekután felesleges lenne a lehetséges és a nem lehetséges dolgokról gondolkoznom. De egy dolog teljesen egyértelmű volt. Aggódtam Nate-ért. Nem tudtam, hogy hol lehet, és mit csinálhat. És utoljára szörnyen megbántottam. Féltem, hogy baja esik. Egy vámpírral nem sok minden történhet, de Darren halálos lehet. Idősebb nálunk. Ricktől nem féltem, de Darren magában hordozta a fenyegetést. Megölhetne minket. Nem tudtam olyan okot, amiért nem tenné meg. Bár sok mindent nem ismertem. Talán semmit sem. De semmi értelme nem volt a nappaliban járkálnom. El akartam indulni az emeletre, de abban a pillanatban, hogy eldöntöttem egy autó parkolt a ház előtt. Izgatott lettem, de nem mozdultam. Gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb. Felugranom és egyből letámadnom a bocsánatommal, vagy megvárni, amíg bejön? Akkor még csak meg se fordult a fejemben, hogy normális esetben nem autóval közlekedne és nem ilyen lassan. De mire rájöttem már mindegy volt. Egy nevetést hallottam. Egy nőét, akit éppen Nate szórakoztatott.

Ledermedve ültem továbbra is a kanapén. Hallottam a szívdobogást, éreztem az orromban a parfüm illatát, de nem akartam elhinni, egészen addig, amíg Nate be nem lépett egy vörös hajú nő oldalán. Még mindig nevetett. Nate illedelmesen kinyitotta előtte az ajtót, nem foglalkozott velem. Először a nő figyelt fel rám. Mondjuk, nem csodálom. Elég furcsa lehet egy ijesztő külsejű nő, aki árgus szemekkel lesi minden mozdulatod. Egy pillanatig meglepetten figyelt, aztán lassú emberi mozdulataival Nate felé fordult, aki éppen a kabátját akasztotta a fogasra.
- Ő meg kicsoda? – kérdezte a nő barátságtalan hangsúllyal rám nézve. Féltékeny volt rám. Szinte sütött a buja tekintetéből. Ostobán hitte, hogy Nate az övé lehet. Az első pillanattól kezdve gyűlöltem, pedig a nevét sem tudtam.
- Ó, Arielle, hát te? Későre jár, azt hittem, hogy… mindegy. Sarah, ő Arielle, a lakótársam. Arielle, ő Sarah – mutatott a nőre, aki bizalmatlanul méregetett. Mintha megérezte volna a Nate és köztem lévő feszültséget.
- Sziasztok – köszöntem gúnyosan.
- Lakótársad? – kérdezte Sarah egy kis csend után. Nem tetszett neki ez a részlet. Nate nem tűnt idegesnek a helyzet miatt. Nem látszott rajta ingerültség a korábbiak miatt. Pedig jó hosszú napunk volt. Tudtam, hogy bosszantani akart ezzel a nővel, de nem tudhatta, hogy sikerült is neki.
- Igen, így alakult a helyzet. Nagy a ház, megférünk egymás mellett – felelte kifejezéstelenül, de nem nézett rám. Fájtak a szavai. Jó hogy nem azt mondta, hogy meg kell tűrnie maga mellett. Már nem akartam bocsánatot kérni, már nem sajnáltam. Fájdalmasabb lenne a viselkedése, ha emlékeznék.
- Pontosan, én igazán nem foglak zavarni, Sarah. Megyek is aludni, jó szórakozást – szólaltam meg gúnyosan és elindultam felfelé a lépcsőn, de közben minden női praktikát bevetettem, hogy Sarah minél féltékenyebb legyen. Nincsen rosszabb annál, ha a nő már az első randin féltékenykedik. Abba pedig bele se mertem gondolni, hogy mi van akkor, ha nem az első…