15. fejezet: Halálvölgy

Magam sem tudtam, hogy merre megyek igazán. Csak suhantam minél messzebb, hagytam, hogy a hűvös őszi szél cirógassa hófehér bőrömet, miközben sós könnyek peregtek végig az arcom vonalán. A lábaim önálló életet éltek, az agyam lázasan zakatolt, messze járt a valóságtól. Csak két arc lebegett azokban a pillanatokban előttem. Evelyn és Nick arca. Semmi más nem jutott most el a tudatomig, zsibbadt és kába lettem. Egész testemben remegtem, de tudtam, hogy nem a hidegtől. Csak egy póló és egy farmer védett, de vámpírként nem fázhattam meg. Bár azt se bántam volna, ha jéggé fagyva hullok apró darabokra, követve önmagamat. Most láttam csak igazán, hogy ki lettem és milyen lettem.
„Megváltoztál, Ary” – hallottam a fejemben Emma suttogó, halk hangját. Láttam magam előtt a fájdalmát minden alkalommal, mikor megbántottam másokat. Ő igazi barátnő volt, én pedig borzalmas lettem.
Nicket is elvesztettem. Kibírhatatlan viselkedésem, nagyképű gőgös magatartásom egyre messzebb sodort minket egymástól. Most pedig szörnyű fájdalmat okoztam neki. Bele se mertem gondolni, hogy min mehet most keresztül. Joggal gondolhatná, hogy mindentől megfosztottam, de ő nem tudja, hogy én tettem. Talán szomorú gyásszal gondol rám, mit sem sejtve, hogy elvakultan megöltem a szerelmét. Soha nem láttam Nicket sírni, de fájt magam elé képzelni, hogy vajon, mi tárulhatott a szeme elé, mikor hazaért.

Halottabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor. Úgy éreztem, hogy valami elpattan, valami darabokra törik bennem. Az őrjítő fájdalom úgy öntött el, hogy egy pillanatra megtorpantam az eszeveszett száguldásban. A lábaim rongybabaként csuklottak össze, mintha elvágták volna a kapcsolatot a testemmel. Erőtlenül zuhantam a földre, és az sem számított, hogy egy kiálló gyökérbe verem a fejemet. Egyszerűen nem éreztem. Megszűnt minden, ami a külvilághoz tartozott és kettesben maradtam a lelkem pusztító démonaival.

A hangom messziről hallatszott, mintha valaki más ordított volna helyettem. De nem áltattam magam azzal, hogy valaki törődik egy szörnyeteg sorsával. Tudtam, hogy egyedül vagyok, végtelen magányban. Nem mintha nem érdemelném meg. Magam előtt hallottam a szavaimat, azokat a trágár otrombaságokat, amiket éveken át az emberek fejéhez vágtam. Csak erős akartam lenni, sebezhetetlen. Észre sem vettem, hogy közben másokat bántok meg, csak most éltem át a kínjaikat. Egyszerre zúdult rám minden, és én engedelmesen sikoltoztam. Fogalmam sincs, hogy milyen szavak hagyták el Evelyn vérével borított ajkaimat, nem tudtam erre figyelni.

Vajon, milyen a halál? Vajon, egy vámpírnak is olyan könnyű a halál, mint a védtelen embereknek, akiknek elég egy apró kis baleset? Ariadne is meghalt valahogy, pedig ő is halhatatlan volt. Talán nekem is sikerülhet, ha nagyon akarom. De ahhoz sem volt erőm, hogy megmozduljak és abbahagyjam gyerekes hisztimet. Ez valahogy nevetésre késztetett. Görcsös, hisztérikus nevetésre, ami végül zokogásba fulladt. Úgy vergődtem az erdő sötét csendjében, mint egy partra vetett szánalmas hal. Könnyes arcom égett a szégyentől, de már ez sem érdekelt. Lassú, esetlen mozdulatokkal mászni kezdtem előre. Ha valaki látott volna bizonyára jót nevet rajtam, de én csak azt kívántam, hogy bárcsak itt teremne a kezemben egy éles kés és magamba szúrhassam, pontosan a szívem hideg közepébe. Hiú ábránd.

Az egyetlen reményem a közelbe lévő szakadék volt, amiről a városunkat is elnevezték. Halálvölgy. Úgy hasított belém a felismerés, mint égi fénysugár. A halál csábító gondolata erőt adott ahhoz, hogy elbotorkáljak odáig. A szél lágyan simogatta az arcomat és elmosolyodtam. Megérkeztem az egyik szikla pereméhez, és onnan bámultam le a semmibe. Tejfehér ködöt láttam magam előtt, semmi mást. Ha beleveszek, örökre eltűnök.
- Mindjárt vége – ismételgettem halk, elhaló motyogás szerű hangon. A halál éltetett. Hirtelen azt kívántam, bár tényleg megölt volna Darren, vagy akár Rick. Miért is nem kínoztak halálra, vagy erőszakoltak meg annyiszor, amíg meg sem mozdulok többé? Megtehették volna, és én boldog lettem volna. Senkinek nem hiányoztam volna, úgyhogy nem is számít. Egy élettel, egy arccal, egy szörnyeteggel kevesebb. Az élet ugyanúgy megy tovább, a föld örökké forog. Az idő pedig eltörli a jelentéktelen holtakat, helyet adva az élők világának. Hiszen ez csak takarítás. A halál megtisztítja az életet az olyan szemét ribancoktól, mint én. És ez helyes, mert tényleg megérdemlem. Igazán.

A kezeimet oldalra nyújtottam, mintha szállni próbálnék. Csak hagytam, hogy a szél kellemesen bizsergesse a testemet, még utoljára. Nem akartam elsietni, ráértem. Hisz tudtam, hogy egyedül vagyok, senki nem akadályoz meg. Így inkább még hagytam magamnak néhány pillanatot. Azt szokták mondani mindig, hogy mielőtt meghalsz, lepereg előtted az életed. Nos, én már meghaltam, így ez bizonyára ez rám már nem vonatkozik. Inkább magamtól gondoltam át az életem. A legrosszabb érzés, amikor rádöbbennünk, hogy mennyi mindent másképp csinálnánk, ha újra kezdhetnénk. De nincs rá lehetőség. Én nem is akartam újra kezdeni, nem akartam mindent újra elrontani. Nem akartam többet szenvedni, nem akartam tovább létezni. Nem akartam többet senkit sem látni, de egyedül sem akartam lenni. Nem akartam többé másoknak bánatot és kínt okozni, nem akartam többé erősnek látszani, sem gyengének lenni. Semmit nem akartam, vagyis inkább a semmi volt mindaz, amit akartam. De az élet soha nem volt kívánságműsor, így a halál az egyetlen megoldás.

Még egyszer lenéztem az előttem tátongó fojtogató ürességbe, tettem előre egy bizonytalan lépést. Hirtelen elhatározásból levettem a cipőmet, és a mélybe hajítottam. Nem hallottam, hogy földet ért volna, csak elveszett a semmiben. Tökéletes. Én is pont erre készültem. Evelynt már nem menthetem meg, de mások életét – a jövendőbeli áldozataimét – még megmenthetem. Újra kitártam a karomat, hagytam, hogy hosszú aranyszőke hajam finoman lengjen a szélben, majd elszántan vetettem magam előre és bíztam benne, hogy egy ilyen zuhanás még egy vámpírral is végez. Őszintén reméltem.

***

Halálvölgy nagyon régi kisváros volt, talán ezeréves lehetett. A közelben lévő szakadékról nevezték el, ahol rengetegen lelték halálukat. Mikor idetelepedtek az első telepesek csontvázakat találtak a szakadék alján. Természetesen le is lehetett menni ma már, voltak külön túrák a mélybe, és a régi őseink is megoldották valahogy. Évszázadok alatt, akik meg akartak halni, mindannyian a szakadék mélyén leltek nyugovóra, mert tudták, hogy ez a zuhanás túlélhetetlen. Misztikus hely volt ez a város, rengeteg legenda és monda keringett, és szállt az utódokra generációkon keresztül. Ma már tudom, hogy a legtöbb igaz volt.

- Anyu, mi ez a hely? – kérdeztem, mikor először eljöttünk ide kirándulni. Nick éppen azon győzködte apát, hogy ő biztosan túlélné ha leugorna. Persze, ez a szüleinknek nem tetszett.
- Nick, Ary, jegyezzétek meg jól: innen nem szabad leugrani. Aki lezuhan ezen a helyen, arra a biztos halál vár, és ti soha ne akarjatok meghalni. Csak a gyengék adják fel, az élet arra való, hogy harcoljunk a boldogságért. Soha nem szabad feladni, mert csak az veszít. Nektek sokáig kell élnetek.
- Nektek is – szólaltam meg, és átöleltem anyut. – Mi a hely neve?
- Halálvölgy. Rengetegen jártak már lent, és úgy jöttek fel, hogy ide biztos nem akarnak másképp lejutni. Ötszáz méter mély, és sziklák borítják mindenfelé. Régen egy tó lehetett a helyén, amiből mára csak mocsaras talaj maradt. Állítólag gyönyörű és veszedelmes. A barátnőm is volt lent, ő mesélt nekem róla.
- Egyszer lemegyünk? – kérdezte Nick reménykedve, imádta a kalandokat. Apu játékosan megveregette a vállát, és valami olyasmit mormogott: ez az én fiam. Én inkább ijedt voltam. Akkor még nem értettem, hogy miért akarna bárki is direkt véget vetni az életének. Csak néztem a napfényben fürdő gyönyörű sziklákat, majd megszólaltam.
- Anyu, megígérem, hogy én soha nem teszek olyan butaságot, hogy vége legyen az életemnek.
Akkor ígértem meg, hogy soha nem leszek öngyilkos, és soha nem ugrom le erről a szikláról…

***

A becsapódás olyan fájdalomhullámmal járt, hogy azt hittem, hogy a testem menten darabokra robban. Mindenem fájt, de mégis tudatomnál voltam. Még soha nem éreztem ilyen intenzív fájdalmat. Hiába álltam ellent, ordítani kezdtem. Nem bírtam mindezt elviselni, de az áldott sötétség csak nem talált meg. Zokogni kezdtem a kíntól, borzalmasan fájt. A zuhanás maga felemelő volt, mintha repülnék. Magam elé idéztem azt az emléket, amikor először jártam itt, és remekül éreztem magam. Azt hittem, hogy vége lesz, de még mindig létezem. Ez nem a végső halál. Úgy éreztem, mintha lángolna a testem, képzeletbeli tűzben égtem. A hátamnál egy éles sziklát éreztem magamba fúródni, de nem véreztem egy sebből sem. Hiszen nem volt vérem. Csak fájt. Annyira fájt, hogy elnyomta a bűntudatomat és az önutálatomat is. Minden mást eltörölt. Csak a testemet égető kínt éreztem, csak a saját rekedt ordításomat hallottam. Miért nem halhatok már meg? Miért? Miért?
- Arielle! – hallottam messziről egy hangot. Olyan szép volt, de sütött belőle az aggodalom és a kétségbeesés. Vajon, mi baja lehet a hangnak? Abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy ki az az Arielle… semmit nem tudtam. Nem tudtam gondolkodni.
- Francba… hallasz engem? Itt vagyok, minden rendben – folytatta a Hang, és újfajta nyomást éreztem magamon. A szikla vége eltávozott a hátamból, lyukat hagyva maga után. Még mindig nagyon fájt. – Francba, francba… teljesen megőrültél? Kérlek, mondj már valamit… Kérlek, nyisd ki a szemed… – kérlelt a Hang, de nem engedelmeskedtem. Nem jutott eszembe, hogy hogyan kell beszélni, vagy hogyan kell felengedni a görcsösen összezárt szemeimet. Pedig látni szerettem volna, kíváncsi voltam rá. Mégsem tudtam megmozdulni. A fájdalom az agyamban nem engedett meg semmit.
- Mindjárt elmúlik, megígérem – ígérte a Hang lágyan, és egy finom érintést éreztem az arcomon, majd az ajkaimon. Elmúlik? Csak ezt hallottam meg, és határozottan jobb lett tőle. Ha elmúlik, akkor jó. Remélem, hogy minden elmúlik. A semmi olyan csábító…

A következő pillanatban gyengéden szétfeszítette valaki az ajkaimat, és nedves folyadék söpört végig a nyelőcsövemen. Harákolva ittam, és egyre inkább engedelmeskedtem. Inni akartam. Görcsösen kapaszkodtam a testbe, ahonnan az édes nedűt sejtettem és csak ittam és ittam. A fájdalom minden kortynál enyhébb lett majd végül elenyészett. De mielőtt végre felnézhettem volna a Hang arcára, elnyelt a várva várt sötétség.
- Arielle, ne… kérlek, ne! – hallottam még valahonnan a Hang kétségbeesett kiáltását, aztán minden elmúlt. Minden megszűnt, a semmi végre engem is elért…

Megjegyzés: Kritika? :)