19. fejezet: Düh és mámor

Néhány hónap alatt kezdtem tényleg összebarátkozni Nate-tel. Egyre kevesebbet vitatkoztunk, már-már békésen éltünk az emberektől távol. Mindent elmondtam neki szinte, de az Ariadne témát kerültem. Ő pedig nem hozta szóba. Nem kérdezett rá az álmaimra, vagy hogy miért különbözök tőle. Én pedig nem hoztam szóba. Magamnak sem akartam bevallani, hogy egyre inkább közelebb éreztem magam a többszáz éves ősömhöz. Álmaimban lassan már nem kívülálló voltam, hanem ő maga. Éreztem az érzelmeit is. Néha csak egy-két intenzívebbet, míg egy hónapja már mindent. Talán ezt tett egyre ingerültebbé. Nate nem vette észre, igyekeztem vele kedves lenni. Igazából nem gyűlöltem Ariadnét, inkább szánakozást éreztem feléje. Minden alkalommal átéltem, ahogy valamelyik undorító férfinak adja oda magát. Ez néha különös vágyat ébresztett bennem Nate iránt, amit nem is tudtam hova tenni. Ariadne érzelmei néha felébredtek bennem, és csak nehezen tudtam visszafogni. De sikerült, mert erős voltam. Nem tudtam, hogy miért élek… de már meghalni sem akartam. Küzdeni akartam. Akkor még magam sem tudtam, hogy miért. Nem is az volt a lényeg.
- Jössz tévét nézni? – fordultam Nate-hez, aki éppen a kanapén ülve olvasott egy könyvet. Szerettem ilyenkor figyelni, olyan megnyugtató volt. Ennek ellenére én nem tudtam magam rávenni, hogy olvassak. Számomra a könyvek olyanok voltak, hogy messziről szép. Ezen Nate csak nevetett, amikor megosztottam vele.
Felnézett.
- Most nem, van egy kis dolgom. Elmegyek a városba – állt fel, de hiába vontam fel a szemöldökön, nem fűzött hozzá több magyarázatot. Karba tett kézzel álltam meg előtte, mire végre megtorpant egy pillanatra.
- Történt valami? – kérdeztem számonkérően. Soha nem mondott el nekem semmit. Kezdett bosszantani ez a hozzáállás, hisz nem voltam már gyerek. Ő pedig nem volt sokkal idősebb nálam. Lakótársként kéne kezelnie. Barátként. Egyenrangú félként.

- Semmi érdekes – vonta meg a vállát, de láttam, hogy hazudik, már tegnap este is feszült volt, de mivel csak a barátja voltam, nem vontam kérdőre. De utáltam ha hazudnak nekem. Végül még is feladtam.
- Jól van, addig én megnézek egy filmet – sóhajtottam, de nem kerülte el a figyelmem, hogy mennyire megkönnyebbült. Úgy tettem, mint aki nem fogott gyanút, és némán figyeltem, ahogy a teste eltűnik a semmiben. Utána pedig bekapcsoltam a tévét, és egyenesen a hírcsatornára kapcsoltam, amit megtiltott nekem. Nem akarta, hogy értesüljek a város híreiről, szerinte még nem volt hozzá elég önuralmam.
De most nem érdekelt. Különös megérzésem volt, és utána akartam járni. Nem tartott sokáig. Meredt döbbenettel meredtem a képernyőre. A lábaim öntudatlanul csuklottak össze, és a testem a kanapéra hanyatlott. A kezemmel görcsösen kapaszkodtam a kapcsolóba, ami összemorzsolódott az erőm alatt.

„Nick Morrison öngyilkos lett!” – hirdette a híradó szalagcíme, és egymás után mutatták a borzalmasabbnál borzalmasabb képeket. Folyamatosan beszéltek, de én nem hallottam. Megszűnt számomra a külvilág. Csak az járt a fejemben, hogy ezennel mindenkit elvesztettem. Nem maradt senkim. A bátyám… öngyilkos lett. És csakis én tehettem róla. Senki más. Ha nem változom meg ennyire, nem hoz a sors össze Darrennel, ha nem változok vámpírrá, és tudnám uralni az ösztöneimet, akkor Evelyn még mindig élne. Soha nem hibáztattam magam semmiért sem, de most valahogy újra lecsapott rám az érzés. Bénító volt, nagyjából ugyanúgy éreztem magam, mint mikor a szakadék felett álltam. A gyász és a fájdalom elhatalmasodott felettem, és én elmerültem. Észre se vettem, hogy a földre zuhanva zokogok. Szerettem a bátyámat. Rengeteget szidtam, szinte gyűlöltem. Vagy legalábbis úgy viselkedtem.
„Ki a példaképed, kicsim?” – kérdezte anyu mosolyogva és megsimogatta a hajamat. Megvontam a vállam, mintha ezt nem is kéne kérdeznie. Természetes volt számomra.
„Nick.” – feleltem, mire anyu kék szemei elhomályosodtak és magához ölelt. Vajon, mit lát most odafentről? Szégyen és harag gyúl az arcán és átkoz engem? Megérdemelném. Miért kezdtem utálni Nicket? Ő mikor kezdett engem utálni? Hisz a tragédiáig ő volt a példaképem, a védelmező bátyám. Aztán valahogy a világ kifordult önmagából. És most ő is halott.

- Arielle? Arielle? – szólongatott valaki ijedt kétségbeeséssel és aggodalommal. Tudtam, hogy Nate tért vissza, de ettől csak még inkább elkeseredtem. Nem mondta el nekem. És meg se tudtam volna, ha rajta múlik. Számára is csak egy fogoly voltam, nem volt semmivel sem jobb Darrennél és Ricknél. Darren Ariadnét akarta, Rick a régi naiv Aryt, senki sem engem. Nate céljait nem ismertem, és már nem is akartam. Ezalatt a pár hét alatt igazán megkedveltem. Neki mégsem jelentettem annyit, hogy őszinte legyen velem.
- Hagyj békén – nyögtem rekedten két zokogó roham közepén. A karjai szorosan öleltek, most vettem csak észre, hogy mennyire jó érzés közel lenni hozzá, a karjaiban lenni. De most ezt nem igazán tudtam értékelni.
- Kicsim, mi a baj? – ringatott lágyan, és a hátamat simogatta. Nem értette, hogy mennyire megvetem ebben a pillanatban. A kicsim megszólítás még nagyobb tüzet szított bennem. Játékszernek éreztem magam. Először Rick játszott velem, aztán Darren, most pedig Nate. Békén lehetne már hagyni végre! Mi vagyok én?

A düh lavinaként robbant ki belőlem. Vörös szemeim villogni kezdtek, a testem intenzív remegésbe csapott át, a torkomból mély morgás tört elő és egyetlen váratlan mozdulattal a falhoz vágtam Nate-et, aki döbbenettől kitágult szemekkel meredt rám. A vörös ködön át is láttam, hogy fogalma sincs semmiről, nem érti, hogy miért vagyok rá mérges.
- Semmivel sem vagy jobb Darrennél vagy Ricknél! – sziszegtem. – Gyűlöllek! – folytattam, mire ő tett felém egy óvatos mozdulatot.
- Mi történt, Arielle? Kérlek, mond el – suttogta kedvesen. Észre se vettem, hogy a könnyek még mindig folynak az arcomon. Emberinek éreztem magam vámpírként is. Bár az irtózatos düh és a természetfeletti erő erre rácáfolt. A falban ott maradt Nate testének a nyoma.
- Azt hiszem… neked kéne… elmondani valamit – fújtattam dühösen, és még valamit porrá morzsoltam a kezemben.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – felelte. Őszintének tűnt, és kissé ijedtnek. De tudtam, hogy nem tőlem félt. Nem voltam ellenfél számára. Engem féltett. Láttam a tekintetében.
- Mond neked valamit az a név, hogy Nick? – kérdeztem, mire a szemem láttára világosodott meg és öntötte el az arcát a bűntudat.
- Nézd… én… nem akartalak felzaklatni. Ezért nem mondtam el – suttogta óvatosan. – Ne haragudj.
- Miért játszotok velem? – kérdeztem fájdalmasan, kicsit lehiggadva. Már csak az elfogadás és a bánat maradt. Nem löktem el, amikor közelebb lépett és finoman magához ölelt. Ahhoz se volt már kedvem, hogy dühös legyek. Egyszerűen csak fájt. Úgy éreztem magam, mint akivel mindent meg lehet tenni.
- Én nem játszom veled – suttogta kedvesen, de képtelen voltam hinni neki.
- Az első pillanattól kezdve ezt teszed, Nate. Rick is ezt tette régen, aztán Darren. Őket még meg is értem. Ricknek Ary kell, az a naiv lány, aki voltam. Darrennek Ariadne kell, és azt hiszi, hogy általam megkaphatja. De téged nem értelek. Te miért játszol? Számodra is csak egy báb vagyok, egy fogoly. Semmivel sem vagy jobb. De te miért? Te mit akarsz?
Gyönyörű kék szemeivel percekig csak nézett rám. Annyi minden kavargott a tekintetében, hogy szinte elvesztem a táncoló örvényben. Aztán valami váratlan dolog történt. Olyan, amire bár magamnak se vallottam be, de régóta vártam. Az ajkai lassan közeledni kezdtek felém, egészen addig, amíg lágyan meg nem csókolt.

Sokféle csók van. Van lágy, finom és lassú. Van olyan, ami gyors, vad és szenvedélyes. Van olyan, ami megbizsergeti a tested és feléleszti minden porcikádat. Ez a csók… az összes volt egyszerre. Sosem éreztem még ilyet, és ha akartam, ha nem ösztönösen visszacsókoltam. A világ eltűnt. Minden elveszett egyetlen vad örvényben, csak mi maradtunk. Nem dobogott bár a szívem, de ez több volt annál. Mámorítóbb volt a vérnél is, mámorítóbb bárminél. Úgy kapaszkodtam a testébe, mintha soha nem akarnám elengedni. Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal a hátát simítottam. Egyek lettünk. Már nem tudtam, hol kezdődik ő, és hol kezdődök én. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem.
Aztán elhúzódott, és én úgy éreztem, mint aki egy különös álomból ébredt. Meglepetten pislogtam, majd elöntött a szégyenérzet. Újra bebizonyítottam, hogy mennyire könnyen kapható vagyok. Levett a lábamról egyetlen csókkal. Ez is csak a játék része, nem bízhatok benne. Azt viszont magamnak se vallottam be, hogy attól ijedtem meg, amit éreztem.

- Ezt ne tedd soha többé – suttogtam erőtlenül, és hátrálni kezdtem. Nate egész testében remegett, szinte lihegett. Úgy nézett ki, mint aki élvezte. De nem engedtem meg magamnak, hogy újra bízzak. A bizalomnak fájdalom és árulás a vége.
- Miért? – kérdezte kissé csalódottan. – Válaszolok a kérdésedre. Tudod, hogy én mit akarok? Én nem Aryt akarom, és nem is Ariadnét. Én téged akarlak Arielle, azt a lányt, azt a nőt, aki igazán vagy, a szíved mélyén.
Túl romantikusan hangzott. Túlságosan olyan volt, mint amit hallani szerettem volna. Nem hihettem neki. Nem és nem. Nem!
- Nem hiszek neked. Nem vagy velem őszinte.
- Csak féltelek. Nem vagy fogoly, nem vagy báb… én csak biztonságban akartalak tudni.
- Milyen érdekes, hogy mióta veled vagyok Darren békénhagy. Sőt még Rick is. Nem lehet, hogy direkt van így? Most te vagy a soros, vagy mi?
- Ez őrültség. Mi van veled? Barátok vagyunk.
- Akkor miért nem mondtad el, hogy a bátyám megölte magát? – visítottam és felé hajítottam egy vázát. Ez esett a legközelebb a kezemhez, de ő ösztönösen elhajolt.
- Nem sikerült neki.
- Tessék?
- Valóban öngyilkosságot követett el. Bedrogozta magát olyannyira, hogy ne lehessen megmenteni. De nem sikerült neki. Él, Arielle. Nincs túl jól, kórházban van, de él. Azért mentem el, hogy megnézzem, hogy hogy van.
- Él? – suttogtam bágyadtan és elöntött a megkönnyebbülés.
Nate bólintott. – De te nem…
- Látni akarom. Most – szólaltam meg határozottan. – Nem számít, hogy megengeded vagy sem. Nem állhatsz az utamba…

5 vélemény és hozom a 20. fejezetet! :)