8. fejezet: Ösztön és akarat

(Linette)

Tudtam, hogy mi következik. Szemernyi kétségem sem volt. A célzásaival elég egyértelművé tette. Megalázottan trappoltam fel a szobába. Küszködtem a könnyeimmel, de nem hagytam őket győzni. Gyűlöltem ezt a férfiakban. Számukra csak ez volt fontos. Nem számít, hogy honnan kapják meg, vagy hogy kin gázolnak át vele, az ő agyuk akkor is csak a szexre van programozva. Nem számít semmi más. Tudtam, hogy mit veszíthetek. Nem voltam szűz lány, akinek számít, hogy kivel veszti el. Nem voltam szende apáca, aki várni akart az esküvőig. Még csak átlagos lány sem voltam, aki kizárólag szerelemből teszi. Nem. Egyetlen egy feltétel befolyásolt: a szabad akarat, hogy én akarjam megtenni valakivel. Ez az egyetlen, ami nekem szent és sérthetetlen volt.
Megtehettem volna, hogy sikítok, nekitámadok, és addig ellenkezem, amíg elveszti a türelmét és megver. Megtehettem volna. De nem tettem. Ez csak feltüzelné a szemét ládát. Inkább engedelmeskedtem. Kinyitottam a szekrényt. Tele volt ruhákkal. Kiválasztottam a legszebb fehérneműt, és felvettem. Tökéletesen állt. Ismertem a férfiakat, és tudtam, hogy mivel idegesíthetem fel a leginkább. A tükörbe nézve elégedett voltam. Nem hiszem, hogy volna férfi, aki így ellenállna nekem. Olyan volt, mint a legutolsó, de talán a legszebb ribanc. Tűzvörös volt, szinte lángolt. Illett a szőke hajamhoz, amit kiengedve hagytam. Összeszorítottam a számat, és végigfeküdtem az ágyon. Talán ha máshova koncentrálok, akkor nem lesz olyan szörnyű.
Felsóhajtottam, aztán elmosolyodtam.

***

- Hát te? Mit keresel itt? – szólaltam meg, amikor megpillantottam egy árnyékot magam mellett. Felnéztem, de azt kívántam, hogy bár egyedül lennék. Nem akartam, hogy bárki is lásson. Főleg nem ő. De a tekintete nem volt megvető, hanem inkább együtt érző.
- Leülhetek? – kérdezte, és kedvesen rám mosolygott. Szép lány volt, de nem tűnt ki a tömegből. Hosszú göndör, szőke haja, és zöldeskék szemei voltak. Mellesleg lenyúltam a pasiját.
- Persze – húztam el a számat, és arrébb ültem a padon. A parkban ültem, megpróbáltam kiszellőztetni a fejem.
- Az apám mindig azt akarta, hogy a barátod legyek. De én ezt lehetetlennek hittem. Te voltál Miss Tökéletes, minden szülő álma. Minden este, mikor valami hibát követtem el, azt hallgattam, hogy bezzeg Linette Olson… Te voltál az, aki szerepet játszott a család életében, csak azzal, hogy tökéletes vagy. Eszem ágában sem volt szóba állni veled. Hisz ki akar második lenni az élet minden területén?
- Nem értem az összefüggést.
- Sok mindent a fejedhez vágtam ma. Elvetted tőlem Danielt. Legalábbis ezt hittem. Aztán rájöttem, hogy nem vagy tökéletes. Hogy senki nem lát az álarcod mögé.
- Tessék? Nincs semmiféle álarcom! Én ilyen vagyok…
- Soha nem voltál önmagad. Régen a szülők szeme fénye voltál, most pedig a rémálmuk. De talán egyik sem te vagy. Te is sok mindent a fejemhez vágtál ma. Talán ez gondolkoztatott el. Daniel kihasznált engem, és én észre sem vettem. Megtette velem, megtette veled, talán még másokkal is.

- Engem nem használt ki. Én tudtam, hogy mit teszek. Nézd, Isabel. Te még sajnos egy rózsaszín felhőben élsz, akit most ért az első csalódás. De ha most nem hallgatnál meg, nem telne el sok idő és bedőlnél mindenféle aljas bocsánatkérő szónak, ami elhagyja az agyonhasznált száját. Jó tanácsként mondom. Ne bízz egy férfiban sem. Soha semmilyen körülmények között. A szerelem egy hatalmas átverés, amit a férfiak azért találtak ki, hogy legálisan döngethessék meg a nőket. Ha a férfi azt mondja, hogy sose fog hazudni, abban a pillanatban hagyta el a száját az első hazugság. Ha a férfi azt mondja, hogy szeret, akkor biztos lehetsz benne, hogy valamit elő akar venni a nadrágjából. Ha egy férfi szexelni akar, na… az volt az első őszinte gondolata. Ha azt mondja, hogy bízhatsz benne, és te megteszed, elkövetted az első hibát.

- De vannak kivételek.
- Ezt mondják azok a nők, akik nem képesek ezt felfogni. Ezzel vigasztalják magukat, és belemagyarázzák minden kapcsolatukba. Azért, mert talán ha ők maguk elhiszik, akkor igazzá válik. A férfi soha nem szeret viszont. Vágyik rád, mert az ösztön vezérli. Azt hiszi szeret, mert nem csak az eszét, hanem a szívét is zacskókban hordja, és hat rá az újdonság varázsa. De ez elmúlik, és nem tart sokáig, nekem elhiheted.
- Sokat csalódhattál…
- Nem csalódtam, mert nem vártam mást. Nem hittem sem a szőke hercegben, sem a barnában. Ha nem álmodozol, hanem hiszel benne, nem fog fájni. Nem szeretek beléjük. Ilyen egyszerű. Daniel nem használt ki engem, mert ő sem szeretett, és én sem szerettem.
- Tehát kölcsönösen kihasználtátok egymást…
- Pontosan.
- Akkor te mivel vagy jobb?

- Nem vagyok jobb. Soha sem mondtam, hogy az volnék. Amilyen mosdó, olyan a törülköző. Szerintem nem érdemelnek jobbat. Ha ők megtesznek mindent velem, én miért ne tehetném meg velük? Miért szenvedjek, ha így senki nem szenved? Miért sírjak, ha senki nem vigasztal meg? Miért ne használjam ki, amikor megtehetem? Nem fogok soha szeretni, inkább élvezem az életet. Ilyen egyszerű. Nem hagyom, hogy egyetlen egy férfi is fájdalmat okozzon.
- Talán igazad van – húzta el a száját. – Én sem akarok. Nem akarok sírni, nem akarom, hogy fájjon. Éjszakákat sírtam át, és miért? Mert kihasználtak. Talán igazad van. Tudod… határozott vagy. Én másnak hittelek.
- Mindig is akaratos voltam. Mindent elviselek, mindent, amire hajlandó vagyok. Mindent, amit a szabad akaratomból teszek.
- Holnap van egy kis időd? – kérdezte aztán. Legnagyobb meglepetésemre, bólintottam. Nem csak én döbbentem meg, ha nem ő is. Egymásra mosolyogtunk. Valami akkor elkezdődött. Valami, ami ugyanebben a parkban ért véget. Valami, ami a mindkettőnket megváltoztatott. Valami, ami miatt nem foglalkoztam vele, hogy a korábbi sérelmeimet talán kissé durván vetítem ki a férfiakra. Valami, amit az emberek barátságnak neveznek.

***

Isabel és én akkor barátok lettünk. Mindent komolyan gondoltam, amit mondtam. Ritkán voltam őszinte, de akkor nem hazudtam. Talán túloztam, de még soha nem cáfoltak meg. Darren sem. Játékot akart. Hát akkor játsszunk! Egy gyenge virágszálra számít, de nehogy azt higgye, hogy én az vagyok. Nem fogok megtörni. Soha. Kényelmesen végig dőltem a párnákon és vártam.

Egy óra múlva nyílt ki végül az ajtó. Lassan, nyikorogva. Elmosolyodtam. Annyira kiismerhető volt. Azt akarta, hogy féljek. Hogy reszketve könyörögjek, hogy ne tegye. A megváratással is csak ezt bizonyította. Ó, de nem tudja még, hogy kivel kezdett. Nem tudja igazán, hogy ki az a Linette Olson.

Amint meglátott, megtorpant. Kitágult szemekkel nézett rám. Mint aki nem hisz a szemének. Láttam, hogy a fejében egymást kergetik a gondolatok. Aztán nyelt egyet. A szemében felgyulladt a láng, amit már jól ismertem. Ökölbe szorította a kezét. Jobban elkápráztattam, mint hittem. A következő pillanatban megcsókolt. Hitetlenül pislogtam. Nem is láttam megmozdulni. A csókja követelőző és vágyakozó volt… de volt benne valami különleges, amit még nem éltem ált. Egy pillanatra elvesztem és visszacsókoltam. Abban az egy pillanatban szálltam, repültem egy rózsaszín felhőben, aztán megerőltettem magam és mozdulatlanná dermedtem. Nem engedhettem, hogy élvezze a megaláztatásomat. A tervem az volt, hogy egy jéghideg fadarabbal fog szeretkezni, és ez elveszi majd a kedvét. Már csak saját magamnak kellett ezt betartani. De a csókjai… hihetetlenek voltak. Még senki nem csinálta ennyire jól. Pont úgy, hogy égjek a vágytól. Már majdnem hagytam a fenébe az egészet, és elengedtem magam, amikor… elengedett.
Értetlenül néztem rá, de ő nevetett.
- Nem erőszakollak meg, kiscsillag. Bár ami azt illeti, nem lenne erőszak.
- Azt ne mondd, hogy előbújt belőled az úriember, mert nem hiszem el – közöltem, megeresztve egy fagyos mosolyt.
- Nem kívánlak, ilyen egyszerű. Kielégítő válasz? – mosolygott rám. Nyeltem egyet. Na, ezt még nem mondták nekem. Végig néztem magamon. Nem voltam ronda, és láttam, hogy majd megeszi a fene. Akkor miért?
- Öltözz fel, kiábrándítóan nézel ki – közölte még gúnyosan, majd magamra hagyott. Döbbenten és sértetten meredtem utána.

Kaphatnék legalább 5 véleményt? :)

7. fejezet: A játék indul...

(Darren szemszöge)

Kulcsra zártam minden ajtót, hogy semmiképpen se szökjön ki, és átteleportáltam Arielle-hez. Dühöngve dörömböltem az ajtón, szörnyen ideges voltam. Mégis hogy képzeli ez a kis fruska, hogy halálra idegesít? Megmentem az életét, és akkor még képes össze-vissza vádaskodni meg minden… Hah… nem gondoltam, hogy kapok köszönetet, de azért erre nem számítottam. És akkor ezzel kell összezárva élnem, mert a nagyságos Arielle azt mondja. Hah… vigyázzanak ők rá. Én nem vállalom!
- Mi történt? – jelent meg ijedt arccal az ajtóban. Hidegséget erőltettem a vonásaimra, de törtető magatartásom miatt ez nem volt túl meggyőző.
- Nem vagyok hajlandó vigyázni arra a fruskára – jelentettem ki fagyosan, és ellentmondást nem tűrve néztem az előttem álló nőre. Ki ő, hogy parancsoljon?
- Megegyeztünk – vonta meg a vállát közömbösen.
- Akkor itt az ideje, hogy észhez térj. Nem vagyok gyermekfelvigyázó, ha szeretőt akarok keresek magamnak, nem kell egy ilyen…
- Mit csinált? – sóhajtotta.
- Semmi különöset. Megmentem azt a nyamvadt életét, és akkor még el kell viselnem a gyatra támadási próbálkozásait, meg az állandó hisztit. A vádaskodásokról nem is beszélve.
- Megtámadott? – nevetett fel. Mintha vicc lenne.
- Egy könyvvel akart leütni – morogtam, de nem bírtam nem elmosolyodni. Annyira nevetséges volt. Egy könyv egy vámpír ellen? Röhejes. Arielle még inkább nevetni kezdett. Örülök, hogy ő ennyire jól szórakozik.
- Ha befejeznéd… - morogtam, megunva a jókedvét.
- Bocsi – vigyorgott. – Mit akarsz tőlem? Megígérted, hogy megvéded. Nekem van a legtöbb esélyem megtalálni Ricket. Cserébe te megvéded Lint.
- Megoldom Ricket.
Arielle sóhajtott.
- Nézd, te is tudod, hogy Linette milyen. Gondolod, hogy nála biztonságban lenne a vámpírok titka? Ha én védeném, felismerne. Az ő szemében halott vagyok, és tudni akarná, hogy miért létezek. Te tényleg pont Lin kezébe adnád a titkunkat? Arról nem is beszélve, hogy gyűlöl engem.
- Nem az én bajom. Amúgy nem úgy tűnt, mintha utálna téged.
- Mi? – meglepetten nézett rám, aztán az arca dühös lett. – Te elmondtad neki?! Megbíztam benned!
- Nem tud semmit. Csak közölte, hogy lecsukat a megölésedért – feleltem közömbösen. Még inkább kitágultak a szemei. Úgy meredt rám, mintha képtelenséget mondtam volna.
- Mit mondtál?
- Mielőtt te is nekem esnél, nem beszéltem rólad. Valamiért meg van róla győződve, hogy nem autóbalesetben haltál meg. És mivel nem hiszi el, hogy nem én támadtam meg, valamint, hogy én öltem meg Isabelt is, ezért azt gondolja, hogy téged is. Jó mondjuk téged tényleg én öltelek meg…
- De honnan tudhatja?
- Kettőt és könnyebbet. Amúgy hol van Nate?
- A városban. Hátha megtalálja Ricket. Beszél a régi barátaival, hátha tudnak róla valamit.
- Akkor megegyeztünk?
- Nem! Darren, kérlek… Nem hagyhatom, hogy meghaljon ő is. Nem fogod megtalálni Ricket.
- Miért?
- Mert tőled fél a legjobban, és ezért előled rejtőzik el leginkább. Engem nem tekint veszélynek. Nézd, nem tudom, hogy mit keres itt. Rick egy gyáva féreg, és komoly oka kell, hogy legyen, ha egyszer itt van. Ő tudja a legjobban, hogy könnyen megölhetnéd.
- Meg is teszem, amint a kezeim közé kerül.
Bólintott.
- Tudom. Épp ezért óvatos. Rám nem számít.
- És Nate?
- Még nem mondtam neki, hogy én akarom megkeresni. Azt hiszi, hogy együtt csináljuk. Fontos neki ez a város és az emberek élete.
- Igen, tudom. Nate amolyan szentlélek. Nem bírja elfogadni a halált.
- Talán van rá oka – nézett rám szigorúan.
- Ezt nem is tagadtam. Én vagyok az oka. Ezért nem tudom, hogy miért segítetek nekem.
- Azért mert tudom, hogy mire képes a szerelem – szólalt meg egy hang az ajtóból. Nate volt az. – Megölted a szüleimet, megfenyegettél, és elvetted az életemet. Egy eszköz voltam egy nagy tervben. Azért tetted, mert szerettél egy nőt. Mindennél jobban. És mert magadnak sem ismered be, de társaságra vágytál, és hát Rick nem volt éppen megfelelő ehhez. Azért segítek neked, mert tudom, hogyha a helyedben lettem volna… Arielle-ért én is megtettem volna mindezt.

Meglepetten néztem rá. Azt hiszem Arielle is, mert csak pislogott, és nem szólt egy szót sem.
- Nocsak… a szentlélek Nate. Beismered, hogy épp oly vámpír vagy, mint én?
- Soha nem kérdőjeleztem meg. Nem hatalmaztalak fel a gyilkolásra, nehogy azt hidd. Amúgy nem Linre kéne vigyáznod?
- Nem akarja – szólalt meg Arielle halkan.
- Egy valamit nem értek. Mióta okoz gondot pont neked, hogy elszórakoztass egy könnyűvérű nőt? – nézett rám vigyorogva.
- Nate! – csattant fel a barátnője és hozzávágott egy párnát. Megcsóváltam a fejem. Na erre a részre pont nem voltam kíváncsi.
- Össze se kell házasodnotok, már így is mintha ötven éve azok lennétek. Szóval? Még egyszer megjegyezném, hogy nem vagyok jótékonysági szervezet. Akármelyik pillanatban átharaphatom a csinos kis torkát, és könnyedén kimagyarázom magam. Ha már itt tartunk, azt sem értem, hogy miért kell élnie? Ha jól tudom, ez egy rosszindulatú ribanc.
- Darren, kérlek – sóhajtotta. Annyira hasonlított Ariadnéra. Ő is pont ilyen megrovóan nézett rám. Elég! El kellett hessegetnem a képét. Ő Arielle, nem Ariadne. Ő Nate barátnője. – Csak egy kis ideig próbáljuk meg. Kérlek.
- Miért érné meg nekem?
- Linette nem olyan, mint amilyennek te hiszed. Azt hiszem, hogy én sem ismertem igazán. Sőt semennyire nem ismertem. De Isabel igen. Talán ő volt az egyetlen, aki átlátott az álarcán. És Isabel szerette őt.
- Nem akarok senkit sem szeretni.
- Ezt nem is kértem. Csak viseld el. Ne engedd Evan közelébe.
- Nézd máshogy ezt az egészet – vette át a szót Nate. – Azzal, hogy megvéded, keresztbeteszel Evannek. Bosszút akar majd és megkeres. Akkor majd megölheted.
Sóhajtottam.
- Már értem, hogy miért vagytok együtt. Ketten értek egyet. Meggyőztetek, de csak néhány nap. Értve?
- Köszönöm – hálálkodott Arielle.
- Mennem kell. További jó házastársi kapcsolatot. Aztán csak halkan. Hiába lakok a város másik végén, nem akarom hallani – köszöntem el, és már ott sem voltam.
Ezúttal gyalog mentem haza. Nem néztem az emberekre, de néha éreztem, ahogy a nők végig mérnek. Villantottam egy-két mosolyt és máris elolvadtak. Talán csak Linnel is ennyi lenne a dolgom. Lenyűgözöm és azt teszek vele, amit csak akarok. Hiszen csak egy felszínes ribanc, én pedig egy szexi férfi vagyok. Melyik csitrinek ne imponálna a helyzet? Néhány még fizetnének is, hogy velem legyenek összezárva. Könnyű dolgom lesz. Felhasználhatom csaliként Evan ellen. Arielle csak az életéért könyörgött, azt meg is fogom védeni. De mindennek ára van. Számolnia kell a járulékos veszteségekkel. Vadász vagyok, aki imád játszani. Meg nem ölhetem, de ő az enyém mostantól.

Még így is hamar megérkeztem. Csend volt, de hallottam a szapora légzését a nappali felől. Csodálom, hogy nem a szobájába zárkózott be. A kilincsre tettem a kezem és magamra erőltettem egy magabiztos vigyort. Le kellett nyűgöznöm. Ebben profi voltam. De amikor lenyomtam a kilincset nem történt semmi. Valaki eltorlaszolta az ajtót.
Fújtattam egyet. Egy hajszálon múlt, hogy ne törjem be az odatolt bútorokkal együtt. De azzal a homlokomra írhattam volna, hogy vámpír vagyok. És ugyan ki hinne neki? Még félne is tőlem…
A következő pillanatban egyetlen mozdulattal betörtem az ajtót. Hatalmas csattanás. A szekrény hatalmas robajjal borult fel, az üvegasztal pedig darabokra törött.
- Képes voltál egy törékeny dolgot az utamba tenni? – kérdeztem mulatva a döbbenetén.
- Hogyan…?
- Hogyan jöttem be, kiscsillag? Konditerem, sok-sok edzés. Úgy néz ki, hogy nem izzadtam hiába – hazudtam könnyedén. Élveztem a döbbenetét. Aztán hirtelen felkapott egy porcelán tányért, és felém dobta.
Elkaptam. Egyre kétségbeesett arcot vágott. Igazán szórakoztató volt, de kezdtem unni.
- A reflexeim is jók – kacsintottam rá. – Most pedig irány a szobámba. Megjegyzem szeretem a csipkét.
- Tessék? – kérdezte. Úgy nézett rám, mint egy őrültre. Talán az is voltam. De játszani akartam. Jó játéknak tűnt.
- A világon nincsen semmi ingyen. Azért vagyok, hogy megvédjelek. De nem teszem ingyen. Szóval nyomás a szobámba, és vegyél fel valami finom csipkés hálóinget.
- Ki kérte, hogy megvédj?! Engedj el. Én fizessek, amikor te tartasz fogva?
- Nem fecsegem ki a szolgáltató adatait – nevettem rá gonoszan. – Ne kelljen még egyszer mondanom.
- Nem vagyok a játékszered! – nézett rám szikrázószemekkel.
- Fogadunk?

6. fejezet: Gyűlölet

Sóhajtva ébredtem és a másik oldalamra fordultam. Már megint egy reggel, már megint kelhetek és iskolába kell mennem. Hogy én mennyire utáltam. A párnába temettem az arcomat, de még mindig nem nyitottam ki a szemem. Csodálom, hogy még nem csörrent meg az ébresztőóra, máskor alig lehet kirobbantani az ágyból. Most pedig magamtól felébredtem. Ásítottam egyet, aztán erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem.

Valami nem stimmelt. Ez nem az én szobám volt, még soha nem voltam itt azelőtt. A stílus hasonló volt, a szoba tulajdonosa biztos, hogy gazdag. Hirtelen eszembe jutottak a tegnap történtek, már ha tényleg tegnap volt. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Hol vagyok? Mi van, ha elraboltak a parkban? Te jó ég! Az anyám nem az anyám… nincsenek szüleim. Volt valaki a parkban, de nem emlékeztem az arcára. De a fülemben csengett a nevetése és kirázott tőle a hideg. Megborzongtam. Azonnal felültem és lassan elindultam az ajtó felé. Bátor vagy egyenesen vakmerő tett volt. Hiszen minden bizonnyal a támadóm várt odalent. De tudtam, hogy úgysem úszom meg. Jobb túlesni rajta talán. Akkor talán nem őrülök meg. Bevallom, hogy féltem. Nem akartam meghalni. Szerettem az életet. Sokszor vergődtem a kíntól, de voltak percek, amiket semmiképpen sem szerettem volna elmulasztani. A boldogság egy különleges fogalom. Senki nem tudja igazán, hogy mit jelent. Nem, nem voltam boldog. Talán soha. De voltak az életemben különleges és boldog percek. Ezekért szerettem élni. És nem terveztem, hogy ma meghalok. Sem holnap, sem holnapután.
Talán szereznem kéne egy fegyvert. Körbenéztem a szobában. Nem találtam semmit, amit használhatnék. Talán fejbe vághatnám valamivel. Kell egy nehéz tárgy. A könyvespolcra siklott a tekintetem és levettem a legvastagabb példányt, majd az ajtó mellé álltam. Hogy leüthessem, amint belép.

Ajtócsapódás. Valaki vagy elment, vagy megjött. Léptek a lépcsőn, erőteljes férfi lépések. Reccsent a lépcső, akárhányszor rálépett. A szívem a torkomban dobogott. De nem volt más lehetőségem. Nem vagyok erős, nincs igazi fegyverem, nem tudok verekedni. Egyedül a meglepetés ereje állhat mellettem. Beharaptam az alsó ajkamat, mindig ezt csináltam, ha ideges voltam. Lenyomódott a kilincs, valaki sóhajtott. Majd kinyílt az ajtó és én lecsapni készültem. De elkapott a könyvvel együtt, mielőtt kárt tehettem volna benne. Meglepetten pislogtam. Hogyan lehetett ilyen gyors? Aztán elengedett és én a földre estem. Feljajdultam a rám törő fájdalomtól.

Nevetés. A férfi nevetni kezdett. Nem kárörvendően, nem úgy, mint a parkban, nem úgy, ahogy az eszelősök szoktak, hanem mintha élete legviccesebb dolga történt volna vele. Nem bírta abbahagyni. Csak nevetett. Rajtam. Ez egy őrült. Hirtelen elhatározással dühösen felpattantam és ütni kezdtem, ott ahol csak értem. Szörnyen kemény és izmos teste volt. Mintha egy márványt falt ütnék, éreztem, hogy sajog tőle minden porcikám. A férfi meg se rezdült, de végre abbahagyta a nevetést. Meglepetten nézett rám.

- Te tényleg azt hiszed, hogy az ellenfelem lehetsz? – nézett rám a hideg kék szemeivel. Olyan volt, mint a jeges acél, szinte égetett a tekintete.
- Gyilkos – morogtam, de aztán elakadt a lélegzetem. Rájöttem, hogy honnan volt ismerős ez az idegen. Felsikoltottam és hátrálni kezdtem.
- Hé… nyugodj meg – morogta, mintha nem lenne türelme hozzám. De ő volt az!
- Te ölted meg Arielle-t! – ordítottam rá, mire elkerekedtek a szemei. Feldöntöttem néhány dolgot, miközben hátráltam. Nem érdekelt. Minél messzebb akartam kerülni tőle, hogy aztán feljelentsem. – Ha rajtam múlik egy börtönben rohadsz meg életed végéig! – közöltem hisztérikusan magas hangon, mire elmosolyodott. Vidáman. Nem vett komolyan.
- Ezt meg honnan veszed?
- Arielle barátja voltál! Te voltál! Csak te lehettél! Mindig is gyanús voltál nekem, talán… jézusom… biztos te ölted meg Isabelt is!
- Nyugodj már meg. Mindent félreértesz – tette fel a kezét, mintha én lennék az őrült, akit meg kell fékezni és nem ő.
- Darren vagy, vagy nem Darren?! – kiáltottam. Remegtem. Tudtam, hogy ma meghalok. A barátnőim gyilkosa állt előttem. Engem is megöl ugyanolyan hidegvérrel, mint őket.
- Ha jól tudom Arielle autóbalesetben halt meg – szólalt meg higgadtan Darren.
- És ezt ki veszi be? Akkor miért nem bukkantál fel utána? Milyen véletlen, hogy pont meghal, amikor pont keres valakit. Biztos téged keresett. És Isabel? Őt ugyanott támadták meg, ahol te engem! Erre mit mondasz?
- Hogy nem vagy normális. Beértem volna egy egyszerű köszönömmel is, amiért megmentettem az életed – felelte.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül. Egy szavát sem hittem el. Eddig nem is gondoltam bele, hogy Arielle halála több lehetett balesetnél, de ahogy most belelovalltam magam, egyre valószínűbbnek tűnt. Éreztem, hogy igazam van.
- Nem én támadtalak meg, én csak rád találtam és idehoztalak.
- Na persze. Csak tudod egy valami sántít a mesédben – csattantam fel. Utáltam a hazugságokat. Egészen eddig egy hatalmas hazugságban éltem. Én magam is hazug voltam. Elég volt a hazugságokból…

- És mégis mi az, Miss Holmes? – kérdezte gúnyosan.
- Kórházról még nem hallottál? Ha tényleg megmentettél, miért nem odavittél? Mi más oka lenne, hogy idehozz, mint az, hogy elrabolj és megölj?
- Túl sok krimit nézel, bár ahogy vesszük, tényleg nem mehetsz el. De én nem bántottalak. Már eszméletlenül találtam rád, és nem engedhettem, hogy ott feküdj, amíg meg nem találnak. Mégis csak Arielle barátnője voltál. Legalábbis formailag.
- Miért nem mehetek el? Nem akarok itt maradni! Akkor megölsz? És hogy érted, hogy formailag? Nem is ismersz!
- Jobban ismerlek, mint hinnéd. Hogy hogy értem? Soha nem voltál igazi barátnője, mindig csak irigység és féltékenység volt az, amit éreztél. Soha nem szeretted. Még Isabel halálával is megvádoltad. Akkor hogy is van ez, Holmes? Most már cinkostársak vagyunk? Ő is gyilkos és én is?

- Nem tudsz rólam semmit!
- Ismerem a fajtádat.
- Arielle is ilyen volt, mint én!
- Nyomodba se ért, hidd el. Szóval boldog lehetsz. Leelőzted őt az önzőségben, a nagyképűségben, stb. Amúgy mindig ennyire idegesítő vagy, vagy csak engem tisztelsz meg?
- Te utolsó szemét rohadék – nyögtem falfehéren. – Mit akarsz tőlem? Mégis mit? Porig alázni? Nem mások előtt az tény, de megtetted. Rám ijeszteni? Ó, hidd el, megvolt. Átverni? Az nem sikerült, mert nem hiszek a gyilkosoknak. Megölni? Egyelőre még élek.

- Én a helyedben befognám azt a bájos pofikámat. Nem akarom, hogy itt légy, hidd el, ez a világon az utolsó dolog, amit kívánok. Nem hiányzik egy visító hisztérika, akinek az a kényszerképzete, hogy meg tud ölni egy könyvvel. Bizonyára neked nehézséget okoz az olvasás, de hidd el, annyira nem halálos. Hidd el, az se hiányzik, hogy egy utolsó ribanc elhordjon mindenféle gyilkosnak! Kihagytam valamit? Nem akarom, hogy itt légy, nem azért vagy itt, mert azt akarom, de hogy innen nem mész sehova, az is biztos. Szóval ülj le szépen és fogd be azt a kikent szádat és engedd már meg, hogy legalább néhány percre élvezhessem a csendet.
- Ha nem akarod, hogy itt legyek, akkor miért?
- Azt hiszem, túl sokat kértem. Ne hidd, hogy nem tudlak elhallgattatni más módszerekkel, ha nagyon akarlak.
- Ebben egy percig sem kételkedtem – jegyeztem meg hidegen. Gyűlölet tombolt bennem. Még senkit nem gyűlöltem ennyire, mint most őt. – Aggódni fognak értem.
- Szarügy. Mégis ki?

- A szüleim – feleltem egy gombóccal a torkomban, de szerencsére nem vette észre. Ideges volt. Látszott rajta. Vissza kellett fognia magát. Hirtelen elhittem, hogy nem akarja, hogy itt legyek. De akkor miért? Mit akar akkor tőlem? Minden bizonnyal utál, nem bírja elviselni a női hisztit. Akkor miért rabol el? Most gondoltam csak bele, hogy régen mennyire irigyeltem érte Arielle-t. Darren hihetetlenül szexi volt. Izmos, kidolgozott test, borostás, sármos arc, kék szemek….
- A szüleid nem hiszem, hogy nagy ügyet csinálnak belőled. Ki ne hinné el, hogy csak egy kis időre elszöktél otthonról? Nem fognak keresni – szakította félbe a testi adottságainak a felmérését.
Igaza volt, és mégse. Normális esetben keresnének, de tekintve, hogy milyen viharosan rohantam el, nem fognak keresni. Megvárják, amíg megnyugszom és visszamegyek. Meg se fordul anya fejében, hogy elraboltak. Hiszen ki rabolna el? Megfogott, és ezt tudta jól.

- Miért vagyok itt? – kérdeztem halkan, és éreztem, hogy egyre inkább gyengül az akaratom. Szúrni kezdett a szemem. Elhatalmasodott rajtam a „senkim sincs” érzés… Nem akartam, hogy sírni lásson. Nem engedhettem meg ezt magamnak.
- Hogy megvédjelek – felelte halkan, majd elment és bezárta maga után az ajtót. Meglepetten néztem utána, nem hittem neki. Hazudott. Még hogy megvédeni? Mégis miért? Mégis kitől? Önmagától védhetne csak meg, ha elenged. Őrült.