16. fejezet: Miért?

Mikor érzékelni kezdtem a külvilágot, puha ágyat éreztem magam alatt. Az utolsó emlékem az volt, hogy levetem magam a magasból, és mindenem fáj. Még homályosan emlékszem a Hangra, de nem tudtam felidézni, hogy ki lehetett. Talán csak képzeltem. De akkor miért élek? Nem éreztem halottnak magam, a bűntudat ugyanúgy perzselt belülről, és a testem is sajgott. De ennek ellenére jól voltam. Mikor kinyitottam a szemem egy idegen helyen találtam magam, teljesen egyedül. Csend vett körül, csak nagyon messziről hallottam a város hangjait. Nem tudtam, hogy hol lehetek. A szoba barátságos volt, és egy badachinos ágyon feküdtem. Volt egy tévé velem szemben, alatta pedig egy ruhásszekrény. A szoba sarkában egy íróasztal, mellette pedig könyvespolcok. Az ablakon el volt húzva a függöny, de így is tudtam, hogy nappal van. Fogalmam sincs, hogy honnan, de tudtam. A következő, amit észrevettem, hogy nem az a ruha volt rajtam, mint amiben öngyilkos lettem. Valaki átöltöztetett. Minél előbb tudni akartam, hogy ki lehetett az, reméltem, hogy nem Darren vagy Rick jött utánam. Nem bírtam volna újra a foglyuk lenni.

Az egész ház üres volt, szinte óráknak tűnt, mire bejártam az egész emeletet, és a hatalmas földszintet. Egyetlen egy szoba kivételével mindenhova benéztem, oda is csak azért nem, mert zárva volt. Szomjúság kaparta a torkomat, de nem mertem elmenni innen. Persze, féltem itt is maradni. Nem tudhattam, hogy hol vagyok, és hogy ki fog majd belépni a bejárati ajtón. Nem éreztem magam igazán biztonságban, de veszélyben sem. Túl nyugodt volt itt minden. Még a falak színe és harmonizált a bútorokkal, és semmilyen berendezési tárgynak nem láttam híját. A kanapén csak ámultam. Hátul az alsó része könyvespolcként dominált, míg a tábláján akár írni is lehetett. Mikor kipróbáltam sem találtam hibát benne, tökéletesen kényelmes volt. A konyha a legmodernebb gépekkel volt felszerelve, a fürdőről nem is beszélve. A zuhanyzófülkében nem elég, hogy ülni lehetett, de még rádióhallgatásra is volt lehetőség. A mosdó felett egy hatalmas díszes tükör foglalt helyet. Természetesen egyből felmértem az állapotomat. Meg sem látszott rajtam a zuhanás, még a hajam is rendezett volt. Egyre inkább összezavarodtam. Abban biztos voltam, hogy valaki megmentette az életemet, csak azt nem tudtam, hogy miért. Egy nevet nem tudtam mondani, aki megtette volna ezt értem.

Amikor az ajtóhoz mentem, az zárva volt. Szitkozódva vettem tudomásul, hogy be voltam zárva, még az is megfordult a fejemben, hogy fogoly vagyok. De gyorsan elhessegettem az feltételezést, nem akartam ebbe belegondolni. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek most magammal. Kitűztem magam elé a célomat, a halált, de még mindig élek. Valamiért nagyon ragaszkodik ehhez a világhoz. Csak tudnám, hogy miért. Nincsen benne semmi jó, semmi szép… legalábbis nem hosszú távon.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Megpróbáltam kizárni a szomjúságomat, nem gondolni Evelynre, a bátyámra és a sziklaugrásra, és arra koncentrálni, hogy vajon hol lehetek. Nem jártam teljesen sikerrel, de próbálkoztam. Alaposan végigpásztáztam a hatalmas épületet, de semmi személyes tárgyat nem találtam, az egyetlen bezárt szobát pedig nem tudtam kinyitni. Így inkább leültem a kényelmes kanapéra és vártam. A várakozás hosszú volt, és már türelmetlenül doboltam az ujjaimmal, észre se vettem, hogy mikor aludtam el.

***

- Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? – hallottam meg Ariadne hangját magam mellett, ahogy egy férfihoz beszélt. Egy sarkon álltak egy szegényesebb városrész környékén.
- A segítségemet kérted, Ariadne, ne kételkedj benne – válaszolta a férfi határozottan. Hideg hangjától még Ariadne is megremegett egy pillanatra.
- Ne haragudj, Emeric… én… csak…
- Nem tudom, hogy ki az apád, én csak azt tudom, hogy ismertem az anyádat, és tudom, hogy Steven szerette az ilyen helyeket.
- Csábítsam el az apámat? Te megőrültél?
- Az apád halott, de a barátai talán nem. Tőlük megtudhatsz valamit. Gyönyörű vagy, nincs az a férfi, aki nem akarna tőled valamit. Csak vess be mindent. Ha kell, engedd, hogy igyanak belőled…
- Tessék? – háborodott fel. Még voltak gátlásai, még volt önbecsülése, és nehezen engedte el a korlátait. Ismerős érzés volt ez számomra is.
- Az ivás mámorában a vámpírok is bódultabbak, könnyebben beszélnek utána. De egyet jegyezz meg: te ne veszítsd el a fejed. Ha gondolod, ihatsz te is, nagyon felemelő, néhány óráig gyorsabb és erősebb leszel tőle. De vigyázz, mert a vámpírvér elfeledtetheti veled a célod, ha a vámpír úgy kívánja.
- Igyak vért? Teljesen megőrültél? Az undorító. Egy dolog hagyni, hogy kiszívják belőlem a véremet, de más dolog, hogy…
- Elég! – csattant fel a férfi. – Nem vagy te ilyen szégyenlős, mint amilyennek mutatod most magad, Ariadne. Soha ne habozz, a vámpír mindig megérzi a bizonytalanságod, és hatalmat gyakorolhat feletted.
- De… nem válok ettől vámpírrá ugye?
- Tudtommal nem, ne aggódj. Ahhoz az összes véredet ki kéne szívnia, majd megölnie, és közben megitatnia téged a saját vérével. Nem olyan egyszerű szörnyeteggé válni.
- Honnan tudod mindezt, Emeric?
A férfi gúnyosan elmosolyodott. – Megvannak a forrásaim. Most pedig menj, mutasd meg a tested a vámpírszemeknek… - mondta, majd eltűnt a sötétben. Ariadne pedig magára maradt a bizonytalanságban. Vajon, honnan fogja tudni, hogyha vámpírral találkozik? Láttam rajta, hogy őt is ez a kérdés foglalkoztatja a leginkább…

Miközben vártunk, megfigyeltem a részleteket. Az utca teljesen kihalt volt, és olyan sötét hogy csak Ariadne aranyszínű haja világított egy kicsit a feketeségben. Közel álltam hozzá, de ő nem láthatott. Nem értettem az álmok lényegét, így inkább csak figyeltem. Már így is többet tudtam meg a vámpírokról, mint eddig. Mondjuk furcsa volt számomra, hogy évszázadokkal ezelőtt már voltak ilyen kivágott ruhák, de bizonyára nem voltak túl elterjedtek. Legalábbis biztos voltam benne, hogy a nagynénjét szívroham vitte volna el, ha meglátja. Nem mintha zavarta volna, a ruhát természetesnek vette. Csak az előtte álló éjszaka ingerelte félelemre. Biztosan tudtam, hogy még soha nem látott vámpírt, ahogy én sem Nate előtt. Kicsit furcsa volt, hogy annyira hasonlítottunk, hiszen ő ember volt, én pedig már egy vérszívó szörnyeteg.

Több időm nem volt ezzel foglalkozni, ugyanis két alak tűnt fel az utca végén. Dülöngélve közlekedtek, egymásra támaszkodva és hangosan énekeltek mindenféle parasztos hangzású dalt. Ariadne megfeszült és magabiztosságot erőltetve feléjük fordult. A férfiak ekkor vették őt észre, vagyis először a sötéthajú, aki aztán megtorpant és oldalba bökte a másikat. Úgy pillantottak a kivetkőzött lányra, mint az éhes oroszlán az áldozatára, láttam fellángolni a szemeikben a vad állatias vágyat. Aztán valami váratlan történt, a sötéthajú felmérte, hogy nem akar osztozkodni és egy hirtelen mozdulattal hasba szúrta a cimboráját, aki kitágult szemekkel zuhant a földre. Nyöszörgött néhányat, aztán elhallgatott. Kihunyt a fény a szemeiben.
- Üdvözletem széphölgy – szólalt meg a férfi, nem is törődve a földön fekvő halottal. Ariadne döbbent ijedtséggel nézett rá, de aztán összeszedte magát. Tudtam, hogy mit érezhet. Esze ágában sem volt engedni egy ilyen mocsadéknak, hogy hozzáérjen, de nem tehetett mást. Ha ellenkezne könnyen a másik férfi sorsára jutna. Így inkább úgy tett, mintha az előbb nem a szeme láttára öltek volna meg valakit, és mosolyt erőltetett sápadt arcára.
Közelebb lépett, hozzásimult és szinte dorombolva suttogott valamit a férfi fülébe, miközben érzékien megnyalta az ajkát. A férfi ágyéka hozzá simult, de a szavaikat már nem hallottam…

***

Egy erős kéz rázogatta a testemet gyengéden, miközben a nevemen szólongatott. Nem nyitottam ki a szememet azonnal, de mikor végre felnéztem Nate égkék tekintetével találkoztam. Néhány percig egyikünk sem szólalt meg, próbáltam feldolgozni a jelenlétét. Ő mentett meg, ő jött utánam. Talán a Hang is ő volt. Miközben a szemébe néztem, próbáltam rájönni, hogy miért tette, de nem tudtam kiigazodni rajta, annyi érzelem dúlt benne. Mint egy vihar. Láttam a tekintetében meglepődöttséget, hitetlenkedést, aggodalmat, és még valamit, amit nem tudtam megfejteni. De miért ő volt megdöbbenve? Ha már itt tartunk miért aggódott? Amikor hetekre eltűnt, nem úgy tűnt, mintha foglalkozna velem. De amikor lerángatott Evelynről, akkor úgy tűnt, hogy a düh mellett aggodalmat is érzett irántam. De akkor nem figyeltem meg elég alaposan, mert elrohantam. Vajon, tényleg ő mentett meg? Csak ő lehetett? De miért? Az oké, hogy barátok lettünk hivatalosan, de előtte utált engem. A barátságunk is csak szóban volt, mert aztán eltűnt.

De mielőtt megfejthettem volna a tekintetét, átölelt. Megdöbbenve ernyedtem el a karjai között és engedtem, hogy még inkább a mellkasához szorítson. Váratlan érzelmek öntöttek el, olyanok, amiket még soha nem éreztem. Kellemes bizsergést éreztem a testemben, ott ahol a bőröm érintkezett a testével. És valahogy kellemes volt. Jó érzés volt olyannyira, hogy nem akartam, hogy véget érjen. Szavak nélküli vigasztalás volt a lelkemnek, de reméltem, hogy nem gyengülök el. Éreztem, hogy a fájdalom újra fellángol bennem, újra magam előtt láttam Evelyn rémült tekintetét… de ez most már csak szomorúság volt. Nate ölelése megnyugtatott… egészen addig, amíg hirtelen el nem engedett. Hiányérzetem támadt.

- Ki tette? – kérdezte aztán. Most tudatosult bennem, hogy milyen régen hallottam igazán a hangját. Bódulat nélkül.
- Mit? – Nem értettem a kérdését, hiszen látta, hogy én voltam a szörnyeteg. Én öltem meg a bátyám kedvesét.
- Darren vagy Rick tette ezt veled? – folytatta, és már tudtam, hogy mire gondol. Most meg tudtam őt fejteni, dühös volt. Nem rám, pedig megérdemeltem volna. Mindenért.
- Darren – suttogtam válasz gyanánt, mire megfeszült.
- Hát persze – sziszegte, és felpattant. Dühösen kezdett fel s alá járkálni. Ködös emlékeimen keresztül még rémlett, hogy Darren előre tudta, hogy Nate dühös lesz a halálomért, de nem hittem volna, hogy tényleg.
- Miért? – nyögtem ki aztán. Tudtam, hogy érthetetlen vagyok, de annyira foglalkoztatott ez, hogy csak úgy kibukott belőlem.
- Mit miért? – kérdezte értetlenül és megtorpant.
- Miért mentetted meg az életem? Nem érdemlem meg az életet…
- Nem mentettem meg az életed, Arielle – felelte. – Halott vagy, csak a vámpírléted mentettem meg. És kudarcot vallottam, mert az életedet kellett volna…
- Miért? – kérdeztem újra rekedtes hangon. Megérintett a hangjából áradó önvád és bűntudat.
- Azt hiszem, jobb, ha kezdem az elején, nem igaz? – nézett rám fanyar mosollyal. – Hiszen azt sem tudod, hogy hogyan lettem vámpír, na meg, hogy miért hagytalak cserben…
Bólintottam, mire Nate mesélni kezdett.