26. fejezet: Hullócsillag

Három nap telt el azóta, hogy meglátogattam Emmát. Rengeteget gondolkoztam az életemen. Ha ez lehetséges egyre komolyabb és komorabb lettem. Most már láttam a hibákat, láttam mindazt, amit eddig sosem. Főként azon járt az eszem, hogy vajon mi vár rám az igazi halál után. Annyi elméletet hallottam annyi ember szájából, de sohasem hittem egyikben sem.
Mennyország, s pokol? De hiszen annyi ember halt már meg a Föld létezése óta, ők mind elférnek azon a helyen? Egyáltalán hol dől el, hogy ki hova kerül? Hol válik el a jó és a rossz? Minden emberben van egy kis jó, talán bennem is. Valahol mélyen. És minden emberben van egy kis rossz is. Hogyan válik kétfelé a kettő? Bár rám bizonyára a pokol vár, hiszen gyilkos voltam. Emberek vére száradt az ajkaimon, emberek lehelték felém az utolsó lélegzetüket. Nincs helyem a Mennyben, ha létezik egyáltalán. Csak a pokol marad. Bár talán egyik sem létezik. Őszintén remélem. A szüleim a Mennyben lennének, és nem szeretném ha látnák, hogy mivé lettem. Talán anyu azt a percet is bánná, hogy világra hozott. Nem értem meg annyi fájdalmat, amivel a szülés jár.
Ahogy a fűben fekve néztem a csillagokat, minden megváltozott. Hirtelen megkörnyékezett a pánik. Már csak pár napom maradt hátra és én csak fekszem mozdulatlanul, nem csinálok semmit sem. Annyi mindent szerettem volna csinálni az életem során, és az álmaim közül egyet sem váltottam valóra. Szerettem volna karriert, talán egy kis apró hírnevet, egy szerető családot, egy szerető férjet, egy kényelmes és boldog életet. Biztos vagyok benne, hogyha néhány éve megkérdezték volna tőlem, hogy mit csinálnék az utolsó napjaimban, akkor azt feleltem volna: „Azzal az emberrel lennék, akit szeretek.”

És csak feküdtem tovább, néztem a csillagokat, és hagytam, hogy a férfi, akit szerettem gyűlöljön, megvessen és egy másik nőt szeressen. Hagytam, hogy minden tönkremenjen. Milyen régen is volt, amikor megismertem. Hónapokkal ezelőtt, a távoli ősszel. Most pedig január van, mégis egy egész örökkévalóság. Annyi minden történt velem azóta, hogy az hihetetlen. Először csak egy szexi idegen volt, aki kellett nekem. Istenem, mennyire más voltam! Hihetetlen, hogy mennyire megváltoztam. De nem bánom, mert akkor sem voltam boldogabb. Akkor se volt senkim igazán, csak néhány ember a felszínen, de senki sem lakott a szívemhez közel. Egy más világ volt.

Olyan szépek a csillagok, olyan távoliak és megnyugtatóak. Mindig ott vannak, néhány apró kis fénysugárként a sötétségben. Akárcsak azok az emberek, akiket szeretünk. Egy apró kis csillag a szívemben minden személy, aki valaha is átölelt, aki valaha is rám mosolygott, aki valaha is szeretett. Messze voltak és mégis oly közel. Nem mindig láttam őket, de ott voltak. Nem mindig becsültem őket, de nem hagytak el. Csak amikor már muszáj volt. Minden csillag leszáll egyszer… minden fény kihuny egy napon…

- Arielle? Mit csinálsz itt? – hallottam meg egy ismerős hangot, és óriásit dobbant a szívem. Hirtelen termett itt, esélyem se volt, hogy felkészülhessek. Pedig gondosan ügyeltem minden apró kis zajra. Senki nem volt több kilométeres körzetben. Csak Ő. És ahogy felnéztem, találkozott a tekintetünk. Ezúttal nem tetettem magam. Szomorú voltam, és nem lepleztem. Talán ezért volt ilyen zavart tekintete, talán azért nem taposott még a lelkembe. Csak állt és nézett rám, azokkal a hatalmas kék szemeivel és kereste a szavakat. Olyan jól nézett ki. Fehér ing volt rajta és sötétkék farmer, tökéletes összhatást biztosítva. Az arcán lévő bizonytalanság nagyon aranyos volt. Hirtelen már nem éreztem értelmét, hogy haragudjak rá. Hiszen még három napom volt, és elmegyek. Nem fogom megvárni a hetedik napot. Ahhoz túlságosan féltem Darrentől.
- Nézem a csillagokat… és te? – válaszoltam végül csendesen. Nem volt sem harag a hangomban, sem közöny. Békés voltam. Hihetetlenül. Magamra sem ismertem rá. Talán a halál közelsége hat rám így. Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy Nate is meg volt lepve. És ami azt illeti… ő is jóval barátságosabb volt.
- Csak egy kis magányra vágytam – felelte. Na tessék. Óvatos célzás, hogy elmehetnék innen. Ennyit a barátságos hangulatról.
- Elmenjek? – kérdeztem és elhúztam a számat. Nem akartam zavarni, hiszen nem láttam értelmét. Már nem. Nem válaszolt. Felálltam és már rohanni kezdtem volna valahova máshova, amikor megfogta a karomat.
- Várj. Nem mondtam, hogy menj el. Te voltál itt előbb. És… végülis nem halok bele ha te is itt vagy.
- Nagylelkű vagy – gúnyolódtam. De nem volt él a hangomban, nem volt harag. Nem volt semmi sem. Halál nyugodt voltam. Mennyire ironikus. Hmm… halál.
- Nem akartam bunkó lenne.
- Nem gáz, előfordul – vontam meg a vállam. Én már csak tudtam. Én se mindig szándékosan voltam egy tapló ribanc.
- Mégis hová mész?
- Hogy érted? Innen? Gondolom haza… - értetlenkedtem.
- Nem így értettem. Pár napja azt mondtad, hogy elmész innen. Végleg. Hova mész? – kérdezte. Meglepetten néztem rá. Barátságos volt.
- Messze… ne aggódj, nem akarlak zavarni többet.
- Nem küldtelek el – vágott közbe hirtelen. Nem értettem őt. Nem értettem, hogy mit akar. Tudomást sem vett rólam. Csak kényelmetlenné tettem a randijait, csak zavartam őt. Én voltam a felesleges plusz egy fő. Miért mondja most mégis ezt?
- Az nem számít. Máshol van rám szükség – húztam el a számat. Hirtelen aggodalom villant át az arcán.
- Baj van?
- Nem, nincs – hazudtam könnyedén. – Csak úgy döntöttem, hogy így lesz a legjobb. Ne aggódj továbbra sem ölök embereket.
- Tudom… és nézd… nem akarom, hogy haragban váljunk el. Mindenképp elmész? – kérdezte aranyosan. Majdnem elárultam neki mindent. De az Emma életébe kerülne. Talán inkább hagyok hátra neki valami üzenetet, hogy bocsánatot kérjek mindenért. De az igazságot nem mondhatom el. Vannak olyan titkok, amiket nem mondhatunk el senkinek. Ez is olyan volt.
- Igen, már eldöntöttem. Tudod, hogy makacs vagyok. De te… miért vagy velem megint kedves?
- Talán bal lábbal keltem ma fel, nem tudom. Mégis csak elmész, legalább ne ellenségekként váljunk el.
- Hát?
- Mint két ismerős? – kérdezte. Talán ez jobban fájt, mintha rosszban lettünk volna még mindig. Mert már annyit sem értem neki, hogy haragot érezzen. Csak egy ismerős. Semmi több.
- Mint két ismerős – bólintottam rá, ő pedig csendesen leült mellém. Tudtam, hogy meg kell őriznem minden pillanatot az emlékezetemben, hogy majd amikor lepereg előttem az életem, legyen olyan, ami megmelengette a lelkemet. Úgy átöleltem volna. És még az sem lett volna elég. Számomra nem. Csókolni is szerettem volna az ajkait, a nyaka vonalát, a mellkasát, az egész testét. Emlékezni akartam arra, ami az erdőben történt. De hiába erőltettem meg magam. Csak azt láttam magam előtt, amire vágytam, és ez nem az emlékeim kivetülése volt. Csak egy elérhetetlen ábrándkép.

Megpróbáltam nem foglalkozni vele, de túl közel feküdt hozzám. Folyton azt éreztem, hogy meg kéne érintenem, de nem tehettem. Van egy mondás, hogy akkor a legelviselhetetlenebb valakinek a hiánya, amikor melletted van, de sohasem lehet a tiéd. Pontosan ezt éreztem. Ketté szakadtam. Égetett a hiány, perzselt a vágy. De csak feküdtem mozdulatlanul, elérhetetlen ábrándképeket üldöztem, és mereven néztem az eget.
- Érezted már úgy, hogy van valami, amit meg kell tenned, de végül nem tetted meg? – kérdezte halkan. Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, elvesztem. Minden eltűnt, a világ megszűnt létezni. Nem éreztem többé a torkomban lévő elpusztíthatatlan vérszomjat, nem éreztem a perzselő gyászt, nem féltem többé a haláltól. Csak néztem őt, csak néztem. Annyi mindent kellett volna mondanom, annyi mindent kellett volna megtennem. De képtelen voltam rá. Egyszerűen képtelen. Talán ha elmondtam volna mindent őszintén, akkor segített volna rajtam. De tudtam, hogy nem szabad. Emma élete a tét, nem játszhatok vele. Nem tehetem.

De abban a pillanatban el voltam varázsolva, a kék szemek rabja lettem, és észre se vettem, hogy az ajkamat egyre inkább az övéihez közelítem. Úgy tűnt, hogy ő is ugyanúgy érez, mert nem húzódott el. Nem bírtam tovább, megcsókoltam. Tudtam, hogy nem szabad, de nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Kiestem a kontroll alól. Csak Ő létezett, és elfelejtettem minden okot, amiért nem lehetnék vele. Lágyan kóstolgattam az ajkait, majd éreztem, hogy visszacsókol és lecsapott rám. A nyelveink megállíthatatlanul ostromolták egymást. Szinte fájt, ahogy birtokba vette az ajkaimat, olyan durva vággyal, hogy majdnem felkiáltottam. De pont annyira kellemes volt, mint amilyen vad volt. A köd ellepte az agyamat, többé nem tudtam gondolkodni. Csak Őt akartam, minél jobban, minél tovább, minél inkább. Egyre erősebben szorítottam magamhoz és összerándultam a gyönyörtől, amikor simogatni kezdett. Aztán egyszer csak elhúzódott, a varázs elszállt, de nem akartam elengedni. Még többet akartam. Szeretni akartam őt. Csókolni tovább. Olyan boldogságot adni, amilyet még soha senki. Az életemet, a halálomat adtam volna még egy másodpercért, de ő határozottan tolt el magától. Majd megőrültem a hiányától, nem akartam abbahagyni.
- Sajnálom. Nem tehetem – suttogta. Meg akartam szólalni, el akartam mondani mindent, ami a szívemet nyomja. El akartam mondani: szeretem! Úgy szeretem, mint még soha senkit. Úgy szeretem, hogy érte bármire képes lennénk. Úgy szeretem, ahogy soha senki más. Úgy szeretem, hogy azt el sem tudom mondani. Nem tudom, hogy miért érzek így. Nem sok időt töltöttünk úgy együtt, hogy megszeressem. De szerettem. Szerelmes voltam. De a szavai a torkomra forrasztották a szavakat.
- Nézd! Egy hullócsillag! – mutatott az égre hirtelen, én pedig felkaptam a fejemet és arra néztem, amerre mutatott. Egy csodaszép hullócsillag szelte át az eget, de mire Nate-re mosolyogtam volna, ő eltűnt. Könnyes szemmel néztem rá a szépséges csillagra, és kívántam. Őt kívántam.

10 vélemény esetén a folytatás kedden vagy szerdán, 9 vélemény csütörtök, 8 vélemény péntek... de legkésőbb jövő vasárnap mindenképpen :)