24. fejezet: Ultimátum

Napokig nem mentem haza. A karácsonyi ünnepekre sem. Nem bírtam volna végignézni Nate és Sarah enyelgését, és egy kis szabadságra vágytam. Amióta eljöttem, nem bukkant fel Ariadne, ez volt az egyik fő indok. Végre teljesen kipihenhettem magamat. Tudtam, hogy nem bujkálhatok örökké. Mindenem Death Valley-hez kötött. Mindennap telefonáltam a kórházba, hogy érdeklődjek a bátyám állapota felől, és boldogan értesültem, hogy jobban van, sőt már haza is engedték. Szomorúan gondoltam arra, hogy egyedül tölti a karácsonyt. Nálunk az mindig egy csodálatos ünnep volt. Hatalmas karácsonyfa, rengeteg ajándék, meseszép dekoráció és finomabbnál finomabb sütemények, minden mennyiségben. Kislánykoromban imádtam, most egyedül voltam, nem volt kivel ünnepelnem. Csak némán figyeltem világszerte a boldog embereket, olykor meglátogattam Heidit, és csak úgy voltam. Sodródtam az árral, hiszen nem volt értelme a napoknak. Végtelen volt. Emberként örökös harcot folytattam az idővel, most pedig elvesztette a jelentőségét. Azt is megtapasztaltam, hogy a vér íze mindenhol a világon ugyanolyan mennyei volt. Kóstoltam négert, keleti kis ferdeszeműt, fehérbőrű európait, kövér amerikait, de nem láttam különbséget. Tudom, hogy ez most undorítóan hangzik, de ők voltak a táplálékforrásaim. Nem bántottam őket, nem öltem meg senkit. Nem sokon múlt, de nem tettem meg. Akármennyire is utáltam Nate-et, ő tartott vissza tőle. Gyűlölne, ha még egyszer ölnék, ezt biztosan tudtam. Hiányzott. Gyűlöltem, mégis vágytam a társaságára. Túlságosan érzelmes lettem mostanában ugyanis vettem neki ajándékot, egy könyvet. Imádott olvasni. Elrejtettem a táskámba, és megfogadtam, hogy csak akkor kapja meg, ha megérdemli. Még mindig nem szándékoztam bocsánatot kérni az erdőben történtekért. Az én hibám volt, de a viselkedése épp elég büntetés volt. Viszont nem duzzoghattam örökké. Talán épp ezért döntöttem úgy a karácsonyi ünnepek után, hogy visszamegyek. Már talán barátok sem voltunk, de sorstársak igen. Senki nem ismerte a titkát, csak én. És ezt a köteléket semmilyen Sarah nem törölheti el.

Nem teleportáltam egyenesen a házba, inkább csak a bejárat elé. Fogalmam sem volt, hogy mi fogad majd, ha belépek. Egy hétig távol voltam, ez egy életben akár az örökkévalóság is lehet, vagy akárcsak egyetlen pillanat. Nem tudtam. De amikor beléptem az ajtón, rájöttem, hogy semmi nem változott. Még csak nem is köszönt. A kanapén ülve nézte a tévét.
- Szia – köszöntem bátortalanul, de büszkén. Tetszett, hogy egyedül volt. Sarah nyomát se láttam. Tulajdonképpen semmi nem változott. Csak én. Csak én változom állandóan, és egyre sebezhetőbbé válok, ami nem túl jó. Sebezhetetlen voltam lelkileg, most pedig védtelen.
- Merre jártál? – kérdezte hidegen, de nem nézett rám. Arra számítottam, hogy legalább érdekli a távollétem, de úgy tűnik tévedtem. Talán észre sem vette, hogy ennyi ideig nem voltam itt. Mindent elrontottam kettőnk között, amit ellehetett rontani. És az sem vigasztalt, hogy amit jól csináltam, azt ő pusztította el. Nem illettünk össze se barátoknak, se… szerelmeseknek. A szó szinte letaglózott. Erre még nem is gondoltam. Nyelnem kellett egy nagyot, hogy ne sírjam el magam előtte. A felismerés elborzasztott. Válasz volt a furcsa viselkedésemre, mindenre magyarázat volt.
- Erre-arra. Semmi közöd hozzá – nyögtem ki végül és elindultam a szobám felé. Nem akartam még egyszer ránézni, mert akkor olyat mondtam volna, amit később megbánnék. Meg kellett tartanom a büszkeségemet, hiszen már csak az maradt nekem. Egy nő nem alázhatja magát egy férfi előtt. Rick óta mereven tartottam magam ehhez a szabályhoz. Történhet bármi, nem engedek a büszkeségemből. Tudom, hogy talán emiatt vesztek el dolgokat… de ha már ez sem maradna meg nekem, akkor végképp semmivé válnék.

Napokig ki sem mozdultam a szobámból, nem tudom, hogy mi ütött belém de elkezdtem naplót írni, egészen Nick szülinapja óta. Mikor megismertem Nate-et, valami megváltozott, és már magam sem láttam át az összefüggéseket. A világ megváltozott. Szörnnyé váltam. Egy olyan lénnyé, akinek létfontosságú a gyilkolás. Muszáj volt megtalálnom önmagamat. Nate nélkül teljesen begubóztam. Nem beszélgettem senkivel, csak némán hallgattam ahogy Sarahval beszélget vidáman. Szinte mindennap itt volt, ha pedig nem, akkor Nate is elment. Nagyjából mindent hallhattam. Egy dolgot biztosan tudtam… Nate hülyeséget csinált. A kezembe adta a barátnője életét. Rengetegszer magam elé képzeltem a halálát, többféle módon. Élveztem ezt az álmodozást. De legbelül tudtam, hogy már nem az a lány vagyok, aki emberként voltam. Akkoriban már biztosan megvertem volna, most pedig, hogy könnyűszerrel végezhetnék vele… nem teszem meg. Semmi értelme nem lenne. Sarah nem tehet erről, csakis Nate. De neki se szívesen okoznék fájdalmat. Lehet, hogy szereti ezt a nőt, ez ellen nem tehetek semmit. Senkije sem vagyok. Csak egy megtűrt személy a házában. Talán végleg el kéne innen mennem. Csak nem tudom, hogy hol kéne kezdenem. Hova mehetnék? És egyedül egészen biztosan megőrülnék.
Talán így is megfogok. Még mindig Ariadnéval álmodtam, és félni kezdtem. Egyszer már meglátogatott. Talán újra eljön. Vagy talán csak képzeltem. De akkor miért érezném állandóan a jelenlétét?

Kopogtattak. Megmerevedtem. Hallottam ahogy Nate óvatosan lenyomja a kilincset és kinyitja az ajtót. Villámgyors mozdulattal csaptam be a naplóm fedelét és igyekeztem közömbösen nézni rá.
- Leveled jött – közölte minden érzelem nélkül, és felém nyújtott egy hófehér borítékot. Határozottságot színlelve vettem át, és ránéztem.
- Kitől?
- Nem tudom – felelte és mintha aggodalom villant volna a tekintetében. De csak egyetlen egy pillanatig. – Biztos valami hódolód – folytatta és eltűnt minden kedvesség az arcáról. Már alig emlékeztem, hogy milyen volt, amikor kedvesen mosolygott. Olyan ritkán és régen tette azt.
- Biztosan – hagytam rá gúnyosan. – Akkor talán ki is mehetnél, hogy elolvashassam – vágtam hozzá, de azonnal meg is bántam. Mégsem vontam vissza. Valami legbelül nem engedte.
- Gondoltam megbeszélhetnénk pár dolgot…
- Úgysem hallgatnál meg… - vontam meg a vállam, de magamban pánikba estem. Nem szabadna így viselkednem, így soha nem bocsát meg! Vágytam rá, hogy megismerjem az igazi aranyos énjét, vágytam arra, hogy csak legalább egy pillanatig lássam azt a fiút, aki régen volt. Mikor még emberek voltunk. Mikor még szemét voltam, és sebezhetetlennek hittem magam. Mikor még volt esélyem az életre… Egy cseppet talán az a bátortalan Nathaniel hiányzott, akit kegyetlenül kikosaraztam. Ha visszamehetnék a múltba, mindent máshogy tennék.
- Igazad van. Csak megint hazudnál – mondta, majd eltűnt. Nem volt időm reagálni, még a vámpírokhoz képest is gyorsan tűnt el. Némán remegve hallgattam, ahogyan Sarah és ő moziba indulnak. Belehasadt a szívem, de csak csendben. Amikor elmentek, figyelemelterelésképp kinyitottam a nekem címzett levelet és olvasni kezdtem. A figyelmemet tényleg elterelte.

„Drága Arielle!
Időt adtam neked, hogy magadtól gyere vissza hozzám. Még Ricket is leszereltem és messzi földre küldtem. Csak rád várok édesem, de úgy hiszem, szükséged van egy kis ösztönzésre. Emlékszel még régi barátnődre, Emmára? Az ő biztonsága mit ér neked? Nem is mesélte a múltkori találkozásunkat? Hát persze… nemrég szabadult ki a kórházból, biztosan elfelejtette. Vagy várj… hiszen ő utál téged. Sőt…. Halott vagy. De kár… akkor csak egyetlen módon óvhatod meg egy újabb tragikus balesettől. Egy heted van, hogy önszántadból gyere ide hozzám. Máskülönben Emma vérével írom a következő levelet és talán a szívét is mellékelem. Nate bevonását nem ajánlom.
Csók:
Darren”

Döbbenten olvastam a sorokat. Újra és újra végigfutottam rajta, hogy feldolgozzam a tartalmát. Észrevétlenül kezdtem sírni, csendesen. Rettegtem és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Emma megsérült miattam, Darren kezében van az élete, és rajtam áll a halálos ítélet. Nem hagyhattam, hogy baja essen. Ki vagyok én, hogy bárki is miattam haljon meg? Igazi barátnőm volt, mellettem állt jóban és rosszban. Egyedül ő ölelt át, amikor elvesztettem a szüleimet. Vele játszottam, amikor kicsi voltam. Rengeteget járt nálunk. Volt egy időszak, amikor Nick is tetszett neki, aztán valahogy minden a feje tetejére állt. És most… veszélybe sodortam. Azért bántották, mert valaha szeretett engem. Talán ideje elfogadnom, hogy mindenki szenved körülöttem. Akik valaha is szerettek vagy meghaltak, vagy csak egy hajszálon múlott az életük. Csak azért mert én élek. Meg kellett volna halnom véglegesen, vagy meg sem születnem, mindenki jobban járt volna. Ha én nem léteznék a világ egy sokkal jobb és boldogabb hely lenne. Talán jobb is, ha teljesítem, amit kér. Még várok pár napot, figyelmeztetem Emmát, aztán elmegyek Darrenhez. Mindegy, hogy mit tesz velem. Megérdemlem. Ha kitépi a szívem, már az sem zavar. Nem engedem, hogy még egy ember szenvedjen miattam. Nem bánthatja Emmát. Nem engedem. Mindenkit elvettek tőlem, elég volt. Most én jövök. Mindegy, hogy mi történik velem. Sem az élet, sem a halhatatlanság nem nekem való…

Egy hetem maradt.

Ui: Kérlek, írjatok véleményt :) Jobban örülnék ha ide a fejezet végére írnátok, tudom hogy a chatben egyszerűbb és gyorsabb, de az nem marad meg sokáig. Minél több vélemény érkezik, annál előbb jön a friss ;) Ugyanis már kész a következő fejezet :D Csak rajtatok múlik ;)