5. fejezet: Álom és a rideg valóság

Sziasztok! Ezentúl igyekszem minden vasárnap frissíteni, de csak akkor, ha írtok véleményt :)

Döbbent morajlás, láttam, ahogyan az igazgató arca meglepettséget mutat, aztán szánalmat. De nem a sajnálat-féle szánalmat, hanem a megvető-félét. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondhat valaki ilyet. Álomvilágban élt. Nem érdekelt az apám, nem érdekelt engem senki sem. Nem jutott át senki a páncélomon, aminek talán ő az egyik okozója. Talán. Idegesített, ahogy mindenki bámul. Egyáltalán mi jogon közölte ezt mindenki előtt? Mi köze a többieknek ehhez? Semmi! Az apám majd meggyógyul és ugyanolyan lesz, amilyen máskor. Lelépett egy éve a nőjével, akkor mégis mit vár tőlem?! Majd a kórházban helyrerakják, vagy ha nem valamelyik szeretője majd biztosan készségesen jelentkezik a feladatra. El se köszönt. Még levelet sem hagyott. Csak az anyám zokogásában elmotyogott szavaiból tudtam, hogy végleg elment és nem jön haza többé. Akkor abban a pillanatban meghalt számomra, soha nem akartam vele találkozni. Néha felhívott, de nem voltam túl beszédes, és ami azt illeti kedves sem. A kapcsolatunk pont annyira elromlott, amennyire el lehetett. De ami a legrosszabb, hogy nem bántam, hogy elment. Nélküle jobb volt az életem.

- Miss Olson, kérem menjen el az igazgató úrral – vesztette el a türelmét a történelem tanár. Utáltam, ha parancsolgatnak, utáltam, ha megaláznak. Ez pont az a helyzet volt.
- Ha muszáj – morogtam, és azt ismételgettem magamban, hogy már csak néhány nap és szombat. Egy kis időre elszabadulok. Már alig várom. Utáltam a sulit, nem volt semmi értelme! Csak játszani jártam ide, az emberekkel. Vagy te játszol, vagy veled játszanak, ezt már korán megtanultam. Évekkel ezelőtt. De nem volt kivel megosztanom. Isabel és Arielle halott.
Amint becsukódott a terem ajtaja megtorpantam és karba tett kézzel dőltem a falnak.
- Mondtam, hogy nem érdekel – szólaltam meg határozottan.
- De hát, Lin! Az apádnak autóbalesete volt! – dörmögte a bajsza alatt rosszallóan.
- Él?
- Igen, de…
- Akkor meg mi a para? Majd helyrejön, nem? Akkor meg, miért kell megalázni és kirángatni óráról? Nem fogom meglátogatni, ha erre kíváncsi…
- Ennyire rossz a viszonyod az apáddal? – nézett rám gondterhelten. Most jön a pszichológiai rész, amikor elemezni próbálják a viselkedésemet. Hogy én mennyire utáltam. Nem volt kísérleti nyúl, hogy elemezni kelljen.
- Nem mindegy? Most menjek haza? Mert gondolom, most már kínos lenne visszamennem…
- Az édesanyád vár téged az irodámban – felelte kifejezéstelenül, és intett, hogy kövesem. Sóhajtva engedelmeskedtem. Gyakran jártam már abban az irodában, de még soha sem egyedül. Most ebbe az anyám nem számítandó bele. Ő nagyjából olyan, mintha ott sem lenne. Túl kedves, túl naiv, túl sznob, túl érzékeny, és a probléma megoldó képessége nulla. Általában sír és bólogat. De azért őt egy kicsit kedveltem. Voltak jó pillanataink.

- Linette – ölelt magához könnyes szemekkel. Szőke haját laza majdnem eltakarta az arcát, de még így is láttam a könnyeit. Még mindig szerette az apámat, és magát hibáztatta minden hibáért. Mazohista típus volt.
- Szia, anyu. Mi ez a felhajtás? – kérdeztem úgytéve, mintha tényleg nem érdekelne, de túl nagy feneket kerítettek neki, szóval valami komoly baja lehet. Soha nem kívántam a halálát, azt hiszem, az rosszul esne.
- Megmondta neki? – nézett az igazgatóra, aki bólintott.
- Persze, mindenki előtt. Szóval? Annyit tudok, hogy él. Mozogni és beszélni tud? Mert akkor semmi probléma…
- Linette – nézett rám szörnyülködve.
- Akarom mondani… úristen… hogy van? Ugye, él? – tetettem sápítozást. Annyira átlátszó voltam. Hiába, nehéz természetem volt.
- Agyrázkódás, törött kéz és törött láb, és csak a szerencsén múlott az élete. Néhány napig megfigyelés alatt tartják, aztán kiderül, hogy mikor mehet haza…
- Értem – vontam meg a vállam. Tudtam, hogy felesleges volna aggódni. Hát, nem igazam lett? – Kocsival jöttél? Hazavihetnél…
- Nem mész be hozzá? – nézett rám könyörögve, de nemet intettem. Kizárt. Ő sem látogatott meg, amikor szükségem lett volna rá. Részemről letudva a barátkozás. Elindultam az ajtó felé, elköszöntem a börtönőrtől és megcéloztam a parkolót. Az anyám habozva követett, de végül utolért és hazavitt. Haza is gyalogolhattam volna, de ha már itt volt…
Aznap este nem mentem sehova, inkább zenét hallgattam és maximum hangerőre tekertem, majd végig dőltem az ágyamon.

Különös álmom volt. Fák között rohantam, féltem. Talán még soha nem féltem ennyire. Szaporán dobogott a szívem, és egyre jobban fáradtam, de nem adhattam fel. Ha megállok, meghalok. Nem tudom, miért, de az álmomban egyértelműnek tűnt. De nem voltam elég gyors és ügyes, elhasaltam a nedves fűben. Vörös szemek meredtek rám a sötétből. Mindenhonnan. Vért éreztem végig folyni az arcomon, mire vad morgások törték meg a csendet. A véremet akarták. A véremet akarta. Néhány másodperc múlva már csak hárman álltak velem szemben. Két férfi és egy nő. Hátborzongatóak és gyönyörűek voltak. De a halálomat akarták.
- Kérem, ne… - rimánkodtam zokogva.
- Most meghalsz – suttogta a nő, de nem engem nézett, hanem a mögöttem álló férfit, és hirtelen átugrott a fejem felett és a mögöttem álló alakra vetette magát és széttépte. Hangosan ordítottam, sikoltoztam az életemért, miközben láttam, ahogy valakinek kihuny a fény a szeméből. Az egyik férfi viszont nem őket nézte, hanem engem.
- És te is – susogta sejtelmesen, de mire bármi is történt volna, felébredtem.

Rémülten ébredtem. A takaró a testemre tekeredett, szinte megfojtott, és közben vadul ziháltam. Mintha tényleg rohantam volna. Annyira valóságos volt! Meg akartak ölni. Ez nevetséges. Miért akarna bárki is megölni? Legalábbis komolyan? Ketten annyira ismerősek voltak, főleg a nő, de nem tudtam felidézni az arcát, egyszerűen nem ment. Miután megnyugodtam, visszafeküdtem, de nem jött álom a szememre. Kiszáradt a torkom, úgyhogy úgy döntöttem, hogy iszok egy kis vizet. Álmosan sétáltam le a földszintre, de odalent égett a villany. A szívem heves ütembe kezdett a korábbi álom hatására, de csak az anyám teázott éjnek éjjelén. Megköszörültem a torkom, mire kábán rám nézett. Aztán elmosolyodott.
- Leülnél mellém? Ha már itt vagy… mesélnék egy történetet – nézett rám kedvesen. Nem értettem, hogy mi ütött belé. Egy történet? Az éjszaka közepén? Vajon, jól van?
Bólintottam, és leültem.
- Már régen el akartam mondani, de az apád mindig ellenezte. Nem akarta, hogy bármi is megváltozzon, így se túl jó a viszonyunk egymás között. Volt egyszer a lány, aki beleszeretett egy gazdag férfiba és hozzáment feleségül. Boldogabb volt, mint valaha, de később rájött, hogy valami hiányzik az életéből.
- Anya, fáradt vagyok én ehhez. Iszok egy teát, aztán már itt sem vagyok, reggel visszatérhetünk erre, már ha még emlékszel rá akkor is – nyögtem, mikor rájöttem, hogy ez bizony hosszú lesz.
- Kérlek, hallgass meg. Utána dühös lehetsz rám, de előbb, hadd mondjam el.
- Na jó, ha annyira muszáj – adtam meg magam kelletlenül.
- Ez a lány, vagyis akkor már nő, gyerekre vágyott. Mindennél jobban. Egy apró kislányra, akit mindennél jobban szerethet. A férfi is erre vágyott, és mikor a nő teherbe esett, az életük tökéletes lett. Aztán a nőnél valami nem stimmelt. A gyerek halva született. Majdnem belehalt a bánatba, egy teljes napot töltött bezárkózva a szobájába, és a férfi kétségbeesetten próbált valamit tenni. És akkor csengettek. Mintha a sors megajándékozta volna őket, a küszöbön egy angyali kislány feküdt szőke fürtökkel. Gyönyörű volt. A kislány a halott lány nevét kapta, és soha senki nem tudta meg, hogy nem ő az a gyermek, akit a nő a szíve alatt hordott.
Értetlenül meredtem rá.
- Mi van?
- Te voltál az a kislány – suttogta könnyes szemmel, én pedig holtsápadtan meredtem rá. Hazudik. Ez nem lehet igaz! Csak hazugság lehet. Ez nem a valóság. Remegni kezdtem, és könnyek folytak végig az arcomon. Nem tartoztam sehova, nem voltak szüleim. Most már elviekben sem. A biológiai szüleimnek már csecsemőként sem kellettem. Pedig akkor még nem lehettem rossz ember. Akkor miért? Ez a nő nem is volt az anyám. Az a férfi pedig, aki valószínűleg egy hófehér kórházi ágyon feküdt, aki egy éve elhagyott, nem volt az apám.
- Kik a szüleim? – kérdeztem rekedten. Gombóc nőtt a torkomban, a hangom ijesztően csengett, de nem kaptam választ. – KIK A SZÜLEIM?! – üvöltöttem a képébe, mire felzokogott.
- Nem tudom – suttogta megsemmisülten, és félve nézett rám. Nem bírtam tovább ránézni, nem bírtam itt lenni. Felpattantam, és azzal a lendülettel még a széket is feldöntöttem. Bizonytalanul felállt és tett egy lépést felém, de én nem hallottam, ahogy a nevemet ismételgeti, nem engedtem, hogy átöleljen. Kitéptem magam a karjaiból és rohanni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak el akartam menni innen. Rohantam. Át az utcákon, fákkal borított utakon. Kísértetiesen ismerős volt a helyzet. Megtorpantam, amikor már elég messze értem. Megőrültem? Hova megyek? Körbe néztem. Egy parkban álltam, sötét volt. Csak a hold ezüstös fénye adott némi fényt. Ijesztő és hátborzongató volt. Most vettem csak észre, hogy mennyire hideg van. Hiába volt tavasz, még mindig hideg volt. Főleg éjszaka. Talán egy-két óra körül járhatott. És én egy parkban voltam. Egy olyan helyen, ahol meggyilkolták a legjobb barátnőmet néhány hónapja. Megborzongtam a gondolatra és észrevettem, hogy ez az egész mennyire hasonlít az álmomra. Félelem markolt a szívembe, és gyorsan megfordultam, hogy minél előbb hazaérjek. Bolondság volt elrohannom, főleg egy ilyen álom után, ilyen hidegben és ilyen sötétben. Félni kezdtem. Megszaporáztam a lépteimet, de képtelen voltam megnyugodni. Nemsokára már rohantam, de éreztem, hogy valaki figyel. Vagy csak az agyamra ment valami. Egy sötét alak termett előttem egyetlen pillanat alatt. Felsikoltottam. Hogyan került ide? Egyszer ott termett a semmiből! És vörös szemei voltak… Megint felkiáltottam, de ő csak nevetett. Hirtelen ötlettől vezérelve, vagy talán csak őrültté tett ez a mai és a tegnapi nap és nekirohantam az idegennek és ütni kezdtem ott ahol csak értem. Meghökkent, majd nevetni kezdett. Aztán éles fájdalom… és sötétség…