Egyik éjjel megint Ariadne társaságában találtam magam. Éppen néhány régimódi elegáns ruhákban pompázó lánnyal teázgatott kedvetlenül. Körülötte élénk társalgás folyt, de ő teljesen máshol járt és most vettem csak észre, hogy naplót körmöl az asztal alatt. Senkinek nem tűnt fel. Elindultam felé, és a válla felett megnéztem, hogy mit ír. Túlságosan kíváncsi voltam, mint mindig.
„Már nem éreztem úgy, mintha idevaló lennék. Kezdtem unni az úri hölgyek nemes társaságát, az unalmasabbnál unalmasabb teadélutánokat, visszafogott csevegéseket, a férfiak bizonytalanságát és erőltetett udvariasságát. Néhány nappal ezelőtt minden olyan más volt. Minden, amiben eddig hittem megváltozott. Akit az anyámnak hittem, és teljes szívből utáltam, a nagynéném lett. Akit a régen halott nagynénémnek hittem, az anyám lett. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy ha nem úgy történik, akkor vajon, hogyan alakul az életem? Lehet, hogy egy boldog gyermekkoron lennék túl, és izgatottan várnám, hogy az édesanyám és az édesapám kit rendel mellém. Vajon, milyen lény lehetett az apám? Hiába próbáltam kideríteni, sikertelen volt minden kísérletem. Death Valley lakói nem hittek semmiféle földöntúli jelenségben, és így a dolgom is nehezebb volt. Nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék. Tudni akartam, hogy mi vagyok, és ki vagyok, mert így senkinek éreztem magam. Csak egy lány voltam, akinek nincsenek szülei. Csak egy lány voltam, aki még az igazi nevét sem tudta. Többet már nem vagyok Elisabeth, ezt a nevet mindig is gyűlöltem. És talán egy új névvel, új ember lehetek…”
- Elisabeth, figyelsz te reánk? – szólalt meg az egyik lány, Ariadne kelletlenül nézett fel. Mindenki őt nézte rosszalló tekintettel.
- Nem – szólalt meg Ariadne fagyosan. Volt valami a hangjában, ami megijesztette őket, és meg tudom érteni. Nem volt alapvetően gonosz vagy ilyesmi, de volt benne valami különös, valami ijesztő. A tekintete, ha akarta hatalmat sugárzott, és nem hiszem, hogy bárki is szívesen állt volna az útjába. Én voltam az, de mégse. Az arca, a teste az enyém volt, mégsem hasonlítottunk igazán. Belőle erő sugárzott, én pedig gyenge voltam.
- Akkor figyelnél? – kérdezte meglepetten az egyik lány. Ariadne indulatosan ránézett, mire nyelt egyet.
- Nem – felelte Ariadne ismét, és felállt. Elindult az ajtó felé, majd kisétált a hűvös alkonyodó éjszakába, én pedig követtem. Szerintem ő maga sem tudta, hogy merre megy. Csak vitték a lábai előre. Láttam a sós könnyeket az arcán, mikor hátranézett. Ellenőrizte, hogy nem követi-e senki. De persze rólam nem tudott.
Szőke haja lebegett a szélben, zöld ruháját összehúzta magán, de még így is majdnem kivillant a dekoltázsa. Már tudtam, hogy miért nem találta soha a helyét. Túl szép, túl kirívó és túlságosan más volt a többiekhez képest. És ő ezt pontosan tudta. A számkivetett érzés felsőbbrendűség felé terelődött el. Védekezés.
Ariadne egy sikátor felé vette az irányt, ahol egy sötét alak rántotta be az ismeretlenbe. Csak távolról hallottam a hangjukat… csak foszlányokat láttam…
- Ariadne, végre! – örvendezett, és az ajkaival lecsapott a lány szájára. Meglepetten közelítettem, próbáltam rájönni, hogy ki lehet az idegen.
- Emeric, üdv – szólalt meg Ariadne, és most mintha igazán örült volna. – Segítened kell!
Egy gyengéd simogatásra ébredtem. Hirtelen Nate arca jelent meg előttem, nem is értem, hogy miért. Hiszen gyűlöltem. Ahogy az összes vámpírt. De ez a kéz más volt. Kinyitottam a szemem és Rickkel találtam szemben magam. Sötét tekintetében vágyakozás ült, és úgy döntöttem, hogy nekiállok a tervemnek. Nem így terveztem, de nem hagyhatom ki ezt az alkalmat. Úgy tettem, mint aki még nem ébredt fel teljesen, és kábultan figyeltem egykori kedvesemet. A testemet a karjaiban tartotta, és csókolgatni kezdett. Undorodtam minden érintésétől, de úgy tettem, mint aki élvezi. Hagytam, hogy ajkai bebarangolják a testem rejtett zugait, és viszonoztam a mozdulatait. Éreztem a merev férfiasságát a hasamnak nyomódni, és anélkül, hogy gyanússá válnék, kigomboltam a nadrágját. Könnyebben ment, mint vártam. Majd az alsógatyájától is megszabadítottam, és végig csókoltam a testét. Aztán a számba vettem a férfiasságát, mire Rick teljesen elvesztette az eszét. Nem létezett számára más, csak az élvezet és nyögve nevemet kiáltozta.
- Arielle – nyöszörögte a nevem vágyakozva. A következő pillanatban az érzékeny pontjába haraptam, és gyorsan elhúzódtam. Még soha nem hallottam ekkora ordítást. Rick hátraesett és kétrét görnyedt a fájdalomtól. Gyorsan felpattantam, rúgtam belé párat, majd kiugrottam az ablakon és rohanni kezdtem a szabadság felé.
***
Annyira elkábított a szél simogatása az arcomon, a mennyei illatok, a napfény lágy érintése, hogy észre se vettem, hogy merre visznek a lábaim. Semmivel sem foglalkoztam, ami óriási hiba volt. De felelőtlen voltam. Azzal sem törődtem, hogy megláthatnak-e, vagy sem. Kora reggel volt, talán nem voltak annyian az utcákon. Csak egy kósza remény volt, ami nagyon kevés. Azzal sem számoltam, hogy Rick és Darren bármikor a nyomomba szegődhet és el kéne hagynom a várost. Csak rohantam, és mikor észbe kaptam, a házunk barátságos alakját pillantottam meg. Más volt, mint néhány héttel ezelőtt. Már nem is tudom, hogy mikor léptem ki azon az utoljára. Olyan volt, mintha egy másik életben történt volna, és nem velem. A virágok hívogatóan vonzották a tekintetem, de bizonytalan léptekkel elindultam a bejárat felé. Amikor lenyomtam a kilincset, az ajtó megadta magát, behódolva hihetetlen erőmnek, ami még mindig váratlanul ért. Most a törött ajtóval sem foglalkoztam.
Odabent katonarend uralkodott, ami nagyon meglepett. Nick mindig is rendetlen volt. Nem értettem a változás lényegét. Először a nappaliba mentem, ami semmit sem változott. Kezemet végigfutattam a kanapé puha anyagán, és magamba szívtam a bútor illatát. Felidéztem, hogy milyen boldog voltam, mikor kiskoromban a szüleim öléből néztem a tévét, és együtt nevettünk az élet keserves részein. Magam előtt láttam Nick durcás ábrázatát, mikor kényelmesen befészkeltem magam anyu ölébe, és a kezeimmel szeretetre vágyva öleltem át, a bátyám pedig irigykedve figyelt minket.
Végigfutattam a tekintetem a tévén, a szekrényeken, a polcokon lévő képeken, és megakadt valamin a szemem.
Közelebb léptem.
Megláttam egy képet, ami engem és Nicket ábrázolt. De nem azokból az időkből, amikor még volt életünk. A kép a szülinapján készült, szinte meg is feledkeztem róla. Amikor kénytelen-kelletlen beálltam a bátyám mellé, egy kicsit sem akartam vele közös képet, és nem is nagyon figyeltem. Nate-ről álmodoztam, azt hiszem. Milyen régen is volt… A képen tényleg minden látszott. A passzív utálat, a közömbösség és a gúny, amit egymás ellen éreztünk, mind láthatóvá vált, De mintha más is csillogott volna Nick szemeiben. Mintha nem csak a gyűlölet maradt volna a húga számára, a pillantásom a kezén akadt meg. A levegőben nyúlt a vállam felé, de megállt mozdulat közben. Bizonyára át akart ölelni, de bizonytalan volt, és mire megtehette volna otthagytam. Még emlékszem, hogy miután felvillant a vaku fénye, úgy tűntem el a közelből, mintha üldöznének. Azt hittem, hogy úgy a legjobb. De tévedtem. Mi van, ha Nick nem is gyűlöl annyira, csak nem tud mit kezdeni velem? Hiú ábránd lenne azt hinnem, hogy szeret, mégis pislákolni kezdett bennem a remény. Bár teljesen feleslegesen, hiszen halott vagyok. Nem szenvedtem autóbalesetet, létezem, gondolkodom, de mégis meghaltam. Újra. Nem mehetek a bátyám közelébe, nem beszélhetek vele, hiszen veszélyes lennék rá. Eddy-t is megöltem, csak azért, hogy oltsam a szomjamat.
Egy sikoltás térített magamhoz, mikor túlságosan elmerültem a gondolataimban. Nagyot pördülve fordultam meg, de mielőtt megláttam volna, már hallottam a szapora szívdobogást és éreztem a vére kecsegtető illatát. Evelyn állt előttem holtra vált arccal. A szíve a torkában dobogott, a szája tátva maradt, a teste remegett, az arca pedig olyan sápadt volt, hogy egy vámpírral vetekedhetett volna. Tudtam, hogy mit érez. Korábban én sem reagáltam volna másképp egy halott látványára, aki egy családi fotót nézeget.
El kellett volna futnom, rohannom messzire. Úgysem hinne neki senki, nem számít, ha meglátott. Ott kellett volna hagynom, de a lábaim nem mozdultak. Nem tudtam elmenni, a vére szinte vonzott. A tekintetem megállapodott a nyakán, ahol a póló szabadon hagyta a nyaki ütőerét. Szinte hívogatott a lüktetés, nyeltem egyet, és elszakítottam a tekintetem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, ez tényleg érdekelt. De hogyan várhattam választ, mikor sokkot kapott? Buta voltam.
- I-i-i-itt la-kom – dadogta ijedten és ezúttal félni kezdett. Megérezte bennem a veszélyt, a fenyegetést. Mit mondott? Itt lakik? Nick képes volt néhány héttel a halálom után ideköltöztetni a nőjét? Ez aztán a testvéri szeretet, ez aztán a gyász.
Akaratlanul is morogni kezdtem.
- Nick?
- Ő… Ő is – felelte. – De… de… most nincs itthon – szabadkozott. Az agyamat elöntötte a düh. Ez a kiscsaj kitúrt az életemből, ott él, ahol én éltem. Ott csinál mindent, ahol én egykor. Tudtam, hogy nem jogos a mérgem, mégis rettentő ideges lettem. A szomjúságom pedig rátett még egy lapáttal.
Nem gondolkoztam. Szinte ösztönösen ragadtam meg és szorítottam a falhoz. Sikoltozott, de én vicsorogva befogtam a száját. A rémülettől elhallgatott. Félrehúztam a haját, és szabaddá tettem a nyakát. Gyors voltam, szinte nem is fogtam fel, hogy mit teszek. A fogaim átharapták a gyenge bőrt, és szívni kezdtem magamba a vért. Elöntött a mámor, és még többet akartam. Valahol mélyen magamban egy hang azt mondta, hogy meg kéne állnom, meg lehet állni, de nekem nem ment. Telhetetlen voltam, nem volt elég annyi. Nekem sok vér kellett. A végén már csak én tartottam a testét, elvesztette az eszméletét. Csend vett körbe, a szíve dobogása lelassult, majd megállt. De még mindig nem hagytam abba. Nem tudtam abbahagyni.
- Elég! Hagyd abba! – kiáltotta egy távoli hang, a következő pillanatban pedig a falnak zuhantam. Kába tekintettel néztem fel, és Nate vörösen izzó tekintetével találtam magam szembe. De mégis… a düh eltűnt az arcáról, és szinte eltorzult a fájdalomtól.
- Arielle – suttogta elhaló hangon, én pedig rájöttem, hogy mit tettem. Megöltem a bátyám barátnőjét, egy ártatlan embert. Szörnyeteg lettem, és még a bátyám életét is végérvényesen tönkretettem.
Hörögve tört fel belőlem a zokogás, és éreztem, hogy két erős kar átölel. Elkeseredetten bújtam Nate mellkasához, de aztán eszembe jutott, hogy őt is gyűlölöm. Hirtelen mozdulattal löktem el magamtól, kiugrottam az ablakon és rohanni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre, csak Nate-től minél messzebbre… és csak egy dologra vágytam: a halálra.
Meg akartam halni.
„Már nem éreztem úgy, mintha idevaló lennék. Kezdtem unni az úri hölgyek nemes társaságát, az unalmasabbnál unalmasabb teadélutánokat, visszafogott csevegéseket, a férfiak bizonytalanságát és erőltetett udvariasságát. Néhány nappal ezelőtt minden olyan más volt. Minden, amiben eddig hittem megváltozott. Akit az anyámnak hittem, és teljes szívből utáltam, a nagynéném lett. Akit a régen halott nagynénémnek hittem, az anyám lett. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy ha nem úgy történik, akkor vajon, hogyan alakul az életem? Lehet, hogy egy boldog gyermekkoron lennék túl, és izgatottan várnám, hogy az édesanyám és az édesapám kit rendel mellém. Vajon, milyen lény lehetett az apám? Hiába próbáltam kideríteni, sikertelen volt minden kísérletem. Death Valley lakói nem hittek semmiféle földöntúli jelenségben, és így a dolgom is nehezebb volt. Nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék. Tudni akartam, hogy mi vagyok, és ki vagyok, mert így senkinek éreztem magam. Csak egy lány voltam, akinek nincsenek szülei. Csak egy lány voltam, aki még az igazi nevét sem tudta. Többet már nem vagyok Elisabeth, ezt a nevet mindig is gyűlöltem. És talán egy új névvel, új ember lehetek…”
- Elisabeth, figyelsz te reánk? – szólalt meg az egyik lány, Ariadne kelletlenül nézett fel. Mindenki őt nézte rosszalló tekintettel.
- Nem – szólalt meg Ariadne fagyosan. Volt valami a hangjában, ami megijesztette őket, és meg tudom érteni. Nem volt alapvetően gonosz vagy ilyesmi, de volt benne valami különös, valami ijesztő. A tekintete, ha akarta hatalmat sugárzott, és nem hiszem, hogy bárki is szívesen állt volna az útjába. Én voltam az, de mégse. Az arca, a teste az enyém volt, mégsem hasonlítottunk igazán. Belőle erő sugárzott, én pedig gyenge voltam.
- Akkor figyelnél? – kérdezte meglepetten az egyik lány. Ariadne indulatosan ránézett, mire nyelt egyet.
- Nem – felelte Ariadne ismét, és felállt. Elindult az ajtó felé, majd kisétált a hűvös alkonyodó éjszakába, én pedig követtem. Szerintem ő maga sem tudta, hogy merre megy. Csak vitték a lábai előre. Láttam a sós könnyeket az arcán, mikor hátranézett. Ellenőrizte, hogy nem követi-e senki. De persze rólam nem tudott.
Szőke haja lebegett a szélben, zöld ruháját összehúzta magán, de még így is majdnem kivillant a dekoltázsa. Már tudtam, hogy miért nem találta soha a helyét. Túl szép, túl kirívó és túlságosan más volt a többiekhez képest. És ő ezt pontosan tudta. A számkivetett érzés felsőbbrendűség felé terelődött el. Védekezés.
Ariadne egy sikátor felé vette az irányt, ahol egy sötét alak rántotta be az ismeretlenbe. Csak távolról hallottam a hangjukat… csak foszlányokat láttam…
- Ariadne, végre! – örvendezett, és az ajkaival lecsapott a lány szájára. Meglepetten közelítettem, próbáltam rájönni, hogy ki lehet az idegen.
- Emeric, üdv – szólalt meg Ariadne, és most mintha igazán örült volna. – Segítened kell!
Egy gyengéd simogatásra ébredtem. Hirtelen Nate arca jelent meg előttem, nem is értem, hogy miért. Hiszen gyűlöltem. Ahogy az összes vámpírt. De ez a kéz más volt. Kinyitottam a szemem és Rickkel találtam szemben magam. Sötét tekintetében vágyakozás ült, és úgy döntöttem, hogy nekiállok a tervemnek. Nem így terveztem, de nem hagyhatom ki ezt az alkalmat. Úgy tettem, mint aki még nem ébredt fel teljesen, és kábultan figyeltem egykori kedvesemet. A testemet a karjaiban tartotta, és csókolgatni kezdett. Undorodtam minden érintésétől, de úgy tettem, mint aki élvezi. Hagytam, hogy ajkai bebarangolják a testem rejtett zugait, és viszonoztam a mozdulatait. Éreztem a merev férfiasságát a hasamnak nyomódni, és anélkül, hogy gyanússá válnék, kigomboltam a nadrágját. Könnyebben ment, mint vártam. Majd az alsógatyájától is megszabadítottam, és végig csókoltam a testét. Aztán a számba vettem a férfiasságát, mire Rick teljesen elvesztette az eszét. Nem létezett számára más, csak az élvezet és nyögve nevemet kiáltozta.
- Arielle – nyöszörögte a nevem vágyakozva. A következő pillanatban az érzékeny pontjába haraptam, és gyorsan elhúzódtam. Még soha nem hallottam ekkora ordítást. Rick hátraesett és kétrét görnyedt a fájdalomtól. Gyorsan felpattantam, rúgtam belé párat, majd kiugrottam az ablakon és rohanni kezdtem a szabadság felé.
***
Annyira elkábított a szél simogatása az arcomon, a mennyei illatok, a napfény lágy érintése, hogy észre se vettem, hogy merre visznek a lábaim. Semmivel sem foglalkoztam, ami óriási hiba volt. De felelőtlen voltam. Azzal sem törődtem, hogy megláthatnak-e, vagy sem. Kora reggel volt, talán nem voltak annyian az utcákon. Csak egy kósza remény volt, ami nagyon kevés. Azzal sem számoltam, hogy Rick és Darren bármikor a nyomomba szegődhet és el kéne hagynom a várost. Csak rohantam, és mikor észbe kaptam, a házunk barátságos alakját pillantottam meg. Más volt, mint néhány héttel ezelőtt. Már nem is tudom, hogy mikor léptem ki azon az utoljára. Olyan volt, mintha egy másik életben történt volna, és nem velem. A virágok hívogatóan vonzották a tekintetem, de bizonytalan léptekkel elindultam a bejárat felé. Amikor lenyomtam a kilincset, az ajtó megadta magát, behódolva hihetetlen erőmnek, ami még mindig váratlanul ért. Most a törött ajtóval sem foglalkoztam.
Odabent katonarend uralkodott, ami nagyon meglepett. Nick mindig is rendetlen volt. Nem értettem a változás lényegét. Először a nappaliba mentem, ami semmit sem változott. Kezemet végigfutattam a kanapé puha anyagán, és magamba szívtam a bútor illatát. Felidéztem, hogy milyen boldog voltam, mikor kiskoromban a szüleim öléből néztem a tévét, és együtt nevettünk az élet keserves részein. Magam előtt láttam Nick durcás ábrázatát, mikor kényelmesen befészkeltem magam anyu ölébe, és a kezeimmel szeretetre vágyva öleltem át, a bátyám pedig irigykedve figyelt minket.
Végigfutattam a tekintetem a tévén, a szekrényeken, a polcokon lévő képeken, és megakadt valamin a szemem.
Közelebb léptem.
Megláttam egy képet, ami engem és Nicket ábrázolt. De nem azokból az időkből, amikor még volt életünk. A kép a szülinapján készült, szinte meg is feledkeztem róla. Amikor kénytelen-kelletlen beálltam a bátyám mellé, egy kicsit sem akartam vele közös képet, és nem is nagyon figyeltem. Nate-ről álmodoztam, azt hiszem. Milyen régen is volt… A képen tényleg minden látszott. A passzív utálat, a közömbösség és a gúny, amit egymás ellen éreztünk, mind láthatóvá vált, De mintha más is csillogott volna Nick szemeiben. Mintha nem csak a gyűlölet maradt volna a húga számára, a pillantásom a kezén akadt meg. A levegőben nyúlt a vállam felé, de megállt mozdulat közben. Bizonyára át akart ölelni, de bizonytalan volt, és mire megtehette volna otthagytam. Még emlékszem, hogy miután felvillant a vaku fénye, úgy tűntem el a közelből, mintha üldöznének. Azt hittem, hogy úgy a legjobb. De tévedtem. Mi van, ha Nick nem is gyűlöl annyira, csak nem tud mit kezdeni velem? Hiú ábránd lenne azt hinnem, hogy szeret, mégis pislákolni kezdett bennem a remény. Bár teljesen feleslegesen, hiszen halott vagyok. Nem szenvedtem autóbalesetet, létezem, gondolkodom, de mégis meghaltam. Újra. Nem mehetek a bátyám közelébe, nem beszélhetek vele, hiszen veszélyes lennék rá. Eddy-t is megöltem, csak azért, hogy oltsam a szomjamat.
Egy sikoltás térített magamhoz, mikor túlságosan elmerültem a gondolataimban. Nagyot pördülve fordultam meg, de mielőtt megláttam volna, már hallottam a szapora szívdobogást és éreztem a vére kecsegtető illatát. Evelyn állt előttem holtra vált arccal. A szíve a torkában dobogott, a szája tátva maradt, a teste remegett, az arca pedig olyan sápadt volt, hogy egy vámpírral vetekedhetett volna. Tudtam, hogy mit érez. Korábban én sem reagáltam volna másképp egy halott látványára, aki egy családi fotót nézeget.
El kellett volna futnom, rohannom messzire. Úgysem hinne neki senki, nem számít, ha meglátott. Ott kellett volna hagynom, de a lábaim nem mozdultak. Nem tudtam elmenni, a vére szinte vonzott. A tekintetem megállapodott a nyakán, ahol a póló szabadon hagyta a nyaki ütőerét. Szinte hívogatott a lüktetés, nyeltem egyet, és elszakítottam a tekintetem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, ez tényleg érdekelt. De hogyan várhattam választ, mikor sokkot kapott? Buta voltam.
- I-i-i-itt la-kom – dadogta ijedten és ezúttal félni kezdett. Megérezte bennem a veszélyt, a fenyegetést. Mit mondott? Itt lakik? Nick képes volt néhány héttel a halálom után ideköltöztetni a nőjét? Ez aztán a testvéri szeretet, ez aztán a gyász.
Akaratlanul is morogni kezdtem.
- Nick?
- Ő… Ő is – felelte. – De… de… most nincs itthon – szabadkozott. Az agyamat elöntötte a düh. Ez a kiscsaj kitúrt az életemből, ott él, ahol én éltem. Ott csinál mindent, ahol én egykor. Tudtam, hogy nem jogos a mérgem, mégis rettentő ideges lettem. A szomjúságom pedig rátett még egy lapáttal.
Nem gondolkoztam. Szinte ösztönösen ragadtam meg és szorítottam a falhoz. Sikoltozott, de én vicsorogva befogtam a száját. A rémülettől elhallgatott. Félrehúztam a haját, és szabaddá tettem a nyakát. Gyors voltam, szinte nem is fogtam fel, hogy mit teszek. A fogaim átharapták a gyenge bőrt, és szívni kezdtem magamba a vért. Elöntött a mámor, és még többet akartam. Valahol mélyen magamban egy hang azt mondta, hogy meg kéne állnom, meg lehet állni, de nekem nem ment. Telhetetlen voltam, nem volt elég annyi. Nekem sok vér kellett. A végén már csak én tartottam a testét, elvesztette az eszméletét. Csend vett körbe, a szíve dobogása lelassult, majd megállt. De még mindig nem hagytam abba. Nem tudtam abbahagyni.
- Elég! Hagyd abba! – kiáltotta egy távoli hang, a következő pillanatban pedig a falnak zuhantam. Kába tekintettel néztem fel, és Nate vörösen izzó tekintetével találtam magam szembe. De mégis… a düh eltűnt az arcáról, és szinte eltorzult a fájdalomtól.
- Arielle – suttogta elhaló hangon, én pedig rájöttem, hogy mit tettem. Megöltem a bátyám barátnőjét, egy ártatlan embert. Szörnyeteg lettem, és még a bátyám életét is végérvényesen tönkretettem.
Hörögve tört fel belőlem a zokogás, és éreztem, hogy két erős kar átölel. Elkeseredetten bújtam Nate mellkasához, de aztán eszembe jutott, hogy őt is gyűlölöm. Hirtelen mozdulattal löktem el magamtól, kiugrottam az ablakon és rohanni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre, csak Nate-től minél messzebbre… és csak egy dologra vágytam: a halálra.
Meg akartam halni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése