6. fejezet: Gyűlölet

Sóhajtva ébredtem és a másik oldalamra fordultam. Már megint egy reggel, már megint kelhetek és iskolába kell mennem. Hogy én mennyire utáltam. A párnába temettem az arcomat, de még mindig nem nyitottam ki a szemem. Csodálom, hogy még nem csörrent meg az ébresztőóra, máskor alig lehet kirobbantani az ágyból. Most pedig magamtól felébredtem. Ásítottam egyet, aztán erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem.

Valami nem stimmelt. Ez nem az én szobám volt, még soha nem voltam itt azelőtt. A stílus hasonló volt, a szoba tulajdonosa biztos, hogy gazdag. Hirtelen eszembe jutottak a tegnap történtek, már ha tényleg tegnap volt. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Hol vagyok? Mi van, ha elraboltak a parkban? Te jó ég! Az anyám nem az anyám… nincsenek szüleim. Volt valaki a parkban, de nem emlékeztem az arcára. De a fülemben csengett a nevetése és kirázott tőle a hideg. Megborzongtam. Azonnal felültem és lassan elindultam az ajtó felé. Bátor vagy egyenesen vakmerő tett volt. Hiszen minden bizonnyal a támadóm várt odalent. De tudtam, hogy úgysem úszom meg. Jobb túlesni rajta talán. Akkor talán nem őrülök meg. Bevallom, hogy féltem. Nem akartam meghalni. Szerettem az életet. Sokszor vergődtem a kíntól, de voltak percek, amiket semmiképpen sem szerettem volna elmulasztani. A boldogság egy különleges fogalom. Senki nem tudja igazán, hogy mit jelent. Nem, nem voltam boldog. Talán soha. De voltak az életemben különleges és boldog percek. Ezekért szerettem élni. És nem terveztem, hogy ma meghalok. Sem holnap, sem holnapután.
Talán szereznem kéne egy fegyvert. Körbenéztem a szobában. Nem találtam semmit, amit használhatnék. Talán fejbe vághatnám valamivel. Kell egy nehéz tárgy. A könyvespolcra siklott a tekintetem és levettem a legvastagabb példányt, majd az ajtó mellé álltam. Hogy leüthessem, amint belép.

Ajtócsapódás. Valaki vagy elment, vagy megjött. Léptek a lépcsőn, erőteljes férfi lépések. Reccsent a lépcső, akárhányszor rálépett. A szívem a torkomban dobogott. De nem volt más lehetőségem. Nem vagyok erős, nincs igazi fegyverem, nem tudok verekedni. Egyedül a meglepetés ereje állhat mellettem. Beharaptam az alsó ajkamat, mindig ezt csináltam, ha ideges voltam. Lenyomódott a kilincs, valaki sóhajtott. Majd kinyílt az ajtó és én lecsapni készültem. De elkapott a könyvvel együtt, mielőtt kárt tehettem volna benne. Meglepetten pislogtam. Hogyan lehetett ilyen gyors? Aztán elengedett és én a földre estem. Feljajdultam a rám törő fájdalomtól.

Nevetés. A férfi nevetni kezdett. Nem kárörvendően, nem úgy, mint a parkban, nem úgy, ahogy az eszelősök szoktak, hanem mintha élete legviccesebb dolga történt volna vele. Nem bírta abbahagyni. Csak nevetett. Rajtam. Ez egy őrült. Hirtelen elhatározással dühösen felpattantam és ütni kezdtem, ott ahol csak értem. Szörnyen kemény és izmos teste volt. Mintha egy márványt falt ütnék, éreztem, hogy sajog tőle minden porcikám. A férfi meg se rezdült, de végre abbahagyta a nevetést. Meglepetten nézett rám.

- Te tényleg azt hiszed, hogy az ellenfelem lehetsz? – nézett rám a hideg kék szemeivel. Olyan volt, mint a jeges acél, szinte égetett a tekintete.
- Gyilkos – morogtam, de aztán elakadt a lélegzetem. Rájöttem, hogy honnan volt ismerős ez az idegen. Felsikoltottam és hátrálni kezdtem.
- Hé… nyugodj meg – morogta, mintha nem lenne türelme hozzám. De ő volt az!
- Te ölted meg Arielle-t! – ordítottam rá, mire elkerekedtek a szemei. Feldöntöttem néhány dolgot, miközben hátráltam. Nem érdekelt. Minél messzebb akartam kerülni tőle, hogy aztán feljelentsem. – Ha rajtam múlik egy börtönben rohadsz meg életed végéig! – közöltem hisztérikusan magas hangon, mire elmosolyodott. Vidáman. Nem vett komolyan.
- Ezt meg honnan veszed?
- Arielle barátja voltál! Te voltál! Csak te lehettél! Mindig is gyanús voltál nekem, talán… jézusom… biztos te ölted meg Isabelt is!
- Nyugodj már meg. Mindent félreértesz – tette fel a kezét, mintha én lennék az őrült, akit meg kell fékezni és nem ő.
- Darren vagy, vagy nem Darren?! – kiáltottam. Remegtem. Tudtam, hogy ma meghalok. A barátnőim gyilkosa állt előttem. Engem is megöl ugyanolyan hidegvérrel, mint őket.
- Ha jól tudom Arielle autóbalesetben halt meg – szólalt meg higgadtan Darren.
- És ezt ki veszi be? Akkor miért nem bukkantál fel utána? Milyen véletlen, hogy pont meghal, amikor pont keres valakit. Biztos téged keresett. És Isabel? Őt ugyanott támadták meg, ahol te engem! Erre mit mondasz?
- Hogy nem vagy normális. Beértem volna egy egyszerű köszönömmel is, amiért megmentettem az életed – felelte.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül. Egy szavát sem hittem el. Eddig nem is gondoltam bele, hogy Arielle halála több lehetett balesetnél, de ahogy most belelovalltam magam, egyre valószínűbbnek tűnt. Éreztem, hogy igazam van.
- Nem én támadtalak meg, én csak rád találtam és idehoztalak.
- Na persze. Csak tudod egy valami sántít a mesédben – csattantam fel. Utáltam a hazugságokat. Egészen eddig egy hatalmas hazugságban éltem. Én magam is hazug voltam. Elég volt a hazugságokból…

- És mégis mi az, Miss Holmes? – kérdezte gúnyosan.
- Kórházról még nem hallottál? Ha tényleg megmentettél, miért nem odavittél? Mi más oka lenne, hogy idehozz, mint az, hogy elrabolj és megölj?
- Túl sok krimit nézel, bár ahogy vesszük, tényleg nem mehetsz el. De én nem bántottalak. Már eszméletlenül találtam rád, és nem engedhettem, hogy ott feküdj, amíg meg nem találnak. Mégis csak Arielle barátnője voltál. Legalábbis formailag.
- Miért nem mehetek el? Nem akarok itt maradni! Akkor megölsz? És hogy érted, hogy formailag? Nem is ismersz!
- Jobban ismerlek, mint hinnéd. Hogy hogy értem? Soha nem voltál igazi barátnője, mindig csak irigység és féltékenység volt az, amit éreztél. Soha nem szeretted. Még Isabel halálával is megvádoltad. Akkor hogy is van ez, Holmes? Most már cinkostársak vagyunk? Ő is gyilkos és én is?

- Nem tudsz rólam semmit!
- Ismerem a fajtádat.
- Arielle is ilyen volt, mint én!
- Nyomodba se ért, hidd el. Szóval boldog lehetsz. Leelőzted őt az önzőségben, a nagyképűségben, stb. Amúgy mindig ennyire idegesítő vagy, vagy csak engem tisztelsz meg?
- Te utolsó szemét rohadék – nyögtem falfehéren. – Mit akarsz tőlem? Mégis mit? Porig alázni? Nem mások előtt az tény, de megtetted. Rám ijeszteni? Ó, hidd el, megvolt. Átverni? Az nem sikerült, mert nem hiszek a gyilkosoknak. Megölni? Egyelőre még élek.

- Én a helyedben befognám azt a bájos pofikámat. Nem akarom, hogy itt légy, hidd el, ez a világon az utolsó dolog, amit kívánok. Nem hiányzik egy visító hisztérika, akinek az a kényszerképzete, hogy meg tud ölni egy könyvvel. Bizonyára neked nehézséget okoz az olvasás, de hidd el, annyira nem halálos. Hidd el, az se hiányzik, hogy egy utolsó ribanc elhordjon mindenféle gyilkosnak! Kihagytam valamit? Nem akarom, hogy itt légy, nem azért vagy itt, mert azt akarom, de hogy innen nem mész sehova, az is biztos. Szóval ülj le szépen és fogd be azt a kikent szádat és engedd már meg, hogy legalább néhány percre élvezhessem a csendet.
- Ha nem akarod, hogy itt legyek, akkor miért?
- Azt hiszem, túl sokat kértem. Ne hidd, hogy nem tudlak elhallgattatni más módszerekkel, ha nagyon akarlak.
- Ebben egy percig sem kételkedtem – jegyeztem meg hidegen. Gyűlölet tombolt bennem. Még senkit nem gyűlöltem ennyire, mint most őt. – Aggódni fognak értem.
- Szarügy. Mégis ki?

- A szüleim – feleltem egy gombóccal a torkomban, de szerencsére nem vette észre. Ideges volt. Látszott rajta. Vissza kellett fognia magát. Hirtelen elhittem, hogy nem akarja, hogy itt legyek. De akkor miért? Mit akar akkor tőlem? Minden bizonnyal utál, nem bírja elviselni a női hisztit. Akkor miért rabol el? Most gondoltam csak bele, hogy régen mennyire irigyeltem érte Arielle-t. Darren hihetetlenül szexi volt. Izmos, kidolgozott test, borostás, sármos arc, kék szemek….
- A szüleid nem hiszem, hogy nagy ügyet csinálnak belőled. Ki ne hinné el, hogy csak egy kis időre elszöktél otthonról? Nem fognak keresni – szakította félbe a testi adottságainak a felmérését.
Igaza volt, és mégse. Normális esetben keresnének, de tekintve, hogy milyen viharosan rohantam el, nem fognak keresni. Megvárják, amíg megnyugszom és visszamegyek. Meg se fordul anya fejében, hogy elraboltak. Hiszen ki rabolna el? Megfogott, és ezt tudta jól.

- Miért vagyok itt? – kérdeztem halkan, és éreztem, hogy egyre inkább gyengül az akaratom. Szúrni kezdett a szemem. Elhatalmasodott rajtam a „senkim sincs” érzés… Nem akartam, hogy sírni lásson. Nem engedhettem meg ezt magamnak.
- Hogy megvédjelek – felelte halkan, majd elment és bezárta maga után az ajtót. Meglepetten néztem utána, nem hittem neki. Hazudott. Még hogy megvédeni? Mégis miért? Mégis kitől? Önmagától védhetne csak meg, ha elenged. Őrült.