Evan Brown megjelenése kirángatott a mélabúból. Tudtam, hogy ki ő. Szinte minden vámpírt ismertem, akiket valaha megteremtettek. Minden potenciális veszélyforrást feltérképeztem, hála a kapcsolataimnak. Őt még soha nem láttam, de már hallottam felőle. Nate őt kérte meg, hogy vigyázzon Arielle-re, miután én bántottam újfent a húgát. Ha teljesítette volna a kérést, Arielle még ember lenne, hiszen nem mertem volna ujjat húzni vele. Rick fizette le, hogy hagyja cserben Nate-et, aki persze meg is tette. Nem volt megbízható. Talán ez volt az első tulajdonság, ami eszembe jut róla. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idős lehet, de veszedelmes. Rick ostoba volt, hogy kikezdett a barátnőjével, bár ez nem meglepő. Bár talán mégis. Egy olyan gyáva alak, mint ő honnan szedte a bátorságát? A nő kiléte nem érdekelt, jelentéktelen volt. Valami olcsó kis nő lehetett, aki élvezi, ha feszültséget kelthet. Talán ő maga uszította a két férfit egymás ellen. Mindenesetre… Evan Brown veszélyt jelenthet. Az ilyen embereket nem érdekli, hogy hogyan érhetik el a céljukat, átgázolnak mindenen és mindenkin. Pontosan tudtam, hogy megpróbál megölni, amint lehetősége nyílik rá. Hiszen én voltam a város legerősebb vámpírja, ráadásul Ricket a barátomnak hiszi. Nem dől be annak, hogy nem tudok róla semmit. Még ha most nem is hazudtam. Meg kell keresnem azt a szemetet. Hatalmas hiba volt halhatatlanná tenni őt, csak a bajt hozza állandóan a fejemre. Ha ez a Brown nem öli meg, majd én megteszem. Nő ide vagy oda, Rick Jefferson aláírta a halálos ítéletét. Elég volt. Mit képzel magáról a kis rohadék? Meg tudja még, hogy ki vagyok én.
Először is vadászni mentem, átteleportáltam Dél-Amerikába, és elkaptam brazil férfit, majd a feleségét. Egyiküket sem öltem meg. Szerencsére nincs is jobb felejtő hatás annál, hogy a vérét szívom. Ilyenkor elbódul az emberi elme, semmire nem emlékszik. Gyorsan teleszívtam magam, és azonnal éreztem a hatását. Erő áradt szét a testemben és végre jól éreztem magam. Az erővel a hatalom érzése is együtt járt. Én pedig imádtam ezt. Emberek élete volt a kezemben, a pillanatnyi indulataimtól függött, hogy életben maradnak-e vagy sem. Ritkán öltem. De a tudat, hogy megtehetem, megerősített. Vigyorogva tértem vissza Death Valley-ba, és úgy döntöttem, hogy talán nem ártana, ha közölném Nate-tel a helyzetet. Egy vámpírnál már csak kettő a jobb, vagyis három, ha vámpírszámba veszem Arielle-t. Nem tudtam, hogy hogyan fogadnak majd, egyáltalán otthon lesznek-e. Mégsem tölthették az egész életüket egy faházba zárva. Már biztosan tervezgették a költözést, ismertem Nate-et ennyire. Biztos ki van akadva, amiért Arielle csak teleportálva közlekedhet nyilvánosan és hogy ilyen közel lakik a bátyja. Érzelmes vámpírok.
Semmit nem változott a házuk, amint ott termettem, már hallottam, ahogy elindul valaki az ajtó felé. Hallottam a lépteit, Arielle volt az. Nate jelenlétét nem érzékeltem. Hoppá. Akkor lesz egy kínos beszélgetésem az asszonyával. Minden bizonnyal. Kitárult az ajtó. A tekintete nem sok jót ígért, de mintha megleptem volna a váratlan látogatásommal.
- Mit keresel itt?
- Mondhatnám, hogy jöttem bocsánatot kérni a tapló viselkedésem miatt, de ez nem igazán leplezné a valóságot, és amúgy se hinnéd el…
- Szóval?
