Prológus: Apró titok

A város ezen része kihalt és csendes volt éjszaka. Nem hallatszott semmi más, csak a házakból kihallatszódó ordibálások, nem érződött más, csak az itteni emberek bűzölgő illata. Hideg idő volt, mégsem fűtöttek egy házban sem. Ezen a környéken kizárólag szegény, kétségbeesett emberek éltek. Olyanok, akiket a társadalom semmibe vett, olyanok, akik a világ legalját képezték. Nyomorban, koszban, megalázottságban éltek. Többségük koldult, vagy lopott, nem tudták máshogy megkeresni a kenyerüket, nem létezett számukra más lehetőség. Az emberek megvetették őket, és ők is megvetették azokat, akik jobban éltek. Szörnyű hely volt ez. A legsanyarúbb emberek gyűjtőhelye. Egy koszos sikátorban hirtelen egy síró babahang csendült fel. Nem járt arra senki, de ha mégis lett volna arra egy nyomorgó koldus, pislogás nélkül ment volna tovább. Nem volt szokatlan az ilyesmi ezen a környéken. Rengeteg fiatal lány esett teherbe, akik ha megszülték gyereküket utcán, az „felejtve” kívántak jobb sorsot nekik. Nem ez lett volna az első eset, és nem is az utolsó. A kisbaba hangosan kétségbeesetten, szívszorítóan sírt. De nem járt arra egy asszony se, aki megsajnálhatta volna. Hosszú órákig nem hallatszott más zaj, aztán a gyermek elhallgatott egy ideig. De csak erőt gyűjtött, nem adta fel. Kitartóan ragaszkodott az élethez. Félóra elteltével újra rákezdett, még hangosabban, még szomorúbban.

Ekkor bontakozott ki a sötétből egy ismeretlen alak. Nem volt idevaló, nem volt az aljanép része, nem volt se koldus, se tolvaj. Ruganyosan lépkedett, de szemmel láthatólag ideges volt. Zavarta valami. A sírás. Kegyetlen férfi volt, rengeteg ember vére száradt nem létező lelkén, de mégis zavarta a kislány kétségbeesett hangja. Kétségkívül csak kislány lehetett. Ha magas, vékony hangjából nem is egyértelműen, de kitartásából mindenképp kiderült. A férfi körbe-körbe járkált a sikátorban, hihetetlen, de nem volt szíve tovább menni. Valami meggátolta. Valami nem engedte, hogy figyelmen kívül hagyja a gyönge kis csecsemőt. Már messziről tudta, hogy pontosan honnan jön a hang. Talán ez késztette megállásra. Ugyanis egy szemétkonténer mélyéről érkeztek a zajok.
Bárki is járt erre és dobta a szemétbe néhány órás gyermekét, ritka kegyetlen asszony vagy férj lehetett. Ez még az idegennek is könyörtelenség volt, bármennyire is igyekezte titkolni, hiába volt gyilkos, volt neki szíve. Sóhajtva lépett közelebb a konténerhez, ami ráadásul csak résnyire volt nyitva hagyva. Bizonyára levegőt se akartak engedni szegény apróságnak, és csak véletlenül maradt ez az apró kis rés. A férfi önmagát meglepve nyitotta fel, és nézett bele. Egyből megpillantotta a szeméthalomban fekvő gyermeket, aki borzalmas állapotban volt. A haja mocskosan tapadt hófehér bőréhez, a szemei vörösre dagadtak a sok sírástól, piciny szája lefelé biggyedt a boldogtalanságtól, vékony kis teste pedig csont és bőr volt, mégis épphogy eltakarta az a vékony rongy, amibe bebugyolálták.

A férfi döbbenten emelte ki a mocsokból, és vette a karjába. Büdös volt. Azt nem részletezném, hogy mitől, de nem csak a szeméttől és a kosztól. Az idegen elhúzta a száját, átröppent a fején, hogy egyszerűbb lenne gyorsan megölni, aztán visszadobni, de végül mégsem tette meg. Fogalma sem volt, hogy mit kezdhetne egy gyerekkel. Ez valahogy soha nem szerepelt a tervei között. Soha, egyetlen pillanatig sem. És most itt volt a kezében. Félreértés ne essék, esze ágában sem volt megtartani és felnevelni. Ez a gondolat nála teljességgel abszurd volt. De itt sem hagyhatta. Sokáig állt így. A kislány kissé megnyugodott a férfi karjaiban és éhesen gügyörészett. Fogalma sem volt, hogy éppen most döntenek a sorsáról. Hogyan is lett volna? Csak néhány órája látta meg egyáltalán a napvilágot, és mégis már többet szenvedett, mint mások néhány év során. Nem sejthette, hogy a szerencse ezúttal neki kedvezett. Ha a férfi nem jár erre, meghalt volna hamarosan. Talán csak egy-két órája lett volna hátra. Hiszen újszülött volt, és gyenge, mint a harmat. Egyedül nem lett volna esélye.

A férfinek remek ötlete támadt. Már tudta, hogy hogyan szabadulhatna meg a kezében tartott problémától, anélkül, hogy sorsára hagyná. Az előkelő negyedben volt egy nagyon gazdag család, ahol tegnap a nő holtan hozta világra a gyermekét. Mi sem volt egyszerűbb, csak el kellett hozzá juttatni a csomagot, mielőtt éhen hal. Az idegen számára ez nem okozott gondot. Olyan gyorsan tűnt el a kihalt, sötét sikátorból, mint amilyen gyorsan megjelent.

Nem sokkal később egy megviselt elegáns pocakos férfi lépett ki a házának ajtaján. A szobalány a feleségével volt elfoglalva, ezért kénytelen volt neki reagálni a kopogásra. Rangon alulinak tartotta ezt, de túlságosan levert volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. Amikor lenézett a lépcsőre, döbbenten nyitotta szólásra a száját, de elakadt minden mondanivalója, így inkább becsukta. Felkapta a kimerült csöppséget, és a szobalányért kiáltott. A család gyermeke nem volt halott többé, csak egy apró csere történt. Csak az orvos, a szobalány és a két szülő tudta, hogy idegen nő gyerekét fogadták sajátjuknak. Senki más. A kislány élete egy csapásra egyenesbe került. Soha senki nem sejtette, hogy mi a magyarázat a történtekre, és hetekkel később már senki nem is foglalkozott vele. A lányuk volt és kész. Csak a különös idegen emlékezett, de ő túl szívtelen volt ahhoz, hogy gondoljon rá. Látszólag. Álarcot viselt, mint ahogy sokan mások.