27. fejezet: Vérvörös homokóra

Az, hogy faképnél hagyott egyet jelentett a számomra, hogy neki ez a csók semmit sem ért, vagyis éppen annyit, amennyit én. Nem mentem utána, nem kértem számon tőle semmit. Megértettem. Másik nőt szeretett. Meg volt nekem is az esély, de nem éltem vele. Reggelig csillapítottam a szomjamat és megnyugodtam. Pihentem egy kicsit. Tudom, hogy nem normális egy vámpírnak, hogy fáradt legyen, én mégis az voltam. Talán aludtam is egy-két órát. De amikor reggel felkelt a nap, útnak indultam. Még egy utolsó dolgot meg kellett tennem. Meg kellett néznem a bátyámat, hogy jól van-e. Csak messziről láthattam, de nekem az is több volt a semminél. Korán akartam menni, hogy még ne legyenek sokan az utcákon. A kabátom csuklyáját mélyen a fejembe húztam, hogy ne láthassák se a hajamat se az arcomat. Senki nem figyelt fel rám, láthatatlanul sétálgattam az ismerős utcákon. Egészen addig, amíg a házunk elé nem értem. Nick kocsija a ház előtt parkolt, tehát itthon volt. Nem voltam tisztában a napokkal, nem foglalkoztam naptárral, fogalmam sem volt, hogy hétvége van-e vagy sem. Én csak néhány napja foglalkoztam az idő gyors múlásával.
Körülnéztem, hogy nem-e lát-e valaki, aztán ellenőriztem, hogy hol tartózkodik és mit csinál. Az emeleti szobájában feküdt még az ágyban és újságot olvasott. Tehát a földszintre nyugodtan bejuthattam. Magam elé képzeltem a barátságos nappali képét, és amikor kinyitottam a szemem azonnal ott találtam magam. Könnyes szemmel néztem körbe, nem sok minden változott. Viszont borzalmas rendetlenség uralkodott mindenütt. A hűtőből romlott szag szállt felém, a tányérok, poharak szanaszét hevertek. Tipikus férfilakás példáján, nagyon meglátszott, hogy nincs nő a háznál. A szüleink képei még mindig a falon voltak, és én szomorúan néztem fel rájuk. Békésen, kedvesen mosolyogtak, egymást boldogan átkarolva. Biztos voltam benne, hogy halál ide vagy oda, soha nem látom őket. Soha többet.
Egyszer csak magamat pillantottam meg egy fából faragott kisebb méretű képkeretben. A képen tízéves lehettem, és a bátyám hátulról karolta át a derekamat. Nevettünk. Boldogok voltunk. Emlékszem előtte a kertben kergetőztünk, ő üldözött én pedig visongva menekültem előle. Az arcom kipirult, aranyszőke hajam összekócolódott, kék szemeim vidáman csillogtak. Egy boldog Arielle-t láttam, és egy boldog Nick-et. Egy teljesen más világ volt. Egy teljesen más élet.

Csengettek. Meglepetten húzódtam le a kanapé mögé, ugyanis Nick léptei visszhangoztak, mert lesietett a lépcsőn ajtót nyitni. Jól nézett ki. Már nem látszottak rajta a gyengeség és a kórház jelei.
Legnagyobb meglepetésemre Emma állt az ajtóban, méghozzá kissé nyugtalan lelkiállapotban. Megijedtem. Mi történhetett? Hiszen Darren egy hetet ígért, ami még nem telt le. Nem bánthatta. Tulajdonképpen semmilyen külsérelmi nyomot nem láttam rajta.
- Emma! – kiáltotta Nick meglepetten. Istenem, de rég hallottam a hangját. Egy kicsit megváltozott, bár lehet csak az én fülem lett élesebb. Kellemes megnyugtató hangja volt.
- Szia, Nick. Ne haragudj, hogy zavarlak… - köszönt zavartan. Egyik lábáról a másikra toporgott, idegességében az ajkait harapdálta. Bizonyára kellemetlen lehet neki az én bátyámmal, az én házamban. Hiszen barátnők voltunk, és ő most gyűlölt.
- Gyere beljebb. Minden rendben? Zaklatottnak tűnsz. Mi járatban? – kérdezte kíváncsian és mintha aggodalom árnyékolta volna az arcát. Meg kellett állapítanom, hogy a bátyám jóképű volt, előre irigylem azt a lányt, akivel majd boldog lesz. Ennél a pontnál igyekeztem Evelyn képét kiverni a fejemből.
- Én csak… nem bírok valamit magamban tartani. Tudom, hogy őrültnek fogsz hinni. Vagy talán dühösen kidobsz majd innen és nem hiszel nekem… de… muszáj neked elmondanom – hadarta gyorsan, én pedig megdermedtem. Már tudtam, hogy mi következik, de nem hittem a fülemnek. Most jöttem csak rá, hogy mekkora ostobaság volt megkeresni Emmát. Őrült, kétségbeesett lépés.
- Nyugi, türelmes és megértő ember vagyok. Hallgatlak – mondta Nick mosolyogva. Nem is gondolta volna, hogy mi következik. Biztos voltam benne, hogy akkor nem lenne ennyire nyugodt.
- Én… szóval… találkoztam Arielle-lel – nyögte ki Emma azt, amitől a legjobban féltem. Jól láttam Nick arcát. A mosoly szépen lassan lefagyott az arcáról, a bőre hófehérre sápadt, a szemei értetlenséget, hitetlenkedést tükröztek. Nem hitt Emmának, de a lehetőség… megdöbbentette.
- Hogy mi? – nyögte ki.
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik, én magam sem hittem el. A házunk előtt várt rám, amikor elindultam az ajtó felé, hallottam a hangját, hogy a nevemen szólít. Azt hittem, hogy képzelődöm. Aztán valaki hirtelen befogta a számat, és bementünk a házba. Ő volt az Nick, de megváltozott.
- Folytasd.
- Nem sok mindent mondott. Én alig hittem a szememnek, próbáltam feldolgozni, hogy él. De nem válaszolt a kérdéseimre, csak arra kért, hogy vigyázzak magamra. Hogy a balesetem nem volt véletlen, és vigyázzak Darrennel. És hogy sajnálja. Hogy sajnál mindent.
- Nézd Emma… - szólalt meg szomorúan. Az arcán bánat uralkodott, utoljára a szüleink halála után láttam ilyennek. Megdöbbentett. – Arielle meghalt. Bárcsak élne, el sem hiszed, hogy mennyire szeretném… de ez van. Tudom, hogy jóban voltatok, és hogy mostanában sok minden történt veled, de ezen… nem tudunk változtatni.
- Tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem, talán tényleg megőrültem. De nem hinném, hogy odatudnám képzelni. Máshogy nézett ki, sokkal szebben, de mégis… olyan nem is tudom... Az arcán nem volt ott az a gúny, az a rosszindulat, ami az utóbbi években. Olyan volt, mint a régi Arielle, aki a barátnőm volt.
- Ne haragudj, Emma, de ez lehetetlen. Szeretnék hinni neked, de nem megy. És ha Arielle élne… nem tenné meg ezt velem. Nem tenné meg, hogy abban a hitben hagyjon, hogy halott. Borzalmas bátyja voltam és ő is borzalmas húgom volt, de szerettük egymást, Emma. Ebben egészen biztos vagyok.
Sírva hallgattam. Meghatottak a szavai, de nem akartam többet hallani. Nem sok hiányzott hozzá, hogy kiugorjak a kanapé mögül és megöleljem. Inkább magam elé képzeltem egy szép tengerpartot, és teleportáltam. Nem akartam többet hallani. Szeretett engem. Nick szeretett. És én ezt is elrontottam. Sőt… Emma is szeretett. A régi énemet még most is szeretné. Ha Rick nem erőszakolt volna meg, ha Darren nem ölt volna meg és nem követte volna Rick példáját… egész normális életem lenne.

Este úgy döntöttem, hogy még ma elmegyek Darrenhez. Nincs értelme, hogy tovább halasszam. Meg kellett tennem ezt a lépést. Meg kellett halnom. Nincs visszaút. Emma életét csak így menthetem meg, és amúgy sincs értelme a létemnek. Amikor öngyilkos lettem, elbuktam, most majd elvégzik helyettem a piszkos munkát. Talán nem lesz olyan rossz. Egyszer már meghaltam, a második biztosan kellemesebb. Rosszabb csak nem lehet. És az, hogy többé nem érzek semmit, az túlságosan kecsegtető volt. Tehát döntöttem. Úgysem tehettem ellene, a tétlenség pedig bosszantó tud lenni. Soha sem voltam túl türelmes típus. És az, hogy teljesen mindegy, hogy mit kezdek magammal már úgyis a fejem felett lebeg a halál, nem bírtam tovább várni. De először haza kellett mennem, és úgy tennem, mintha tényleg elköltöznék. Ennyivel tartoztam Nate-nek, amiért megmentette az életemet. Vagy legalábbis igyekezett megmenteni. Szándék a lényeg. Biztos voltam benne, hogy van olyan hősi lelkű, hogy most is meg akarna menteni. Mert ő ilyen. Ő jó. Még ha nem is kedvel. Nála ez nem számít.

A ház elé érkezve a postaláda felé indultam legelőször. Már messziről éreztem Sarah édeskés illatát, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Visszafogtam magam és igyekeztem nem gondolni rá. Hiszen boldoggá teszi Őt, és csak ez számít. Nem szabad megfojtanom, nem szabad a földhöz vágnom… semmi egyebet nem szabad csinálnom vele. Ezt ismételgettem magamban, amikor kinyitottam a postaládát. Egyetlen hófehér boríték volt benne, amit remegő kézzel nyitottam ki. Majdnem felsikoltottam, amikor megpillantottam Darren durva betűit.

„Drága Arielle!
Látom, nem sieted el. Nálam van a barátnőd, meggondoltam magam. Mielőbb várlak… nem ajánlom, hogy habozz. Emma bánná meg.
Csók:
Darren”

Lassan folytak végig a könnyek az arcomon, és nagyon dühös lettem. Ezúttal az indulattól remegtem, a dühtől, a méregtől. Nem tartotta be a szavát, még az egy hetet sem várta meg. Nem számított a döntésem, mindenképpen bántani akarta Emmát. Mert egy szörnyeteg volt. Mielőbb cselekednem kellett. De már nem csak meghalni akartam, hanem magammal akartam őt is vinni. Nem tudom hová, de el erről a világról. Hogy ne bánthassa többet azokat, akiket szeretek. Azonnal indulnom kell. Nem foglalkoztam többé formaságokkal. Mit számít, hogy eljátszom-e Nate-nek a költözésemet, csak a percek számítanak. Mert sebesen forog a homokóra, minden egyes homokszem egy másodperc. Nekem már nem sok maradt.

Arra, ami a nappaliban fogadott, arra nem számítottam. Letaglózva meredtem az előttem lévő jelenetre, és éreztem, ahogy a sós könnyek lassan utat törnek az arcomon, szépen lassan végigfolyva hófehér bőrömön. Nem vettek észre. Nem hallottak meg. Túlságosan belefeledkeztek egymásba, csókjaik egyre szenvedélyesebbek, egyre vadabbak, egyre szerelmesebbek lettek. A szívem egyetlen egy vad robbanással tört szilánkosra, pont abban a pillanatban, amikor Nate férfiassága Sarah törékeny emberi testébe hatolt, és vad állatias vámpír énem teljesen elvesztette az irányítást. Az indulat úgy lepett el, mint ahogy a szökőár teríti be a tájat, mint ahogy a vulkán kitör a föld mélyéről. Pontosan ugyanígy éreztem magam. Nem tudtam, hogy hol kezdődik a tudatom, és hol kezdődnek az ösztöneim. Szinte nem is láttam. Az arcomat könnyek borították, az elmémben vörös gyilkos köd uralkodott, csak a saját morgásomat hallottam. Már biztosan észrevettek, de mire Nate bármit is tehetett volna én már mozgásba lendültem. Nem voltam tudatában annak, hogy mit teszek. Megragadtam Sarah haját és szinte letéptem Nate-ről. Hallottam a sikoltását, láttam távolról, hogy Nate iszonyodva néz rám, de a döbbenet lebénítja. De már késő volt. Túl késő. Ádáz kifejezéssel, vicsorogva ragadtam meg a bájos kis nyakát, amit nemrég az Ő csókjai borítottak, és egy erőteljes csavarral megrántottam. A szívdobogás elhalt, a test a kezemből a földre hanyatlott… hallottam, ahogy nagyot puffan a padlón, és Nate ordítva kiáltja a nevét. De nem tehetett semmit ellenem. Zihálva meredtem a testre, vadul vicsorogva figyeltem, ahogy letérdel mellé, és megpróbálja megmenteni… De már késő… túl késő…
- Sarah… Sarah… ne… kérlek… - suttogta, a hangja fájdalmat okozott. Megtört volt. De nem tudtam megállítani magam. Nem tudtam parancsolni, minden önkontroll, amit eddig felépítettem, elveszett. Szinte rávetettem magam Nate-re, és együtt zuhantunk a földre. Őt nem bántottam. Őt soha nem bántanám. Csak érezni akartam. Vágytam rá. Akartam őt. Reagálni sem volt ideje olyan gyorsan csókoltam meg. Benne volt minden vágy, minden szenvedély, minden elfojtott érzés, amit valaha éreztem. Benne volt minden düh, benne volt minden könny, amit ő okozott. Benne volt minden szerelem, ami a szívemet uralta.

A kellemes mámor csak egy pillanatig tartott, egészen míg a falnak nem csapódtam. Dühösen meredt rám, én pedig hitetlenkedve néztem vissza. Bántott engem. Nekem támadt. Sarah mellé állt! Újra vicsorogni kezdtem. Őrülten, dühösen. Már a szerelmem sem állított meg, vissza akartam adni a fájdalmat. Őrjöngve vetettem rá magam, és ütni kezdtem, ott ahol érem. Bántani akartam. Fájdalmat okozni neki. De most, hogy magához tért, esélyem sem volt. Könnyen a földhöz vágott, néhány bordám hatalmas reccsenéssel adta meg magát, de egyetlen pillanat alatt össze is forrtak. Csak a fájdalom maradt. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Szinte köpte felém a szavakat.
- Takarodj innen… most! Menj a pokolba! – üvöltötte egyenesen a képembe. A szavai kijózanítottak. A köd elszállt. Zihálva igyekeztem megnyugodni, de végül szánalmasan sírni kezdtem. Már a büszkeségem maradéka is elveszett. Minden elveszett. Ő pedig elengedett, és várakozva nézett rám. Várta, hogy eltűnjek. Várta, hogy menjek… a pokolba. Ha egy másodperccel is tovább maradtam volna, talán ő maga ölt volna meg.
- Már indulok is – suttogtam és futni kezdtem. Nem foglalkoztam falakkal vagy bármi mással csak rohantam, kidöntve a falat, kidöntve a fákat. Csak rohantam előre… a pokolba.

Következő fejezet:
Több mint 10 vélemény: vasárnap dec 5.
10 vélemény: hétfő dec 6.
9 vélemény: szerda dec 8.
8 vélemény: péntek dec 10.
5 vélemény: szombat dec 11.
5 vélemény alatt: vasárnap dec 12.

Előre is köszönöm! :) <3