20. fejezet: Érzések

Meg fordult a fejemben, hogy még korai volt emberek közé jönnöm. Az illatuk szinte perzselte a torkomat, a testem alig észrevehetően remegett. Ha Nate nem támogat gyengéden nem bírtam volna ki. Amikor követeltem a bátyám meglátogatását, nem ellenkezett. Talán látott valamit a tekintetemben, ami miatt visszaszívta a szavait. Vagy talán csak belefáradt abba, hogy hadakozzon velem. Ebben a pillanatban egyik sem számított. A tükörbe nézve nem ismertem magamra. Nate adott nekem egy barna parókát és egy barna kontaktlencsét, amitől teljesen máshogy néztem ki.
- Ha kérdezik a neved, Ellenora Morrison – vont félre, mielőtt beléptünk volna a kórház épületébe.
Feszülten bólintottam.
- Nem szabadott volna idehoznom téged, Arielle – nézett rám kétségbeesetten. – Tisztában vagy vele, hogy a vérszag mindenütt jelen lesz? Védtelen emberek lesznek kiszolgáltatva az önuralmadnak…
- Bízz bennem – suttogtam. Nem tetszett a bizalmatlansága. A tudat, hogy ő így látja a helyzetet, kétségeket ébresztett bennem. Mi van, ha nem tudom megtenni? Ha megölök valakit mások szemeláttára? – Ha nem egyeznél bele, akkor egyedül jönnék. Nem a te felelősséged.
- Miért vagy ilyen makacs és önfejű? – kérdezte fájdalmasan, és végigsimított az arcomon. Nem húzódtam el, az egész testem beleremegett az érintésébe. Még mindig nem bíztam benne eléggé. Gyűlöltem a hazugságot. Talán, mert mindenki hazudott nekem. Talán, mert túl sokan kihasználtak. Vagy talán, mert magam is csak játszottam az emberekkel. Hogy miért vagyok makacs? Magam sem tudtam.
- Ha nem lennék, az már nem én lennék – vontam meg a vállam diplomatikusan. – Nate, nem ölök meg senkit. Megígérem. Csak a bátyámat akarom látni.
- Rendben – bólintott. – Akkor induljunk. Bízom benned, Arielle.
- Ellenora – javítottam ki mosolyogva.
- Tessék?
- Így hívnak, nem emlékszel? – emlékeztettem az álcámra, és egyből észbekapott. Néha megvillant a rettenthetetlen szexi vámpír külseje mögött a romantikus és sebezhető férfi, aki szeretetre vágyik. Amióta vámpír vagyok, egyre többször láttam meg ezt az oldalát. És tetszett.

A kórház épületében valóban csábító illatok terjengtek. A torkom kaparása szinte ordításra késztetett, de csendben maradtam. Remek színésznő voltam. Könnyedén eljátszottam az emberek előtt, hogy ember vagyok és nincs semmi bajom. A pulthoz léptem, illedelmesen kivártam, amíg az előttem álló férfit útbaigazítják – megismertem benne a szomszéd utcában lakó unszimpatikus bácsit – majd mikor távozott a nővérhez fordultam. Kezeimmel vasmarokkal szorongattam a táskámat, hogy ne veszítsem el az önuralmam. Magamban állandóan azt ismételgettem: Nyugalom, nem vagy te szörnyeteg.
- Jó napot kívánok, Nick Morrison szobáját keresem – szólaltam meg bájos csilingelő hangon. A nővér meglepetten nézett rám, szemmel láthatólag bosszantotta a vámpír szépségem.
- Néhány órája helyezték át az intenzív osztályról, a második emeleten találja a 202-es szobában – hangzott a közönyös útbaigazítás. – Talán a rokona? Megkérdezhetném a nevét?
- Ellenora Morrison vagyok, a másod-unokatestvére – feleltem, de magamban azon imádkoztam, hogy minél előbb indulhassak feltűnés nélkül. Amikor Nate mellém lépett, intett a nőnek és hozzám fordult.
- Indulhatunk, szívem? – kérdezte kedvesen, és teljesen beleremegett a szívem. Tudtam, hogy csak az álcához kell és a védelmemet szolgálja. Tudtam, hogy azok az érzések, amik a kérdésben feltűntek, nem léteztek… mégis bizseregni kezdett a testem.
- Persze – feleltem nagyot nyelve. – Köszönöm az információt – néztem közönyösen a nőre, és Nate-be karolva elindultunk a lépcsők felé.
- Minden rendben? – kérdezte halkan és aggódva nézett rám. Mosoly helyett fintorogva bólintottam.
- Persze. Nyugi, annak az undok féltékeny nővérnek az illata nem hozott lázba. Helyesbítek… szaga.
Nate felnevetett. – Túlzol.
- Nem én – mosolyogtam, de azonnal elkomorultam, amikor eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Nick miattam került ebbe az állapotba. Ahogy haladtam a folyosón, olvasva az ajtók számát sok minden megfordult a fejemben. Nem éreztem a vérszomjamat, csak a gyászt és a fájdalmat.
- Akkor bemész? Én kint maradok. Alszik. Ha felébred, azonnal távozz. Nem ismerhet fel, érted?
Bólintottam, és óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beléptem. A látványra nem számítottam. Soha nem láttam a bátyámat védtelenül. Ő volt számomra az erős, aki védelmez, aki óv engem mindentől. Persze, nem számítom bele az utóbbi éveket. Jobb ha úgy emlékszem magunkra, mint amilyenek a tragédia előtt voltunk. Boldogok.
Most pedig itt feküdt előttem egy hófehér kórházi ágyon. A kezéből egy cső lógott, amin keresztül infúziót kapott. Az arca hófehér, behunyt szemei körül éjsötét fekete karikák sötétlettek. Kezei erőtlenül és gyengén hevertek a teste mellett. Közelebb léptem és egy széket húztam az ágya mellé, majd leültem. Csendesen figyeltem, ahogy le s fel emelkedik a mellkasa.
- Annyira sajnálom, Nick. Esküszöm, mindent megbántam. Ha visszaforgathatnám az időt, megtenném. Neked élned kell. A szüleink belerokkannának, ha mindketten halottak lennénk. Őszintén remélem, hogy boldog leszel. Mert te megérdemled. Szeretlek, Nick. Talán soha nem mondtam, és az utóbbi években nem úgy viselkedtem… de szeretlek.
- Arielle – suttogta behunyt szemmel a nevemet, és én ijedten pattantam fel. A széket gyorsan a helyére tettem, még egy utolsó pillantást vetettem ébredező békés alakjára, és sietősen elhagytam a szobát. Az ajtót halkan becsuktam és Nate-nek ütköztem.
- Ne sírj, nyugi – suttogta lágyan. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim. Esetlenül megtöröltem az arcomon, és kemény határozottsággal szólaltam meg.
- Én nem sírok – jelentettem ki, majd elindultam a néma folyosón, nem törődve senkivel sem. És megint hibát követtem el, ugyanis valakinek neki ütköztem.
- Elnézést, bocsánat – hebegtem zavartan, és felnéztem. Nate ekkora ért csak utol. Emma tekintetével találtam szemben magam, aki fürkészően nézett rám. Lefagytam.
- Arielle? – szólalt meg halk hitetlenkedéssel. Nem értettem, hogy hogyan ismerhet fel, teljesen megbénult az agyam. Nem is tudom, hogy hogyan szólaltam meg végül.
- Tessék?
- Elnézést, talán összekevertem valakivel – hebegett most ő zavartan, én pedig igyekeztem hideg közönyösséggel nézni rá.
- Minden bizonnyal – feleltem és elindultam mellette, hátra sem nézve hagytam magam mögött. Még Nate-et sem vártam meg, biztos voltam benne, hogy utolér. Menetszerű léptekkel hagytam el a kórházat, örökre búcsút mondva mindennek. Amint olyan helyre értem, ahol senki se lát, hazateleportáltam. De mikor a nappaliba érve magányra vágytam volna… Darrent pillantottam meg, ahogyan a kanapén ülve rám vár.

- No csak, no csak! – kiáltotta. – Arielle, de jó látni téged! – kiáltotta szívélyesen és közben nevetett.
- Dögölj meg – köszöntem én is gúnyosan, és magamban abban reménykedtem, hogy Nate mihamarabb ideér. Biztos voltam benne, hogy Emma tartotta fel szóval, ő pedig nem akar az elutasításával feltűnést kelteni. – Mit keresel itt?
- Gondoltam átveszlek.
- Tessék?
- Eddig Nate játszott veled, letelt az ideje. Most én jövök – felelte, én pedig meredten néztem rá. Nem hittem neki, nem hihettem neki. De pont azt mondta, amitől a leginkább féltem.
- Mit mondtál? – kérdeztem szánalmasan. Nem voltam ura önmagamnak. Talán a kórházi önmegtartóztatás kivette az erőmet, és most gyengén állok az ellenség előtt.
- Mit gondolsz most miért nincs itt? Késik, hogy magammal vihesselek. Neked nem is mondta? Felosztottunk hármunk között. Egyszer Rick játszik veled, egyszer én, és egyszer Nate. Remek kis rabszolga vagy, drágám.
- Dögölj meg – ismételtem, és ismét éreztem a megjelenő sós könnyeket a szemem sarkában. Homályos volt minden. A következő pillanatban kicsapódott a bejárati ajtó és Nate viharzott be rajta. Egyenesen Darrennek rohant és a falhoz vágta. Engem nem érdekelt, csendesen kuporodtam le az egyik sarokba, a fejemet a térdemre hajtva. Magam sem értem, hogy miért de megtörtem. Idegen érzések voltak bennem, amik felerősítették a saját lelkem kínját. És elsöpört.
- Tűnj el, te rohadék! – ordította Nate magából kikelve. Biztosan mérges, amiért elárulta nekem a titkát…
- Csak nem ideges vagy, Nathaniel? – nevetett Darren, majd megint dulakodó hangok harsantak. Csattanások, puffanások, reccsenések… kiáltások…
Hallottam a harc zajait, de nem volt erőm megmozdulni. Nem tudom, hogy mi történt velem, de aztán hirtelen Ariadne fejében találtam magam… távol a testemtől…

- Hogy hívnak, szépségem? – búgta egy lágy férfihang a fülembe, miután végig csókolta a nyakamat.
- Ariadne. És téged?
- Darren, de neked bárki lennék – suttogta kéjesen, én pedig dorombolva felnevettem.
- Bármit megtennél értem, Darren? – kérdeztem mosolyogva, miközben a testemmel az uralmam alá hajtottam az akaratát. Nem ellenkezett volna, akkor se ha a kútba vezetem. Teljesen elcsábítottam néhány finom csókkal, néhány lágy érintéssel. A tenyeremből evett. Hamar a tárgyra térhettem.
- Had igyak belőled – kértem esengve, mire döbbent villanás futott át jóképű arca vonalán. De csak egy pillanatig tartott, utána azonnal bólintott. Én pedig csókokkal hintettem be a nyaka hajlatát, majd erőt vettem magamon és a bőrébe haraptam, áttörve a vékony réteget. Vámpír volt, de én pedig tudtam a titkát. A hatalmamban volt. Igazi szajha voltam, igazi szerető. És miközben a vérét ittam, eljutottam a gyönyör messzeségébe. Csodálatos volt. Lassan emberként váltam vérfüggővé… Vágytam Darrenre… Darren… Darren… Darren…
Amikor befejeztem az ivást, és csókkal hintettem a vámpír szinte azonnal gyógyuló sebét, valami különös szomorúság öntött el. Hiányt éreztem. Teljesen függővé váltam. A fájdalom elöntött… újra és újra vért akartam, még ha a lényem egy része undorodott is tőle…