15. fejezet: Halálvölgy

Magam sem tudtam, hogy merre megyek igazán. Csak suhantam minél messzebb, hagytam, hogy a hűvös őszi szél cirógassa hófehér bőrömet, miközben sós könnyek peregtek végig az arcom vonalán. A lábaim önálló életet éltek, az agyam lázasan zakatolt, messze járt a valóságtól. Csak két arc lebegett azokban a pillanatokban előttem. Evelyn és Nick arca. Semmi más nem jutott most el a tudatomig, zsibbadt és kába lettem. Egész testemben remegtem, de tudtam, hogy nem a hidegtől. Csak egy póló és egy farmer védett, de vámpírként nem fázhattam meg. Bár azt se bántam volna, ha jéggé fagyva hullok apró darabokra, követve önmagamat. Most láttam csak igazán, hogy ki lettem és milyen lettem.
„Megváltoztál, Ary” – hallottam a fejemben Emma suttogó, halk hangját. Láttam magam előtt a fájdalmát minden alkalommal, mikor megbántottam másokat. Ő igazi barátnő volt, én pedig borzalmas lettem.
Nicket is elvesztettem. Kibírhatatlan viselkedésem, nagyképű gőgös magatartásom egyre messzebb sodort minket egymástól. Most pedig szörnyű fájdalmat okoztam neki. Bele se mertem gondolni, hogy min mehet most keresztül. Joggal gondolhatná, hogy mindentől megfosztottam, de ő nem tudja, hogy én tettem. Talán szomorú gyásszal gondol rám, mit sem sejtve, hogy elvakultan megöltem a szerelmét. Soha nem láttam Nicket sírni, de fájt magam elé képzelni, hogy vajon, mi tárulhatott a szeme elé, mikor hazaért.

Halottabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor. Úgy éreztem, hogy valami elpattan, valami darabokra törik bennem. Az őrjítő fájdalom úgy öntött el, hogy egy pillanatra megtorpantam az eszeveszett száguldásban. A lábaim rongybabaként csuklottak össze, mintha elvágták volna a kapcsolatot a testemmel. Erőtlenül zuhantam a földre, és az sem számított, hogy egy kiálló gyökérbe verem a fejemet. Egyszerűen nem éreztem. Megszűnt minden, ami a külvilághoz tartozott és kettesben maradtam a lelkem pusztító démonaival.

A hangom messziről hallatszott, mintha valaki más ordított volna helyettem. De nem áltattam magam azzal, hogy valaki törődik egy szörnyeteg sorsával. Tudtam, hogy egyedül vagyok, végtelen magányban. Nem mintha nem érdemelném meg. Magam előtt hallottam a szavaimat, azokat a trágár otrombaságokat, amiket éveken át az emberek fejéhez vágtam. Csak erős akartam lenni, sebezhetetlen. Észre sem vettem, hogy közben másokat bántok meg, csak most éltem át a kínjaikat. Egyszerre zúdult rám minden, és én engedelmesen sikoltoztam. Fogalmam sincs, hogy milyen szavak hagyták el Evelyn vérével borított ajkaimat, nem tudtam erre figyelni.

Vajon, milyen a halál? Vajon, egy vámpírnak is olyan könnyű a halál, mint a védtelen embereknek, akiknek elég egy apró kis baleset? Ariadne is meghalt valahogy, pedig ő is halhatatlan volt. Talán nekem is sikerülhet, ha nagyon akarom. De ahhoz sem volt erőm, hogy megmozduljak és abbahagyjam gyerekes hisztimet. Ez valahogy nevetésre késztetett. Görcsös, hisztérikus nevetésre, ami végül zokogásba fulladt. Úgy vergődtem az erdő sötét csendjében, mint egy partra vetett szánalmas hal. Könnyes arcom égett a szégyentől, de már ez sem érdekelt. Lassú, esetlen mozdulatokkal mászni kezdtem előre. Ha valaki látott volna bizonyára jót nevet rajtam, de én csak azt kívántam, hogy bárcsak itt teremne a kezemben egy éles kés és magamba szúrhassam, pontosan a szívem hideg közepébe. Hiú ábránd.

Az egyetlen reményem a közelbe lévő szakadék volt, amiről a városunkat is elnevezték. Halálvölgy. Úgy hasított belém a felismerés, mint égi fénysugár. A halál csábító gondolata erőt adott ahhoz, hogy elbotorkáljak odáig. A szél lágyan simogatta az arcomat és elmosolyodtam. Megérkeztem az egyik szikla pereméhez, és onnan bámultam le a semmibe. Tejfehér ködöt láttam magam előtt, semmi mást. Ha beleveszek, örökre eltűnök.
- Mindjárt vége – ismételgettem halk, elhaló motyogás szerű hangon. A halál éltetett. Hirtelen azt kívántam, bár tényleg megölt volna Darren, vagy akár Rick. Miért is nem kínoztak halálra, vagy erőszakoltak meg annyiszor, amíg meg sem mozdulok többé? Megtehették volna, és én boldog lettem volna. Senkinek nem hiányoztam volna, úgyhogy nem is számít. Egy élettel, egy arccal, egy szörnyeteggel kevesebb. Az élet ugyanúgy megy tovább, a föld örökké forog. Az idő pedig eltörli a jelentéktelen holtakat, helyet adva az élők világának. Hiszen ez csak takarítás. A halál megtisztítja az életet az olyan szemét ribancoktól, mint én. És ez helyes, mert tényleg megérdemlem. Igazán.

A kezeimet oldalra nyújtottam, mintha szállni próbálnék. Csak hagytam, hogy a szél kellemesen bizsergesse a testemet, még utoljára. Nem akartam elsietni, ráértem. Hisz tudtam, hogy egyedül vagyok, senki nem akadályoz meg. Így inkább még hagytam magamnak néhány pillanatot. Azt szokták mondani mindig, hogy mielőtt meghalsz, lepereg előtted az életed. Nos, én már meghaltam, így ez bizonyára ez rám már nem vonatkozik. Inkább magamtól gondoltam át az életem. A legrosszabb érzés, amikor rádöbbennünk, hogy mennyi mindent másképp csinálnánk, ha újra kezdhetnénk. De nincs rá lehetőség. Én nem is akartam újra kezdeni, nem akartam mindent újra elrontani. Nem akartam többet szenvedni, nem akartam tovább létezni. Nem akartam többet senkit sem látni, de egyedül sem akartam lenni. Nem akartam többé másoknak bánatot és kínt okozni, nem akartam többé erősnek látszani, sem gyengének lenni. Semmit nem akartam, vagyis inkább a semmi volt mindaz, amit akartam. De az élet soha nem volt kívánságműsor, így a halál az egyetlen megoldás.

Még egyszer lenéztem az előttem tátongó fojtogató ürességbe, tettem előre egy bizonytalan lépést. Hirtelen elhatározásból levettem a cipőmet, és a mélybe hajítottam. Nem hallottam, hogy földet ért volna, csak elveszett a semmiben. Tökéletes. Én is pont erre készültem. Evelynt már nem menthetem meg, de mások életét – a jövendőbeli áldozataimét – még megmenthetem. Újra kitártam a karomat, hagytam, hogy hosszú aranyszőke hajam finoman lengjen a szélben, majd elszántan vetettem magam előre és bíztam benne, hogy egy ilyen zuhanás még egy vámpírral is végez. Őszintén reméltem.

***

Halálvölgy nagyon régi kisváros volt, talán ezeréves lehetett. A közelben lévő szakadékról nevezték el, ahol rengetegen lelték halálukat. Mikor idetelepedtek az első telepesek csontvázakat találtak a szakadék alján. Természetesen le is lehetett menni ma már, voltak külön túrák a mélybe, és a régi őseink is megoldották valahogy. Évszázadok alatt, akik meg akartak halni, mindannyian a szakadék mélyén leltek nyugovóra, mert tudták, hogy ez a zuhanás túlélhetetlen. Misztikus hely volt ez a város, rengeteg legenda és monda keringett, és szállt az utódokra generációkon keresztül. Ma már tudom, hogy a legtöbb igaz volt.

- Anyu, mi ez a hely? – kérdeztem, mikor először eljöttünk ide kirándulni. Nick éppen azon győzködte apát, hogy ő biztosan túlélné ha leugorna. Persze, ez a szüleinknek nem tetszett.
- Nick, Ary, jegyezzétek meg jól: innen nem szabad leugrani. Aki lezuhan ezen a helyen, arra a biztos halál vár, és ti soha ne akarjatok meghalni. Csak a gyengék adják fel, az élet arra való, hogy harcoljunk a boldogságért. Soha nem szabad feladni, mert csak az veszít. Nektek sokáig kell élnetek.
- Nektek is – szólaltam meg, és átöleltem anyut. – Mi a hely neve?
- Halálvölgy. Rengetegen jártak már lent, és úgy jöttek fel, hogy ide biztos nem akarnak másképp lejutni. Ötszáz méter mély, és sziklák borítják mindenfelé. Régen egy tó lehetett a helyén, amiből mára csak mocsaras talaj maradt. Állítólag gyönyörű és veszedelmes. A barátnőm is volt lent, ő mesélt nekem róla.
- Egyszer lemegyünk? – kérdezte Nick reménykedve, imádta a kalandokat. Apu játékosan megveregette a vállát, és valami olyasmit mormogott: ez az én fiam. Én inkább ijedt voltam. Akkor még nem értettem, hogy miért akarna bárki is direkt véget vetni az életének. Csak néztem a napfényben fürdő gyönyörű sziklákat, majd megszólaltam.
- Anyu, megígérem, hogy én soha nem teszek olyan butaságot, hogy vége legyen az életemnek.
Akkor ígértem meg, hogy soha nem leszek öngyilkos, és soha nem ugrom le erről a szikláról…

***

A becsapódás olyan fájdalomhullámmal járt, hogy azt hittem, hogy a testem menten darabokra robban. Mindenem fájt, de mégis tudatomnál voltam. Még soha nem éreztem ilyen intenzív fájdalmat. Hiába álltam ellent, ordítani kezdtem. Nem bírtam mindezt elviselni, de az áldott sötétség csak nem talált meg. Zokogni kezdtem a kíntól, borzalmasan fájt. A zuhanás maga felemelő volt, mintha repülnék. Magam elé idéztem azt az emléket, amikor először jártam itt, és remekül éreztem magam. Azt hittem, hogy vége lesz, de még mindig létezem. Ez nem a végső halál. Úgy éreztem, mintha lángolna a testem, képzeletbeli tűzben égtem. A hátamnál egy éles sziklát éreztem magamba fúródni, de nem véreztem egy sebből sem. Hiszen nem volt vérem. Csak fájt. Annyira fájt, hogy elnyomta a bűntudatomat és az önutálatomat is. Minden mást eltörölt. Csak a testemet égető kínt éreztem, csak a saját rekedt ordításomat hallottam. Miért nem halhatok már meg? Miért? Miért?
- Arielle! – hallottam messziről egy hangot. Olyan szép volt, de sütött belőle az aggodalom és a kétségbeesés. Vajon, mi baja lehet a hangnak? Abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy ki az az Arielle… semmit nem tudtam. Nem tudtam gondolkodni.
- Francba… hallasz engem? Itt vagyok, minden rendben – folytatta a Hang, és újfajta nyomást éreztem magamon. A szikla vége eltávozott a hátamból, lyukat hagyva maga után. Még mindig nagyon fájt. – Francba, francba… teljesen megőrültél? Kérlek, mondj már valamit… Kérlek, nyisd ki a szemed… – kérlelt a Hang, de nem engedelmeskedtem. Nem jutott eszembe, hogy hogyan kell beszélni, vagy hogyan kell felengedni a görcsösen összezárt szemeimet. Pedig látni szerettem volna, kíváncsi voltam rá. Mégsem tudtam megmozdulni. A fájdalom az agyamban nem engedett meg semmit.
- Mindjárt elmúlik, megígérem – ígérte a Hang lágyan, és egy finom érintést éreztem az arcomon, majd az ajkaimon. Elmúlik? Csak ezt hallottam meg, és határozottan jobb lett tőle. Ha elmúlik, akkor jó. Remélem, hogy minden elmúlik. A semmi olyan csábító…

A következő pillanatban gyengéden szétfeszítette valaki az ajkaimat, és nedves folyadék söpört végig a nyelőcsövemen. Harákolva ittam, és egyre inkább engedelmeskedtem. Inni akartam. Görcsösen kapaszkodtam a testbe, ahonnan az édes nedűt sejtettem és csak ittam és ittam. A fájdalom minden kortynál enyhébb lett majd végül elenyészett. De mielőtt végre felnézhettem volna a Hang arcára, elnyelt a várva várt sötétség.
- Arielle, ne… kérlek, ne! – hallottam még valahonnan a Hang kétségbeesett kiáltását, aztán minden elmúlt. Minden megszűnt, a semmi végre engem is elért…

Megjegyzés: Kritika? :)

14. fejezet: Vérszomj

Egyik éjjel megint Ariadne társaságában találtam magam. Éppen néhány régimódi elegáns ruhákban pompázó lánnyal teázgatott kedvetlenül. Körülötte élénk társalgás folyt, de ő teljesen máshol járt és most vettem csak észre, hogy naplót körmöl az asztal alatt. Senkinek nem tűnt fel. Elindultam felé, és a válla felett megnéztem, hogy mit ír. Túlságosan kíváncsi voltam, mint mindig.

„Már nem éreztem úgy, mintha idevaló lennék. Kezdtem unni az úri hölgyek nemes társaságát, az unalmasabbnál unalmasabb teadélutánokat, visszafogott csevegéseket, a férfiak bizonytalanságát és erőltetett udvariasságát. Néhány nappal ezelőtt minden olyan más volt. Minden, amiben eddig hittem megváltozott. Akit az anyámnak hittem, és teljes szívből utáltam, a nagynéném lett. Akit a régen halott nagynénémnek hittem, az anyám lett. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy ha nem úgy történik, akkor vajon, hogyan alakul az életem? Lehet, hogy egy boldog gyermekkoron lennék túl, és izgatottan várnám, hogy az édesanyám és az édesapám kit rendel mellém. Vajon, milyen lény lehetett az apám? Hiába próbáltam kideríteni, sikertelen volt minden kísérletem. Death Valley lakói nem hittek semmiféle földöntúli jelenségben, és így a dolgom is nehezebb volt. Nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék. Tudni akartam, hogy mi vagyok, és ki vagyok, mert így senkinek éreztem magam. Csak egy lány voltam, akinek nincsenek szülei. Csak egy lány voltam, aki még az igazi nevét sem tudta. Többet már nem vagyok Elisabeth, ezt a nevet mindig is gyűlöltem. És talán egy új névvel, új ember lehetek…”

- Elisabeth, figyelsz te reánk? – szólalt meg az egyik lány, Ariadne kelletlenül nézett fel. Mindenki őt nézte rosszalló tekintettel.
- Nem – szólalt meg Ariadne fagyosan. Volt valami a hangjában, ami megijesztette őket, és meg tudom érteni. Nem volt alapvetően gonosz vagy ilyesmi, de volt benne valami különös, valami ijesztő. A tekintete, ha akarta hatalmat sugárzott, és nem hiszem, hogy bárki is szívesen állt volna az útjába. Én voltam az, de mégse. Az arca, a teste az enyém volt, mégsem hasonlítottunk igazán. Belőle erő sugárzott, én pedig gyenge voltam.
- Akkor figyelnél? – kérdezte meglepetten az egyik lány. Ariadne indulatosan ránézett, mire nyelt egyet.
- Nem – felelte Ariadne ismét, és felállt. Elindult az ajtó felé, majd kisétált a hűvös alkonyodó éjszakába, én pedig követtem. Szerintem ő maga sem tudta, hogy merre megy. Csak vitték a lábai előre. Láttam a sós könnyeket az arcán, mikor hátranézett. Ellenőrizte, hogy nem követi-e senki. De persze rólam nem tudott.
Szőke haja lebegett a szélben, zöld ruháját összehúzta magán, de még így is majdnem kivillant a dekoltázsa. Már tudtam, hogy miért nem találta soha a helyét. Túl szép, túl kirívó és túlságosan más volt a többiekhez képest. És ő ezt pontosan tudta. A számkivetett érzés felsőbbrendűség felé terelődött el. Védekezés.

Ariadne egy sikátor felé vette az irányt, ahol egy sötét alak rántotta be az ismeretlenbe. Csak távolról hallottam a hangjukat… csak foszlányokat láttam…
- Ariadne, végre! – örvendezett, és az ajkaival lecsapott a lány szájára. Meglepetten közelítettem, próbáltam rájönni, hogy ki lehet az idegen.
- Emeric, üdv – szólalt meg Ariadne, és most mintha igazán örült volna. – Segítened kell!

Egy gyengéd simogatásra ébredtem. Hirtelen Nate arca jelent meg előttem, nem is értem, hogy miért. Hiszen gyűlöltem. Ahogy az összes vámpírt. De ez a kéz más volt. Kinyitottam a szemem és Rickkel találtam szemben magam. Sötét tekintetében vágyakozás ült, és úgy döntöttem, hogy nekiállok a tervemnek. Nem így terveztem, de nem hagyhatom ki ezt az alkalmat. Úgy tettem, mint aki még nem ébredt fel teljesen, és kábultan figyeltem egykori kedvesemet. A testemet a karjaiban tartotta, és csókolgatni kezdett. Undorodtam minden érintésétől, de úgy tettem, mint aki élvezi. Hagytam, hogy ajkai bebarangolják a testem rejtett zugait, és viszonoztam a mozdulatait. Éreztem a merev férfiasságát a hasamnak nyomódni, és anélkül, hogy gyanússá válnék, kigomboltam a nadrágját. Könnyebben ment, mint vártam. Majd az alsógatyájától is megszabadítottam, és végig csókoltam a testét. Aztán a számba vettem a férfiasságát, mire Rick teljesen elvesztette az eszét. Nem létezett számára más, csak az élvezet és nyögve nevemet kiáltozta.
- Arielle – nyöszörögte a nevem vágyakozva. A következő pillanatban az érzékeny pontjába haraptam, és gyorsan elhúzódtam. Még soha nem hallottam ekkora ordítást. Rick hátraesett és kétrét görnyedt a fájdalomtól. Gyorsan felpattantam, rúgtam belé párat, majd kiugrottam az ablakon és rohanni kezdtem a szabadság felé.

***
Annyira elkábított a szél simogatása az arcomon, a mennyei illatok, a napfény lágy érintése, hogy észre se vettem, hogy merre visznek a lábaim. Semmivel sem foglalkoztam, ami óriási hiba volt. De felelőtlen voltam. Azzal sem törődtem, hogy megláthatnak-e, vagy sem. Kora reggel volt, talán nem voltak annyian az utcákon. Csak egy kósza remény volt, ami nagyon kevés. Azzal sem számoltam, hogy Rick és Darren bármikor a nyomomba szegődhet és el kéne hagynom a várost. Csak rohantam, és mikor észbe kaptam, a házunk barátságos alakját pillantottam meg. Más volt, mint néhány héttel ezelőtt. Már nem is tudom, hogy mikor léptem ki azon az utoljára. Olyan volt, mintha egy másik életben történt volna, és nem velem. A virágok hívogatóan vonzották a tekintetem, de bizonytalan léptekkel elindultam a bejárat felé. Amikor lenyomtam a kilincset, az ajtó megadta magát, behódolva hihetetlen erőmnek, ami még mindig váratlanul ért. Most a törött ajtóval sem foglalkoztam.

Odabent katonarend uralkodott, ami nagyon meglepett. Nick mindig is rendetlen volt. Nem értettem a változás lényegét. Először a nappaliba mentem, ami semmit sem változott. Kezemet végigfutattam a kanapé puha anyagán, és magamba szívtam a bútor illatát. Felidéztem, hogy milyen boldog voltam, mikor kiskoromban a szüleim öléből néztem a tévét, és együtt nevettünk az élet keserves részein. Magam előtt láttam Nick durcás ábrázatát, mikor kényelmesen befészkeltem magam anyu ölébe, és a kezeimmel szeretetre vágyva öleltem át, a bátyám pedig irigykedve figyelt minket.
Végigfutattam a tekintetem a tévén, a szekrényeken, a polcokon lévő képeken, és megakadt valamin a szemem.
Közelebb léptem.
Megláttam egy képet, ami engem és Nicket ábrázolt. De nem azokból az időkből, amikor még volt életünk. A kép a szülinapján készült, szinte meg is feledkeztem róla. Amikor kénytelen-kelletlen beálltam a bátyám mellé, egy kicsit sem akartam vele közös képet, és nem is nagyon figyeltem. Nate-ről álmodoztam, azt hiszem. Milyen régen is volt… A képen tényleg minden látszott. A passzív utálat, a közömbösség és a gúny, amit egymás ellen éreztünk, mind láthatóvá vált, De mintha más is csillogott volna Nick szemeiben. Mintha nem csak a gyűlölet maradt volna a húga számára, a pillantásom a kezén akadt meg. A levegőben nyúlt a vállam felé, de megállt mozdulat közben. Bizonyára át akart ölelni, de bizonytalan volt, és mire megtehette volna otthagytam. Még emlékszem, hogy miután felvillant a vaku fénye, úgy tűntem el a közelből, mintha üldöznének. Azt hittem, hogy úgy a legjobb. De tévedtem. Mi van, ha Nick nem is gyűlöl annyira, csak nem tud mit kezdeni velem? Hiú ábránd lenne azt hinnem, hogy szeret, mégis pislákolni kezdett bennem a remény. Bár teljesen feleslegesen, hiszen halott vagyok. Nem szenvedtem autóbalesetet, létezem, gondolkodom, de mégis meghaltam. Újra. Nem mehetek a bátyám közelébe, nem beszélhetek vele, hiszen veszélyes lennék rá. Eddy-t is megöltem, csak azért, hogy oltsam a szomjamat.

Egy sikoltás térített magamhoz, mikor túlságosan elmerültem a gondolataimban. Nagyot pördülve fordultam meg, de mielőtt megláttam volna, már hallottam a szapora szívdobogást és éreztem a vére kecsegtető illatát. Evelyn állt előttem holtra vált arccal. A szíve a torkában dobogott, a szája tátva maradt, a teste remegett, az arca pedig olyan sápadt volt, hogy egy vámpírral vetekedhetett volna. Tudtam, hogy mit érez. Korábban én sem reagáltam volna másképp egy halott látványára, aki egy családi fotót nézeget.

El kellett volna futnom, rohannom messzire. Úgysem hinne neki senki, nem számít, ha meglátott. Ott kellett volna hagynom, de a lábaim nem mozdultak. Nem tudtam elmenni, a vére szinte vonzott. A tekintetem megállapodott a nyakán, ahol a póló szabadon hagyta a nyaki ütőerét. Szinte hívogatott a lüktetés, nyeltem egyet, és elszakítottam a tekintetem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, ez tényleg érdekelt. De hogyan várhattam választ, mikor sokkot kapott? Buta voltam.
- I-i-i-itt la-kom – dadogta ijedten és ezúttal félni kezdett. Megérezte bennem a veszélyt, a fenyegetést. Mit mondott? Itt lakik? Nick képes volt néhány héttel a halálom után ideköltöztetni a nőjét? Ez aztán a testvéri szeretet, ez aztán a gyász.
Akaratlanul is morogni kezdtem.
- Nick?
- Ő… Ő is – felelte. – De… de… most nincs itthon – szabadkozott. Az agyamat elöntötte a düh. Ez a kiscsaj kitúrt az életemből, ott él, ahol én éltem. Ott csinál mindent, ahol én egykor. Tudtam, hogy nem jogos a mérgem, mégis rettentő ideges lettem. A szomjúságom pedig rátett még egy lapáttal.

Nem gondolkoztam. Szinte ösztönösen ragadtam meg és szorítottam a falhoz. Sikoltozott, de én vicsorogva befogtam a száját. A rémülettől elhallgatott. Félrehúztam a haját, és szabaddá tettem a nyakát. Gyors voltam, szinte nem is fogtam fel, hogy mit teszek. A fogaim átharapták a gyenge bőrt, és szívni kezdtem magamba a vért. Elöntött a mámor, és még többet akartam. Valahol mélyen magamban egy hang azt mondta, hogy meg kéne állnom, meg lehet állni, de nekem nem ment. Telhetetlen voltam, nem volt elég annyi. Nekem sok vér kellett. A végén már csak én tartottam a testét, elvesztette az eszméletét. Csend vett körbe, a szíve dobogása lelassult, majd megállt. De még mindig nem hagytam abba. Nem tudtam abbahagyni.
- Elég! Hagyd abba! – kiáltotta egy távoli hang, a következő pillanatban pedig a falnak zuhantam. Kába tekintettel néztem fel, és Nate vörösen izzó tekintetével találtam magam szembe. De mégis… a düh eltűnt az arcáról, és szinte eltorzult a fájdalomtól.
- Arielle – suttogta elhaló hangon, én pedig rájöttem, hogy mit tettem. Megöltem a bátyám barátnőjét, egy ártatlan embert. Szörnyeteg lettem, és még a bátyám életét is végérvényesen tönkretettem.
Hörögve tört fel belőlem a zokogás, és éreztem, hogy két erős kar átölel. Elkeseredetten bújtam Nate mellkasához, de aztán eszembe jutott, hogy őt is gyűlölöm. Hirtelen mozdulattal löktem el magamtól, kiugrottam az ablakon és rohanni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre, csak Nate-től minél messzebbre… és csak egy dologra vágytam: a halálra.
Meg akartam halni.

13. fejezet: Gyilkos

Darren vigyorogva várt a nappaliban, és meglepetten figyeltem az évszázados változásokat. A jelen határozottan jobban tetszett, csak Darren és Rick jelenléte okozott jelentős minőségromlást. Hiányzott a kandalló barátságos tüze, és a régies bútorok. Ahol a kandalló állt, most egy plazma tévé foglalt helyet egy nagy kanapéval és egy kávézó asztallal. A falak színe zöld lett, a régi fehér helyett. Sokkal élettel telibb. Kényszeredett mozdulattal vetettem le magam a kanapéra, és már meg sem lepődtem azon, hogy kint éjszaka volt, és a hold ragyogó fénye világított be az ablakon. Várakozóan tekintettem Darrenre, míg Rick kiment valamiért. Egy alélt férfival tért vissza, és a lábaim elé dobta. Döbbenten néztem fel rá, mikor rájöttem, hogy mit akar vele…
- Vacsora – vigyorgott. – Hajrá.
- Viccelsz – hüledeztem. Ezt a srácot ismertem, Eddy volt az. Ő volt az egyik gyökér, aki Lint hívta meg egy italra, amikor Darrent megismertem. Nem ölhettem meg! – Nem vagyok hajlandó bántani.
- Márpedig fogod, rád bízom Rick – mondta Darren, majd lelépett az emelet irányába.
- Azt teszed, amit mondok, vagy megetesselek?
- Papás-mamás játék? – gúnyolódtam. – Csaknem? Te vagy az anyuci? – gügyögtem idiótán röhögcsélve. Ezért az arcért megérte. Remegni kezdett a dühtől, a szemei izzani kezdtek, és vörösbe váltották át. Legalább megtudtam, hogy nekik is vörös a szemük néha. A következő pillanatban felém vetette magát, megragadta a torkomat és a falnak szorított. Túl gyors volt, még nem szoktam ehhez hozzá, még ha elméletileg erősebb is vagyok. Ijedten néztem rá, hiszen biztos voltam benne, hogy lazán meg tudna ölni.
- Most szépen azt teszed, amit mondok. Iszol abból a szerencsétlenből vagy karót nyomok a testedbe. Megígérhetem, hogy nem túl kellemes. Mit választasz?
- Milyen karó? Drága? – kérdeztem nagyot nyelve, a válasz egy hatalmas pofon volt az arcomra. Dühös lettem. Valami különös indulat kezdett elárasztani, és egyre inkább vámpírnak éreztem magam, aki kitörni készül. A szemeim kitágultak, a torkomból vészjósló morgás tört elő, a testem támadni készült. Még a hajam is lobogott a levegőben lévő feszültségtől. Rick arca elbizonytalanodott és eresztett a szorításon. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy rávessem magam. Féktelen düh, vad indulat és vérszomj. De én nem Eddy-t akartam, hanem Ricket. Kár, hogy neki már nincsen vére.

Fájdalmat akartam neki okozni, megjelentek előttem azok a képek, amikor megalázottan sírtam miatta a szobám menedékében, vagy amikor szégyenszemre megcsalt. Csak a bosszú lebegett a szemem előtt, és ütöttem őt, ahogy csak tudtam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan lehet megölni egy vámpírt, talán képtelen lennék rá ilyen állapotban, de nem hagytam abba. Át akartam harapni a torkát, le akartam tépni a fejét, szenvedést akartam látni a szemeiben. Megszűnt számomra az idő, néma csend vett körül, csak a morgásom hatolt néha a levegőbe. Rick torkába haraptam, mire ő felordított. Egyetlen mozdulattal letéptem a bal kezét, ami erőtlenül hullott a földre. Mozdulataim ezúttal a fejét célozták, dühödten ragadtam meg a nyakát, de a következő pillanatban valami erős belém csapódott és a falnak zuhantam.

Mikor a csapódás után kinyitottam a szemem Darren vörös tekintetével találkoztam. Villámló haraggal figyelt engem, majd felsegítette Ricket, akinek időközben visszanőtt a keze. A meglepetéstől elszállt az indulatom.
- Rick, kifelé! Arielle, még egy ilyen és megöllek!
- Nem ölnél meg – válaszoltam magabiztosan. Ebben teljesen biztos voltam. Darrent érdekelte Ariadne, és én voltam az egyetlen lehetőség. Nem veszítené el puszta indulatból vagy váratlan igazságosztásból. Valamint engem is akart, tetszettem neki. Láttam a vágyat a szemeiben, akárhányszor csak rám nézett. Ismertem a férfiakat, mindig ugyanazt akarták.
- Fogadjunk? – gúnyolódott, majd Eddyre pillantott. – Iszol vagy mi? Nem kínoz még a vérszomj? – kérdezte, mire a torkom furcsán égni kezdett. Eddig nem éreztem hasonlót. Mintha tüzes vasat nyomtak volna le a gégémen, hirtelen fuldokolni kezdtem. Úgy pattantam fel, mint egy rugó és néhány gyors lépéssel Eddy teste mellett termettem és az ajkaimat a nyakára tapasztva inni kezdtem.

Megszűnt számomra mindent, megállt az idő, nem maradt más csak a vér. Korábban undorodtam tőle, a látványát sem bírtam. Nem voltam olyan, aki elájul, ha vérző sebet lát, de mégis utáltam. Most pedig nem tudtam elképzelni ennél finomabbat. Édes volt és ínycsiklandó. Enyhített a torkom fájdalmán, és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Eddig talán nem is éltem. Hogyan létezhettem e nedű megízlelése nélkül?
Csak ittam és ittam… élveztem. Most még a szexnél is csodálatosabbnak hatott számomra, mennyei volt. Kiélesedtek az érzékeim, a hangok újult erővel rohantak meg, de most már tudtam kezelni, nem volt elviselhetetlen. Inkább csak fantasztikus volt. Minden csodálatos lett és a boldogság szétáradt bennem.

Aztán egyszer csak véget ért. Hiába szívtam, nem jött több csepp vér. Most vettem csak észre, hogy nem emelkedik a mellkasa, és hogy azért van ilyen csend, mert megszűnt a szíve dobogni. Kitisztult a fejem és összezavarodva néztem fel Darrenre, aki harsogva nevetett.
- Megöltem – suttogtam rekedten. Még mindig a torkomban éreztem a vér ízét, de undorodni kezdtem magamtól. Hogy tehettem? Darren nem öl meg mindenkit, akiből iszik. Akkor én miért tettem? – Jézusom… gyilkos vagyok – suttogtam, és a tenyerembe temettem az arcom. Olyan mélységes szégyen és undor támadt fel bennem kizárólag magam iránt, hogy majdnem üvölteni kezdtem. Valaki tényleg üvöltött. Rájöttem, hogy én vagyok. Mégis hangot adtam a kínomnak, örömet adtam ennek a két szemétládának.
Fantasztikus.
Gyenge vagyok. Nem tudtam semminek sem ellenállni. Nem szabadott volna megölnöm ezt a szerencsétlent. Őt talán tényleg szerető család várja otthon, ahogy engem is egykor. De én elvettem az életét, megfosztottam mindentől. Csak azért, hogy néhány percig lebegjek az öröm vad mámorában. Nem tudtam ellenállni a vére illatának.
Nem tudtam ellenállni a testem kényszerének, és gyenge pontot szolgáltattam az ellenségeimnek. Nem tudtam megállni, hogy ne üvöltsek. Ha már itt tartunk, ha nem lennék ilyen gyenge, akkor nem lennék itt.

- Befejeznéd a drámát, Ary? – kérdezte Rick visszatérve. – Mindig is hisztis voltál. Miért kell a nőknek mindenből drámát csinálni? Gyilkoltál. Na és? Ez a létezésünk rendje, az értelme. Szóval befognád végre?
Elhallgattam, és az arcomra fagyosságot erőltettem. Nem akartam, hogy valaha is még egyszer érzelmeket lássanak rajta. Nem adhattam meg nekik ezt az örömet. Talán ki kéne próbálnom színészi képességeimet.
- Igazad van, finom volt – hazudtam, és közben érzékien megnyaltam a szám szélét. Lassú mozdulattal nyaltam le az ajkamra száradt vércseppeket, és magamban jót derültem a vámpírjaim reakcióján. Rick nagyot nyelve nézett rám, Darren viszont indulatosan. Ő idősebb és tapasztaltabb volt, nem dőlt be ilyen olcsó trükköknek, nem úgy, mint Rick. De rajta is láttam a vágyat, és élveztem, hogy mennyire könnyű uralkodni a férfiakon. Szánalmasan ösztönlények.
- Még mindig szomjas vagyok – kaptam megjátszott ijedtséggel a torkomhoz, mire Rick már fel is pattant. Tudtam, hogy mi ez a váratlan igyekezet. Gyűlölt ő mindenkit, de vágyott rám. Sokkal szebb voltam, mint néhány éve, és sokkal inkább nő voltam, mint akkor. Rick pedig már régen szexelt, ez nagyon látszott rajta. Mármint úgy, hogy a nő is akarta, a megerőszakolásomat most nem számítanám bele. Azt akarta, hogy én is akarjam. De azt várhatja. Előbb tépem szét a szerszámát, minthogy magamba eresszem. De ezt neki nem kell tudnia.
- Hozok valakit – indult el Rick az ajtó felé.
- De ha lehet, Arielle, most ne öld meg, elég, ha iszol belőle - nézett rám gunyorosan Darren. Ő átlátott rajtam, tudta, hogy még mindig bánt, amit tettem. Ő kiismert. Rick pedig túl idióta volt ahhoz, hogy bármire is rájöjjön. Nála a testéből áradó erotika nem párosult egy csepp ésszel sem.

Kettesben maradtam Darrennel, nem vette le rólam a szemét. Gyanakodva méregetett, én pedig buján pislogtam felé. Nem is sejtettem, hogy jobban hasonlítok most Ariadnéra, mint eddig bármikor. De volt valami a tekintetében, amit nem tudtam hova betudni. De aztán nem is érdekelt. Úgy döntöttem, hogy megyek és lepihenek.
- Megyek… alszom egy kicsit – szólaltam meg végül, mire nevetni kezdett.
- A vámpírok nem alszanak, drágám – gúnyolódott.
- Az érdekes, mert mielőtt vacsorázni hívtatok is aludtam – válaszoltam gúnyosan. Ezek szerint különlegesebb a fajtám, mint hittem. Talán, mert Ariadne félig vámpír volt, és félig ember. Talán így a vérszeretőkben is maradt egy kis emberi mivolt.
- Menj – felelte hümmögve, és leült a kanapéra. Kárörvendően indultam lepihenni, aztán rájöttem, hogy egy újabb tekintetben sebezhető lettem. Álmomban védtelen vagyok, ők pedig soha nem alszanak. Náluk az előny.

Ébren forgolódtam, és a lehetőségeimen gondolkoztam. Időközben megtanultam, hogy hogyan lehet elfeledtetni az emberekkel dolgokat, és hogyan lehet begyógyítani a sérüléseiket. Rick remek tanárnak bizonyult. Mégsem akartam itt maradni. Egyelőre óvakodtak tőlem, hiszen Ricket majdnem elintéztem. Talán attól félnek, hogy még Darrennel is elbánhatnék. Nem maradhattam itt. De vajon, ha elmegyek, mennyi idő, míg megtalálnak? Talán csak Nate segíthetne. Megkereshetném. Csak nem tudom, hogy hogyan. És hol. Bármennyire is utáltam most, csak ő védhetne meg Darrentől. Hiszen köztük van valami különös kapocs, még ha Nate nincs is jóban velük. De hogyan szökhetnék el innen? Mindkettőjük ellen nincs esélyem, és Darren ellen sem. Meg kell várnom, amíg kettesben lehetek a drága exemmel, őt könnyebben hatástalaníthatnám. Lehet, hogy meg kéne ölnöm. De épp elég volt nekem Eddy meggyilkolása, nem akartam még egyszer életet kioltani.

A várva várt nap egy teljes hét múlva érkezett el, addig pedig betekinthettem Ariadne titkos emlékeibe. Egyetlen egy percig sem unatkoztam, a szökésemet pedig gondosan megterveztem. Elszántság uralkodott el rajtam, és úgy éreztem, hogy semmi és senki nem állhat az utamba.

Szabad akartam lenni.