7. fejezet: A játék indul...

(Darren szemszöge)

Kulcsra zártam minden ajtót, hogy semmiképpen se szökjön ki, és átteleportáltam Arielle-hez. Dühöngve dörömböltem az ajtón, szörnyen ideges voltam. Mégis hogy képzeli ez a kis fruska, hogy halálra idegesít? Megmentem az életét, és akkor még képes össze-vissza vádaskodni meg minden… Hah… nem gondoltam, hogy kapok köszönetet, de azért erre nem számítottam. És akkor ezzel kell összezárva élnem, mert a nagyságos Arielle azt mondja. Hah… vigyázzanak ők rá. Én nem vállalom!
- Mi történt? – jelent meg ijedt arccal az ajtóban. Hidegséget erőltettem a vonásaimra, de törtető magatartásom miatt ez nem volt túl meggyőző.
- Nem vagyok hajlandó vigyázni arra a fruskára – jelentettem ki fagyosan, és ellentmondást nem tűrve néztem az előttem álló nőre. Ki ő, hogy parancsoljon?
- Megegyeztünk – vonta meg a vállát közömbösen.
- Akkor itt az ideje, hogy észhez térj. Nem vagyok gyermekfelvigyázó, ha szeretőt akarok keresek magamnak, nem kell egy ilyen…
- Mit csinált? – sóhajtotta.
- Semmi különöset. Megmentem azt a nyamvadt életét, és akkor még el kell viselnem a gyatra támadási próbálkozásait, meg az állandó hisztit. A vádaskodásokról nem is beszélve.
- Megtámadott? – nevetett fel. Mintha vicc lenne.
- Egy könyvvel akart leütni – morogtam, de nem bírtam nem elmosolyodni. Annyira nevetséges volt. Egy könyv egy vámpír ellen? Röhejes. Arielle még inkább nevetni kezdett. Örülök, hogy ő ennyire jól szórakozik.
- Ha befejeznéd… - morogtam, megunva a jókedvét.
- Bocsi – vigyorgott. – Mit akarsz tőlem? Megígérted, hogy megvéded. Nekem van a legtöbb esélyem megtalálni Ricket. Cserébe te megvéded Lint.
- Megoldom Ricket.
Arielle sóhajtott.
- Nézd, te is tudod, hogy Linette milyen. Gondolod, hogy nála biztonságban lenne a vámpírok titka? Ha én védeném, felismerne. Az ő szemében halott vagyok, és tudni akarná, hogy miért létezek. Te tényleg pont Lin kezébe adnád a titkunkat? Arról nem is beszélve, hogy gyűlöl engem.
- Nem az én bajom. Amúgy nem úgy tűnt, mintha utálna téged.
- Mi? – meglepetten nézett rám, aztán az arca dühös lett. – Te elmondtad neki?! Megbíztam benned!
- Nem tud semmit. Csak közölte, hogy lecsukat a megölésedért – feleltem közömbösen. Még inkább kitágultak a szemei. Úgy meredt rám, mintha képtelenséget mondtam volna.
- Mit mondtál?
- Mielőtt te is nekem esnél, nem beszéltem rólad. Valamiért meg van róla győződve, hogy nem autóbalesetben haltál meg. És mivel nem hiszi el, hogy nem én támadtam meg, valamint, hogy én öltem meg Isabelt is, ezért azt gondolja, hogy téged is. Jó mondjuk téged tényleg én öltelek meg…
- De honnan tudhatja?
- Kettőt és könnyebbet. Amúgy hol van Nate?
- A városban. Hátha megtalálja Ricket. Beszél a régi barátaival, hátha tudnak róla valamit.
- Akkor megegyeztünk?
- Nem! Darren, kérlek… Nem hagyhatom, hogy meghaljon ő is. Nem fogod megtalálni Ricket.
- Miért?
- Mert tőled fél a legjobban, és ezért előled rejtőzik el leginkább. Engem nem tekint veszélynek. Nézd, nem tudom, hogy mit keres itt. Rick egy gyáva féreg, és komoly oka kell, hogy legyen, ha egyszer itt van. Ő tudja a legjobban, hogy könnyen megölhetnéd.
- Meg is teszem, amint a kezeim közé kerül.
Bólintott.
- Tudom. Épp ezért óvatos. Rám nem számít.
- És Nate?
- Még nem mondtam neki, hogy én akarom megkeresni. Azt hiszi, hogy együtt csináljuk. Fontos neki ez a város és az emberek élete.
- Igen, tudom. Nate amolyan szentlélek. Nem bírja elfogadni a halált.
- Talán van rá oka – nézett rám szigorúan.
- Ezt nem is tagadtam. Én vagyok az oka. Ezért nem tudom, hogy miért segítetek nekem.
- Azért mert tudom, hogy mire képes a szerelem – szólalt meg egy hang az ajtóból. Nate volt az. – Megölted a szüleimet, megfenyegettél, és elvetted az életemet. Egy eszköz voltam egy nagy tervben. Azért tetted, mert szerettél egy nőt. Mindennél jobban. És mert magadnak sem ismered be, de társaságra vágytál, és hát Rick nem volt éppen megfelelő ehhez. Azért segítek neked, mert tudom, hogyha a helyedben lettem volna… Arielle-ért én is megtettem volna mindezt.

Meglepetten néztem rá. Azt hiszem Arielle is, mert csak pislogott, és nem szólt egy szót sem.
- Nocsak… a szentlélek Nate. Beismered, hogy épp oly vámpír vagy, mint én?
- Soha nem kérdőjeleztem meg. Nem hatalmaztalak fel a gyilkolásra, nehogy azt hidd. Amúgy nem Linre kéne vigyáznod?
- Nem akarja – szólalt meg Arielle halkan.
- Egy valamit nem értek. Mióta okoz gondot pont neked, hogy elszórakoztass egy könnyűvérű nőt? – nézett rám vigyorogva.
- Nate! – csattant fel a barátnője és hozzávágott egy párnát. Megcsóváltam a fejem. Na erre a részre pont nem voltam kíváncsi.
- Össze se kell házasodnotok, már így is mintha ötven éve azok lennétek. Szóval? Még egyszer megjegyezném, hogy nem vagyok jótékonysági szervezet. Akármelyik pillanatban átharaphatom a csinos kis torkát, és könnyedén kimagyarázom magam. Ha már itt tartunk, azt sem értem, hogy miért kell élnie? Ha jól tudom, ez egy rosszindulatú ribanc.
- Darren, kérlek – sóhajtotta. Annyira hasonlított Ariadnéra. Ő is pont ilyen megrovóan nézett rám. Elég! El kellett hessegetnem a képét. Ő Arielle, nem Ariadne. Ő Nate barátnője. – Csak egy kis ideig próbáljuk meg. Kérlek.
- Miért érné meg nekem?
- Linette nem olyan, mint amilyennek te hiszed. Azt hiszem, hogy én sem ismertem igazán. Sőt semennyire nem ismertem. De Isabel igen. Talán ő volt az egyetlen, aki átlátott az álarcán. És Isabel szerette őt.
- Nem akarok senkit sem szeretni.
- Ezt nem is kértem. Csak viseld el. Ne engedd Evan közelébe.
- Nézd máshogy ezt az egészet – vette át a szót Nate. – Azzal, hogy megvéded, keresztbeteszel Evannek. Bosszút akar majd és megkeres. Akkor majd megölheted.
Sóhajtottam.
- Már értem, hogy miért vagytok együtt. Ketten értek egyet. Meggyőztetek, de csak néhány nap. Értve?
- Köszönöm – hálálkodott Arielle.
- Mennem kell. További jó házastársi kapcsolatot. Aztán csak halkan. Hiába lakok a város másik végén, nem akarom hallani – köszöntem el, és már ott sem voltam.
Ezúttal gyalog mentem haza. Nem néztem az emberekre, de néha éreztem, ahogy a nők végig mérnek. Villantottam egy-két mosolyt és máris elolvadtak. Talán csak Linnel is ennyi lenne a dolgom. Lenyűgözöm és azt teszek vele, amit csak akarok. Hiszen csak egy felszínes ribanc, én pedig egy szexi férfi vagyok. Melyik csitrinek ne imponálna a helyzet? Néhány még fizetnének is, hogy velem legyenek összezárva. Könnyű dolgom lesz. Felhasználhatom csaliként Evan ellen. Arielle csak az életéért könyörgött, azt meg is fogom védeni. De mindennek ára van. Számolnia kell a járulékos veszteségekkel. Vadász vagyok, aki imád játszani. Meg nem ölhetem, de ő az enyém mostantól.

Még így is hamar megérkeztem. Csend volt, de hallottam a szapora légzését a nappali felől. Csodálom, hogy nem a szobájába zárkózott be. A kilincsre tettem a kezem és magamra erőltettem egy magabiztos vigyort. Le kellett nyűgöznöm. Ebben profi voltam. De amikor lenyomtam a kilincset nem történt semmi. Valaki eltorlaszolta az ajtót.
Fújtattam egyet. Egy hajszálon múlt, hogy ne törjem be az odatolt bútorokkal együtt. De azzal a homlokomra írhattam volna, hogy vámpír vagyok. És ugyan ki hinne neki? Még félne is tőlem…
A következő pillanatban egyetlen mozdulattal betörtem az ajtót. Hatalmas csattanás. A szekrény hatalmas robajjal borult fel, az üvegasztal pedig darabokra törött.
- Képes voltál egy törékeny dolgot az utamba tenni? – kérdeztem mulatva a döbbenetén.
- Hogyan…?
- Hogyan jöttem be, kiscsillag? Konditerem, sok-sok edzés. Úgy néz ki, hogy nem izzadtam hiába – hazudtam könnyedén. Élveztem a döbbenetét. Aztán hirtelen felkapott egy porcelán tányért, és felém dobta.
Elkaptam. Egyre kétségbeesett arcot vágott. Igazán szórakoztató volt, de kezdtem unni.
- A reflexeim is jók – kacsintottam rá. – Most pedig irány a szobámba. Megjegyzem szeretem a csipkét.
- Tessék? – kérdezte. Úgy nézett rám, mint egy őrültre. Talán az is voltam. De játszani akartam. Jó játéknak tűnt.
- A világon nincsen semmi ingyen. Azért vagyok, hogy megvédjelek. De nem teszem ingyen. Szóval nyomás a szobámba, és vegyél fel valami finom csipkés hálóinget.
- Ki kérte, hogy megvédj?! Engedj el. Én fizessek, amikor te tartasz fogva?
- Nem fecsegem ki a szolgáltató adatait – nevettem rá gonoszan. – Ne kelljen még egyszer mondanom.
- Nem vagyok a játékszered! – nézett rám szikrázószemekkel.
- Fogadunk?