- Nate?
- Vadászik, megmondjam, hogy kerested? – kérdezte, aztán átvillant valami más a tekintetén, amitől megenyhült. – Történt valami?
- Inkább megvárnám. Hát így is mondhatjuk. Nem te voltál a mai napon a legidegesítőbb látogatóm. Evan Brown keresett fel.
- Evan Brown? Mintha már hallottam volna a nevét – szólalt meg. Ó, szóval Nate ezt is elmondta neki.
Bólintottam, és elmagyaráztam, hogy honnan. Nem tűnt túl barátságtalannak a férfi felé, akinek az ő védelme lett volna a dolga, és aki miatt meghalt. Hihetetlen egy nő. Velem is kedves volt olykor, pedig én öltem meg. Nem közvetve, hanem közvetlenül okoztam a vesztét. Mégsem gyűlölt már… annyira. Legalábbis azt hiszem.
- Gyere be – szólalt meg végül, én pedig követtem. A ház sem változott sokat, bár én nem jártam itt túl gyakran. Nate menekült ide, előlem, amikor szemet vetettem jelenlegi barátnőjére. Mert tulajdonképpen én az ő otthonában éltem. De ez van. Jól kell tudni játszani a lapokkal.
Sokat nem kellett várnom. Alighogy kényelembe helyeztem magam a kanapén, Nate hangja harsant a levegőbe. Feszültnek hangzott, talán nem tetszett neki a helyzet, hogy velem látja a kedvesét. Soha nem teszi túl magát azon, amit velük tettem. Én sem tenném.
- Darren?
- Helló, Nate. Beszélnünk kell – vigyorogtam rá. Nem zavart a tartózkodása, se az irtózata tőlem. Magabiztos voltam, ezt az álarcot akármikor képes voltam magamra ölteni.
- Miről? – kérdezte gyanakodva, mire elmeséltem neki a nemrég történt eseményeket, és megkérdeztem, hogy nem látta-e Ricket. Természetesen nem volt a válasz, mint ahogy azt előre sejtettem. A patkányok könnyen el tudnak rejtőzni. Nate nem hagyta volna szó nélkül Rick visszatérését. De mit akart itt? Fél tőlünk, félt Evantől, és mégis itt van. Oka kell, hogy legyen.
- Ismerem őt, veszélyes lehet ránk nézve is – szólalt meg egy kis gondolkodás után. – Nemrég elkövettem azt a hibát, hogy megbíztam benne, de nem lett volna szabad – folytatta és bűntudatosan meredt a kedvesére. Szörnyen undorítóak voltak ezek a pillantások, szinte már romantikus lányregényekben éreztem magam.
- Egyértelmű, hogy meg kell ölni – sóhajtottam fel. – Erősebb, de ha esetleg beszállsz?
Nate bólintott.
- És én? – nézett rám Arielle felháborodottan. – Én is beszállok.
- Téged senki nem kérdezett, te nő vagy – horkantottam fel.
- Ez már nem a középkor, gyökérke – sziszegte. Felnevettem. Annyira vérszegény megjegyzés volt, már szinte semmi nem maradt a régi és egyedülálló Arielle humorból. Teljesen bekebelezte a szerelem. Hervasztó.
- Amíg a tojáshéj ott lóg a bájos hátsófeleden, addig ne panaszkodj, megértetted? - kacsintottam rá.
- Elég – sóhajtotta Nate. – Darrennek igaza van, Arielle.
Mi? Meglepetten néztem rá, akárcsak a kedvese. Nekem ad igazat? Erre nem számítottam. Valahogy nem illett a tökéletes rózsaszín idilli képbe.
- Evan veszélyes, nem akarom, hogy bajod essen – indokolta meg az állítását. Felhorkantam. Ez a két vámpírnak nevezett lény nyálasabb, mint hittem. Legalább előttem ne könyörgöm.
- Tudok vigyázni magamra – csattant fel.
- Hát, ha te mondod – vigyorogtam. Végülis én egyszer megöltem, aztán még egyszer majdnem, aztán Ariadne is majdnem… de azért igen, biztos tud vigyázni magára. Nate tekintetét elnézve, ő is ugyanarra gondolt, amire én.
- Ezt még megbeszéljük, jó? – adta meg magát a hős szerelmes, én pedig felálltam. Sok volt mára a társaság, nem szoktam hozzá ehhez. Ideje visszatérnem a hőn szeretett magányomba, ahol nem kell megjátszanom semmit. Annyi szerepet játszottam már, hogy magam sem tudtam, hogy ki vagyok voltaképpen. Minden alakításra úgy emlékszem, mintha néhány perce történt volna, úgyhogy kissé el is felejtettem, hogy ki az a Darren.
- Mész? – nézett rám Arielle, ezúttal már nem dühösen. Nem tudtam kiigazodni ezen a nőn, de mindegy is. Egyiken se tudtam.
- Aha – bólintottam. – Holnap este elkezdem keresni azt a szemetet. Enyém a gazdag részleg, tiéd a putri. Megfelel?
Felnevetett.
- Tudod, ha nem lennél egy utolsó szemétláda, aki megölte a szerelmemet, és a szüleimet, egészen kedvelnélek. Igen, persze.
- Ez nem egy alternatív univerzum, még mindig egy gyilkos vagyok, és szemrebbenés nélkül ölnék meg bárkit, aki okot ad rá.
- Micsoda macsó – gúnyolódott a fehérnép, de nem vettem fel, inkább elköszöntem, aztán már otthon is voltam.
Másnap este szórakozottan jártam a sötét utcákat. Tudtam, hogy Rick előbb bújik meg errefelé, mert azt gondolja, hogy én a szegények közt keresném. Agyilag tényleg szegény volt, de nagyra tartotta magát. Egyre nem éreztem meg a rothadó illatát. Az utcák csendesek és kihaltak voltak. Nem is csoda, ilyentájt a gazdagok már illetlennek tartották az utcán való mászkálást. Minden sznob errefelé lakott. Arielle régi barátnői is. Ismertem ezt a környéket. A csend valahogy most mégis más volt. De nem tartott sokáig, mert hirtelen egy sikoltás harsant a hűvös levegőbe. Rohanni kezdtem abba az irányba, ahonnan a hangot sejtettem. Nem volt messze. Evan Brown szaga könnyen kivehető volt, de volt egy sokkal erőteljesebb illat is. Vér. Egy fiatal lány vére. Hallottam a hangját, ismertem őt. Tudtam, hogy kihez tartozik. Amikor megláttam a földön feküdve, már egyedül volt. Brown lelépett. Gyorsan megvizsgáltam a lányt, de nem esett komolyabb baja. Eszméletlen volt. A teste mellett egy fehér boríték lapult, benne egy üzenet:
„Ricket akarom, ha nem adjátok át, átharapom minden lány torkát, ezzel pedig befejezem, amit elkezdtem.”
Linette Olson hófehér arcára néztem és felsóhajtottam. Arielle megölne, ha itt hagynám. A karjaimba kaptam és hazarohantam vele. Kaptam egy csinos kis koloncot a nyakamba…
Először is vadászni mentem, átteleportáltam Dél-Amerikába, és elkaptam brazil férfit, majd a feleségét. Egyiküket sem öltem meg. Szerencsére nincs is jobb felejtő hatás annál, hogy a vérét szívom. Ilyenkor elbódul az emberi elme, semmire nem emlékszik. Gyorsan teleszívtam magam, és azonnal éreztem a hatását. Erő áradt szét a testemben és végre jól éreztem magam. Az erővel a hatalom érzése is együtt járt. Én pedig imádtam ezt. Emberek élete volt a kezemben, a pillanatnyi indulataimtól függött, hogy életben maradnak-e vagy sem. Ritkán öltem. De a tudat, hogy megtehetem, megerősített. Vigyorogva tértem vissza Death Valley-ba, és úgy döntöttem, hogy talán nem ártana, ha közölném Nate-tel a helyzetet. Egy vámpírnál már csak kettő a jobb, vagyis három, ha vámpírszámba veszem Arielle-t. Nem tudtam, hogy hogyan fogadnak majd, egyáltalán otthon lesznek-e. Mégsem tölthették az egész életüket egy faházba zárva. Már biztosan tervezgették a költözést, ismertem Nate-et ennyire. Biztos ki van akadva, amiért Arielle csak teleportálva közlekedhet nyilvánosan és hogy ilyen közel lakik a bátyja. Érzelmes vámpírok.
