Nagyon dühös voltam. Képtelen voltam nyugodtan feküdni az ágyamon, miközben hallottam minden egyes szót. Hallottam a cuppanó, és más hasonló zajokat. Azt hittem, hogy menten megőrülök. Közben azt is hallottam, hogy milyen gyorsan dobog Sarah szíve. Szinte a számban éreztem a vére mámorító ízét. Felelőtlen dolog volt Nate-től, hogy idehozta. Másra sem vágytam, minthogy átharapjam puha kis nyakát, és ki ne tépjem vörös fürtjeit. Az illata megőrjített. Dühöngő őrült lettem, és féltem tükörbe nézni. Tudtam, hogy mit látnék. Azon csodálkoztam, hogy Sarahnak még nem tűnt fel a vörös szemem. Igaz, hogy halványodott, és szinte barnának látszott, de igenis vörös volt. Akárcsak a vére. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megölhessem. És egyben… mindennél jobban szégyelltem magam. A lényem egy része irtózott egy újabb gyilkosságtól. De volt bennem valami különös érzés. Pusztító düh, ami szinte lángolt bennem, és vágyakozott arra, hogy mindent felemésszen. Képtelen voltam higgadtnak látszani, és kétségbeesett lettem arra a gondolatra, hogy Nate-nek pont ez a célja. Hogy felbosszantson, hogy úgy toporzékoljak mérgemben, mint egy idióta. Azt akarja, hogy megalázkodjam. De nem fogok. Soha nem fogok bocsánatot kérni tőle. Semmiért. Nem hallgatott meg, esélyt sem adott arra, hogy elmagyarázzam a dolgokat. Nem mintha elmondtam volna, de ez semmin nem változtat. Abban a pillanatban a szobámban gyűlöltem őt. Még Darren sem volt rám ilyen hatással. Az ő árulása is fájt, de nem ennyire. Azok a hetek, amiket baráti hangulatban töltöttem Nate-tel, életem legszebb percei voltak. És ő most mindent tönkretett. Bár talán előbb én. De nem tudtam higgadtan gondolkozni. Gyűlöltem bocsánatot kérni, neki mégis megtettem volna. Erre ő… idehoz egy lotyót, és pontosan tudja, hogy minden egyes szót hallok. Bosszúból csinálta. Nem érti, hogy nem én akartam elfelejteni azokat a perceket?! Még mindig hihetetlen, hogy megtörtént. Nem csoda, hisz egy pillanatra sem emlékszem. Hervasztó helyzet. Normális esetben az ember kimozdulhatna, de nem mehettem emberek közé. Legalábbis a városba nem. Egyre inkább közeledett a reggel, mégsem mertem kimozdulni.
Nem tudom, hogy miért tettem azt, amit. De messze akartam lenni ettől a helytől. Szinte öntudatlanul gondoltam arra a helyre, amit egy fényképen láttam a nappaliban. Csak egy tájkép volt, nem volt szinte semmilyen jelentősége, mégis megfogott benne valami. Azt se tudtam, hogy hol az a hely, de gyönyörű volt. És mire észbe kaptam, ott találtam magam egy város szélén, előttem pedig a képen látott táj jelent meg. Először alig hittem a szememnek. Nem túl gyakran teleportáltam egyedül, főleg nem ilyen távolságra. Biztos voltam benne, hogy ilyen szép táj nincs a közelben. Sétálni kezdtem, és szépen lassan megnyugodtam. Kerestem valakit, akiből ihatok, aztán nyakamba vettem a várost. Arra gondoltam, hogyha már itt vagyok, akkor kiderítem, hogy hol az az itt, és körülnézek. Soha nem utazgattam. Most belegondoltam abba, hogy itt a lehetőség.
„Isten hozta Vancouverben!” – hirdette a tábla, és azonnal világossá vált, hogy valahol Kanadában vagyok. Méghozzá a szélén, mert ha elnéztem a távolba, a csodaszép óceánt pillanthattam meg. Vancouver csodálatos volt. Szebbnél szebb hidak, barátságos parkok, híres viktoriánus épületek. A szépséget még tetézte, hogy lágyan hullott a hó, hófehérbe burkolva a számomra eddig ismeretlen világot. Nem tudtam, hogy merre kéne indulnom, egyszerűen csak vitt a lábam előre. Az emberek sorra megbámultak, talán alulöltözöttségem, talán vámpír külsőm miatt. Mindkettő elegendő ok volt, ugyanis fel sem merült bennem, hogy kabátot kéne felvennem. Hiszen egy vámpír sose fázik. Szerencsére a táskám nálam volt, és hogy elkerüljem a feltűnést, vettem magamnak egy kabátot, és belebújtam.
Számomra egyforma volt a hőmérséklet, úgyhogy teljesen mindegy volt. De így kevesebben néztek rám. Már csak a férfiak figyeltek, korosztálytól függetlenül. Megvontam a vállam, nem érdekelt. Nem szándékoztam senkit sem közel engednem magamhoz. Úgy festhettem a havas utcán, hófehér bőrrel és természetfeletti szépséggel, mint egy fagyos jégkirálynő. Abban a pillanatban úgy is éreztem magam. A dühöm teljesen eltűnt, vérfagyasztó nyugalom vette át a helyét. Hideggé váltam, akárcsak az idő.
Csendben ámuldoztam inkább az ismeretlen helyeken és közben az embereket figyeltem. Irigyeltem őket. Nevettek. Fogták egymás kezét. Boldogan andalogtak. Iskolába igyekeztek. Rohantak. Mindenkinek volt valakije, aki szereti. Ez közös volt bennük. Láttam az arcokun, láttam a mozdulataikon. Ez látszik egy emberen. Hát… rajtam ilyen nagyon régen látszott.
Hirtelen hiányozni kezdett Isabel, régi jó barátnőm. Hasonlóan kegyetlenek voltunk, de hármunk közül ő volt a legkedvesebb. Linnel ellentétben ő soha nem akart úgy viselkedni, ahogy mi, csak sodródott az árral, és neki se volt senkije, aki szeresse. Ezért volt olyan, mint mi, még ha jobb is. De Rick megölte, és soha nem látom újra. Hiányzott. Linette… hát ő nem. Az árulása fájt nekem. Visszatekintve soha nem volt igazán jó barátnő, bár mind a hárman… nos… elég ribancok voltunk. De én kedveltem őket, még ha nem is mutattam. Talán én magam se tudtam. Akkoriban ez nem számított. Bármilyen furcsa is, megváltoztam. Arra is rájöttem, hogy Nate jelent számomra valamit. Nem tudtam, hogy igazán mit, de ahhoz eleget, hogy fájdalmat okozzon. Nem is volt hülyeség csak játszani az érzelmekkel. Most újra átéreztem őket, most velem játszottak. Úgy néz ki csak két lehetőség létezik. Játssz… vagy veled játszanak.
A Stanley parkban jártam, amikor megtorpantam. Egy aranyos fekete hajú kislányt pillantottam meg, ahogy sírva ül egy padon, a lábait a mellkasához szorítva. Nem tudom, hogy miért de vonzott benne valami. Nem tudtam tovább menni. Annyira ismerős volt, pedig még soha nem láttam ezelőtt. Lassan közelebb mentem, és leültem mellé. Nem tudtam, hogy mit teszek. Eltűnt a vérszomjam is, ezt a lányt soha nem tudtam volna bántani, pedig nem is ismertem. Különös.
Lassan felnézett rám. Vakító kék szemei még a könnyeken keresztül is ismerősek voltak. Kanadában voltam. Hirtelen tudtam, hogy ki ez a kislány, de nem tudtam elhinni. Biztosnak kellett lennem benne.
- Hogy hívnak? – kérdeztem barátságosan. Bizalmatlanul méregetett. Tudtam, hogy milyen lehet most neki. Én sem bíztam az idegenekben. Neki se lett volna szabad. – Én Arielle vagyok.
- Mint a sellő? – kérdezte, én pedig felnevettem.
- Nem igazán szeretem, ha sellőként emlegetnek, de igen ez a nevem. És téged hogy hívnak?
- Heidi – felelte egy kicsit barátságosabban. Nem tudta, hogy miért vagyok itt. Ami azt illeti, én sem tudtam, úgyhogy már ketten voltunk. De ő tényleg Nate húga volt. – Heidi Brooke – erősített meg még inkább. Nem szabadott volna elárulnia a nevét, egy ismeretlen voltam, ő mégis megtette. Gyönyörű kislány volt, de a könnyek valahogy nem illettek bájos arcára. Ha jól emlékeztem tizenegy éves lehetett most. Nate minden szava beleégett az emlékezetembe. Heidi és én sokáig beszélgettünk, este felé járt, amikor nem bírtam tovább és megkérdeztem.
- Miért sírtál?
- Nem volt kedvem iskolába menni… - húzta el a száját.
- Ezért sírtál?
- Nem – vallotta be. – Ennek örülhetnék – húzta mosolyra az ajkait, aztán folytatta. – De… most valahogy nem megy. Ma van három éve, hogy elvesztettem mindent – hajtotta le a fejét és újabb könnycseppek indultak el a szeméből és folytak végig rózsaszín arcának vonalán. Összeszorult szívvel figyeltem, és akaratlanul is, de átöleltem. Nem tudom, hogy mi vezérelt. Soha nem szoktam senkit se megölelni, az pedig, hogy hagyta még inkább meglepett. Lassan, szomorúan szólaltam meg.
- Én négy éve vesztettem el mindent. A szüleim a szemem láttára haltak meg, és attól kezdve a bátyám és én már nem jöttünk ki jól. Eljutottunk odáig, hogy megutáltuk egymást, és őt is elvesztettem. De magamnak köszönhettem, mert későn jöttem rá, hogy szeretem – meséltem halkan. Esküszöm, legszívesebben fejemet vertem volna a falba. Nem akartam kiönteni a szívemet valakinek, akit nem ismertem. Még ha az Nate húga is volt.
- Sajnálom – nézett rám őszintén. – Az én szüleim is meghaltak, és a bátyám is. – Szegény, ha tudná. Még szerencse, hogy nem emlékezett. Soha nem heverte volna ki.
- Biztosan nagyon szerettek téged – mosolyogtam.
- Honnan tudod? Mi van, ha szégyellnének? Ha látnak odafentről, és nem tetszik nekik, aki én vagyok? Nem vagyok különösen jó semmiből, még a suli se megy jól. Anyu fontosnak tartotta a tanulást. Biztosan leszidna a jegyeim miatt, a nagynéném is állandóan veszekszik velem.
- Én biztos vagyok benne, hogy nagyon büszkék lennének rád, Heidi. A szüleid és a bátyád is. Lehet, hogy te nem tudod, de még mindig vigyáznak rád.
- Ebben van valami – ragyogott fel az arca. – Nemrég volt egy balesetem. Az orvosok szerint kész csoda volt, hogy túléltem – mondta mosolyogva.
- Na látod. Ők mindig a szívedben fognak élni, és nem szeretnék, ha sírnál. És hidd el, ők mindig büszkék lesznek rád, bármi is történjen.
- Igazad lehet – mosolygott. – De miért mondod ezt?
- Nem tudom – nevettem. – Amúgy egy kicsit buta vagy. Nem szabadna hinned egy idegennek – közöltem, mire nevetni kezdett. Az arca szinte kivirult.
- Igazad van. De te is ugyanúgy érzel, ahogy én, igaz?
Bólintottam, és igyekeztem másfelé nézni.
- Akkor te is fogadd meg a saját szavaidat.
- Nem kéne haza indulnod? – kérdeztem, elterelve a témát. Nem akartam jobban belemenni az érzelmi világomba. Így is teljesen kiadtam magam és tizenegy éves kislánynak. Mégis meg akartam őt ismerni. Annyira emlékeztetett magamra.
- De igen, de szeretnék még veled beszélgetni – nézett rám kérlelően. Csábító ajánlat volt, hiszen ráértem. Nate és a barátnője enyelgéséhez sem siettem vissza szívesen, de tudtam, hogy nem szabadna tovább maradnia. Már így is elkésett.
- Majd máskor folytatjuk, rendben? – kérdeztem inkább, magamat is meglepve. Heidinek tetszett az ötlet.
- Látlak még?
- Egészen biztos – mosolyogtam rá, és kacsintottam egyet. – Messze van innen a házatok?
- Nem… Ha sietek még időben haza is érek – felelte, majd felkapta a pad tövében lévő iskolatáskáját. De mielőtt eltűnt volna, visszanézett rám.
- Köszönöm. Amúgy… a bátyám kedvelt volna téged – kiáltotta, majd eltűnt, én pedig leforrázva meredtem utána.
Nem tudom, hogy miért tettem azt, amit. De messze akartam lenni ettől a helytől. Szinte öntudatlanul gondoltam arra a helyre, amit egy fényképen láttam a nappaliban. Csak egy tájkép volt, nem volt szinte semmilyen jelentősége, mégis megfogott benne valami. Azt se tudtam, hogy hol az a hely, de gyönyörű volt. És mire észbe kaptam, ott találtam magam egy város szélén, előttem pedig a képen látott táj jelent meg. Először alig hittem a szememnek. Nem túl gyakran teleportáltam egyedül, főleg nem ilyen távolságra. Biztos voltam benne, hogy ilyen szép táj nincs a közelben. Sétálni kezdtem, és szépen lassan megnyugodtam. Kerestem valakit, akiből ihatok, aztán nyakamba vettem a várost. Arra gondoltam, hogyha már itt vagyok, akkor kiderítem, hogy hol az az itt, és körülnézek. Soha nem utazgattam. Most belegondoltam abba, hogy itt a lehetőség.
„Isten hozta Vancouverben!” – hirdette a tábla, és azonnal világossá vált, hogy valahol Kanadában vagyok. Méghozzá a szélén, mert ha elnéztem a távolba, a csodaszép óceánt pillanthattam meg. Vancouver csodálatos volt. Szebbnél szebb hidak, barátságos parkok, híres viktoriánus épületek. A szépséget még tetézte, hogy lágyan hullott a hó, hófehérbe burkolva a számomra eddig ismeretlen világot. Nem tudtam, hogy merre kéne indulnom, egyszerűen csak vitt a lábam előre. Az emberek sorra megbámultak, talán alulöltözöttségem, talán vámpír külsőm miatt. Mindkettő elegendő ok volt, ugyanis fel sem merült bennem, hogy kabátot kéne felvennem. Hiszen egy vámpír sose fázik. Szerencsére a táskám nálam volt, és hogy elkerüljem a feltűnést, vettem magamnak egy kabátot, és belebújtam.
Számomra egyforma volt a hőmérséklet, úgyhogy teljesen mindegy volt. De így kevesebben néztek rám. Már csak a férfiak figyeltek, korosztálytól függetlenül. Megvontam a vállam, nem érdekelt. Nem szándékoztam senkit sem közel engednem magamhoz. Úgy festhettem a havas utcán, hófehér bőrrel és természetfeletti szépséggel, mint egy fagyos jégkirálynő. Abban a pillanatban úgy is éreztem magam. A dühöm teljesen eltűnt, vérfagyasztó nyugalom vette át a helyét. Hideggé váltam, akárcsak az idő.
Csendben ámuldoztam inkább az ismeretlen helyeken és közben az embereket figyeltem. Irigyeltem őket. Nevettek. Fogták egymás kezét. Boldogan andalogtak. Iskolába igyekeztek. Rohantak. Mindenkinek volt valakije, aki szereti. Ez közös volt bennük. Láttam az arcokun, láttam a mozdulataikon. Ez látszik egy emberen. Hát… rajtam ilyen nagyon régen látszott.
Hirtelen hiányozni kezdett Isabel, régi jó barátnőm. Hasonlóan kegyetlenek voltunk, de hármunk közül ő volt a legkedvesebb. Linnel ellentétben ő soha nem akart úgy viselkedni, ahogy mi, csak sodródott az árral, és neki se volt senkije, aki szeresse. Ezért volt olyan, mint mi, még ha jobb is. De Rick megölte, és soha nem látom újra. Hiányzott. Linette… hát ő nem. Az árulása fájt nekem. Visszatekintve soha nem volt igazán jó barátnő, bár mind a hárman… nos… elég ribancok voltunk. De én kedveltem őket, még ha nem is mutattam. Talán én magam se tudtam. Akkoriban ez nem számított. Bármilyen furcsa is, megváltoztam. Arra is rájöttem, hogy Nate jelent számomra valamit. Nem tudtam, hogy igazán mit, de ahhoz eleget, hogy fájdalmat okozzon. Nem is volt hülyeség csak játszani az érzelmekkel. Most újra átéreztem őket, most velem játszottak. Úgy néz ki csak két lehetőség létezik. Játssz… vagy veled játszanak.
A Stanley parkban jártam, amikor megtorpantam. Egy aranyos fekete hajú kislányt pillantottam meg, ahogy sírva ül egy padon, a lábait a mellkasához szorítva. Nem tudom, hogy miért de vonzott benne valami. Nem tudtam tovább menni. Annyira ismerős volt, pedig még soha nem láttam ezelőtt. Lassan közelebb mentem, és leültem mellé. Nem tudtam, hogy mit teszek. Eltűnt a vérszomjam is, ezt a lányt soha nem tudtam volna bántani, pedig nem is ismertem. Különös.
Lassan felnézett rám. Vakító kék szemei még a könnyeken keresztül is ismerősek voltak. Kanadában voltam. Hirtelen tudtam, hogy ki ez a kislány, de nem tudtam elhinni. Biztosnak kellett lennem benne.
- Hogy hívnak? – kérdeztem barátságosan. Bizalmatlanul méregetett. Tudtam, hogy milyen lehet most neki. Én sem bíztam az idegenekben. Neki se lett volna szabad. – Én Arielle vagyok.
- Mint a sellő? – kérdezte, én pedig felnevettem.
- Nem igazán szeretem, ha sellőként emlegetnek, de igen ez a nevem. És téged hogy hívnak?
- Heidi – felelte egy kicsit barátságosabban. Nem tudta, hogy miért vagyok itt. Ami azt illeti, én sem tudtam, úgyhogy már ketten voltunk. De ő tényleg Nate húga volt. – Heidi Brooke – erősített meg még inkább. Nem szabadott volna elárulnia a nevét, egy ismeretlen voltam, ő mégis megtette. Gyönyörű kislány volt, de a könnyek valahogy nem illettek bájos arcára. Ha jól emlékeztem tizenegy éves lehetett most. Nate minden szava beleégett az emlékezetembe. Heidi és én sokáig beszélgettünk, este felé járt, amikor nem bírtam tovább és megkérdeztem.
- Miért sírtál?
- Nem volt kedvem iskolába menni… - húzta el a száját.
- Ezért sírtál?
- Nem – vallotta be. – Ennek örülhetnék – húzta mosolyra az ajkait, aztán folytatta. – De… most valahogy nem megy. Ma van három éve, hogy elvesztettem mindent – hajtotta le a fejét és újabb könnycseppek indultak el a szeméből és folytak végig rózsaszín arcának vonalán. Összeszorult szívvel figyeltem, és akaratlanul is, de átöleltem. Nem tudom, hogy mi vezérelt. Soha nem szoktam senkit se megölelni, az pedig, hogy hagyta még inkább meglepett. Lassan, szomorúan szólaltam meg.
- Én négy éve vesztettem el mindent. A szüleim a szemem láttára haltak meg, és attól kezdve a bátyám és én már nem jöttünk ki jól. Eljutottunk odáig, hogy megutáltuk egymást, és őt is elvesztettem. De magamnak köszönhettem, mert későn jöttem rá, hogy szeretem – meséltem halkan. Esküszöm, legszívesebben fejemet vertem volna a falba. Nem akartam kiönteni a szívemet valakinek, akit nem ismertem. Még ha az Nate húga is volt.
- Sajnálom – nézett rám őszintén. – Az én szüleim is meghaltak, és a bátyám is. – Szegény, ha tudná. Még szerencse, hogy nem emlékezett. Soha nem heverte volna ki.
- Biztosan nagyon szerettek téged – mosolyogtam.
- Honnan tudod? Mi van, ha szégyellnének? Ha látnak odafentről, és nem tetszik nekik, aki én vagyok? Nem vagyok különösen jó semmiből, még a suli se megy jól. Anyu fontosnak tartotta a tanulást. Biztosan leszidna a jegyeim miatt, a nagynéném is állandóan veszekszik velem.
- Én biztos vagyok benne, hogy nagyon büszkék lennének rád, Heidi. A szüleid és a bátyád is. Lehet, hogy te nem tudod, de még mindig vigyáznak rád.
- Ebben van valami – ragyogott fel az arca. – Nemrég volt egy balesetem. Az orvosok szerint kész csoda volt, hogy túléltem – mondta mosolyogva.
- Na látod. Ők mindig a szívedben fognak élni, és nem szeretnék, ha sírnál. És hidd el, ők mindig büszkék lesznek rád, bármi is történjen.
- Igazad lehet – mosolygott. – De miért mondod ezt?
- Nem tudom – nevettem. – Amúgy egy kicsit buta vagy. Nem szabadna hinned egy idegennek – közöltem, mire nevetni kezdett. Az arca szinte kivirult.
- Igazad van. De te is ugyanúgy érzel, ahogy én, igaz?
Bólintottam, és igyekeztem másfelé nézni.
- Akkor te is fogadd meg a saját szavaidat.
- Nem kéne haza indulnod? – kérdeztem, elterelve a témát. Nem akartam jobban belemenni az érzelmi világomba. Így is teljesen kiadtam magam és tizenegy éves kislánynak. Mégis meg akartam őt ismerni. Annyira emlékeztetett magamra.
- De igen, de szeretnék még veled beszélgetni – nézett rám kérlelően. Csábító ajánlat volt, hiszen ráértem. Nate és a barátnője enyelgéséhez sem siettem vissza szívesen, de tudtam, hogy nem szabadna tovább maradnia. Már így is elkésett.
- Majd máskor folytatjuk, rendben? – kérdeztem inkább, magamat is meglepve. Heidinek tetszett az ötlet.
- Látlak még?
- Egészen biztos – mosolyogtam rá, és kacsintottam egyet. – Messze van innen a házatok?
- Nem… Ha sietek még időben haza is érek – felelte, majd felkapta a pad tövében lévő iskolatáskáját. De mielőtt eltűnt volna, visszanézett rám.
- Köszönöm. Amúgy… a bátyám kedvelt volna téged – kiáltotta, majd eltűnt, én pedig leforrázva meredtem utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése