30. fejezet: Szeretni valakit, valamiért

Nem éreztem semmit, csak lebegtem. Nem létezett többé a fájdalom, nem voltak többé gondok. Nem létezett semmi. Csak csend, sötétség és béke. Élveztem. Olyan megnyugtató volt. Soha nem volt részem ilyesmiben. A nevemet se tudtam, eltűntek az emlékeim. Mégsem aggódtam, hiszen itt biztonságban voltam. Csend. Béke. Nyugalom. Bárcsak a világ mindig ilyen volna.
Hirtelen elvakított a fény és egy képet láttam. Vagyis ez nem éppen az ideillő kifejezés. Akit láttam… az én voltam. Visszatért minden miközben felülről láttam önmagamat. Borzalmasan néztem ki, nem volt bennem élet. Vér ömlött belőlem mindenhonnan, és nem voltam eszméletemnél. Nate mellettem volt. A testem mellett térdelt, és kétségbeesetten szólongatott. Zokogott. Rimánkodott nekem. Döbbenten figyeltem, ahogy az ölébe vonja ernyedt testemet, és a lágyan simogatni kezdi az arcomat. Mindeközben lágyan ringatott, mintha törékeny porcelánbaba volnék. Letörölte az arcomról a könny és vércseppeket, de a könyörgést nem hagyta abba. Hozzám beszélt. Azt kérte, hogy ne hagyjam itt, ne menjek el. Ironikus hiszen nem mentem én sehova, mozdulatlanul feküdtem a karjaiban.
- Arielle… kérlek… szeretlek… - suttogta szomorúan. Megszakadt a szívem. Darabokra hullott. Mégsem éreztem fájdalmat, a kín már nem az enyém volt. Meghaltam. És ezt már Nate is tudta. Azért nem tett semmit, meg sem kísérelte a megmentésemet. Mert már nem volt mit megmenteni. Már érzelmeim sem voltak, csak kósza emlékképek, hogy valaha az enyémek voltak. Láttam a könnyeit, és hirtelen mindent megértettem. Mi ketten igazán szerettük egymást, de ostobán hagytuk, hogy a büszkeségünk fölénk kerekedjen és közénk álljon. Olyannyira féltettük a szívünket a fájdalomtól, hogy a boldogságtól is elszakítottuk. Nem mertünk szeretni, nem mertünk megnyílni. Nem bíztunk egymásban, és ezzel hatalmas hibát követtünk el. Mindketten.
- Bocsáss meg nekem… Arielle… ne halj meg… gyere vissza hozzám… - mondta nekem, mintha számítana ez bármit is. De ő nem tudhatta, én nem haragudtam. Csak túl önfejű voltam, túl makacs, túl büszke. Bárcsak kaphatnék még egy esélyt, még egy utolsót. Soha többé nem hagynám, hogy bármi is a szerelem útjába álljon. Soha nem voltunk igazán együtt. Csak néhány lopott csók volt a mi szerelmünk. De ez több volt mindennél. Mert a szeretet nem percekben mérhető, nem szavakban, nem tettekben. A szívnek semmilyen hatalom nem parancsol. Nem befolyásolja semmi sem. Mert az lehetetlen. A szerelmes szívnek senki nem parancsolhatja meg, hogy ne szeressen. Ha pedig nem szeret, akkor soha nem lángol igaz szerelemre.

- Mi történt? – szólalt meg egy másik férfihang. Darren kábán állt talpra, majd kissé döbbenten körülnézett. Romhalmazzá vált az otthona. A gyűlölt nő holtan hevert a romok között, én pedig szintén holtan Nate karjaiban. A szerelmem nem szólt semmit, csak némán nézett, és még szorosabban ölelt magához, mintha meg akarna védeni. Mintha lenne ennek értelme. Mintha bármilyen veszély fenyegetne a halálom után.
- Ariadne és Arielle megölték egymást, boldog lehetsz – felelte végül Nate fagyosan. Szinte metszette a hangja a dohos levegőt. De Darren nem tűnt boldognak. Nem mondott semmit csak letérdelt a testem mellé, és Nate-re nézett. Magyarázni kezdett valamit, de a hangját nem hallottam. Még láttam, ahogy Nate arca reménnyel töltődik fel, aztán a kép eltűnt. A sötétség ismét lecsapott rám, körülvett. De csak rövid ideig. Két régen látott arc tűnt fel a semmiből, én pedig döbbenten meredtem rájuk.

- Anyu? Apu? – dadogtam zavarodottan. A környezet megváltozott, a sötétség elenyészett és egy zöldellő napsütötte tisztáson találtam magam. A szüleimmel.
- Kicsim – szorított magához anyu, apu pedig hatalmas kezeivel hátulról karolt át minket. Újra megteltem érzelmekkel, az üresség eltűnt és én sírni kezdtem. Az örömtől, a boldogságtól, a bűntudattól. De nem kezdtek el szidalmazni, nem fedtek meg a tetteimért, pedig megérdemeltem volna. Szégyenkezniük kellett volna. De egyiket sem tették. Csak úgy öleltek, mintha a világ összes szeretetét akarnák nyújtani felém. Én pedig zokogva bújtam a védelmező karjaikba.
- Annyira hiányoztatok – szipogtam, mikor elengedtek annyira, hogy lássák az arcomat. Anyu szemei is könnyesek voltak, apu pedig képtelen volt elengedni. Nem is akartam, hogy megtegye.
- Ti is nekünk, szívem – mondta apa kedvesen, vágyakozva. Imádta a gyerekeit. Nagyon kevés apa van, aki normálisan bánik a családjával és szereti őket. Ő a ritka csoportba tartozott.
- Sajnálom – bukott ki belőlem szinte öntudatlanul. Nem is tudtam, hogy igazán most mire mondom ezt. Mindent sajnáltam. Mindent, amit tettem és mindent, amit nem tettem meg.
- Büszkék vagyunk rád, Arielle – mondta anyu válaszként. Hitetlenkedve néztem rá, talán ez az egész hallucináció volt. Hiszen nem lehet, hogy ennyivel megússzam a dolgot. – És sajnáljuk, hogy ilyen sorsod lett.
- Az én hibám…
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hibáztál, mert sokszor előfordult – dörmögte mackóhangján apu. - De senki nem tökéletes. És amiken keresztül mentél… mégis erős maradtál.
- De nem eléggé. Meghaltam – ellenkeztem. – Én annyira sajnálok mindent. Nem szabadott volna meghalnotok. Inkább nekem kellett volna. Miattam voltatok ott, az én hibám.
- Tévedsz, drágám – ellenkezett anyu lágyan.
- Suzanne… a lányunk éppolyan, mint te. Amit a fejébe vesz, azt onnan kiverni lehetetlen – viccelődött apu, de anya ezt most figyelmen kívül hagyta.
- Nem a te hibád volt, te csak egy védtelen gyerek vagy, akit ha élnék halálomig védelmeznék. Ne okold magad. Ami történt megtörtént, lehetetlen rajta változtatni.
- De…
- Nincs de. Talán ennek így kellett történnie. Hiszen ki tudja, hogy mi miért történik? Minden rosszban van valami jó. Mondjuk Nate – kacsintott rám anyu.
- Vele is elrontottam mindent. És már úgyis mindegy.
- Mindketten túl büszkék voltatok, és féltetek attól, hogyha megbíztok egymásban, ha közel engeditek magatok a másikhoz, akkor összetörik a szívetek. Hibáztatok. De helyrehozhatjátok.
- Tessék?
- Nem csak azért vagyunk itt, mert borzasztóan hiányoztál – simított ki apa egy hajtincset az arcomból. Az arcán apró mosoly bujkált. Annyira hiányzott ez a két ember…
- Hát?
- Hanem mert meg kell tőled valamit kérdeznünk – folytatta anyu lágyan. Egy könnycsepp folyt végig az arcán, de mosolygott. – Élet és halál között lebegsz, és rajtad áll, hogy melyiket választod. Visszatérsz vámpírként, és ott folytatod, ahol abbahagytad vagy velünk tartasz a túlvilágra?
- Hogy mi? De hát meghaltam... – mondtam döbbenten. Semmit sem értettem.
- Nem haltál meg, Ary – ellenkezett anyu. A becenevem hallatán majdnem sírva fakadtam. – Éppen haldokolsz. Mindez csak a képzeletedben történik, de persze ez a valóság is bizonyos szinten. Nate és Darren éppen kétségbeesetten próbálnak téged megmenteni. Jó úton járnak, a tested már gyógyul.
- Nem haltam meg? – kérdeztem döbbenten. Számomra csak ez volt a lényeg. Hát mégsem veszett el minden. Visszamehetek Nate-hez, és boldogok lehetünk. Hirtelen boldogság öntötte el a lelkem. Aztán eszembe jutott a másik lehetőség. A szüleimmel lehetnék. Azzal a két emberrel, akik tényleg igazán szerettek és akik mellett boldog voltam. Akiknek a hiányába majdnem belepusztultam. Akik itt voltak előttem.
- Vissza akarok menni, de…. nem akarom, hogy ne legyetek velem – nyögtem ki végül bizonytalanul.
- Mi mindig itt leszünk. Mindig veled leszünk, kicsim. És bár te nem látsz minket, mi mindig figyelni fogunk és támogatunk téged.
- Annyira szeretlek titeket – szipogtam szomorúan és hevesen átöleltem őket. Csak mikor szétváltunk kérdeztem meg az utolsó dolgot, amit nem értettem. – Hogyan csatlakoznék hozzátok, ha ti a Mennyben vagytok én pedig a Pokolban leszek?
Anya megremegett, apa arca megrándult.
- Nem fogsz a Pokolra jutni – szólalt meg végül apa. – De döntened kell. Nincs több időnk. Visszamész?
Bólintottam.
Anyu még utoljára letörölte a könnyeimet, és homlokon csókolt. Apu egy hatalmas mackós ölelésben részesített, aztán Adam és Suzanne Morrison eltűnt. Újra a sötétségben találtam magam, a tisztás teljesen eltűnt. A távolban Nate arcát láttam, és a lábaim öntudatlanul indultak el feléje. Közben a hangok is visszatértek.

- Nem reagál semmire – mondta Nate kétségbeesetten. – A testét sikerült meggyógyítani, de mi van ha ez nem elég?
- Nem tudom – válaszolt Darren tanácstalanul. – Én tényleg azt hittem, hogy ez segíteni fog. Beszélj hozzá. Többet nem tehetünk. Sajnálom Nate. Mindent sajnálok. És most elviszem valahova a kurva testét – bökött Ariadne mozdulatlan testére, és elindult feléje. Majd durván felkapta, és teleportált.
Mikor Darren eltűnt, Nate megszólalt.
- Szeretlek, Arielle. Soha nem mondtam ezt neked, sok mindent tettem, amit nem kellett volna. Ostoba voltam. De kérlek… ne halj meg. Darren szerint még nem haltál meg. Azt kívánom, bárcsak igaza lenne. A karó néhány milliméterrel elhibázta a szívedet. Ha eltalált volna… akkor nem lenne kiút. Kérlek… kérlek…

A hangját egyre tisztábban hallottam, a testemen kezdtem érezni az érintéseit. Lágyan cirógatta az arcomat, a karomat, és védelmezve ölelt magához. Visszatért a fájdalom. A testem minden porcikája sajgott. Nem úgy, mint korábban, hiszen begyógyultak. De még egy darabig érezni fogom őket. És a fájdalom nélküli állapot után kissé kellemetlen volt.
Megrándultam.
- Arielle? – kérdezte Nate izgatottan. Megszorítottam a kezét, mintha kapaszkodnom kéne beléje, hogy kinyissam a szememet. Végül sikerült. A fényesség elvakított. Pislognom kellett néhányat, amíg nagyjából tisztán láttam. Nate ragyogó mosolyával találtam szemben magam. Próbáltam viszonozni, de csak egy erőtlen rándulásra tellett.
- Én… - nyöszörögtem rekedten. A hangom szörnyű volt. - …is… szeretlek – nyögtem ki sikeresen, aztán elájultam.