2010. október 31., vasárnap

21. fejezet: Vágy

- Arielle? Jól vagy? – szólongatott egy hang, de csak nagyon nehezen tudtam Ariadne érzelmeit elválasztani a sajátjaimtól. Szomorúak voltunk. Ez világos volt. Ő a vér hiánya miatt, én pedig… miért is? – Mit mondott neked Darren? – kérdezte a hang, és kezdtek visszatérni az emlékeim. Darren. Nem a múltbeli, hanem a jelenbeli. El akart magával vinni. Vagy mégse? Hiszen meg sem próbálta. Beszélt hozzám. Mit is mondott? Hogy játék vagyok, még Nate-nek is. Pedig az, hogy elvitt a bátyámhoz majdnem újra bizalmat ébresztett bennem iránta. Most ez összeomlott. Nem tudok soha többé bízni. Minek bízni bárkiben is? Valamikor valamiért úgyis mindenki elárul. Vagy elhagy. – Arielle? Tudom, hogy hallasz. Nyisd ki a szemed! – Nate hangja kezdett határozottabban csengeni. Ez már nem csak egy kérés volt. Több annál. Már-már követelés. Nyissam ki a szemem? Hogy lássam az áruló arcát?

De megtettem. Kinyitottam. Nem lepődtem meg azon, hogy Nate arca volt az első, amit megláttam. És az sem, hogy a nappali romokban hevert.
- Mit mondott neked? Csinált veled valamit? – kérdezte. Ránéztem. Próbáltam megfejteni az arcának, a szemének a titkait. De nem sikerült. Össze voltam zavarodva. És szomjas voltam. A torkom szinte kiabált, égetett. Így inkább lefejtettem Nate karjait a testemről, és elindultam mellette. – Hova mész?
- Szomjas vagyok – vontam meg a vállam. – Talán tilos?
- Nem… de nem válaszoltál a kérdésemre – bosszankodott. Tényleg úgy tűnt, mintha nem értené. Úgy tűnt, mintha Darren szavai hazugságok lettek volna. De nem tudtam hinni benne. Honnan tudta volna Darren, hogy mik a kétségeim, hogy mi bánt? Pontosan azt fogalmazta meg, amitől a legjobban féltem. Ez nem lehetett véletlen. És mindenki jól játssza a szerepét. Bizonyára Nate is. Talán csak kamu az egész barátság. Talán ez a bosszúja, amiért elbántam vele annak idején. De ha játszani akar? Akkor játsszunk. Nem vagyok semmi jónak az elrontója.
- Nem is fogok, mert felesleges – válaszoltam és lenyomtam a kilincset. Teleportálhattam volna azonnal, de megszoktam az emberi közlekedést. – Nem csinált velem semmit.
- Vissza fog jönni, erősebb nálam - mondta ezúttal. Nem mondott újdonságot, ezt eddig is tudtam. – Nézd… tudom, hogy mondott valamit. Nem azért jött, hogy elvigyen téged.
- Hát?
- Darren szeret játszani, igazi profi. Tudja, hogy hogyan kell hatni valakire. Nem elrabolni akart, hanem hogy te akarj vele menni.
- Azt lesheti. Minden vámpírnak téveszméi vannak? – gúnyolódtam. Ez betalált. Nate arca megrándult.
- Te is vámpír vagy.
- Én sem vagyok normális.
- Mi a bajod velem? – kérdezte csendesen. Megbántottság sütött az arcáról. Értette a kétértelmű megjegyzéseimet, olvasott a sorok között. Nem volt hülye. Ráadásul ismert engem. – Nemrég jól megvoltunk. Eltitkoltam, hogy mi történt Nickkel, de elvittelek hozzá. Azt hittem, hogy megbékéltél…
- Még mindig a rabod vagyok – szólaltam meg. Különös villanás futott át az arcán, amit nem értettem.
- Nem vagy a rabom, szabad vagy – szólalt meg halkan, csendesen.
- Igazán? Akkor elmehetek innen, amikor csak akarok?
- Hová akarsz menni? Olyan nehéz megérteni, hogy vigyázni akarok rád?! – kiáltotta ezúttal hangosabban. Hinni akartam neki. De nem tudtam hinni többé senkiben.
- Nem hiszek neked, nem bízok benned.
- Mit mondott neked?
- Semmi olyat, amit ne tudtam volna – feleltem szenvtelenül. – Most pedig elmegyek vadászni, de ne várj meg. Lehet, nem jövök vissza. Tudod a szabad emberek nem tartoznak elszámolással senkinek – közöltem fagyosan, majd kiléptem a szabadba és futni kezdtem. Minél messzebb akartam lenni. Fizikai fájdalmat okozott Nate megbántott tekintete, még ha ez álca is volt. Nem tudtam bízni, nem ment.

Könnyedén kaptam el az áldozataimat, nem okozott nehézséget. Élveztem, ahogy a drága nedű végigsimítja a torkomat eltüntetve az égető szomjúságot. Csodálatosan finom volt. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdek ezután, vagy hogy hova megyek. Ötletem sem volt. Megint különös kavargást éreztem a mellkasomban, és szinte magába rántottak Ariadne gondolatai. Nem akartam menni, de tehetetlen voltam. Az érzelmei elöntöttek. Mindent elsöprő vágy. Ezt éreztem. Láttam magam előtt egy meztelen férfit, aki vágyakozva néz rám. Éreztem a saját testemet, ami kielégíti a férfi minden kívánságát. De fejben szeretkezni meglehetősen szánalmas volt. A testem égni kezdett a fizikai dolgok hiányától. Erőtlenül feküdtem a fűben, és a fejemben vágytam az érzelmek valódiságára. De nem én voltam, nem az én érzelmeim voltam. Próbáltam őket kizárni, de nem ment.

- Arielle? – Nate hangja rántott vissza a valóságba, és én zihálva ültem fel. Percekig csak néztem rá, mire megszólalt. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy én miért vagyok itt és hogy eljöttem Nate-től. – Gyere vissza, kérlek – szólalt meg lágyan és szomorúan. Csak néztem és néztem. Ő pedig folytatta. – Nem azért, mert a foglyom vagy. Soha meg sem fordult a fejemben ilyesmi. De én tényleg vigyázni akartam rád. Megértem, ha úgy gondolod, hogy nincs rám szükséged… de mégis… kérlek, gyere vissza.
- Miért? – nyögtem ki. Csak ennyit sikerült mondanom anélkül, hogy Ariadne érzelmei le ne győztek volna.
- Nekem… szükségem van rád – fejezte be, és én pedig pislogva néztem rá. Jól hallottam? Még soha senki nem mondta ezt nekem. Őszintének tűnt. Én pedig vágytam rá. Anélkül, hogy tudnám, hogy mit csinálok felpattantam, magamhoz rántottam és csókolgatni kezdtem.

Fogalmam sem volt semmiről, csak vágyat éreztem. A testem bizsergett, és olyan volt, mintha a szívem is dobogna. Ez persze lehetetlen volt. De mégis újraéltem. Birtokba vettem az ajkait, lágyan szívogattam, a nyelvével játszadoztam. Közben pedig az egész világom felrobbant bennem. Őrjítő lüktetést éreztem, magamban akartam tudni őt. Azt akartam, hogy magáévá tegyen. De nem akartam elsietni. Hallottam a lihegését, hallottam, ahogy a nevemet suttogta, miközben a nyakát kezdtem csókolgatni, szívogatni. Hallottam a vággyal terhes nyöszörgését. És a testem még inkább lüktetett… vágyakozott. Kezei a testemet simították. Imádtam ezt. Beleborzongtam, és még többre vágytam. Nem hallottam meg azt sem, hogy arra kér, hogy lassítsunk. Mintha azt mondaná, hogy ne itt és ne most. Mintha azt hinné, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom. Pedig teljesen biztos voltam benne. Ahogy a férfiassága is. Ruhán keresztül is szinte belém fúródott. A számmal kezdtem gombolni az ingjét, miközben a fűre hanyatlottunk, majd csókokkal hintettem a mellkasát. Éreztem, hogy ő is mozgásba lendül. A felsőm hamarosan lekerült rólam, aztán a melltartóm követte. Hátradöntött, és felém került. Most ő vette birtokba a testemet. Lágy ajkaival a melleimet kényeztette, és közben halkan a nevemet ismételgette. Érzékien és lázasan. Boldogságot éreztem. Olyat, amit még soha.

Miközben én a nadrágját gomboltam ki, addig ő a mellbimbóimat vette a szájába és lassan és óvatosan szívogatni kezdte. Felkiáltottam. Még soha nem esett semmi ilyen jól. Mégis mérhetetlenül óvatos volt, vigyázott rám, nehogy fájdalmat okozzon. Még inkább felhergelt. A kezembe vettem a férfiasságát, mire ő felkiáltott. Lassan és finoman simogatni kezdtem. Ő pedig ütemre mozgott, mondhatni elélvezett a kezemben. Mikor magához tért egy kicsit, letépte a nadrágomat. Messziről hallottam, ahogy reccsen egyet a ruha anyaga és megadja magát. De nem volt időm reagálni.
- Nate – mormoltam kéjesen, vágyakozva, miközben a bugyim is lekerült rólam, és ő simogatni kezdte a combjaimat, egyre feljebb haladva, majd végül a férfiassága belém hatolt.
Egyszerre sikoltottunk. A mámor érzékien borította el az érzékeimet. A vágy és ahogy bennem mozgott… lehengerlő volt. Soha nem akartam abbahagyni. Még többet akartam, a szám és a kezeim szüntelenül mozogtak. Belekarmoltam izmos hátába, aztán érzékien simogattam végig egyre lejjebb és lejjebb, majd a formás fenekébe markoltam. Ő pedig újra lecsapott az ajkaimra.
- Szeretlek, Arielle – suttogta lágyan, mikor szétváltak az ajkaink. A szó lerombolt mindent. Nate is érezte, hogy valami megváltozott bennem. Minden eltűnt és én meglepetten pislogtam, miközben Nate elvált a testemtől.
- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan. – Fájt? Fájdalmat okoztam?
Csak néztem az arcára, amin izzadtságcseppek gyöngyöztek, néztem a ködös tekintetét, a végigkarmolt felsőtestét, majd lenéztem magamra és újra vissza rá. Az utolsó emlékem a vadászat volt, és hogy faképnél hagytam őt. Most pedig itt feküdtünk az erdő közepén, meztelenül. És a testemen éreztem az érintéseit. Szeretkeztünk.
- Mi… mi… mi történt? – hebegtem. Miért feküdtem le vele? Semmire nem emlékeztem. – Mit csináltál velem? – kérdeztem hisztérikusan, ő pedig megütközve nézett rám.
- Arielle – suttogta fájdalmasan. – Ha megbántad… ha nem volt jó… inkább mondd azt. Te kezdeményeztél, nem is értettem, hogy miért… megbántad?
Megbánni? Hogyan? Nem is emlékeztem semmire. Én kezdeményeztem? De miért? Semmit nem értettem… Fájdalommal ittasan nézett rám, és a tekintete már-már nekem is fájt.
Néztem, ahogy csendben felszedi a ruháit, majd felöltözik, aztán eltűnik az erdő sötétjében. Magára hagyva a kétségeimmel…

2010. október 24., vasárnap

20. fejezet: Érzések

Meg fordult a fejemben, hogy még korai volt emberek közé jönnöm. Az illatuk szinte perzselte a torkomat, a testem alig észrevehetően remegett. Ha Nate nem támogat gyengéden nem bírtam volna ki. Amikor követeltem a bátyám meglátogatását, nem ellenkezett. Talán látott valamit a tekintetemben, ami miatt visszaszívta a szavait. Vagy talán csak belefáradt abba, hogy hadakozzon velem. Ebben a pillanatban egyik sem számított. A tükörbe nézve nem ismertem magamra. Nate adott nekem egy barna parókát és egy barna kontaktlencsét, amitől teljesen máshogy néztem ki.
- Ha kérdezik a neved, Ellenora Morrison – vont félre, mielőtt beléptünk volna a kórház épületébe.
Feszülten bólintottam.
- Nem szabadott volna idehoznom téged, Arielle – nézett rám kétségbeesetten. – Tisztában vagy vele, hogy a vérszag mindenütt jelen lesz? Védtelen emberek lesznek kiszolgáltatva az önuralmadnak…
- Bízz bennem – suttogtam. Nem tetszett a bizalmatlansága. A tudat, hogy ő így látja a helyzetet, kétségeket ébresztett bennem. Mi van, ha nem tudom megtenni? Ha megölök valakit mások szemeláttára? – Ha nem egyeznél bele, akkor egyedül jönnék. Nem a te felelősséged.
- Miért vagy ilyen makacs és önfejű? – kérdezte fájdalmasan, és végigsimított az arcomon. Nem húzódtam el, az egész testem beleremegett az érintésébe. Még mindig nem bíztam benne eléggé. Gyűlöltem a hazugságot. Talán, mert mindenki hazudott nekem. Talán, mert túl sokan kihasználtak. Vagy talán, mert magam is csak játszottam az emberekkel. Hogy miért vagyok makacs? Magam sem tudtam.
- Ha nem lennék, az már nem én lennék – vontam meg a vállam diplomatikusan. – Nate, nem ölök meg senkit. Megígérem. Csak a bátyámat akarom látni.
- Rendben – bólintott. – Akkor induljunk. Bízom benned, Arielle.
- Ellenora – javítottam ki mosolyogva.
- Tessék?
- Így hívnak, nem emlékszel? – emlékeztettem az álcámra, és egyből észbekapott. Néha megvillant a rettenthetetlen szexi vámpír külseje mögött a romantikus és sebezhető férfi, aki szeretetre vágyik. Amióta vámpír vagyok, egyre többször láttam meg ezt az oldalát. És tetszett.

A kórház épületében valóban csábító illatok terjengtek. A torkom kaparása szinte ordításra késztetett, de csendben maradtam. Remek színésznő voltam. Könnyedén eljátszottam az emberek előtt, hogy ember vagyok és nincs semmi bajom. A pulthoz léptem, illedelmesen kivártam, amíg az előttem álló férfit útbaigazítják – megismertem benne a szomszéd utcában lakó unszimpatikus bácsit – majd mikor távozott a nővérhez fordultam. Kezeimmel vasmarokkal szorongattam a táskámat, hogy ne veszítsem el az önuralmam. Magamban állandóan azt ismételgettem: Nyugalom, nem vagy te szörnyeteg.
- Jó napot kívánok, Nick Morrison szobáját keresem – szólaltam meg bájos csilingelő hangon. A nővér meglepetten nézett rám, szemmel láthatólag bosszantotta a vámpír szépségem.
- Néhány órája helyezték át az intenzív osztályról, a második emeleten találja a 202-es szobában – hangzott a közönyös útbaigazítás. – Talán a rokona? Megkérdezhetném a nevét?
- Ellenora Morrison vagyok, a másod-unokatestvére – feleltem, de magamban azon imádkoztam, hogy minél előbb indulhassak feltűnés nélkül. Amikor Nate mellém lépett, intett a nőnek és hozzám fordult.
- Indulhatunk, szívem? – kérdezte kedvesen, és teljesen beleremegett a szívem. Tudtam, hogy csak az álcához kell és a védelmemet szolgálja. Tudtam, hogy azok az érzések, amik a kérdésben feltűntek, nem léteztek… mégis bizseregni kezdett a testem.
- Persze – feleltem nagyot nyelve. – Köszönöm az információt – néztem közönyösen a nőre, és Nate-be karolva elindultunk a lépcsők felé.
- Minden rendben? – kérdezte halkan és aggódva nézett rám. Mosoly helyett fintorogva bólintottam.
- Persze. Nyugi, annak az undok féltékeny nővérnek az illata nem hozott lázba. Helyesbítek… szaga.
Nate felnevetett. – Túlzol.
- Nem én – mosolyogtam, de azonnal elkomorultam, amikor eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Nick miattam került ebbe az állapotba. Ahogy haladtam a folyosón, olvasva az ajtók számát sok minden megfordult a fejemben. Nem éreztem a vérszomjamat, csak a gyászt és a fájdalmat.
- Akkor bemész? Én kint maradok. Alszik. Ha felébred, azonnal távozz. Nem ismerhet fel, érted?
Bólintottam, és óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beléptem. A látványra nem számítottam. Soha nem láttam a bátyámat védtelenül. Ő volt számomra az erős, aki védelmez, aki óv engem mindentől. Persze, nem számítom bele az utóbbi éveket. Jobb ha úgy emlékszem magunkra, mint amilyenek a tragédia előtt voltunk. Boldogok.
Most pedig itt feküdt előttem egy hófehér kórházi ágyon. A kezéből egy cső lógott, amin keresztül infúziót kapott. Az arca hófehér, behunyt szemei körül éjsötét fekete karikák sötétlettek. Kezei erőtlenül és gyengén hevertek a teste mellett. Közelebb léptem és egy széket húztam az ágya mellé, majd leültem. Csendesen figyeltem, ahogy le s fel emelkedik a mellkasa.
- Annyira sajnálom, Nick. Esküszöm, mindent megbántam. Ha visszaforgathatnám az időt, megtenném. Neked élned kell. A szüleink belerokkannának, ha mindketten halottak lennénk. Őszintén remélem, hogy boldog leszel. Mert te megérdemled. Szeretlek, Nick. Talán soha nem mondtam, és az utóbbi években nem úgy viselkedtem… de szeretlek.
- Arielle – suttogta behunyt szemmel a nevemet, és én ijedten pattantam fel. A széket gyorsan a helyére tettem, még egy utolsó pillantást vetettem ébredező békés alakjára, és sietősen elhagytam a szobát. Az ajtót halkan becsuktam és Nate-nek ütköztem.
- Ne sírj, nyugi – suttogta lágyan. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim. Esetlenül megtöröltem az arcomon, és kemény határozottsággal szólaltam meg.
- Én nem sírok – jelentettem ki, majd elindultam a néma folyosón, nem törődve senkivel sem. És megint hibát követtem el, ugyanis valakinek neki ütköztem.
- Elnézést, bocsánat – hebegtem zavartan, és felnéztem. Nate ekkora ért csak utol. Emma tekintetével találtam szemben magam, aki fürkészően nézett rám. Lefagytam.
- Arielle? – szólalt meg halk hitetlenkedéssel. Nem értettem, hogy hogyan ismerhet fel, teljesen megbénult az agyam. Nem is tudom, hogy hogyan szólaltam meg végül.
- Tessék?
- Elnézést, talán összekevertem valakivel – hebegett most ő zavartan, én pedig igyekeztem hideg közönyösséggel nézni rá.
- Minden bizonnyal – feleltem és elindultam mellette, hátra sem nézve hagytam magam mögött. Még Nate-et sem vártam meg, biztos voltam benne, hogy utolér. Menetszerű léptekkel hagytam el a kórházat, örökre búcsút mondva mindennek. Amint olyan helyre értem, ahol senki se lát, hazateleportáltam. De mikor a nappaliba érve magányra vágytam volna… Darrent pillantottam meg, ahogyan a kanapén ülve rám vár.

- No csak, no csak! – kiáltotta. – Arielle, de jó látni téged! – kiáltotta szívélyesen és közben nevetett.
- Dögölj meg – köszöntem én is gúnyosan, és magamban abban reménykedtem, hogy Nate mihamarabb ideér. Biztos voltam benne, hogy Emma tartotta fel szóval, ő pedig nem akar az elutasításával feltűnést kelteni. – Mit keresel itt?
- Gondoltam átveszlek.
- Tessék?
- Eddig Nate játszott veled, letelt az ideje. Most én jövök – felelte, én pedig meredten néztem rá. Nem hittem neki, nem hihettem neki. De pont azt mondta, amitől a leginkább féltem.
- Mit mondtál? – kérdeztem szánalmasan. Nem voltam ura önmagamnak. Talán a kórházi önmegtartóztatás kivette az erőmet, és most gyengén állok az ellenség előtt.
- Mit gondolsz most miért nincs itt? Késik, hogy magammal vihesselek. Neked nem is mondta? Felosztottunk hármunk között. Egyszer Rick játszik veled, egyszer én, és egyszer Nate. Remek kis rabszolga vagy, drágám.
- Dögölj meg – ismételtem, és ismét éreztem a megjelenő sós könnyeket a szemem sarkában. Homályos volt minden. A következő pillanatban kicsapódott a bejárati ajtó és Nate viharzott be rajta. Egyenesen Darrennek rohant és a falhoz vágta. Engem nem érdekelt, csendesen kuporodtam le az egyik sarokba, a fejemet a térdemre hajtva. Magam sem értem, hogy miért de megtörtem. Idegen érzések voltak bennem, amik felerősítették a saját lelkem kínját. És elsöpört.
- Tűnj el, te rohadék! – ordította Nate magából kikelve. Biztosan mérges, amiért elárulta nekem a titkát…
- Csak nem ideges vagy, Nathaniel? – nevetett Darren, majd megint dulakodó hangok harsantak. Csattanások, puffanások, reccsenések… kiáltások…
Hallottam a harc zajait, de nem volt erőm megmozdulni. Nem tudom, hogy mi történt velem, de aztán hirtelen Ariadne fejében találtam magam… távol a testemtől…

- Hogy hívnak, szépségem? – búgta egy lágy férfihang a fülembe, miután végig csókolta a nyakamat.
- Ariadne. És téged?
- Darren, de neked bárki lennék – suttogta kéjesen, én pedig dorombolva felnevettem.
- Bármit megtennél értem, Darren? – kérdeztem mosolyogva, miközben a testemmel az uralmam alá hajtottam az akaratát. Nem ellenkezett volna, akkor se ha a kútba vezetem. Teljesen elcsábítottam néhány finom csókkal, néhány lágy érintéssel. A tenyeremből evett. Hamar a tárgyra térhettem.
- Had igyak belőled – kértem esengve, mire döbbent villanás futott át jóképű arca vonalán. De csak egy pillanatig tartott, utána azonnal bólintott. Én pedig csókokkal hintettem be a nyaka hajlatát, majd erőt vettem magamon és a bőrébe haraptam, áttörve a vékony réteget. Vámpír volt, de én pedig tudtam a titkát. A hatalmamban volt. Igazi szajha voltam, igazi szerető. És miközben a vérét ittam, eljutottam a gyönyör messzeségébe. Csodálatos volt. Lassan emberként váltam vérfüggővé… Vágytam Darrenre… Darren… Darren… Darren…
Amikor befejeztem az ivást, és csókkal hintettem a vámpír szinte azonnal gyógyuló sebét, valami különös szomorúság öntött el. Hiányt éreztem. Teljesen függővé váltam. A fájdalom elöntött… újra és újra vért akartam, még ha a lényem egy része undorodott is tőle…

2010. október 21., csütörtök

19. fejezet: Düh és mámor

Néhány hónap alatt kezdtem tényleg összebarátkozni Nate-tel. Egyre kevesebbet vitatkoztunk, már-már békésen éltünk az emberektől távol. Mindent elmondtam neki szinte, de az Ariadne témát kerültem. Ő pedig nem hozta szóba. Nem kérdezett rá az álmaimra, vagy hogy miért különbözök tőle. Én pedig nem hoztam szóba. Magamnak sem akartam bevallani, hogy egyre inkább közelebb éreztem magam a többszáz éves ősömhöz. Álmaimban lassan már nem kívülálló voltam, hanem ő maga. Éreztem az érzelmeit is. Néha csak egy-két intenzívebbet, míg egy hónapja már mindent. Talán ezt tett egyre ingerültebbé. Nate nem vette észre, igyekeztem vele kedves lenni. Igazából nem gyűlöltem Ariadnét, inkább szánakozást éreztem feléje. Minden alkalommal átéltem, ahogy valamelyik undorító férfinak adja oda magát. Ez néha különös vágyat ébresztett bennem Nate iránt, amit nem is tudtam hova tenni. Ariadne érzelmei néha felébredtek bennem, és csak nehezen tudtam visszafogni. De sikerült, mert erős voltam. Nem tudtam, hogy miért élek… de már meghalni sem akartam. Küzdeni akartam. Akkor még magam sem tudtam, hogy miért. Nem is az volt a lényeg.
- Jössz tévét nézni? – fordultam Nate-hez, aki éppen a kanapén ülve olvasott egy könyvet. Szerettem ilyenkor figyelni, olyan megnyugtató volt. Ennek ellenére én nem tudtam magam rávenni, hogy olvassak. Számomra a könyvek olyanok voltak, hogy messziről szép. Ezen Nate csak nevetett, amikor megosztottam vele.
Felnézett.
- Most nem, van egy kis dolgom. Elmegyek a városba – állt fel, de hiába vontam fel a szemöldökön, nem fűzött hozzá több magyarázatot. Karba tett kézzel álltam meg előtte, mire végre megtorpant egy pillanatra.
- Történt valami? – kérdeztem számonkérően. Soha nem mondott el nekem semmit. Kezdett bosszantani ez a hozzáállás, hisz nem voltam már gyerek. Ő pedig nem volt sokkal idősebb nálam. Lakótársként kéne kezelnie. Barátként. Egyenrangú félként.

- Semmi érdekes – vonta meg a vállát, de láttam, hogy hazudik, már tegnap este is feszült volt, de mivel csak a barátja voltam, nem vontam kérdőre. De utáltam ha hazudnak nekem. Végül még is feladtam.
- Jól van, addig én megnézek egy filmet – sóhajtottam, de nem kerülte el a figyelmem, hogy mennyire megkönnyebbült. Úgy tettem, mint aki nem fogott gyanút, és némán figyeltem, ahogy a teste eltűnik a semmiben. Utána pedig bekapcsoltam a tévét, és egyenesen a hírcsatornára kapcsoltam, amit megtiltott nekem. Nem akarta, hogy értesüljek a város híreiről, szerinte még nem volt hozzá elég önuralmam.
De most nem érdekelt. Különös megérzésem volt, és utána akartam járni. Nem tartott sokáig. Meredt döbbenettel meredtem a képernyőre. A lábaim öntudatlanul csuklottak össze, és a testem a kanapéra hanyatlott. A kezemmel görcsösen kapaszkodtam a kapcsolóba, ami összemorzsolódott az erőm alatt.

„Nick Morrison öngyilkos lett!” – hirdette a híradó szalagcíme, és egymás után mutatták a borzalmasabbnál borzalmasabb képeket. Folyamatosan beszéltek, de én nem hallottam. Megszűnt számomra a külvilág. Csak az járt a fejemben, hogy ezennel mindenkit elvesztettem. Nem maradt senkim. A bátyám… öngyilkos lett. És csakis én tehettem róla. Senki más. Ha nem változom meg ennyire, nem hoz a sors össze Darrennel, ha nem változok vámpírrá, és tudnám uralni az ösztöneimet, akkor Evelyn még mindig élne. Soha nem hibáztattam magam semmiért sem, de most valahogy újra lecsapott rám az érzés. Bénító volt, nagyjából ugyanúgy éreztem magam, mint mikor a szakadék felett álltam. A gyász és a fájdalom elhatalmasodott felettem, és én elmerültem. Észre se vettem, hogy a földre zuhanva zokogok. Szerettem a bátyámat. Rengeteget szidtam, szinte gyűlöltem. Vagy legalábbis úgy viselkedtem.
„Ki a példaképed, kicsim?” – kérdezte anyu mosolyogva és megsimogatta a hajamat. Megvontam a vállam, mintha ezt nem is kéne kérdeznie. Természetes volt számomra.
„Nick.” – feleltem, mire anyu kék szemei elhomályosodtak és magához ölelt. Vajon, mit lát most odafentről? Szégyen és harag gyúl az arcán és átkoz engem? Megérdemelném. Miért kezdtem utálni Nicket? Ő mikor kezdett engem utálni? Hisz a tragédiáig ő volt a példaképem, a védelmező bátyám. Aztán valahogy a világ kifordult önmagából. És most ő is halott.

- Arielle? Arielle? – szólongatott valaki ijedt kétségbeeséssel és aggodalommal. Tudtam, hogy Nate tért vissza, de ettől csak még inkább elkeseredtem. Nem mondta el nekem. És meg se tudtam volna, ha rajta múlik. Számára is csak egy fogoly voltam, nem volt semmivel sem jobb Darrennél és Ricknél. Darren Ariadnét akarta, Rick a régi naiv Aryt, senki sem engem. Nate céljait nem ismertem, és már nem is akartam. Ezalatt a pár hét alatt igazán megkedveltem. Neki mégsem jelentettem annyit, hogy őszinte legyen velem.
- Hagyj békén – nyögtem rekedten két zokogó roham közepén. A karjai szorosan öleltek, most vettem csak észre, hogy mennyire jó érzés közel lenni hozzá, a karjaiban lenni. De most ezt nem igazán tudtam értékelni.
- Kicsim, mi a baj? – ringatott lágyan, és a hátamat simogatta. Nem értette, hogy mennyire megvetem ebben a pillanatban. A kicsim megszólítás még nagyobb tüzet szított bennem. Játékszernek éreztem magam. Először Rick játszott velem, aztán Darren, most pedig Nate. Békén lehetne már hagyni végre! Mi vagyok én?

A düh lavinaként robbant ki belőlem. Vörös szemeim villogni kezdtek, a testem intenzív remegésbe csapott át, a torkomból mély morgás tört elő és egyetlen váratlan mozdulattal a falhoz vágtam Nate-et, aki döbbenettől kitágult szemekkel meredt rám. A vörös ködön át is láttam, hogy fogalma sincs semmiről, nem érti, hogy miért vagyok rá mérges.
- Semmivel sem vagy jobb Darrennél vagy Ricknél! – sziszegtem. – Gyűlöllek! – folytattam, mire ő tett felém egy óvatos mozdulatot.
- Mi történt, Arielle? Kérlek, mond el – suttogta kedvesen. Észre se vettem, hogy a könnyek még mindig folynak az arcomon. Emberinek éreztem magam vámpírként is. Bár az irtózatos düh és a természetfeletti erő erre rácáfolt. A falban ott maradt Nate testének a nyoma.
- Azt hiszem… neked kéne… elmondani valamit – fújtattam dühösen, és még valamit porrá morzsoltam a kezemben.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – felelte. Őszintének tűnt, és kissé ijedtnek. De tudtam, hogy nem tőlem félt. Nem voltam ellenfél számára. Engem féltett. Láttam a tekintetében.
- Mond neked valamit az a név, hogy Nick? – kérdeztem, mire a szemem láttára világosodott meg és öntötte el az arcát a bűntudat.
- Nézd… én… nem akartalak felzaklatni. Ezért nem mondtam el – suttogta óvatosan. – Ne haragudj.
- Miért játszotok velem? – kérdeztem fájdalmasan, kicsit lehiggadva. Már csak az elfogadás és a bánat maradt. Nem löktem el, amikor közelebb lépett és finoman magához ölelt. Ahhoz se volt már kedvem, hogy dühös legyek. Egyszerűen csak fájt. Úgy éreztem magam, mint akivel mindent meg lehet tenni.
- Én nem játszom veled – suttogta kedvesen, de képtelen voltam hinni neki.
- Az első pillanattól kezdve ezt teszed, Nate. Rick is ezt tette régen, aztán Darren. Őket még meg is értem. Ricknek Ary kell, az a naiv lány, aki voltam. Darrennek Ariadne kell, és azt hiszi, hogy általam megkaphatja. De téged nem értelek. Te miért játszol? Számodra is csak egy báb vagyok, egy fogoly. Semmivel sem vagy jobb. De te miért? Te mit akarsz?
Gyönyörű kék szemeivel percekig csak nézett rám. Annyi minden kavargott a tekintetében, hogy szinte elvesztem a táncoló örvényben. Aztán valami váratlan dolog történt. Olyan, amire bár magamnak se vallottam be, de régóta vártam. Az ajkai lassan közeledni kezdtek felém, egészen addig, amíg lágyan meg nem csókolt.

Sokféle csók van. Van lágy, finom és lassú. Van olyan, ami gyors, vad és szenvedélyes. Van olyan, ami megbizsergeti a tested és feléleszti minden porcikádat. Ez a csók… az összes volt egyszerre. Sosem éreztem még ilyet, és ha akartam, ha nem ösztönösen visszacsókoltam. A világ eltűnt. Minden elveszett egyetlen vad örvényben, csak mi maradtunk. Nem dobogott bár a szívem, de ez több volt annál. Mámorítóbb volt a vérnél is, mámorítóbb bárminél. Úgy kapaszkodtam a testébe, mintha soha nem akarnám elengedni. Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal a hátát simítottam. Egyek lettünk. Már nem tudtam, hol kezdődik ő, és hol kezdődök én. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem.
Aztán elhúzódott, és én úgy éreztem, mint aki egy különös álomból ébredt. Meglepetten pislogtam, majd elöntött a szégyenérzet. Újra bebizonyítottam, hogy mennyire könnyen kapható vagyok. Levett a lábamról egyetlen csókkal. Ez is csak a játék része, nem bízhatok benne. Azt viszont magamnak se vallottam be, hogy attól ijedtem meg, amit éreztem.

- Ezt ne tedd soha többé – suttogtam erőtlenül, és hátrálni kezdtem. Nate egész testében remegett, szinte lihegett. Úgy nézett ki, mint aki élvezte. De nem engedtem meg magamnak, hogy újra bízzak. A bizalomnak fájdalom és árulás a vége.
- Miért? – kérdezte kissé csalódottan. – Válaszolok a kérdésedre. Tudod, hogy én mit akarok? Én nem Aryt akarom, és nem is Ariadnét. Én téged akarlak Arielle, azt a lányt, azt a nőt, aki igazán vagy, a szíved mélyén.
Túl romantikusan hangzott. Túlságosan olyan volt, mint amit hallani szerettem volna. Nem hihettem neki. Nem és nem. Nem!
- Nem hiszek neked. Nem vagy velem őszinte.
- Csak féltelek. Nem vagy fogoly, nem vagy báb… én csak biztonságban akartalak tudni.
- Milyen érdekes, hogy mióta veled vagyok Darren békénhagy. Sőt még Rick is. Nem lehet, hogy direkt van így? Most te vagy a soros, vagy mi?
- Ez őrültség. Mi van veled? Barátok vagyunk.
- Akkor miért nem mondtad el, hogy a bátyám megölte magát? – visítottam és felé hajítottam egy vázát. Ez esett a legközelebb a kezemhez, de ő ösztönösen elhajolt.
- Nem sikerült neki.
- Tessék?
- Valóban öngyilkosságot követett el. Bedrogozta magát olyannyira, hogy ne lehessen megmenteni. De nem sikerült neki. Él, Arielle. Nincs túl jól, kórházban van, de él. Azért mentem el, hogy megnézzem, hogy hogy van.
- Él? – suttogtam bágyadtan és elöntött a megkönnyebbülés.
Nate bólintott. – De te nem…
- Látni akarom. Most – szólaltam meg határozottan. – Nem számít, hogy megengeded vagy sem. Nem állhatsz az utamba…


5 vélemény és hozom a 20. fejezetet! :)

2010. október 16., szombat

18. fejezet: Béke

Sóhajtottam egyet, de ahelyett, hogy elkezdtem volna sajnáltatni magam, követtem. Biztos voltam benne, hogy nem ment messzire és igazam lett. Mikor kiléptem az ajtón egy hatalmas, ámde szépséges erdő tárult a szemem elé. Valószínűleg a város melletti erdőben lehettünk, de nem voltam benne biztos. Nem volt ismerős. A ház kívülről is gyönyörű volt, olyan furcsán ismerős, amit nem értettem, de nem is foglalkoztam vele. Lassan elindultam Nate felé, aki egy farönkön ült, háttal nekem. Direkt nem fordult meg, de nem is bántam. Nem akartam látni a szemrehányó gyűlölködő tekintetét.
- Sajnálom – szólaltam meg. – Igazad van. Én… szóval… engem csak nagyon megviselt, amit tettem. Nem akartam bántani Evelynt. És köszönöm, hogy ott voltál. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha Nick éppen hazaér.
- Nem kell megköszönnöd. Elrejtettem Evelyn testét, senki nem tudja, hogy mi történt vele pontosan. Állattámadás lesz a fedőtörténet – mesélte kifejezéstelen arccal. Megrándultam.
- Nick… vele… mi lesz? – nyögtem ki nagy nehezen. Láttam magam előtt, amikor a baleset után megláttam őt. Olyan üres volt a tekintete, szinte üvöltötte magából a fájdalmát, miközben teljesen mozdulatlan volt. Még emlékszem, hogy egészen odáig fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. Talán akkor szakadt el valami köztünk… és mégis ha arra gondolok, hogy most ugyanúgy érezheti magát, mint akkor… belém hasít a kín, és az önutálat. Még mindig meg akartam halni.
Nate felsóhajtott.
- Remélhetőleg kiheveri, nem tehet mást. Segítettem megrendezni neki a temetést, ezért nem voltam melletted, amikor felébredtél.
- És Evelyn családja? – kérdeztem. Nekik vajon milyen lehet elveszteni a lányukat?
- Nem hiszem, hogy nagyon gyászolnának. Az apja lelépett, amikor kislány volt, az anyja pedig alkoholista, és már szinte eszét vesztette – mondta szomorúan. Nem akartam el hinni, amit mond. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet ilyen családban élni. Nick lehetett számára a minden. Amíg nem jöttem én.
- Annyira sajnálom – suttogtam, és lehajtottam a fejem. Miért vagyok mindig ilyen önző? Mit tegyek, hogy ne legyek az? Hogyan változhatnék meg? Kérdezgettem magamtól, de inkább csendben maradtam. Nem akartam tudatni Nate-tel, hogy igen is vannak érzéseim és kétségeim nekem is.
- Tudom – felelte, mire meglepetten összevontam a szemöldököm. De mielőtt megszólaltam volna, megszólalt. – De ez nem változtat semmin.
- Ne oktass ki – csattantam fel. – Te is sajnálod, hogy ez történt velem, nem igaz? És ez se változtat semmin…

- Nézd… Arielle… én… - szólalt meg, és közelebb lépett. – Tudod mit? Fegyverszünet? Nem oktatlak ki, nem sértegetlek. Cserébe, ha te is jobban együtt működsz.
- Rendben – bólintottam. Csak azért mondta, mert nem volt más lehetőségünk. Azért foglalkozott velem, mert bűntudata volt, semmi másért. Én pedig rá voltam utalva, és amíg nem tudok megállni a saját lábamon vámpírként, addig vele kell lennem. Nem mintha olyan borzasztó lenne egy ilyen pasival…
- Akkor megtanítalak teleportálni – kacsintott rám vidáman a következő pillanatban. Esküszöm, nem tudok rajt kiigazodni. Teleportálás? Miről beszél? A kérdő tekintetem láttán elnevette magát. Már nyoma sem volt rajra a korábbi feszültségnek. Ezt hogy csinálta?
- Nos… már tudod, hogyan lehet megölni minket, vagy hogy hogyan változunk át. A vámpírok képességeiről még nem beszéltünk.
- Vannak képességeink? – kérdeztem meglepetten, de ő csak nevetett rajtam.
- Persze, különleges lények vagyunk. A gyorsaságra már biztosan rájöttél, hiszen nagyon gyorsan elrohantál, amikor megtaláltalak. Emellett nagyon erősek vagyunk, bár te még sérülékeny vagy. Az újvámpírok néhány hónapig sebezhetőbbek, a többieknél. De például… minél idősebb egy vámpír, annál erősebb. Azt is tudod, hogy a vérünknek gyógyító ereje van, és képesek vagyunk bizonyos fokig manipulálni az embereket. De emellett… képesek vagyunk a teleportálásra. Akár egy pillanat alatt a világ másik felére juthatunk, mindenféle segítség nélkül.
- Hű – nyögtem ki. Erre nem számítottam. Hát így tényleg nem volt soha esélyem a vámpírok ellen. Darrennek még tervei vannak velem, máskülönben már régen elkapott volna.
- Megmutassam? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét. Habozva tettem bele az enyémet, és görcsösen összeszorítottam a szemem. Bizsergés futott végig a testemen.
- Kinyithatod a szemed – szólalt meg halkan, én pedig engedelmeskedtem. Teljesen elámultam. Egy gyönyörű tengerparton találtam magam. Még soha nem láttam ennél szebbet. A képekről ismerős volt, mégis… semmire nem hasonlított. Egyszerűen varázslatos volt. Szépséges kék hullámok szelték a homokkal borított partokat, a pálmafák kellemes árnyékában. Hallottam az óceán lágy morajlását, és lenyűgözve figyeltem, ahogy a sziklák megtörik a hófehér habokat, még szebbé varázsolva ezt a helyet. A partokat körülvevő hegyekről nem is beszélve.
- Ez csodálatos – suttogtam. Nem mertem hangosan beszélni, féltem, hogy a zaj elüldözné ezt a fantasztikus békességet.
- Hawaii gyönyörű hely – értett egyet Nate. – Gondoltam megmutatom. Nem sokan jutnak el ide.
- Köszönöm – suttogtam és barátilag megöleltem. – Gyakran jársz ide?
- Csak néha – felelte. – De nem kell megköszönnöd, erre te is képes vagy. Fogd meg a kezem, és képzelj magad elé egy olyan helyet, ahova nagyon szeretnél eljutni. Nem muszáj olyat, ahol már voltál. Elég egy kép is.
- Párizs?
Nate felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet, Arielle. Még nem vagy ura a szomjadnak, talán inkább innod kéne.
Megdermedtem. A rémület kiülhetett az arcomra, mert a mosolya lehervadt és komolyan nézett rám.
- Muszáj.
- Emberből?
- Igen – felelte. – De nem kell megölnöd, nem fáj neki, még csak emlékezni se fog rá.
- Biztos? – kérdeztem, mire bólintott.
- Akkor majd máskor utazgatunk, menjünk haza és viszek valakit, akiból ihatsz. Segítek, rendben?
Bólintottam.
Élénken élt bennem az előző vérivás, egyenesen Evelyn húsából. Még mindig kísértett. Vagy azt a szerencsétlen, akit Darren házában öltem meg. Nem akartam még több gyilkosságot, rettegtem. Régebben elszörnyedve gondoltam azokra az emberekre, akik mások életét oltották ki. Mindig úgy gondoltam, hogy erre nincs mentség vagy kifogás. Most pedig azon az úton jártam, amit megvetettem.
- Nem vagy ember, nem tehetsz mást – szólalt meg mellettem, mikor visszaértünk a házhoz. – A gyilkosok azért ölnek, hogy raboljanak, hogy kielégítsék a bosszújukat, vagy hogy csak örömüket leljék. Őket nem hajtja az a vágy belülről, ami minket. Számukra ez nem egy harc önmaguk ellen, Arielle. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, vagy egy közönséges gyilkos. Akármelyik új vámpírral előfordul, hosszú időbe telik, míg uralmad alá hajtod a szomjadat és az ösztöneidet – mondta vigasztalóan, én pedig meglepetten néztem rá.
- Te olvasol a gondolataimban? – kérdeztem ijedten. Tökéletesen tudta, hogy mi jár a fejemben. Válaszolt azokra a kérdésekre, amiket nem tettem fel.
- Nem – mosolygott, én pedig megkönnyebbültem. – Csak hasonló dolgokon mentem keresztül, és sejtem, hogy mi jár a fejedben.
- De…
- Nem vagyok az ellenséged, Arielle.
- Még mindig a barátom vagy? – bukott ki belőlem. Azóta mennyi minden történt… de Nate nem vette zokon a kérdést. Megvonta a vállát.
- Szerintem mondjuk úgy, hogy most már barátok vagyunk. Eddig még nem igazán viselkedtünk úgy – helyesbített.
- Megmentetted az életem – ellenkeztem. Mi ez, ha nem barátság?
- Ebbe ne magyarázz bele semmit. Bárkiért megtettem volna – felelte kitérően, majd a ház felé intett. – Várj meg odabent, ha bármi történik, sikíts. Bár nem hiszem, hogy Darren és Rick idejön. Ne aggódj. Sietek – kacsintott rám és eltűnt. A testem megbizsergett a mosolyától, amit nem tudtam mire vélni, de nem is foglalkoztam vele. Elindultam az ajtó felé, remélve, hogy Nate minél előbb visszatér.

Negyedóra volt az egész. Alig, hogy kényelembe helyeztem magam a kanapén, bekapcsoltam a tévét és keresni kezdtem rajta valami műsort, Nate már vissza is ért. Ugyanolyan gyorsan, mint ahogy elment. Hihetetlen volt számomra, hogy tényleg ilyen gyorsak vagyunk. Az pedig még inkább, hogy többes számmal beszélhetek. Soha nem volt még férfi barátom, vagy legalábbis nagyon–nagyon régen. Furcsa volt. Mégis kellemes. De tudtam, hogy ehhez a barátsághoz még rengeteg minden kell. Legfőképpen elfogadni egymást. Ez érthető okokból Nate-nek lesz nehezebb. De amikor belépett az ajtón, a karjaiban egy alélt férfival, megdobbant a szívem. Fogalmam sincs, hogy a rémülettől vagy valami mástól.

Hatalmasat nyeltem, ahogy letette a földre az ütemesen lélegző testet. A torkom elviselhetetlenül kaparni kezdett, és kezdett elködösülni a tudatom.
- Arielle, nyugalom. A legfontosabb, hogy ne vesd rá magad. Csak finoman. Nem ihatsz belőle túl sokat – mondta Nate, szinte kántálva a szavakat. Csak homályosan hallottam. Messze volt. Felpattantam, és egy pillanat alatt a férfi mellett térdeltem. Nate folyamatosan csitított, de nem igazán hatott. Szinte rávetettem magam a férfi nyakára, és mohón inni kezdtem. Ahogy az édes folyadék végig folyt a torkomon, felnyögtem az élvezettől. Csak szívtam és szívtam. A mámor észveszejtő volt.
- Arielle, figyelj rám. Elég. Hallod? – szólongatott Nate a távolból. Mintha egy folyó másik oldaláról beszélt volna. Ezen a parton csak én voltam és a vér. – Várja őt a családja, ne öld meg – folytatta, mire megdermedtem. Család. Ez a szó valahogy el jutott felém a vörös ködön keresztül. Hiszen nekem is volt egyszer. A férfinak is van. Nem vehetem el tőlük, nem ölhetem meg.

A következő pillanatban olyan lendülettel hátráltam, hogy a méterekkel hátrébb álló szekrénynek csapódtam. Még mindig hihetetlen volt az erőm és a gyorsaságom. Próbáltam megnyugodni, de nem ment. Erősen ziháltam. Nate megint beszélt hozzám, és éreztem, ahogy lágyan a mellkasához von. Ez kellemes volt. A testem reagált az érintésére, és a figyelmem most ráirányult, nem a szomjamra. A torkomban égő tűz csillapodni kezdett.
- Sikerült – hallottam a hangját. Felnéztem a mosolyára, és gyengén viszonoztam. Én nem így mondtam volna. Hanem inkább: Majdnem elbuktál, egy hajszálon múlt. Én nem voltam olyan optimista, mint ő.
- Ez mindig ilyen nehéz lesz? – kérdeztem rekedten. Nem mertem a férfi testére nézni, még mindig éreztem az illatát, de megnyugtatott a tudat, hogy hallottam a szívének dobbanásait, még ha gyengén is.
- Nem, idővel jobb lesz. Néhány hónap…
- De hát az rengeteg – nyögtem fel.
- Ez igaz – bólintott. A szemeiben ott ült a be nem fejezett mondat. De még mennyire! Ezt üzente a tekintete. Számára az idő végtelenül lassú lehetett. És nemsokára számomra is az lesz.
- Most pedig kitörlöd az emlékeid, és begyógyítod a sebét. Gyere, megmutatom, hogy kell – fogta meg a kezem, és visszafelé húzott. Én pedig engedelmeskedtem, és hallgattam az utasításait. Nem tűnt nehéznek semmi abban a pillanatban.

2010. október 10., vasárnap

17. fejezet: Régmúlt történet

- Egy teljesen átlagos napnak tűnt az életemben. Éppen a suliból tartottam hazafelé, amikor rossz érzésem támadt. Fogalmam sem volt, hogy miért, de ideges lettem. A gyomrom görcsbe rándult, türelmetlennek és nyugtalannak éreztem magam. Villámgyorsan pattantam ki a kocsimból, és sietős léptekkel indultam az ajtó felé. Néma csend vett körül, amolyan vihar előtti baljós némaság. Amikor beléptem az előszobába még semmit sem sejtettem, a furcsa előérzetemet pedig azt hittem, hogy csak beképzelem.

„Megjöttem! – kiáltottam, mert megszoktam, hogy a nyolcéves húgom, Heidi a nyakamba ugorva köszönt boldog sikoltással. De továbbra is csend volt. A szüleimnek már itthon kellett lennie, és általában tévét szoktak ilyenkor nézni, de a televízió hangja sem törte meg a némaságot. Aztán elindultam a nappali felé, abban a hiszemben, hogy Heidi bizonyára fent alszik és a szüleim a nappaliban vannak, csak nem hallottak meg. Tulajdonképpen tényleg nem hallottak meg. Halottak voltak, mind a ketten. Beléptem a nappali ajtaján és az első, amit megpillantottam édesanyám megcsonkított, véres testét, mellette pedig édesapám feküdt hasonló állapotban. Abban a pillanatban nem hittem el, hogy ez valóságos, az agyam teljesen lebénult. Csak percekkel később voltam képes elszakítani a tekintetemet. Akkor láttam meg Heidit, a vigyorgó Darren karjaiban. A húgom élt, és rémülten nézett hol rám, hol a szüleinkre, miközben a szemeiből könnyek csorogtak. Látszólag nem esett fizikai bántódása. Csak utána néztem fel Darrenre, aki elégedettnek tűnt. Akkor félelmetesnek és fenyegetőnek találtam, talán minden ember számára ilyen lett volna a helyemben. A szemei gonoszan és furcsa örömmel villogtak, a szája szegletében vigyor bujkált, és kivillantak éles fogai, melyeken a szüleim vére sötétlett.

Őrült haragot éreztem, meg akartam ölni, vagy legalább fájdalmat okozni, de nem tettem semmit. Nem tudtam megmozdulni, a lábaim nem engedelmeskedtek. És féltem, hogyha bőszülten a férfinak rontok, azzal Heidi halálát okozom. Rettegtem, hogy őt is elveszítem.
„Nem ölöm meg, ha csatlakozol hozzám. Ha ellenkezel, ha nekem támadsz, vagy menekülni próbálsz, vagy bárkinek is elárulsz, megölöm a kislányt.” – mondta fenyegetően. Kétségem sem volt róla, hogy komolyan gondolja.

- Úristen – suttogtam megrendültem, miközben az elmerült arcú Nate-et figyeltem. Láttam az arcán a fájdalmat, azt, amit én magam is éreztem a szüleim balesete után. És mégis az ő helyzete sokkal rosszabb volt.

- Akkor fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Nem tudtam koncentrálni vagy akár gondolkodni, mégis azonnal bólintottam. Bármit megtettem volna abban a pillanatban, hogy megmentsem legalább a húgomat. Nem sejtettem, hogy mire vállalkozom. Talán ostoba voltam, de nem láttam más megoldást.
„Én is így gondoltam. Jól döntöttél. Most pedig kitörlöm az emlékeit, hogy ne legyen bizonyíték ellenem. Bizonyára te sem szeretnéd, ha emlékezne, ugyebár? Életre szóló trauma lenne számára” – nevetett, Heidi pedig könnybe lábadt szemekkel nézett rám. Tudtam, hogy Darrennek van igaza, soha nem lenne az emlékeivel normális élete. Csak azt nem értettem, hogy hogyan képes erre. Amikor elengedte Heidit, szorosan átöleltem. Hagytam, hogy kicsiny teste hozzám simuljon, és éreztem, ahogy rázza őt a zokogás. Aztán egy puszit nyomtam az arcára, és beszélni kezdtem.

„Nem fogsz erre emlékezni, Heidi. Szeretlek. Kérlek, légy boldog…”
„Én is szeretlek” suttogta szipogva, dadogó hangon. „Sosem felejtelek el” – zokogta, majd néztem, ahogy Darren felviszi az emeletre. A zokogás elhalt, majd megjelent Darren.
„Töröltem az emlékeit, bezártam a szobájába, nemsokára érte jönnek. Addig eltüntetem a testeket, te addig várj meg itt. Az emberek úgy fogják tudni, hogy te elköltöztél hetekkel ezelőtt külföldre, a szüleid pedig egy vadászbalesetben vesztették az életüket, amikor egy állat megtámadta őket és darabokra szaggatta a testüket. A húgod pedig majd a nagynénédhez kerül Kanadába. Amúgy Darren vagyok, és vámpír. Nemsokára te is az leszel” – mondta, majd eltűnt a szüleimmel.
Én pedig csak álltam sokkos állapotban egészen addig, amíg vissza nem tért és követnem nem kellett. Aztán átváltoztatott, és minden megváltozott. Utána ismertem meg Ricket, őt pár hónappal előttem változtatta át, és ő élvezte ezt. De én az első pillanattól kezdve utáltam minden halhatatlan percet.

Megrendülten hallgattam. Nem próbáltam ránézni, csak meredten bámultam a padlót. Kezdtem úgy érezni, hogy az én életem még mindig kevésbé szörnyű, mint az övé. Ő mégis méltósággal viseli, és nem másokon tölti ki a fájdalmát. Tisztelet támadt fel bennem iránta. Hogyan lehetett épp ésszel mindezt túlélni és ennyire rendíthetetlennek lenni?

- Engedelmeskedtem Darrennek, de belül bosszúra vágytam. Mégsem tettem soha semmit. Heidi Kanadába került, én pedig halott lettem számára. És az egész világ számára. Mi is elmentünk innen, aminek örültem. Túl sok volt itt az emlék, és az utcára sem mehettem. Felismertek volna. A vámpírok nem alszanak, így minden éjjelt kutakodással és kísérletekkel töltöttem. Mindent meg akartam tudni a vámpírokról, de Darrennel keveset beszéltem, Ricket pedig megvetettem. Akkor még nem tudtam, hogy mire kellettem neki. Egyik éjjel, Darren leült mellém.
„Mesélj nekem Arielle Morrisonról!” – mondta. Nem kérés volt, hanem határozott utasítás. Sokat gondoltam arra, hogy megtámadom, de minél idősebb egy vámpír, annál erősebb. Nem lett volna esélyem.
„Mesélj nekem a vámpírokról…” – mondtam válasz helyett., mire felnevetett. Nem értettem, hogy mi közöd van neked ehhez az egészhez.
„Rendben. Első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt, Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá. Ez ma már nem így működik, akárcsak az emberek, a vámpírok is változtak, mutálódtak. Vámpírrá válni bonyolult módon lehet. Az áldozat testéből ki kell szívni az összes vért, aztán vámpírvért kell vele itatni, miközben halott.
„Ennyi?” – kérdeztem.
„Mit vártál? Embervéren élünk, de ezt te is tudod. Nem ölünk feltétlenül, ki is halna az emberiség.”
„Tudom, rengetegszer ittam már. Még szerencse, hogy mindent el tudunk felejtetni az áldozatokkal és azonnal meg is gyógyulnak. De miért nem élhetnénk állatvéren?”
„Próbáld ki és megérted” – nevetett. „Csak szomjasabb leszel tőle, semmi értelme. Ha annyira nem akarsz ölni, akkor nem ajánlom. Ha állatból iszol, szinte biztos, hogy utána egy ember kerül az étlapra, de nem állsz meg addig, amíg meg nem ölöd.”
„Hogyan lehet megölni minket?”
„Nem ajánlom, hogy megpróbáld. Nem tudsz megölni engem. De elmondom, mert szükséged lehet rá. A lényeg, hogy megsérüljön a vámpír szíve, bármilyen eszközzel. Bár az ezüst halálosabb. Önmagában nem, de érzékenyek vagyunk rá, ahogy a tűzre is. Egyéb kérdés?”
„Gyakran tűnsz el, hova mész olyankor?”
Megforgatta a szemét.
„Teleportálok, te is képes vagy rá. Csak egy bizonyos helyre kell koncentrálnod. Elég a neve is, és ott is vagy. Bár fiataloknál még bizonytalan ez a képesség.” – mesélte, és nevetett a döbbenetemen. „Most pedig mesélj nekem Arielle Morrisonról.”

- Miért volt rám kíváncsi? – szakítottam félbe. – Mit mondtál neki?
- Az igazat – felelte. – Hogy nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy bármit is mondjak. Arra pedig, hogy miért érdekled… Te is tudod, hogy mi a válasz.
- Ariadne – mondtam, mire sóhajtva bólintott.
- Darren teljesen elvesztette az emberi öntudatát. Mániájává vált Ariadne, és meg van róla győződve, hogy benned megtalálhatja őt.
- De ez nem igaz, ugye? – suttogtam félve. Felnéztem rá, és elnémultan. A tekintete kavargott a rengeteg érzelemtől, de most kedvesen elmosolyodott. Hirtelen megdobbant a szívem, kedvem lett volna közelebb hajolni hozzá… aztán megráztam a fejem, és igyekeztem távol tartani magamtól ezt az érzést.
- Nem – felelte azzal a cuki mosollyal, ami az előbb megremegtetett. – Én nem hiszem, hogy te lennél Ariadne. De magadtól kell rájönnöd az igazságra.
- Róla álmodok – szólaltam meg bizonytalanul. – Kívülről látom őt, az emlékeit.
- Sejtettem.
- Miért van ez? Ha nem vagyok Ariadne, akkor miért látom őt? – fakadtam ki, azt remélve, hogy találtam valakit, aki segít nekem. Annyira tudni akartam az álmaim titkát.
- Arielle – suttogta lágyan és megnyugtatóan. – Erre magadnak kell rájönnöd, nem árulhatok el mindent. Mindenkinek megvannak a saját kétségei, a saját feladatai. Bár azt nem értem, hogy hogyan tudsz aludni, én soha nem voltam rá képes. De ígérem, hogy kiderítem.
- Darren szerint vérszerető vagyok, ahogy Ariadne is az volt. Azt is mondta, hogy ő az ősöm és a reinkarnációja vagyok. Azt mondta, hogy ezért más vagyok, mint ti.
- Tényleg más vagy, de ne higgy neki mindenben. Darren elmeállapota szerintem lassan vetekszik az őrültekével.
- És hol voltál, amikor…
- Szükséged lett volna rám?
Bólintottam.
- Nos… ez is Darren műve volt. A húgomnak balesete volt, amit ő szervezett meg.
- Úristen… de jól van? – kérdeztem ijedten, és próbáltam megfejteni az arcát.
- Most már igen, de muszáj volt mellette maradnom és megvédenem. Ő nem tudta, hogy ott vagyok, mégis… nem tudtam magára hagyni. Ezért ide is küldtem egy vámpírt, aki azt hittem, hogy megteszi, amit kérek. Arra kértem, hogy vigyázzon rád, de még csak a közeledbe se jött. Amikor visszatértem, egyből tudtam, hogy Evan Brown elárult. Annyira sajnálom, hogy ez történt veled.
- Miért?
- Mert azért jöttem ide, hogy megvédjelek Darrentől. Másfél éve tudok az őrültségéről veled kapcsolatban, nem hagyhattam, hogy végrehajtsa a terveit.
- Miért? – kérdeztem újra.
- Mert szerettelek – felelte, és rám nézett. Aztán elmosolyodott, rendkívül szexisen. – De ne aggódj, múlt időben beszélek.
- Értem, nem aggódom – válaszoltam, és nem értettem, hogy miért érzem úgy, hogy bárcsak mást felelt volna… bárcsak nem csak a múltban érezte volna így…
- Van néhány dolog, amit még meg kell beszélnünk. El kell mondanod, hogy mi történt veled, miután elmentem Kanadába. Hogy kerültél Darren villájába? Mert biztos vagyok benne, hogy nem ő vitt oda. Ez nem az ő stílusa. És még a völgyes esetet is el kéne magyarázd – keményedett meg a tekintete. Elmondtam mindent egészen a szökésemig, de aztán felcsattantam.
- Ami Evelynnel történt az nem elég indok? – céloztam az öngyilkosságra, mire fagyosan nézett rám.
- Nem te vesztetted el, akit szeretsz. Te ölted meg, azt akit a bátyád szeret. Nem hiszem, hogy neked kéne sajnálnod magad. Jó lenne, ha felébrednél, és észre vennéd, hogy nem te vagy a mesebeli hercegnő és nem fog egy fehérlovas herceg sem csókkal ébreszteni – mondta fagyos dühvel, majd elviharzott. Én pedig döbbenten néztem utána, és szinte azonnal elöntött a fájdalom.
Ó, hogy mennyire igaza volt…

2010. október 2., szombat

16. fejezet: Miért?

Mikor érzékelni kezdtem a külvilágot, puha ágyat éreztem magam alatt. Az utolsó emlékem az volt, hogy levetem magam a magasból, és mindenem fáj. Még homályosan emlékszem a Hangra, de nem tudtam felidézni, hogy ki lehetett. Talán csak képzeltem. De akkor miért élek? Nem éreztem halottnak magam, a bűntudat ugyanúgy perzselt belülről, és a testem is sajgott. De ennek ellenére jól voltam. Mikor kinyitottam a szemem egy idegen helyen találtam magam, teljesen egyedül. Csend vett körül, csak nagyon messziről hallottam a város hangjait. Nem tudtam, hogy hol lehetek. A szoba barátságos volt, és egy badachinos ágyon feküdtem. Volt egy tévé velem szemben, alatta pedig egy ruhásszekrény. A szoba sarkában egy íróasztal, mellette pedig könyvespolcok. Az ablakon el volt húzva a függöny, de így is tudtam, hogy nappal van. Fogalmam sincs, hogy honnan, de tudtam. A következő, amit észrevettem, hogy nem az a ruha volt rajtam, mint amiben öngyilkos lettem. Valaki átöltöztetett. Minél előbb tudni akartam, hogy ki lehetett az, reméltem, hogy nem Darren vagy Rick jött utánam. Nem bírtam volna újra a foglyuk lenni.

Az egész ház üres volt, szinte óráknak tűnt, mire bejártam az egész emeletet, és a hatalmas földszintet. Egyetlen egy szoba kivételével mindenhova benéztem, oda is csak azért nem, mert zárva volt. Szomjúság kaparta a torkomat, de nem mertem elmenni innen. Persze, féltem itt is maradni. Nem tudhattam, hogy hol vagyok, és hogy ki fog majd belépni a bejárati ajtón. Nem éreztem magam igazán biztonságban, de veszélyben sem. Túl nyugodt volt itt minden. Még a falak színe és harmonizált a bútorokkal, és semmilyen berendezési tárgynak nem láttam híját. A kanapén csak ámultam. Hátul az alsó része könyvespolcként dominált, míg a tábláján akár írni is lehetett. Mikor kipróbáltam sem találtam hibát benne, tökéletesen kényelmes volt. A konyha a legmodernebb gépekkel volt felszerelve, a fürdőről nem is beszélve. A zuhanyzófülkében nem elég, hogy ülni lehetett, de még rádióhallgatásra is volt lehetőség. A mosdó felett egy hatalmas díszes tükör foglalt helyet. Természetesen egyből felmértem az állapotomat. Meg sem látszott rajtam a zuhanás, még a hajam is rendezett volt. Egyre inkább összezavarodtam. Abban biztos voltam, hogy valaki megmentette az életemet, csak azt nem tudtam, hogy miért. Egy nevet nem tudtam mondani, aki megtette volna ezt értem.

Amikor az ajtóhoz mentem, az zárva volt. Szitkozódva vettem tudomásul, hogy be voltam zárva, még az is megfordult a fejemben, hogy fogoly vagyok. De gyorsan elhessegettem az feltételezést, nem akartam ebbe belegondolni. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek most magammal. Kitűztem magam elé a célomat, a halált, de még mindig élek. Valamiért nagyon ragaszkodik ehhez a világhoz. Csak tudnám, hogy miért. Nincsen benne semmi jó, semmi szép… legalábbis nem hosszú távon.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Megpróbáltam kizárni a szomjúságomat, nem gondolni Evelynre, a bátyámra és a sziklaugrásra, és arra koncentrálni, hogy vajon hol lehetek. Nem jártam teljesen sikerrel, de próbálkoztam. Alaposan végigpásztáztam a hatalmas épületet, de semmi személyes tárgyat nem találtam, az egyetlen bezárt szobát pedig nem tudtam kinyitni. Így inkább leültem a kényelmes kanapéra és vártam. A várakozás hosszú volt, és már türelmetlenül doboltam az ujjaimmal, észre se vettem, hogy mikor aludtam el.


***



- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? – hallottam meg Ariadne hangját magam mellett, ahogy egy férfihoz beszélt. Egy sarkon álltak egy szegényesebb városrész környékén.
- A segítségemet kérted, Ariadne, ne kételkedj benne – válaszolta a férfi határozottan. Hideg hangjától még Ariadne is megremegett egy pillanatra.
- Ne haragudj, Emeric… én… csak…
- Nem tudom, hogy ki az apád, én csak azt tudom, hogy ismertem az anyádat, és tudom, hogy Steven szerette az ilyen helyeket.
- Csábítsam el az apámat? Te megőrültél?
- Az apád halott, de a barátai talán nem. Tőlük megtudhatsz valamit. Gyönyörű vagy, nincs az a férfi, aki nem akarna tőled valamit. Csak vess be mindent. Ha kell, engedd, hogy igyanak belőled…
- Tessék? – háborodott fel. Még voltak gátlásai, még volt önbecsülése, és nehezen engedte el a korlátait. Ismerős érzés volt ez számomra is.
- Az ivás mámorában a vámpírok is bódultabbak, könnyebben beszélnek utána. De egyet jegyezz meg: te ne veszítsd el a fejed. Ha gondolod, ihatsz te is, nagyon felemelő, néhány óráig gyorsabb és erősebb leszel tőle. De vigyázz, mert a vámpírvér elfeledtetheti veled a célod, ha a vámpír úgy kívánja.
- Igyak vért? Teljesen megőrültél? Az undorító. Egy dolog hagyni, hogy kiszívják belőlem a véremet, de más dolog, hogy…
- Elég! – csattant fel a férfi. – Nem vagy te ilyen szégyenlős, mint amilyennek mutatod most magad, Ariadne. Soha ne habozz, a vámpír mindig megérzi a bizonytalanságod, és hatalmat gyakorolhat feletted.
- De… nem válok ettől vámpírrá ugye?
- Tudtommal nem, ne aggódj. Ahhoz az összes véredet ki kéne szívnia, majd megölnie, és közben megitatnia téged a saját vérével. Nem olyan egyszerű szörnyeteggé válni.
- Honnan tudod mindezt, Emeric?
A férfi gúnyosan elmosolyodott. – Megvannak a forrásaim. Most pedig menj, mutasd meg a tested a vámpírszemeknek… - mondta, majd eltűnt a sötétben. Ariadne pedig magára maradt a bizonytalanságban. Vajon, honnan fogja tudni, hogyha vámpírral találkozik? Láttam rajta, hogy őt is ez a kérdés foglalkoztatja a leginkább…

Miközben vártunk, megfigyeltem a részleteket. Az utca teljesen kihalt volt, és olyan sötét hogy csak Ariadne aranyszínű haja világított egy kicsit a feketeségben. Közel álltam hozzá, de ő nem láthatott. Nem értettem az álmok lényegét, így inkább csak figyeltem. Már így is többet tudtam meg a vámpírokról, mint eddig. Mondjuk furcsa volt számomra, hogy évszázadokkal ezelőtt már voltak ilyen kivágott ruhák, de bizonyára nem voltak túl elterjedtek. Legalábbis biztos voltam benne, hogy a nagynénjét szívroham vitte volna el, ha meglátja. Nem mintha zavarta volna, a ruhát természetesnek vette. Csak az előtte álló éjszaka ingerelte félelemre. Biztosan tudtam, hogy még soha nem látott vámpírt, ahogy én sem Nate előtt. Kicsit furcsa volt, hogy annyira hasonlítottunk, hiszen ő ember volt, én pedig már egy vérszívó szörnyeteg.

Több időm nem volt ezzel foglalkozni, ugyanis két alak tűnt fel az utca végén. Dülöngélve közlekedtek, egymásra támaszkodva és hangosan énekeltek mindenféle parasztos hangzású dalt. Ariadne megfeszült és magabiztosságot erőltetve feléjük fordult. A férfiak ekkor vették őt észre, vagyis először a sötéthajú, aki aztán megtorpant és oldalba bökte a másikat. Úgy pillantottak a kivetkőzött lányra, mint az éhes oroszlán az áldozatára, láttam fellángolni a szemeikben a vad állatias vágyat. Aztán valami váratlan történt, a sötéthajú felmérte, hogy nem akar osztozkodni és egy hirtelen mozdulattal hasba szúrta a cimboráját, aki kitágult szemekkel zuhant a földre. Nyöszörgött néhányat, aztán elhallgatott. Kihunyt a fény a szemeiben.
- Üdvözletem széphölgy – szólalt meg a férfi, nem is törődve a földön fekvő halottal. Ariadne döbbent ijedtséggel nézett rá, de aztán összeszedte magát. Tudtam, hogy mit érezhet. Esze ágában sem volt engedni egy ilyen mocsadéknak, hogy hozzáérjen, de nem tehetett mást. Ha ellenkezne könnyen a másik férfi sorsára jutna. Így inkább úgy tett, mintha az előbb nem a szeme láttára öltek volna meg valakit, és mosolyt erőltetett sápadt arcára.
Közelebb lépett, hozzásimult és szinte dorombolva suttogott valamit a férfi fülébe, miközben érzékien megnyalta az ajkát. A férfi ágyéka hozzá simult, de a szavaikat már nem hallottam…


***



Egy erős kéz rázogatta a testemet gyengéden, miközben a nevemen szólongatott. Nem nyitottam ki a szememet azonnal, de mikor végre felnéztem Nate égkék tekintetével találkoztam. Néhány percig egyikünk sem szólalt meg, próbáltam feldolgozni a jelenlétét. Ő mentett meg, ő jött utánam. Talán a Hang is ő volt. Miközben a szemébe néztem, próbáltam rájönni, hogy miért tette, de nem tudtam kiigazodni rajta, annyi érzelem dúlt benne. Mint egy vihar. Láttam a tekintetében meglepődöttséget, hitetlenkedést, aggodalmat, és még valamit, amit nem tudtam megfejteni. De miért ő volt megdöbbenve? Ha már itt tartunk miért aggódott? Amikor hetekre eltűnt, nem úgy tűnt, mintha foglalkozna velem. De amikor lerángatott Evelynről, akkor úgy tűnt, hogy a düh mellett aggodalmat is érzett irántam. De akkor nem figyeltem meg elég alaposan, mert elrohantam. Vajon, tényleg ő mentett meg? Csak ő lehetett? De miért? Az oké, hogy barátok lettünk hivatalosan, de előtte utált engem. A barátságunk is csak szóban volt, mert aztán eltűnt.

De mielőtt megfejthettem volna a tekintetét, átölelt. Megdöbbenve ernyedtem el a karjai között és engedtem, hogy még inkább a mellkasához szorítson. Váratlan érzelmek öntöttek el, olyanok, amiket még soha nem éreztem. Kellemes bizsergést éreztem a testemben, ott ahol a bőröm érintkezett a testével. És valahogy kellemes volt. Jó érzés volt olyannyira, hogy nem akartam, hogy véget érjen. Szavak nélküli vigasztalás volt a lelkemnek, de reméltem, hogy nem gyengülök el. Éreztem, hogy a fájdalom újra fellángol bennem, újra magam előtt láttam Evelyn rémült tekintetét… de ez most már csak szomorúság volt. Nate ölelése megnyugtatott… egészen addig, amíg hirtelen el nem engedett. Hiányérzetem támadt.

- Ki tette? – kérdezte aztán. Most tudatosult bennem, hogy milyen régen hallottam igazán a hangját. Bódulat nélkül.
- Mit? – Nem értettem a kérdését, hiszen látta, hogy én voltam a szörnyeteg. Én öltem meg a bátyám kedvesét.
- Darren vagy Rick tette ezt veled? – folytatta, és már tudtam, hogy mire gondol. Most meg tudtam őt fejteni, dühös volt. Nem rám, pedig megérdemeltem volna. Mindenért.
- Darren – suttogtam válasz gyanánt, mire megfeszült.
- Hát persze – sziszegte, és felpattant. Dühösen kezdett fel s alá járkálni. Ködös emlékeimen keresztül még rémlett, hogy Darren előre tudta, hogy Nate dühös lesz a halálomért, de nem hittem volna, hogy tényleg.
- Miért? – nyögtem ki aztán. Tudtam, hogy érthetetlen vagyok, de annyira foglalkoztatott ez, hogy csak úgy kibukott belőlem.
- Mit miért? – kérdezte értetlenül és megtorpant.
- Miért mentetted meg az életem? Nem érdemlem meg az életet…
- Nem mentettem meg az életed, Arielle – felelte. – Halott vagy, csak a vámpírléted mentettem meg. És kudarcot vallottam, mert az életedet kellett volna…
- Miért? – kérdeztem újra rekedtes hangon. Megérintett a hangjából áradó önvád és bűntudat.
- Azt hiszem, jobb, ha kezdem az elején, nem igaz? – nézett rám fanyar mosollyal. – Hiszen azt sem tudod, hogy hogyan lettem vámpír, na meg, hogy miért hagytalak cserben…
Bólintottam, mire Nate mesélni kezdett.