- Egy teljesen átlagos napnak tűnt az életemben. Éppen a suliból tartottam hazafelé, amikor rossz érzésem támadt. Fogalmam sem volt, hogy miért, de ideges lettem. A gyomrom görcsbe rándult, türelmetlennek és nyugtalannak éreztem magam. Villámgyorsan pattantam ki a kocsimból, és sietős léptekkel indultam az ajtó felé. Néma csend vett körül, amolyan vihar előtti baljós némaság. Amikor beléptem az előszobába még semmit sem sejtettem, a furcsa előérzetemet pedig azt hittem, hogy csak beképzelem.
„Megjöttem! – kiáltottam, mert megszoktam, hogy a nyolcéves húgom, Heidi a nyakamba ugorva köszönt boldog sikoltással. De továbbra is csend volt. A szüleimnek már itthon kellett lennie, és általában tévét szoktak ilyenkor nézni, de a televízió hangja sem törte meg a némaságot. Aztán elindultam a nappali felé, abban a hiszemben, hogy Heidi bizonyára fent alszik és a szüleim a nappaliban vannak, csak nem hallottak meg. Tulajdonképpen tényleg nem hallottak meg. Halottak voltak, mind a ketten. Beléptem a nappali ajtaján és az első, amit megpillantottam édesanyám megcsonkított, véres testét, mellette pedig édesapám feküdt hasonló állapotban. Abban a pillanatban nem hittem el, hogy ez valóságos, az agyam teljesen lebénult. Csak percekkel később voltam képes elszakítani a tekintetemet. Akkor láttam meg Heidit, a vigyorgó Darren karjaiban. A húgom élt, és rémülten nézett hol rám, hol a szüleinkre, miközben a szemeiből könnyek csorogtak. Látszólag nem esett fizikai bántódása. Csak utána néztem fel Darrenre, aki elégedettnek tűnt. Akkor félelmetesnek és fenyegetőnek találtam, talán minden ember számára ilyen lett volna a helyemben. A szemei gonoszan és furcsa örömmel villogtak, a szája szegletében vigyor bujkált, és kivillantak éles fogai, melyeken a szüleim vére sötétlett.
Őrült haragot éreztem, meg akartam ölni, vagy legalább fájdalmat okozni, de nem tettem semmit. Nem tudtam megmozdulni, a lábaim nem engedelmeskedtek. És féltem, hogyha bőszülten a férfinak rontok, azzal Heidi halálát okozom. Rettegtem, hogy őt is elveszítem.
„Nem ölöm meg, ha csatlakozol hozzám. Ha ellenkezel, ha nekem támadsz, vagy menekülni próbálsz, vagy bárkinek is elárulsz, megölöm a kislányt.” – mondta fenyegetően. Kétségem sem volt róla, hogy komolyan gondolja.
- Úristen – suttogtam megrendültem, miközben az elmerült arcú Nate-et figyeltem. Láttam az arcán a fájdalmat, azt, amit én magam is éreztem a szüleim balesete után. És mégis az ő helyzete sokkal rosszabb volt.
- Akkor fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Nem tudtam koncentrálni vagy akár gondolkodni, mégis azonnal bólintottam. Bármit megtettem volna abban a pillanatban, hogy megmentsem legalább a húgomat. Nem sejtettem, hogy mire vállalkozom. Talán ostoba voltam, de nem láttam más megoldást.
„Én is így gondoltam. Jól döntöttél. Most pedig kitörlöm az emlékeit, hogy ne legyen bizonyíték ellenem. Bizonyára te sem szeretnéd, ha emlékezne, ugyebár? Életre szóló trauma lenne számára” – nevetett, Heidi pedig könnybe lábadt szemekkel nézett rám. Tudtam, hogy Darrennek van igaza, soha nem lenne az emlékeivel normális élete. Csak azt nem értettem, hogy hogyan képes erre. Amikor elengedte Heidit, szorosan átöleltem. Hagytam, hogy kicsiny teste hozzám simuljon, és éreztem, ahogy rázza őt a zokogás. Aztán egy puszit nyomtam az arcára, és beszélni kezdtem.
„Nem fogsz erre emlékezni, Heidi. Szeretlek. Kérlek, légy boldog…”
„Én is szeretlek” suttogta szipogva, dadogó hangon. „Sosem felejtelek el” – zokogta, majd néztem, ahogy Darren felviszi az emeletre. A zokogás elhalt, majd megjelent Darren.
„Töröltem az emlékeit, bezártam a szobájába, nemsokára érte jönnek. Addig eltüntetem a testeket, te addig várj meg itt. Az emberek úgy fogják tudni, hogy te elköltöztél hetekkel ezelőtt külföldre, a szüleid pedig egy vadászbalesetben vesztették az életüket, amikor egy állat megtámadta őket és darabokra szaggatta a testüket. A húgod pedig majd a nagynénédhez kerül Kanadába. Amúgy Darren vagyok, és vámpír. Nemsokára te is az leszel” – mondta, majd eltűnt a szüleimmel.
Én pedig csak álltam sokkos állapotban egészen addig, amíg vissza nem tért és követnem nem kellett. Aztán átváltoztatott, és minden megváltozott. Utána ismertem meg Ricket, őt pár hónappal előttem változtatta át, és ő élvezte ezt. De én az első pillanattól kezdve utáltam minden halhatatlan percet.
Megrendülten hallgattam. Nem próbáltam ránézni, csak meredten bámultam a padlót. Kezdtem úgy érezni, hogy az én életem még mindig kevésbé szörnyű, mint az övé. Ő mégis méltósággal viseli, és nem másokon tölti ki a fájdalmát. Tisztelet támadt fel bennem iránta. Hogyan lehetett épp ésszel mindezt túlélni és ennyire rendíthetetlennek lenni?
- Engedelmeskedtem Darrennek, de belül bosszúra vágytam. Mégsem tettem soha semmit. Heidi Kanadába került, én pedig halott lettem számára. És az egész világ számára. Mi is elmentünk innen, aminek örültem. Túl sok volt itt az emlék, és az utcára sem mehettem. Felismertek volna. A vámpírok nem alszanak, így minden éjjelt kutakodással és kísérletekkel töltöttem. Mindent meg akartam tudni a vámpírokról, de Darrennel keveset beszéltem, Ricket pedig megvetettem. Akkor még nem tudtam, hogy mire kellettem neki. Egyik éjjel, Darren leült mellém.
„Mesélj nekem Arielle Morrisonról!” – mondta. Nem kérés volt, hanem határozott utasítás. Sokat gondoltam arra, hogy megtámadom, de minél idősebb egy vámpír, annál erősebb. Nem lett volna esélyem.
„Mesélj nekem a vámpírokról…” – mondtam válasz helyett., mire felnevetett. Nem értettem, hogy mi közöd van neked ehhez az egészhez.
„Rendben. Első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt, Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá. Ez ma már nem így működik, akárcsak az emberek, a vámpírok is változtak, mutálódtak. Vámpírrá válni bonyolult módon lehet. Az áldozat testéből ki kell szívni az összes vért, aztán vámpírvért kell vele itatni, miközben halott.
„Ennyi?” – kérdeztem.
„Mit vártál? Embervéren élünk, de ezt te is tudod. Nem ölünk feltétlenül, ki is halna az emberiség.”
„Tudom, rengetegszer ittam már. Még szerencse, hogy mindent el tudunk felejtetni az áldozatokkal és azonnal meg is gyógyulnak. De miért nem élhetnénk állatvéren?”
„Próbáld ki és megérted” – nevetett. „Csak szomjasabb leszel tőle, semmi értelme. Ha annyira nem akarsz ölni, akkor nem ajánlom. Ha állatból iszol, szinte biztos, hogy utána egy ember kerül az étlapra, de nem állsz meg addig, amíg meg nem ölöd.”
„Hogyan lehet megölni minket?”
„Nem ajánlom, hogy megpróbáld. Nem tudsz megölni engem. De elmondom, mert szükséged lehet rá. A lényeg, hogy megsérüljön a vámpír szíve, bármilyen eszközzel. Bár az ezüst halálosabb. Önmagában nem, de érzékenyek vagyunk rá, ahogy a tűzre is. Egyéb kérdés?”
„Gyakran tűnsz el, hova mész olyankor?”
Megforgatta a szemét.
„Teleportálok, te is képes vagy rá. Csak egy bizonyos helyre kell koncentrálnod. Elég a neve is, és ott is vagy. Bár fiataloknál még bizonytalan ez a képesség.” – mesélte, és nevetett a döbbenetemen. „Most pedig mesélj nekem Arielle Morrisonról.”
- Miért volt rám kíváncsi? – szakítottam félbe. – Mit mondtál neki?
- Az igazat – felelte. – Hogy nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy bármit is mondjak. Arra pedig, hogy miért érdekled… Te is tudod, hogy mi a válasz.
- Ariadne – mondtam, mire sóhajtva bólintott.
- Darren teljesen elvesztette az emberi öntudatát. Mániájává vált Ariadne, és meg van róla győződve, hogy benned megtalálhatja őt.
- De ez nem igaz, ugye? – suttogtam félve. Felnéztem rá, és elnémultan. A tekintete kavargott a rengeteg érzelemtől, de most kedvesen elmosolyodott. Hirtelen megdobbant a szívem, kedvem lett volna közelebb hajolni hozzá… aztán megráztam a fejem, és igyekeztem távol tartani magamtól ezt az érzést.
- Nem – felelte azzal a cuki mosollyal, ami az előbb megremegtetett. – Én nem hiszem, hogy te lennél Ariadne. De magadtól kell rájönnöd az igazságra.
- Róla álmodok – szólaltam meg bizonytalanul. – Kívülről látom őt, az emlékeit.
- Sejtettem.
- Miért van ez? Ha nem vagyok Ariadne, akkor miért látom őt? – fakadtam ki, azt remélve, hogy találtam valakit, aki segít nekem. Annyira tudni akartam az álmaim titkát.
- Arielle – suttogta lágyan és megnyugtatóan. – Erre magadnak kell rájönnöd, nem árulhatok el mindent. Mindenkinek megvannak a saját kétségei, a saját feladatai. Bár azt nem értem, hogy hogyan tudsz aludni, én soha nem voltam rá képes. De ígérem, hogy kiderítem.
- Darren szerint vérszerető vagyok, ahogy Ariadne is az volt. Azt is mondta, hogy ő az ősöm és a reinkarnációja vagyok. Azt mondta, hogy ezért más vagyok, mint ti.
- Tényleg más vagy, de ne higgy neki mindenben. Darren elmeállapota szerintem lassan vetekszik az őrültekével.
- És hol voltál, amikor…
- Szükséged lett volna rám?
Bólintottam.
- Nos… ez is Darren műve volt. A húgomnak balesete volt, amit ő szervezett meg.
- Úristen… de jól van? – kérdeztem ijedten, és próbáltam megfejteni az arcát.
- Most már igen, de muszáj volt mellette maradnom és megvédenem. Ő nem tudta, hogy ott vagyok, mégis… nem tudtam magára hagyni. Ezért ide is küldtem egy vámpírt, aki azt hittem, hogy megteszi, amit kérek. Arra kértem, hogy vigyázzon rád, de még csak a közeledbe se jött. Amikor visszatértem, egyből tudtam, hogy Evan Brown elárult. Annyira sajnálom, hogy ez történt veled.
- Miért?
- Mert azért jöttem ide, hogy megvédjelek Darrentől. Másfél éve tudok az őrültségéről veled kapcsolatban, nem hagyhattam, hogy végrehajtsa a terveit.
- Miért? – kérdeztem újra.
- Mert szerettelek – felelte, és rám nézett. Aztán elmosolyodott, rendkívül szexisen. – De ne aggódj, múlt időben beszélek.
- Értem, nem aggódom – válaszoltam, és nem értettem, hogy miért érzem úgy, hogy bárcsak mást felelt volna… bárcsak nem csak a múltban érezte volna így…
- Van néhány dolog, amit még meg kell beszélnünk. El kell mondanod, hogy mi történt veled, miután elmentem Kanadába. Hogy kerültél Darren villájába? Mert biztos vagyok benne, hogy nem ő vitt oda. Ez nem az ő stílusa. És még a völgyes esetet is el kéne magyarázd – keményedett meg a tekintete. Elmondtam mindent egészen a szökésemig, de aztán felcsattantam.
- Ami Evelynnel történt az nem elég indok? – céloztam az öngyilkosságra, mire fagyosan nézett rám.
- Nem te vesztetted el, akit szeretsz. Te ölted meg, azt akit a bátyád szeret. Nem hiszem, hogy neked kéne sajnálnod magad. Jó lenne, ha felébrednél, és észre vennéd, hogy nem te vagy a mesebeli hercegnő és nem fog egy fehérlovas herceg sem csókkal ébreszteni – mondta fagyos dühvel, majd elviharzott. Én pedig döbbenten néztem utána, és szinte azonnal elöntött a fájdalom.
Ó, hogy mennyire igaza volt…
„Megjöttem! – kiáltottam, mert megszoktam, hogy a nyolcéves húgom, Heidi a nyakamba ugorva köszönt boldog sikoltással. De továbbra is csend volt. A szüleimnek már itthon kellett lennie, és általában tévét szoktak ilyenkor nézni, de a televízió hangja sem törte meg a némaságot. Aztán elindultam a nappali felé, abban a hiszemben, hogy Heidi bizonyára fent alszik és a szüleim a nappaliban vannak, csak nem hallottak meg. Tulajdonképpen tényleg nem hallottak meg. Halottak voltak, mind a ketten. Beléptem a nappali ajtaján és az első, amit megpillantottam édesanyám megcsonkított, véres testét, mellette pedig édesapám feküdt hasonló állapotban. Abban a pillanatban nem hittem el, hogy ez valóságos, az agyam teljesen lebénult. Csak percekkel később voltam képes elszakítani a tekintetemet. Akkor láttam meg Heidit, a vigyorgó Darren karjaiban. A húgom élt, és rémülten nézett hol rám, hol a szüleinkre, miközben a szemeiből könnyek csorogtak. Látszólag nem esett fizikai bántódása. Csak utána néztem fel Darrenre, aki elégedettnek tűnt. Akkor félelmetesnek és fenyegetőnek találtam, talán minden ember számára ilyen lett volna a helyemben. A szemei gonoszan és furcsa örömmel villogtak, a szája szegletében vigyor bujkált, és kivillantak éles fogai, melyeken a szüleim vére sötétlett.
Őrült haragot éreztem, meg akartam ölni, vagy legalább fájdalmat okozni, de nem tettem semmit. Nem tudtam megmozdulni, a lábaim nem engedelmeskedtek. És féltem, hogyha bőszülten a férfinak rontok, azzal Heidi halálát okozom. Rettegtem, hogy őt is elveszítem.
„Nem ölöm meg, ha csatlakozol hozzám. Ha ellenkezel, ha nekem támadsz, vagy menekülni próbálsz, vagy bárkinek is elárulsz, megölöm a kislányt.” – mondta fenyegetően. Kétségem sem volt róla, hogy komolyan gondolja.
- Úristen – suttogtam megrendültem, miközben az elmerült arcú Nate-et figyeltem. Láttam az arcán a fájdalmat, azt, amit én magam is éreztem a szüleim balesete után. És mégis az ő helyzete sokkal rosszabb volt.
- Akkor fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Nem tudtam koncentrálni vagy akár gondolkodni, mégis azonnal bólintottam. Bármit megtettem volna abban a pillanatban, hogy megmentsem legalább a húgomat. Nem sejtettem, hogy mire vállalkozom. Talán ostoba voltam, de nem láttam más megoldást.
„Én is így gondoltam. Jól döntöttél. Most pedig kitörlöm az emlékeit, hogy ne legyen bizonyíték ellenem. Bizonyára te sem szeretnéd, ha emlékezne, ugyebár? Életre szóló trauma lenne számára” – nevetett, Heidi pedig könnybe lábadt szemekkel nézett rám. Tudtam, hogy Darrennek van igaza, soha nem lenne az emlékeivel normális élete. Csak azt nem értettem, hogy hogyan képes erre. Amikor elengedte Heidit, szorosan átöleltem. Hagytam, hogy kicsiny teste hozzám simuljon, és éreztem, ahogy rázza őt a zokogás. Aztán egy puszit nyomtam az arcára, és beszélni kezdtem.
„Nem fogsz erre emlékezni, Heidi. Szeretlek. Kérlek, légy boldog…”
„Én is szeretlek” suttogta szipogva, dadogó hangon. „Sosem felejtelek el” – zokogta, majd néztem, ahogy Darren felviszi az emeletre. A zokogás elhalt, majd megjelent Darren.
„Töröltem az emlékeit, bezártam a szobájába, nemsokára érte jönnek. Addig eltüntetem a testeket, te addig várj meg itt. Az emberek úgy fogják tudni, hogy te elköltöztél hetekkel ezelőtt külföldre, a szüleid pedig egy vadászbalesetben vesztették az életüket, amikor egy állat megtámadta őket és darabokra szaggatta a testüket. A húgod pedig majd a nagynénédhez kerül Kanadába. Amúgy Darren vagyok, és vámpír. Nemsokára te is az leszel” – mondta, majd eltűnt a szüleimmel.
Én pedig csak álltam sokkos állapotban egészen addig, amíg vissza nem tért és követnem nem kellett. Aztán átváltoztatott, és minden megváltozott. Utána ismertem meg Ricket, őt pár hónappal előttem változtatta át, és ő élvezte ezt. De én az első pillanattól kezdve utáltam minden halhatatlan percet.
Megrendülten hallgattam. Nem próbáltam ránézni, csak meredten bámultam a padlót. Kezdtem úgy érezni, hogy az én életem még mindig kevésbé szörnyű, mint az övé. Ő mégis méltósággal viseli, és nem másokon tölti ki a fájdalmát. Tisztelet támadt fel bennem iránta. Hogyan lehetett épp ésszel mindezt túlélni és ennyire rendíthetetlennek lenni?
- Engedelmeskedtem Darrennek, de belül bosszúra vágytam. Mégsem tettem soha semmit. Heidi Kanadába került, én pedig halott lettem számára. És az egész világ számára. Mi is elmentünk innen, aminek örültem. Túl sok volt itt az emlék, és az utcára sem mehettem. Felismertek volna. A vámpírok nem alszanak, így minden éjjelt kutakodással és kísérletekkel töltöttem. Mindent meg akartam tudni a vámpírokról, de Darrennel keveset beszéltem, Ricket pedig megvetettem. Akkor még nem tudtam, hogy mire kellettem neki. Egyik éjjel, Darren leült mellém.
„Mesélj nekem Arielle Morrisonról!” – mondta. Nem kérés volt, hanem határozott utasítás. Sokat gondoltam arra, hogy megtámadom, de minél idősebb egy vámpír, annál erősebb. Nem lett volna esélyem.
„Mesélj nekem a vámpírokról…” – mondtam válasz helyett., mire felnevetett. Nem értettem, hogy mi közöd van neked ehhez az egészhez.
„Rendben. Első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt, Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá. Ez ma már nem így működik, akárcsak az emberek, a vámpírok is változtak, mutálódtak. Vámpírrá válni bonyolult módon lehet. Az áldozat testéből ki kell szívni az összes vért, aztán vámpírvért kell vele itatni, miközben halott.
„Ennyi?” – kérdeztem.
„Mit vártál? Embervéren élünk, de ezt te is tudod. Nem ölünk feltétlenül, ki is halna az emberiség.”
„Tudom, rengetegszer ittam már. Még szerencse, hogy mindent el tudunk felejtetni az áldozatokkal és azonnal meg is gyógyulnak. De miért nem élhetnénk állatvéren?”
„Próbáld ki és megérted” – nevetett. „Csak szomjasabb leszel tőle, semmi értelme. Ha annyira nem akarsz ölni, akkor nem ajánlom. Ha állatból iszol, szinte biztos, hogy utána egy ember kerül az étlapra, de nem állsz meg addig, amíg meg nem ölöd.”
„Hogyan lehet megölni minket?”
„Nem ajánlom, hogy megpróbáld. Nem tudsz megölni engem. De elmondom, mert szükséged lehet rá. A lényeg, hogy megsérüljön a vámpír szíve, bármilyen eszközzel. Bár az ezüst halálosabb. Önmagában nem, de érzékenyek vagyunk rá, ahogy a tűzre is. Egyéb kérdés?”
„Gyakran tűnsz el, hova mész olyankor?”
Megforgatta a szemét.
„Teleportálok, te is képes vagy rá. Csak egy bizonyos helyre kell koncentrálnod. Elég a neve is, és ott is vagy. Bár fiataloknál még bizonytalan ez a képesség.” – mesélte, és nevetett a döbbenetemen. „Most pedig mesélj nekem Arielle Morrisonról.”
- Miért volt rám kíváncsi? – szakítottam félbe. – Mit mondtál neki?
- Az igazat – felelte. – Hogy nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy bármit is mondjak. Arra pedig, hogy miért érdekled… Te is tudod, hogy mi a válasz.
- Ariadne – mondtam, mire sóhajtva bólintott.
- Darren teljesen elvesztette az emberi öntudatát. Mániájává vált Ariadne, és meg van róla győződve, hogy benned megtalálhatja őt.
- De ez nem igaz, ugye? – suttogtam félve. Felnéztem rá, és elnémultan. A tekintete kavargott a rengeteg érzelemtől, de most kedvesen elmosolyodott. Hirtelen megdobbant a szívem, kedvem lett volna közelebb hajolni hozzá… aztán megráztam a fejem, és igyekeztem távol tartani magamtól ezt az érzést.
- Nem – felelte azzal a cuki mosollyal, ami az előbb megremegtetett. – Én nem hiszem, hogy te lennél Ariadne. De magadtól kell rájönnöd az igazságra.
- Róla álmodok – szólaltam meg bizonytalanul. – Kívülről látom őt, az emlékeit.
- Sejtettem.
- Miért van ez? Ha nem vagyok Ariadne, akkor miért látom őt? – fakadtam ki, azt remélve, hogy találtam valakit, aki segít nekem. Annyira tudni akartam az álmaim titkát.
- Arielle – suttogta lágyan és megnyugtatóan. – Erre magadnak kell rájönnöd, nem árulhatok el mindent. Mindenkinek megvannak a saját kétségei, a saját feladatai. Bár azt nem értem, hogy hogyan tudsz aludni, én soha nem voltam rá képes. De ígérem, hogy kiderítem.
- Darren szerint vérszerető vagyok, ahogy Ariadne is az volt. Azt is mondta, hogy ő az ősöm és a reinkarnációja vagyok. Azt mondta, hogy ezért más vagyok, mint ti.
- Tényleg más vagy, de ne higgy neki mindenben. Darren elmeállapota szerintem lassan vetekszik az őrültekével.
- És hol voltál, amikor…
- Szükséged lett volna rám?
Bólintottam.
- Nos… ez is Darren műve volt. A húgomnak balesete volt, amit ő szervezett meg.
- Úristen… de jól van? – kérdeztem ijedten, és próbáltam megfejteni az arcát.
- Most már igen, de muszáj volt mellette maradnom és megvédenem. Ő nem tudta, hogy ott vagyok, mégis… nem tudtam magára hagyni. Ezért ide is küldtem egy vámpírt, aki azt hittem, hogy megteszi, amit kérek. Arra kértem, hogy vigyázzon rád, de még csak a közeledbe se jött. Amikor visszatértem, egyből tudtam, hogy Evan Brown elárult. Annyira sajnálom, hogy ez történt veled.
- Miért?
- Mert azért jöttem ide, hogy megvédjelek Darrentől. Másfél éve tudok az őrültségéről veled kapcsolatban, nem hagyhattam, hogy végrehajtsa a terveit.
- Miért? – kérdeztem újra.
- Mert szerettelek – felelte, és rám nézett. Aztán elmosolyodott, rendkívül szexisen. – De ne aggódj, múlt időben beszélek.
- Értem, nem aggódom – válaszoltam, és nem értettem, hogy miért érzem úgy, hogy bárcsak mást felelt volna… bárcsak nem csak a múltban érezte volna így…
- Van néhány dolog, amit még meg kell beszélnünk. El kell mondanod, hogy mi történt veled, miután elmentem Kanadába. Hogy kerültél Darren villájába? Mert biztos vagyok benne, hogy nem ő vitt oda. Ez nem az ő stílusa. És még a völgyes esetet is el kéne magyarázd – keményedett meg a tekintete. Elmondtam mindent egészen a szökésemig, de aztán felcsattantam.
- Ami Evelynnel történt az nem elég indok? – céloztam az öngyilkosságra, mire fagyosan nézett rám.
- Nem te vesztetted el, akit szeretsz. Te ölted meg, azt akit a bátyád szeret. Nem hiszem, hogy neked kéne sajnálnod magad. Jó lenne, ha felébrednél, és észre vennéd, hogy nem te vagy a mesebeli hercegnő és nem fog egy fehérlovas herceg sem csókkal ébreszteni – mondta fagyos dühvel, majd elviharzott. Én pedig döbbenten néztem utána, és szinte azonnal elöntött a fájdalom.
Ó, hogy mennyire igaza volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése