Sóhajtottam egyet, de ahelyett, hogy elkezdtem volna sajnáltatni magam, követtem. Biztos voltam benne, hogy nem ment messzire és igazam lett. Mikor kiléptem az ajtón egy hatalmas, ámde szépséges erdő tárult a szemem elé. Valószínűleg a város melletti erdőben lehettünk, de nem voltam benne biztos. Nem volt ismerős. A ház kívülről is gyönyörű volt, olyan furcsán ismerős, amit nem értettem, de nem is foglalkoztam vele. Lassan elindultam Nate felé, aki egy farönkön ült, háttal nekem. Direkt nem fordult meg, de nem is bántam. Nem akartam látni a szemrehányó gyűlölködő tekintetét.
- Sajnálom – szólaltam meg. – Igazad van. Én… szóval… engem csak nagyon megviselt, amit tettem. Nem akartam bántani Evelynt. És köszönöm, hogy ott voltál. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha Nick éppen hazaér.
- Nem kell megköszönnöd. Elrejtettem Evelyn testét, senki nem tudja, hogy mi történt vele pontosan. Állattámadás lesz a fedőtörténet – mesélte kifejezéstelen arccal. Megrándultam.
- Nick… vele… mi lesz? – nyögtem ki nagy nehezen. Láttam magam előtt, amikor a baleset után megláttam őt. Olyan üres volt a tekintete, szinte üvöltötte magából a fájdalmát, miközben teljesen mozdulatlan volt. Még emlékszem, hogy egészen odáig fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. Talán akkor szakadt el valami köztünk… és mégis ha arra gondolok, hogy most ugyanúgy érezheti magát, mint akkor… belém hasít a kín, és az önutálat. Még mindig meg akartam halni.
Nate felsóhajtott.
- Remélhetőleg kiheveri, nem tehet mást. Segítettem megrendezni neki a temetést, ezért nem voltam melletted, amikor felébredtél.
- És Evelyn családja? – kérdeztem. Nekik vajon milyen lehet elveszteni a lányukat?
- Nem hiszem, hogy nagyon gyászolnának. Az apja lelépett, amikor kislány volt, az anyja pedig alkoholista, és már szinte eszét vesztette – mondta szomorúan. Nem akartam el hinni, amit mond. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet ilyen családban élni. Nick lehetett számára a minden. Amíg nem jöttem én.
- Annyira sajnálom – suttogtam, és lehajtottam a fejem. Miért vagyok mindig ilyen önző? Mit tegyek, hogy ne legyek az? Hogyan változhatnék meg? Kérdezgettem magamtól, de inkább csendben maradtam. Nem akartam tudatni Nate-tel, hogy igen is vannak érzéseim és kétségeim nekem is.
- Tudom – felelte, mire meglepetten összevontam a szemöldököm. De mielőtt megszólaltam volna, megszólalt. – De ez nem változtat semmin.
- Ne oktass ki – csattantam fel. – Te is sajnálod, hogy ez történt velem, nem igaz? És ez se változtat semmin…
- Nézd… Arielle… én… - szólalt meg, és közelebb lépett. – Tudod mit? Fegyverszünet? Nem oktatlak ki, nem sértegetlek. Cserébe, ha te is jobban együtt működsz.
- Rendben – bólintottam. Csak azért mondta, mert nem volt más lehetőségünk. Azért foglalkozott velem, mert bűntudata volt, semmi másért. Én pedig rá voltam utalva, és amíg nem tudok megállni a saját lábamon vámpírként, addig vele kell lennem. Nem mintha olyan borzasztó lenne egy ilyen pasival…
- Akkor megtanítalak teleportálni – kacsintott rám vidáman a következő pillanatban. Esküszöm, nem tudok rajt kiigazodni. Teleportálás? Miről beszél? A kérdő tekintetem láttán elnevette magát. Már nyoma sem volt rajra a korábbi feszültségnek. Ezt hogy csinálta?
- Nos… már tudod, hogyan lehet megölni minket, vagy hogy hogyan változunk át. A vámpírok képességeiről még nem beszéltünk.
- Vannak képességeink? – kérdeztem meglepetten, de ő csak nevetett rajtam.
- Persze, különleges lények vagyunk. A gyorsaságra már biztosan rájöttél, hiszen nagyon gyorsan elrohantál, amikor megtaláltalak. Emellett nagyon erősek vagyunk, bár te még sérülékeny vagy. Az újvámpírok néhány hónapig sebezhetőbbek, a többieknél. De például… minél idősebb egy vámpír, annál erősebb. Azt is tudod, hogy a vérünknek gyógyító ereje van, és képesek vagyunk bizonyos fokig manipulálni az embereket. De emellett… képesek vagyunk a teleportálásra. Akár egy pillanat alatt a világ másik felére juthatunk, mindenféle segítség nélkül.
- Hű – nyögtem ki. Erre nem számítottam. Hát így tényleg nem volt soha esélyem a vámpírok ellen. Darrennek még tervei vannak velem, máskülönben már régen elkapott volna.
- Megmutassam? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét. Habozva tettem bele az enyémet, és görcsösen összeszorítottam a szemem. Bizsergés futott végig a testemen.
- Kinyithatod a szemed – szólalt meg halkan, én pedig engedelmeskedtem. Teljesen elámultam. Egy gyönyörű tengerparton találtam magam. Még soha nem láttam ennél szebbet. A képekről ismerős volt, mégis… semmire nem hasonlított. Egyszerűen varázslatos volt. Szépséges kék hullámok szelték a homokkal borított partokat, a pálmafák kellemes árnyékában. Hallottam az óceán lágy morajlását, és lenyűgözve figyeltem, ahogy a sziklák megtörik a hófehér habokat, még szebbé varázsolva ezt a helyet. A partokat körülvevő hegyekről nem is beszélve.
- Ez csodálatos – suttogtam. Nem mertem hangosan beszélni, féltem, hogy a zaj elüldözné ezt a fantasztikus békességet.
- Hawaii gyönyörű hely – értett egyet Nate. – Gondoltam megmutatom. Nem sokan jutnak el ide.
- Köszönöm – suttogtam és barátilag megöleltem. – Gyakran jársz ide?
- Csak néha – felelte. – De nem kell megköszönnöd, erre te is képes vagy. Fogd meg a kezem, és képzelj magad elé egy olyan helyet, ahova nagyon szeretnél eljutni. Nem muszáj olyat, ahol már voltál. Elég egy kép is.
- Párizs?
Nate felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet, Arielle. Még nem vagy ura a szomjadnak, talán inkább innod kéne.
Megdermedtem. A rémület kiülhetett az arcomra, mert a mosolya lehervadt és komolyan nézett rám.
- Muszáj.
- Emberből?
- Igen – felelte. – De nem kell megölnöd, nem fáj neki, még csak emlékezni se fog rá.
- Biztos? – kérdeztem, mire bólintott.
- Akkor majd máskor utazgatunk, menjünk haza és viszek valakit, akiból ihatsz. Segítek, rendben?
Bólintottam.
Élénken élt bennem az előző vérivás, egyenesen Evelyn húsából. Még mindig kísértett. Vagy azt a szerencsétlen, akit Darren házában öltem meg. Nem akartam még több gyilkosságot, rettegtem. Régebben elszörnyedve gondoltam azokra az emberekre, akik mások életét oltották ki. Mindig úgy gondoltam, hogy erre nincs mentség vagy kifogás. Most pedig azon az úton jártam, amit megvetettem.
- Nem vagy ember, nem tehetsz mást – szólalt meg mellettem, mikor visszaértünk a házhoz. – A gyilkosok azért ölnek, hogy raboljanak, hogy kielégítsék a bosszújukat, vagy hogy csak örömüket leljék. Őket nem hajtja az a vágy belülről, ami minket. Számukra ez nem egy harc önmaguk ellen, Arielle. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, vagy egy közönséges gyilkos. Akármelyik új vámpírral előfordul, hosszú időbe telik, míg uralmad alá hajtod a szomjadat és az ösztöneidet – mondta vigasztalóan, én pedig meglepetten néztem rá.
- Te olvasol a gondolataimban? – kérdeztem ijedten. Tökéletesen tudta, hogy mi jár a fejemben. Válaszolt azokra a kérdésekre, amiket nem tettem fel.
- Nem – mosolygott, én pedig megkönnyebbültem. – Csak hasonló dolgokon mentem keresztül, és sejtem, hogy mi jár a fejedben.
- De…
- Nem vagyok az ellenséged, Arielle.
- Még mindig a barátom vagy? – bukott ki belőlem. Azóta mennyi minden történt… de Nate nem vette zokon a kérdést. Megvonta a vállát.
- Szerintem mondjuk úgy, hogy most már barátok vagyunk. Eddig még nem igazán viselkedtünk úgy – helyesbített.
- Megmentetted az életem – ellenkeztem. Mi ez, ha nem barátság?
- Ebbe ne magyarázz bele semmit. Bárkiért megtettem volna – felelte kitérően, majd a ház felé intett. – Várj meg odabent, ha bármi történik, sikíts. Bár nem hiszem, hogy Darren és Rick idejön. Ne aggódj. Sietek – kacsintott rám és eltűnt. A testem megbizsergett a mosolyától, amit nem tudtam mire vélni, de nem is foglalkoztam vele. Elindultam az ajtó felé, remélve, hogy Nate minél előbb visszatér.
Negyedóra volt az egész. Alig, hogy kényelembe helyeztem magam a kanapén, bekapcsoltam a tévét és keresni kezdtem rajta valami műsort, Nate már vissza is ért. Ugyanolyan gyorsan, mint ahogy elment. Hihetetlen volt számomra, hogy tényleg ilyen gyorsak vagyunk. Az pedig még inkább, hogy többes számmal beszélhetek. Soha nem volt még férfi barátom, vagy legalábbis nagyon–nagyon régen. Furcsa volt. Mégis kellemes. De tudtam, hogy ehhez a barátsághoz még rengeteg minden kell. Legfőképpen elfogadni egymást. Ez érthető okokból Nate-nek lesz nehezebb. De amikor belépett az ajtón, a karjaiban egy alélt férfival, megdobbant a szívem. Fogalmam sincs, hogy a rémülettől vagy valami mástól.
Hatalmasat nyeltem, ahogy letette a földre az ütemesen lélegző testet. A torkom elviselhetetlenül kaparni kezdett, és kezdett elködösülni a tudatom.
- Arielle, nyugalom. A legfontosabb, hogy ne vesd rá magad. Csak finoman. Nem ihatsz belőle túl sokat – mondta Nate, szinte kántálva a szavakat. Csak homályosan hallottam. Messze volt. Felpattantam, és egy pillanat alatt a férfi mellett térdeltem. Nate folyamatosan csitított, de nem igazán hatott. Szinte rávetettem magam a férfi nyakára, és mohón inni kezdtem. Ahogy az édes folyadék végig folyt a torkomon, felnyögtem az élvezettől. Csak szívtam és szívtam. A mámor észveszejtő volt.
- Arielle, figyelj rám. Elég. Hallod? – szólongatott Nate a távolból. Mintha egy folyó másik oldaláról beszélt volna. Ezen a parton csak én voltam és a vér. – Várja őt a családja, ne öld meg – folytatta, mire megdermedtem. Család. Ez a szó valahogy el jutott felém a vörös ködön keresztül. Hiszen nekem is volt egyszer. A férfinak is van. Nem vehetem el tőlük, nem ölhetem meg.
A következő pillanatban olyan lendülettel hátráltam, hogy a méterekkel hátrébb álló szekrénynek csapódtam. Még mindig hihetetlen volt az erőm és a gyorsaságom. Próbáltam megnyugodni, de nem ment. Erősen ziháltam. Nate megint beszélt hozzám, és éreztem, ahogy lágyan a mellkasához von. Ez kellemes volt. A testem reagált az érintésére, és a figyelmem most ráirányult, nem a szomjamra. A torkomban égő tűz csillapodni kezdett.
- Sikerült – hallottam a hangját. Felnéztem a mosolyára, és gyengén viszonoztam. Én nem így mondtam volna. Hanem inkább: Majdnem elbuktál, egy hajszálon múlt. Én nem voltam olyan optimista, mint ő.
- Ez mindig ilyen nehéz lesz? – kérdeztem rekedten. Nem mertem a férfi testére nézni, még mindig éreztem az illatát, de megnyugtatott a tudat, hogy hallottam a szívének dobbanásait, még ha gyengén is.
- Nem, idővel jobb lesz. Néhány hónap…
- De hát az rengeteg – nyögtem fel.
- Ez igaz – bólintott. A szemeiben ott ült a be nem fejezett mondat. De még mennyire! Ezt üzente a tekintete. Számára az idő végtelenül lassú lehetett. És nemsokára számomra is az lesz.
- Most pedig kitörlöd az emlékeid, és begyógyítod a sebét. Gyere, megmutatom, hogy kell – fogta meg a kezem, és visszafelé húzott. Én pedig engedelmeskedtem, és hallgattam az utasításait. Nem tűnt nehéznek semmi abban a pillanatban.
- Sajnálom – szólaltam meg. – Igazad van. Én… szóval… engem csak nagyon megviselt, amit tettem. Nem akartam bántani Evelynt. És köszönöm, hogy ott voltál. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha Nick éppen hazaér.
- Nem kell megköszönnöd. Elrejtettem Evelyn testét, senki nem tudja, hogy mi történt vele pontosan. Állattámadás lesz a fedőtörténet – mesélte kifejezéstelen arccal. Megrándultam.
- Nick… vele… mi lesz? – nyögtem ki nagy nehezen. Láttam magam előtt, amikor a baleset után megláttam őt. Olyan üres volt a tekintete, szinte üvöltötte magából a fájdalmát, miközben teljesen mozdulatlan volt. Még emlékszem, hogy egészen odáig fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. Talán akkor szakadt el valami köztünk… és mégis ha arra gondolok, hogy most ugyanúgy érezheti magát, mint akkor… belém hasít a kín, és az önutálat. Még mindig meg akartam halni.
Nate felsóhajtott.
- Remélhetőleg kiheveri, nem tehet mást. Segítettem megrendezni neki a temetést, ezért nem voltam melletted, amikor felébredtél.
- És Evelyn családja? – kérdeztem. Nekik vajon milyen lehet elveszteni a lányukat?
- Nem hiszem, hogy nagyon gyászolnának. Az apja lelépett, amikor kislány volt, az anyja pedig alkoholista, és már szinte eszét vesztette – mondta szomorúan. Nem akartam el hinni, amit mond. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet ilyen családban élni. Nick lehetett számára a minden. Amíg nem jöttem én.
- Annyira sajnálom – suttogtam, és lehajtottam a fejem. Miért vagyok mindig ilyen önző? Mit tegyek, hogy ne legyek az? Hogyan változhatnék meg? Kérdezgettem magamtól, de inkább csendben maradtam. Nem akartam tudatni Nate-tel, hogy igen is vannak érzéseim és kétségeim nekem is.
- Tudom – felelte, mire meglepetten összevontam a szemöldököm. De mielőtt megszólaltam volna, megszólalt. – De ez nem változtat semmin.
- Ne oktass ki – csattantam fel. – Te is sajnálod, hogy ez történt velem, nem igaz? És ez se változtat semmin…
- Nézd… Arielle… én… - szólalt meg, és közelebb lépett. – Tudod mit? Fegyverszünet? Nem oktatlak ki, nem sértegetlek. Cserébe, ha te is jobban együtt működsz.
- Rendben – bólintottam. Csak azért mondta, mert nem volt más lehetőségünk. Azért foglalkozott velem, mert bűntudata volt, semmi másért. Én pedig rá voltam utalva, és amíg nem tudok megállni a saját lábamon vámpírként, addig vele kell lennem. Nem mintha olyan borzasztó lenne egy ilyen pasival…
- Akkor megtanítalak teleportálni – kacsintott rám vidáman a következő pillanatban. Esküszöm, nem tudok rajt kiigazodni. Teleportálás? Miről beszél? A kérdő tekintetem láttán elnevette magát. Már nyoma sem volt rajra a korábbi feszültségnek. Ezt hogy csinálta?
- Nos… már tudod, hogyan lehet megölni minket, vagy hogy hogyan változunk át. A vámpírok képességeiről még nem beszéltünk.
- Vannak képességeink? – kérdeztem meglepetten, de ő csak nevetett rajtam.
- Persze, különleges lények vagyunk. A gyorsaságra már biztosan rájöttél, hiszen nagyon gyorsan elrohantál, amikor megtaláltalak. Emellett nagyon erősek vagyunk, bár te még sérülékeny vagy. Az újvámpírok néhány hónapig sebezhetőbbek, a többieknél. De például… minél idősebb egy vámpír, annál erősebb. Azt is tudod, hogy a vérünknek gyógyító ereje van, és képesek vagyunk bizonyos fokig manipulálni az embereket. De emellett… képesek vagyunk a teleportálásra. Akár egy pillanat alatt a világ másik felére juthatunk, mindenféle segítség nélkül.
- Hű – nyögtem ki. Erre nem számítottam. Hát így tényleg nem volt soha esélyem a vámpírok ellen. Darrennek még tervei vannak velem, máskülönben már régen elkapott volna.
- Megmutassam? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét. Habozva tettem bele az enyémet, és görcsösen összeszorítottam a szemem. Bizsergés futott végig a testemen.
- Kinyithatod a szemed – szólalt meg halkan, én pedig engedelmeskedtem. Teljesen elámultam. Egy gyönyörű tengerparton találtam magam. Még soha nem láttam ennél szebbet. A képekről ismerős volt, mégis… semmire nem hasonlított. Egyszerűen varázslatos volt. Szépséges kék hullámok szelték a homokkal borított partokat, a pálmafák kellemes árnyékában. Hallottam az óceán lágy morajlását, és lenyűgözve figyeltem, ahogy a sziklák megtörik a hófehér habokat, még szebbé varázsolva ezt a helyet. A partokat körülvevő hegyekről nem is beszélve.
- Ez csodálatos – suttogtam. Nem mertem hangosan beszélni, féltem, hogy a zaj elüldözné ezt a fantasztikus békességet.
- Hawaii gyönyörű hely – értett egyet Nate. – Gondoltam megmutatom. Nem sokan jutnak el ide.
- Köszönöm – suttogtam és barátilag megöleltem. – Gyakran jársz ide?
- Csak néha – felelte. – De nem kell megköszönnöd, erre te is képes vagy. Fogd meg a kezem, és képzelj magad elé egy olyan helyet, ahova nagyon szeretnél eljutni. Nem muszáj olyat, ahol már voltál. Elég egy kép is.
- Párizs?
Nate felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet, Arielle. Még nem vagy ura a szomjadnak, talán inkább innod kéne.
Megdermedtem. A rémület kiülhetett az arcomra, mert a mosolya lehervadt és komolyan nézett rám.
- Muszáj.
- Emberből?
- Igen – felelte. – De nem kell megölnöd, nem fáj neki, még csak emlékezni se fog rá.
- Biztos? – kérdeztem, mire bólintott.
- Akkor majd máskor utazgatunk, menjünk haza és viszek valakit, akiból ihatsz. Segítek, rendben?
Bólintottam.
Élénken élt bennem az előző vérivás, egyenesen Evelyn húsából. Még mindig kísértett. Vagy azt a szerencsétlen, akit Darren házában öltem meg. Nem akartam még több gyilkosságot, rettegtem. Régebben elszörnyedve gondoltam azokra az emberekre, akik mások életét oltották ki. Mindig úgy gondoltam, hogy erre nincs mentség vagy kifogás. Most pedig azon az úton jártam, amit megvetettem.
- Nem vagy ember, nem tehetsz mást – szólalt meg mellettem, mikor visszaértünk a házhoz. – A gyilkosok azért ölnek, hogy raboljanak, hogy kielégítsék a bosszújukat, vagy hogy csak örömüket leljék. Őket nem hajtja az a vágy belülről, ami minket. Számukra ez nem egy harc önmaguk ellen, Arielle. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, vagy egy közönséges gyilkos. Akármelyik új vámpírral előfordul, hosszú időbe telik, míg uralmad alá hajtod a szomjadat és az ösztöneidet – mondta vigasztalóan, én pedig meglepetten néztem rá.
- Te olvasol a gondolataimban? – kérdeztem ijedten. Tökéletesen tudta, hogy mi jár a fejemben. Válaszolt azokra a kérdésekre, amiket nem tettem fel.
- Nem – mosolygott, én pedig megkönnyebbültem. – Csak hasonló dolgokon mentem keresztül, és sejtem, hogy mi jár a fejedben.
- De…
- Nem vagyok az ellenséged, Arielle.
- Még mindig a barátom vagy? – bukott ki belőlem. Azóta mennyi minden történt… de Nate nem vette zokon a kérdést. Megvonta a vállát.
- Szerintem mondjuk úgy, hogy most már barátok vagyunk. Eddig még nem igazán viselkedtünk úgy – helyesbített.
- Megmentetted az életem – ellenkeztem. Mi ez, ha nem barátság?
- Ebbe ne magyarázz bele semmit. Bárkiért megtettem volna – felelte kitérően, majd a ház felé intett. – Várj meg odabent, ha bármi történik, sikíts. Bár nem hiszem, hogy Darren és Rick idejön. Ne aggódj. Sietek – kacsintott rám és eltűnt. A testem megbizsergett a mosolyától, amit nem tudtam mire vélni, de nem is foglalkoztam vele. Elindultam az ajtó felé, remélve, hogy Nate minél előbb visszatér.
Negyedóra volt az egész. Alig, hogy kényelembe helyeztem magam a kanapén, bekapcsoltam a tévét és keresni kezdtem rajta valami műsort, Nate már vissza is ért. Ugyanolyan gyorsan, mint ahogy elment. Hihetetlen volt számomra, hogy tényleg ilyen gyorsak vagyunk. Az pedig még inkább, hogy többes számmal beszélhetek. Soha nem volt még férfi barátom, vagy legalábbis nagyon–nagyon régen. Furcsa volt. Mégis kellemes. De tudtam, hogy ehhez a barátsághoz még rengeteg minden kell. Legfőképpen elfogadni egymást. Ez érthető okokból Nate-nek lesz nehezebb. De amikor belépett az ajtón, a karjaiban egy alélt férfival, megdobbant a szívem. Fogalmam sincs, hogy a rémülettől vagy valami mástól.
Hatalmasat nyeltem, ahogy letette a földre az ütemesen lélegző testet. A torkom elviselhetetlenül kaparni kezdett, és kezdett elködösülni a tudatom.
- Arielle, nyugalom. A legfontosabb, hogy ne vesd rá magad. Csak finoman. Nem ihatsz belőle túl sokat – mondta Nate, szinte kántálva a szavakat. Csak homályosan hallottam. Messze volt. Felpattantam, és egy pillanat alatt a férfi mellett térdeltem. Nate folyamatosan csitított, de nem igazán hatott. Szinte rávetettem magam a férfi nyakára, és mohón inni kezdtem. Ahogy az édes folyadék végig folyt a torkomon, felnyögtem az élvezettől. Csak szívtam és szívtam. A mámor észveszejtő volt.
- Arielle, figyelj rám. Elég. Hallod? – szólongatott Nate a távolból. Mintha egy folyó másik oldaláról beszélt volna. Ezen a parton csak én voltam és a vér. – Várja őt a családja, ne öld meg – folytatta, mire megdermedtem. Család. Ez a szó valahogy el jutott felém a vörös ködön keresztül. Hiszen nekem is volt egyszer. A férfinak is van. Nem vehetem el tőlük, nem ölhetem meg.
A következő pillanatban olyan lendülettel hátráltam, hogy a méterekkel hátrébb álló szekrénynek csapódtam. Még mindig hihetetlen volt az erőm és a gyorsaságom. Próbáltam megnyugodni, de nem ment. Erősen ziháltam. Nate megint beszélt hozzám, és éreztem, ahogy lágyan a mellkasához von. Ez kellemes volt. A testem reagált az érintésére, és a figyelmem most ráirányult, nem a szomjamra. A torkomban égő tűz csillapodni kezdett.
- Sikerült – hallottam a hangját. Felnéztem a mosolyára, és gyengén viszonoztam. Én nem így mondtam volna. Hanem inkább: Majdnem elbuktál, egy hajszálon múlt. Én nem voltam olyan optimista, mint ő.
- Ez mindig ilyen nehéz lesz? – kérdeztem rekedten. Nem mertem a férfi testére nézni, még mindig éreztem az illatát, de megnyugtatott a tudat, hogy hallottam a szívének dobbanásait, még ha gyengén is.
- Nem, idővel jobb lesz. Néhány hónap…
- De hát az rengeteg – nyögtem fel.
- Ez igaz – bólintott. A szemeiben ott ült a be nem fejezett mondat. De még mennyire! Ezt üzente a tekintete. Számára az idő végtelenül lassú lehetett. És nemsokára számomra is az lesz.
- Most pedig kitörlöd az emlékeid, és begyógyítod a sebét. Gyere, megmutatom, hogy kell – fogta meg a kezem, és visszafelé húzott. Én pedig engedelmeskedtem, és hallgattam az utasításait. Nem tűnt nehéznek semmi abban a pillanatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése