32. fejezet: Vallomások

Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!! :)

- Beszélhetnénk? – nézett rám Nate várakozóan, én pedig ijedten bólintottam. Most jön a veszekedés rész, ahol elhord engem mindennek és elküld melegebb éghajlatra. Nem akartam ezt. Sóhajtottam és megelőztem mielőtt bármit is mondhatott volna.
- Ne haragudj. Szörnyen szégyellem magam a történtek miatt. Tudom, hogy ez nem elég, de mást nem tudok már tenni. Sajnálom. Sajnálok mindent.
Nem válaszolt, és én beleőrültem ebbe a csendbe. Bíróságon éreztem magam, mint aki ítéletre vár. A hóhér bárdja lebegett a fejem felett, vagy legalábbis én így éreztem. Talán butaságnak hangzik.
- Elolvastam a naplódat – jelentette ki válasz helyett, csakúgy hirtelen. Dermedten néztem rá, nem hittem a fülemnek. Erre tényleg nem számítottam. Nem az a fajta volt, aki mások magánéletében kutat. De nem rejtettem el a naplómat elég alaposan. Szerencsére a Heidis részt kihagytam. Nem tudom, hogy ahhoz mit szólna. Kiakadna. Talán jogosan, hiszen veszélyes vagyok Heidire nézve.
- Mikor? – hebegtem. Leplezni próbáltam a zavaromat, de szerencsére nem tudtam már elpirulni. Ezt komolyan szerettem ebben a létben.
- Mielőtt utánad mentem volna. Onnan tudtam, hogy hol vagy. Sajnálom, amiért későn érkeztem. Megint.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Pont időben az érkeztél… vagyis hát az utolsó pillanatban. És megmentetted Emma életét.
- Tudod… miután meghaltam, senkiben nem tudtam többé bízni. Régebben egy naiv hiszékeny bolond voltam, aki boldog és kedves mindenkivel. Ez megváltozott. Soha nem bíztam benned.
Ha meg akart bántani, nagyon jól csinálta. Nem haragudhattam rá ezért, hiszen megértettem őt. Én sem voltam jobb nála. De olyan durván hangzott ez a szájából, mintha pofon vágott volna. Bár nem mintha én bíztam volna valaha is benne.
- Érthető – vontam meg a vállam. Nem akartam kimondani az igazságot, hiszen már úgy is tudta. Biztos voltam benne, hogy tud olvasni a sorok között, anélkül, hogy szégyellnem kéne magam.
Igazam volt, Nate bólintott.
- Te is így éreztél – mondta ki azt, amit én nem mertem.
- Muszáj visszaélni a titkaimmal? – húztam el a számat. Valójában a zavaromat próbáltam leplezni, és nem volt jobb ötletem.
- Nem tudom, hogy miért olvastam el. Képtelen voltalak megérteni téged, feldúlt voltam a történtek miatt… és akkor megláttam azt a naplót – magyarázkodott zavartan. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit egy rossz dolgon kaptak. Aranyos volt. – Megváltoztál.

- Tessék?
- Én… szóval… én még mindig annak a lánynak láttalak, aki gúnyt űzött belőlem, csak azért mert úgy tartotta a kedve. Sértette a büszkeségemet. Tulajdonképpen féltem, hogy újra megalázó helyzetbe sodorsz. Így inkább elzárkóztam előled és kerestem valaki mást helyetted.
- Sarah…
- Igen, Sarah. Amikor az erdőben azt mondtad, hogy nem emlékszel semmire, akkor én nem hittem neked. Azt hittem, hogy ez csak egy újabb trükk, és nevetsz a hátam mögött. Bevallom, hogy paranoiás voltam. Aztán találkoztam Sarahval, aki odavolt értem és egy tökéletes menekülési lehetőség volt. A biztonságot választottam. A férfiak mind gyávák és büszkék. Én is az voltam. Ez Sarah halálába került, az én hibámból.
- Én öltem meg – ellenkeztem. Hihetetlen volt, hogy még képes magára kenni. Jó, hogy azt nem mondja, hogy kényszerített. Nevetséges volt. Én hibáztam. Amikor bólintott, végképp elbizonytalanodtam az épelméjűségében. Biztosan bolond.
- A naplódban igazad volt, kockára tettem Sarah életét, hiszen te még csak pár hónapja vagy vámpír. Nem várhatom el tőled, hogy tökéletes önuralommal rendelkezz, főleg ha még idegesítelek is. Arról nem is beszélve, hogy aznap elvesztettem az önuralmamat, és engedtem, hogy közelebb kerüljön hozzám, mint kéne. Ne nézz így rám, férfiból vagyok. Hajtott a vágyam és a büszkeségem. De nincs mentség arra, amit tettem.
- Arra sincs, amit én tettem.

- Nem voltál ura az érzelmeidnek. Ariadne befolyásolt téged éjjel-nappal. Ezzel kapcsolatban is buta voltam. Arról tudtam, hogy mindenkinek volt egy előző élete és vámpírként jobban kötődünk hozzá, de azt hittem, hogy ez már régen nem aktuális. Nem vettem komolyan Darrent, csak egy őrült volt a szememben. Nem foglalkoztam a veszéllyel, nem védtelek meg. Tudnom kellett volna arról a nőről, hiszen nincs más lehetőség arra, hogy aludj, a vörös szemedről nem is beszélve.
- Azt akarod mondani, hogy most már többé nem alszok és nekem is csak alkalmanként lesz vörös a szemem?
- Igen.
- De hát az nem azért van, mert vérszerető vagyok?
- Hogy mi? – nevetett fel Nate. – A vérszeretők csak egy legenda, ami Ariadne felbukkanásával jelent meg. Különféle pletykák szóltak róla, és bár ez az egy még igaz is valamennyire, de az ilyesmi nem öröklődik. Vámpír vagy. Nem több és nem kevesebb. Darrent annyira kikészítette Ariadne árulása, hogy teljesen beleőrült. De segített megmenteni téged.
- Tudom – válaszoltam mosolyogva, mire meglepetten vonta össze a szemöldökét. – Ne nézz így rám, nem igazán akarok róla beszélni.
- Meg tudsz nekem bocsátani mindenért? – nézett rám bűntudatos reménnyel az arcán. Szívdöglesztő volt. De én nem válaszoltam azonnal.
- A büszkeségem majdnem tönkretett mindent. De egyedül már csak ebbe kapaszkodhattam. Minden mást elvettek tőlem. De ezzel elüldöztelek. Gyilkos lettem. Szánalmasabb bárkinél. Úgyhogy nincs miért megbocsátanom, inkább te ne haragudj rám.

- Soha nem tűntél szánalmasnak. Egy erős, de távoli nő voltál a szememben, akit képtelen voltam megfejteni. És akit egyre inkább megkedveltem. Viharos viszonyunk ellenére – nézett a szemembe, én pedig elolvadtam. Elvesztem a szemeiben és messze szálltam. Boldogság remegtette meg a lelkemet és kedvem lett volna idiótán táncolgatni, és bambán bámulni a semmibe, és közben vigyorogni. De kívülről csak néztem az arcát és a szám széle alig észrevehetően megemelkedett.
- Én nem haragszom rád – suttogtam csendesen. – Nem is tudnék.
- Én sem. Nem tudom, hogy mit kéne most mondanom. Soha nem csináltam még ilyet. Fogalmad sincs, hogy mit éreztem, amikor halottnak hittelek. Ott feküdtél élettelenül, vérben fürödve, a szívedben egy karóval és a világ darabokra hullott. Nem tudtam, hogy mi lesz velem nélküled. Én… szeretlek, Arielle. Nem barátként, mert nem akarok csak a barátod lenni. Szeretnék veled lenni, veled létezni, veled nevetni, veled sírni. Soha nem hallottam még az enyémnél szánalmasabb szerelmi vallomást. De én csak veled szeretnék lenni. Szeretlek. Adsz nekem egy esélyt?
A torkomra forrtak a szavak, nem hittem a fülemnek. A könnyeim szépen lassan eláztatták az arcomat és anélkül, hogy tudatában lennék a tetteimnek a nyakába vetettem magam. Mindeközben nevettem és sírtam egyszerre.

- Igen. Én is szeretlek. Nagyon szeretlek – sikítottam boldogan. A következő pillanatban az ajkai lecsaptak az enyéimre és minden más megszűnt. Forró vágy, égető boldogság áradt szét a testemben. Örökre így akartam maradni. Kezeivel lágyan a hátamat cirógatta, ajkaival az enyémet kényeztette. Mindeközben úgy ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni.
Életem egyik legszebb pillanata volt. Csak a boldogság létezett. És végre bízni kezdtem egy szebb jövőben. Hinni kezdtem újra a szerelemben. Mert a szerelemnél és a szeretetnél nincsen fontosabb a világon. Mindenki ezért küzd. Mert ezért megéri küzdeni. Minden boldog szerelmes pillanatért megéri élni és szenvedni. Mert két kéz adatott, hogy érintsünk, két fül, hogy halljunk, két szem, hogy lássunk, két tüdő, hogy lélegezzünk, de csak egy szív. Egyetlen szív, ami szüntelenül keresi a párját és boldog csak a szíve másik felével lehet.

Mert a szeretet és a szerelem a legfontosabb a világon.