Semmit nem változott a házuk, amint ott termettem, már hallottam, ahogy elindul valaki az ajtó felé. Hallottam a lépteit, Arielle volt az. Nate jelenlétét nem érzékeltem. Hoppá. Akkor lesz egy kínos beszélgetésem az asszonyával. Minden bizonnyal. Kitárult az ajtó. A tekintete nem sok jót ígért, de mintha megleptem volna a váratlan látogatásommal.
- Mit keresel itt?
- Mondhatnám, hogy jöttem bocsánatot kérni a tapló viselkedésem miatt, de ez nem igazán leplezné a valóságot, és amúgy se hinnéd el…
- Szóval?
- Nate?
- Vadászik, megmondjam, hogy kerested? – kérdezte, aztán átvillant valami más a tekintetén, amitől megenyhült. – Történt valami?
- Inkább megvárnám. Hát így is mondhatjuk. Nem te voltál a mai napon a legidegesítőbb látogatóm. Evan Brown keresett fel.
- Evan Brown? Mintha már hallottam volna a nevét – szólalt meg. Ó, szóval Nate ezt is elmondta neki.
Bólintottam, és elmagyaráztam, hogy honnan. Nem tűnt túl barátságtalannak a férfi felé, akinek az ő védelme lett volna a dolga, és aki miatt meghalt. Hihetetlen egy nő. Velem is kedves volt olykor, pedig én öltem meg. Nem közvetve, hanem közvetlenül okoztam a vesztét. Mégsem gyűlölt már… annyira. Legalábbis azt hiszem.
- Gyere be – szólalt meg végül, én pedig követtem. A ház sem változott sokat, bár én nem jártam itt túl gyakran. Nate menekült ide, előlem, amikor szemet vetettem jelenlegi barátnőjére. Mert tulajdonképpen én az ő otthonában éltem. De ez van. Jól kell tudni játszani a lapokkal.
Sokat nem kellett várnom. Alighogy kényelembe helyeztem magam a kanapén, Nate hangja harsant a levegőbe. Feszültnek hangzott, talán nem tetszett neki a helyzet, hogy velem látja a kedvesét. Soha nem teszi túl magát azon, amit velük tettem. Én sem tenném.
- Darren?
- Helló, Nate. Beszélnünk kell – vigyorogtam rá. Nem zavart a tartózkodása, se az irtózata tőlem. Magabiztos voltam, ezt az álarcot akármikor képes voltam magamra ölteni.
- Miről? – kérdezte gyanakodva, mire elmeséltem neki a nemrég történt eseményeket, és megkérdeztem, hogy nem látta-e Ricket. Természetesen nem volt a válasz, mint ahogy azt előre sejtettem. A patkányok könnyen el tudnak rejtőzni. Nate nem hagyta volna szó nélkül Rick visszatérését. De mit akart itt? Fél tőlünk, félt Evantől, és mégis itt van. Oka kell, hogy legyen.
- Ismerem őt, veszélyes lehet ránk nézve is – szólalt meg egy kis gondolkodás után. – Nemrég elkövettem azt a hibát, hogy megbíztam benne, de nem lett volna szabad – folytatta és bűntudatosan meredt a kedvesére. Szörnyen undorítóak voltak ezek a pillantások, szinte már romantikus lányregényekben éreztem magam.
- Egyértelmű, hogy meg kell ölni – sóhajtottam fel. – Erősebb, de ha esetleg beszállsz?
Nate bólintott.
- És én? – nézett rám Arielle felháborodottan. – Én is beszállok.
- Téged senki nem kérdezett, te nő vagy – horkantottam fel.
- Ez már nem a középkor, gyökérke – sziszegte. Felnevettem. Annyira vérszegény megjegyzés volt, már szinte semmi nem maradt a régi és egyedülálló Arielle humorból. Teljesen bekebelezte a szerelem. Hervasztó.
- Amíg a tojáshéj ott lóg a bájos hátsófeleden, addig ne panaszkodj, megértetted? - kacsintottam rá.
- Elég – sóhajtotta Nate. – Darrennek igaza van, Arielle.
Mi? Meglepetten néztem rá, akárcsak a kedvese. Nekem ad igazat? Erre nem számítottam. Valahogy nem illett a tökéletes rózsaszín idilli képbe.
- Evan veszélyes, nem akarom, hogy bajod essen – indokolta meg az állítását. Felhorkantam. Ez a két vámpírnak nevezett lény nyálasabb, mint hittem. Legalább előttem ne könyörgöm.
- Tudok vigyázni magamra – csattant fel.
- Hát, ha te mondod – vigyorogtam. Végülis én egyszer megöltem, aztán még egyszer majdnem, aztán Ariadne is majdnem… de azért igen, biztos tud vigyázni magára. Nate tekintetét elnézve, ő is ugyanarra gondolt, amire én.
- Ezt még megbeszéljük, jó? – adta meg magát a hős szerelmes, én pedig felálltam. Sok volt mára a társaság, nem szoktam hozzá ehhez. Ideje visszatérnem a hőn szeretett magányomba, ahol nem kell megjátszanom semmit. Annyi szerepet játszottam már, hogy magam sem tudtam, hogy ki vagyok voltaképpen. Minden alakításra úgy emlékszem, mintha néhány perce történt volna, úgyhogy kissé el is felejtettem, hogy ki az a Darren.
- Mész? – nézett rám Arielle, ezúttal már nem dühösen. Nem tudtam kiigazodni ezen a nőn, de mindegy is. Egyiken se tudtam.
- Aha – bólintottam. – Holnap este elkezdem keresni azt a szemetet. Enyém a gazdag részleg, tiéd a putri. Megfelel?
Felnevetett.
- Tudod, ha nem lennél egy utolsó szemétláda, aki megölte a szerelmemet, és a szüleimet, egészen kedvelnélek. Igen, persze.
- Ez nem egy alternatív univerzum, még mindig egy gyilkos vagyok, és szemrebbenés nélkül ölnék meg bárkit, aki okot ad rá.
- Micsoda macsó – gúnyolódott a fehérnép, de nem vettem fel, inkább elköszöntem, aztán már otthon is voltam.
Másnap este szórakozottan jártam a sötét utcákat. Tudtam, hogy Rick előbb bújik meg errefelé, mert azt gondolja, hogy én a szegények közt keresném. Agyilag tényleg szegény volt, de nagyra tartotta magát. Egyre nem éreztem meg a rothadó illatát. Az utcák csendesek és kihaltak voltak. Nem is csoda, ilyentájt a gazdagok már illetlennek tartották az utcán való mászkálást. Minden sznob errefelé lakott. Arielle régi barátnői is. Ismertem ezt a környéket. A csend valahogy most mégis más volt. De nem tartott sokáig, mert hirtelen egy sikoltás harsant a hűvös levegőbe. Rohanni kezdtem abba az irányba, ahonnan a hangot sejtettem. Nem volt messze. Evan Brown szaga könnyen kivehető volt, de volt egy sokkal erőteljesebb illat is. Vér. Egy fiatal lány vére. Hallottam a hangját, ismertem őt. Tudtam, hogy kihez tartozik. Amikor megláttam a földön feküdve, már egyedül volt. Brown lelépett. Gyorsan megvizsgáltam a lányt, de nem esett komolyabb baja. Eszméletlen volt. A teste mellett egy fehér boríték lapult, benne egy üzenet:
„Ricket akarom, ha nem adjátok át, átharapom minden lány torkát, ezzel pedig befejezem, amit elkezdtem.”
Linette Olson hófehér arcára néztem és felsóhajtottam. Arielle megölne, ha itt hagynám. A karjaimba kaptam és hazarohantam vele. Kaptam egy csinos kis koloncot a nyakamba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése