Egyenesen meredtem magam elé, nem néztem semerre, csak egyenesen az előttem álló giccses, kövekkel díszített tükörre, és a benne látott lányra. Elhúztam a számat, és a vonásaim gúnyba fordultak. Nem tetszett, amit láttam. Képtelen voltam eltüntetni az arcom baloldalán lévő néhány centis vágást, nem segített semennyi alapozó mennyiség. Bár már nem is volt annyira feltűnő. Ez azért valami. Na, nem mintha elég lenne, de több a semminél. Már nem fájt a seb, és reménykedtem benne, hogy hamar eltűnik. Nem hiányzott, hogy úgy nézzek ki, mint egy háborús sérült. Gyönyörű akartam lenni, mint mindig. Ez a lényem alapfeltétele volt, az állandó szépség. Nem voltam valami isten adta gyönyörűség, de sikerült kiemelkedtem az átlagból. Hála a szebbnél szebb ruháknak és az állandó testápolásnak és sminkelésnek. Na meg persze az edzőteremnek, ahova néhány hete jártam. Nem voltam olyan szép, mint Arielle. Soha nem is leszek. Talán nem is akarok.
Tudtam, hogy a szépség nem minden, tudtam, hogy egy felszínes kis liba vagyok, de a felszín az már valami volt. Az egyetlen dolog, ami számít az életben. Senki nem kutat a felszín alá, senkit nem érdekel, hogy ki vagy valójában. Csak a külső. Ez mozgatja a világot. Én pedig meg akartam felelni ennek. Talán ezért bosszantott annyira az a vágás az arcomon. Nem beszélve arról, hogy a kialvatlanság és a mostanában ivott nagymennyiségű alkohol sem volt rám éppen túl jó hatással.
Természetesen senki nem ütött meg, soha nem hagynám egyetlen férfinak sem, vagy éppen féltékeny barátnőnek. Csak elég vad buli volt és összetörött egy pálinkás üveg. Én pedig rosszkor voltam rossz helyen, és ez lett a vége. A kórházban persze teljesen felesleges voltam, nem mondtak semmi olyat, amit ne tudtam volna. Anyámnak volt pénze, ha nem múlna el magától, majd egy plasztikai sebész helyre teszi a bőröm. De most nem is ez zavart. Mostanában nem érdekelt annyira ez az egész, de ma iskolába kell mennem, és ha meglátnák a vágást, egyből kombinálni kezdenének. Azt hinnék, hogy megvertek, és vadabbnál vadabb pletykákról sustorognának. Ismertem a diákélet minden csínját-bínját, hiszen én is kapva kaptam olykor néhány pletykán, és előszeretettel terjesztettem. De az minden az előtt volt. Már nem szerettem ezt. Már nem leltem örömét mások megalázásában. Hiszen miért volna jó egyedül nevetni a többieken? Persze, szerezhettem volna más barátokat, olyanokat, akik hercegnőként bántak volna velem. Üresfejű szőke csinibabák. De nem volt rájuk szükségem. Már semmi nem volt olyan, mint régen. Volt két barátnőm, de ők meghaltak. Soha nem vallanám be magamnak, de kedveltem őket. Soha nem engedtem őket közel magamhoz, mert nem mertem. Féltem. Nem szerettem érezni, nem szerettem szeretni. Veszélyes dolog. Megsebez és összetör. Tizennyolc év alatt megtanultam, hogy hogyan tartsam távol magamtól. Nem szerettem senkit. Isabel és Arielle volt talán az egyetlen kivétel. De Arielle-t megsebeztem a halála előtt, pusztán önvédelemből. Amit akkor mondtam neki az hazugság volt. Nem hittem, hogy ő ölte volna meg Isabelt. Néha gonoszkodott, de ő jó volt, mélyen legbelül. Mégis megvádoltam a gyilkossággal, mert el kellett, hogy távolítsam magamtól. El kellett üldöznöm, elég messzire ahhoz, hogy többet ne kerüljön a közelembe. De nem hittem volna, hogy ő is meghal…
- Miss Olson, telefonon keresik – lépett be a házvezetőnőnk tiszteletteljesen. Félt tőlem, ezért mindig illendő, udvarias és távolságtartó volt. Követte minden utasításomat, és eleget tett minden szeszélyemnek. Néha láttam a szemében, hogy mennyire utál nekem és az anyámnak dolgozni. De jól keresett, és csak a pénz számított. A pénz mozgatott mindent a világban, és aki valaha valaki lett, az a gazdagokból került ki. Legalábbis a többség, akad persze néhány csodabogár. Elszakadtam a gondolataimtól és ránéztem a középkorú asszonyra.
- És ki az?
- Egy férfi, magát keresi – felelte szemrebbenés nélkül, de az arca egyetlen pillanatra megrezdült, ami elárulta a véleményét rólam.
- És maga csak most szól? – csattantam fel. Mindig belekötöttem valamibe, ez voltam én. Nem tudtam megállni. Igazából szerettem megváratni a férfiakat, de bosszantott a nő megvetése, ami egyértelműen sugárzott felém.
Nem mondott semmit, zavartan lesütötte a szemét és halkan elnézést motyogott, én pedig lesiettem a földszintre. Végig haladtam a tágas nappalin., leültem a puha bársony kanapéra, és felkaptam a telefont.
- Halló? – búgtam a kagylóba. Voltak dolgok, amiket nem tudtam levetkőzni. Szerettem a férfiakkal lenni. Olyankor éreztem magam nőnek. A szerelem luxusát persze messziről elkerültem.
- Te vagy Linette? – kérdezte egy mély hang. Kimondottan szexi volt, áradt valami különös erő belőle. Még soha nem hallottam ezelőtt.
- Attól függ kinek – sóhajtottam fel.
- Evan Brown a nevem, a haverom adta meg a számodat. Múltkor láttalak és nagyon megtetszettél. Gyönyörű vagy – duruzsolta kedvesen. Kissé behízelgő volt, de nem bántam. Néhány napra tökéletes. Találkozni akart velem szombat este, én pedig beleegyeztem. Aznapra semmi programom nem volt. Kifinomult, udvarias stílusa arra engedett következtetni, hogy gazdag előkelő család tagja. Vacsorára hívott, egy előkelő étterembe. Ritkán volt randim olyan helyeken, a legtöbb férfi csak a desszertre vágyott, azonnal meg akartak kapni. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem.
Másnap reggel végre péntek volt. Jókedvűen ébredtem, egésznap a másnapi randi járt a fejemben. Meg sem fordult a fejemben, hogy vajon, ki lehet ez a férfi, hiszen még soha nem is láttam. Nem érdekelt. A lényeg, hogy elszabaduljak otthonról. Csak ez számított. A suli éppolyan unalmas volt, mint mindig. Ráadásul a történelem tanár Emmát ültette mellém. Nem kedveltem, túl kedves és túl aranyos volt. Túlságosan szerette mindenki. Ezért utáltam mindig és ezért fúrtam meg a barátságát Arielle-lel. Nem ért, hogy mindenki őt szereti. Természetesen ő is utált engem, főleg Arielle halála óta. Nem voltak jóban nagyon régóta és utálták is egymást, legalábbis felszínesen, de én láttam, hogy mennyire szíven ütötte egykori barátnőjének a halála. Láttam, ahogy kifut a vér az arcából és a szemét elöntik a könnyek. Emma nem tudott olyanokat utálni, akiket valaha szeretett. Én nem sírtam, amikor megtudtam. Csak meredtem előre, az újság címlapjára és sápadtan néztem Arielle fényképét. Nem sírtam, egy könnycseppet sem ejtettem. Akkor sem, amikor a suliban az egész iskola meggyászolta, akárcsak Isabelt. Egyik ünnepségen, és egyik temetésen sem sírtam. Soha nem sírtam, már régóta hideg voltam. Így jobb volt az élet.
És most Emma itt ült mellettem. A tökéletes Emma. Nem voltak gazdagok a szülei, de jól éltek. Egy átlagos kertes házban a város szélén, és bár nem vetette fel őket a pénz, mindenük meg volt. Mindig is irigyeltem. Nem nézett rám, egy pillantásra sem méltatott. Görcsösen meredt előre, mintha leprás lennék.
- Hiába húzod magad össze annyira, nem leszel sem kisebb, sem vékonyabb – vetettem oda gúnyosan. A lehető legtávolabb ült tőlem, a lehető legkisebb helyet foglalva. Muszáj volt belekötnöm.
- Kérdezett valaki? – kérdezett vissza rám se nézve.
- Csak gondoltam szólok, hogy a tekintetem nem halálos, az a baziliszkusz, sőt a harapásom sem, az pedig a vámpír – folytattam szemrebbenés nélkül. A vámpír szónál szokatlanul elsápadt. Felvontam a szemöldököm, de észre sem vette.
- Vagy még mindig a gyilkos barátnődet siratod? – vetettem fel vigyorogva. Nem gondoltam komolyan, de olyan jó volt nézni, ahogy elönti az aranyos kis arcocskáját a düh.
- Arielle nem volt gyilkos – sziszegte dühösen. Néhányan felénk kapták a tekintetüket. A tanár rosszallóan megcsóválta a fejét, mondani akart valamit, de előtte még visszavágtam.
- Talán igaz… ahogy a barátnőd sem – mondtam halkan, ha lehet még sápadtabb és még dühösebb lett. Élveztem, hogy ilyen hatást tudok elérni az embereknél néhány mondattal.
- Miss White, Miss Olson, ez egy tanóra, szíveskedjenek a tananyagra koncentrálni, és nem a rendőrség tevékenységét bírálni. Miss Morrison még a halála előtt mentesült minden vád alól, úgyhogy legyenek szívesek lezárni ezt a témát – hallottam meg a tanár hangját. Nem szóltam egy szót sem. Természetesen tudtam, hogy nem ő volt a gyilkos. De Emmát bosszantani jó móka volt. Vigyorogni kezdtem. Tudom, hogy betegesen hangzik, de ez van.
Többet nem szólaltam meg, úgy döntöttem, hogy meghúzom a határt. És amúgy sem volt több ötletem, hogy mivel bosszanthatnám. A második világháborúról tanultunk éppen, egy cseppet sem érdekelt. Megvetettem a háborúkat. Semmi értelmük nem volt. Csak halált okoztak, semmi mást.
Tíz perc volt hátra az órából, amikor az igazgató lépett be a terembe. Nem törődött a formális udvariassági formákkal, ami különös volt. Vagy inkább szokatlan. Ami még furább, hogy egyenesen rám nézett. Az arca komor volt.
- Miss Olson, lenne szíves velem jönni? – kérdezte, én pedig megijedtem. Mit követtem el? Nem is csináltam semmit.
Nyeltem egyet, és ő látta a habozásomat.
- Az édesapjáról lenne szó – folytatta kelletlenül. Nem szeretett bizalmas információkat megosztani, de mégsem hurcolhatott maga után.
- Akkor köszönöm, de nem érdekel – közöltem hidegen. Az az ember nem az apám, elhagyott. Gyűlöltem.
- Balesete volt – mondta jelentőségteljesen. Megdermedtem. Erre nem számítottam. Mindenki engem nézett. Én pedig igyekeztem sehova sem nézni. Még mindig nem álltam fel.
- Majd helyrerakják, engem nem érdekel – nyögtem ki, és igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon semmi sem. Arra törekedtem, hogy úgy nézzen ki az arcom, mint egy jéghideg porcelán.
Tudtam, hogy a szépség nem minden, tudtam, hogy egy felszínes kis liba vagyok, de a felszín az már valami volt. Az egyetlen dolog, ami számít az életben. Senki nem kutat a felszín alá, senkit nem érdekel, hogy ki vagy valójában. Csak a külső. Ez mozgatja a világot. Én pedig meg akartam felelni ennek. Talán ezért bosszantott annyira az a vágás az arcomon. Nem beszélve arról, hogy a kialvatlanság és a mostanában ivott nagymennyiségű alkohol sem volt rám éppen túl jó hatással.
Természetesen senki nem ütött meg, soha nem hagynám egyetlen férfinak sem, vagy éppen féltékeny barátnőnek. Csak elég vad buli volt és összetörött egy pálinkás üveg. Én pedig rosszkor voltam rossz helyen, és ez lett a vége. A kórházban persze teljesen felesleges voltam, nem mondtak semmi olyat, amit ne tudtam volna. Anyámnak volt pénze, ha nem múlna el magától, majd egy plasztikai sebész helyre teszi a bőröm. De most nem is ez zavart. Mostanában nem érdekelt annyira ez az egész, de ma iskolába kell mennem, és ha meglátnák a vágást, egyből kombinálni kezdenének. Azt hinnék, hogy megvertek, és vadabbnál vadabb pletykákról sustorognának. Ismertem a diákélet minden csínját-bínját, hiszen én is kapva kaptam olykor néhány pletykán, és előszeretettel terjesztettem. De az minden az előtt volt. Már nem szerettem ezt. Már nem leltem örömét mások megalázásában. Hiszen miért volna jó egyedül nevetni a többieken? Persze, szerezhettem volna más barátokat, olyanokat, akik hercegnőként bántak volna velem. Üresfejű szőke csinibabák. De nem volt rájuk szükségem. Már semmi nem volt olyan, mint régen. Volt két barátnőm, de ők meghaltak. Soha nem vallanám be magamnak, de kedveltem őket. Soha nem engedtem őket közel magamhoz, mert nem mertem. Féltem. Nem szerettem érezni, nem szerettem szeretni. Veszélyes dolog. Megsebez és összetör. Tizennyolc év alatt megtanultam, hogy hogyan tartsam távol magamtól. Nem szerettem senkit. Isabel és Arielle volt talán az egyetlen kivétel. De Arielle-t megsebeztem a halála előtt, pusztán önvédelemből. Amit akkor mondtam neki az hazugság volt. Nem hittem, hogy ő ölte volna meg Isabelt. Néha gonoszkodott, de ő jó volt, mélyen legbelül. Mégis megvádoltam a gyilkossággal, mert el kellett, hogy távolítsam magamtól. El kellett üldöznöm, elég messzire ahhoz, hogy többet ne kerüljön a közelembe. De nem hittem volna, hogy ő is meghal…
- Miss Olson, telefonon keresik – lépett be a házvezetőnőnk tiszteletteljesen. Félt tőlem, ezért mindig illendő, udvarias és távolságtartó volt. Követte minden utasításomat, és eleget tett minden szeszélyemnek. Néha láttam a szemében, hogy mennyire utál nekem és az anyámnak dolgozni. De jól keresett, és csak a pénz számított. A pénz mozgatott mindent a világban, és aki valaha valaki lett, az a gazdagokból került ki. Legalábbis a többség, akad persze néhány csodabogár. Elszakadtam a gondolataimtól és ránéztem a középkorú asszonyra.
- És ki az?
- Egy férfi, magát keresi – felelte szemrebbenés nélkül, de az arca egyetlen pillanatra megrezdült, ami elárulta a véleményét rólam.
- És maga csak most szól? – csattantam fel. Mindig belekötöttem valamibe, ez voltam én. Nem tudtam megállni. Igazából szerettem megváratni a férfiakat, de bosszantott a nő megvetése, ami egyértelműen sugárzott felém.
Nem mondott semmit, zavartan lesütötte a szemét és halkan elnézést motyogott, én pedig lesiettem a földszintre. Végig haladtam a tágas nappalin., leültem a puha bársony kanapéra, és felkaptam a telefont.
- Halló? – búgtam a kagylóba. Voltak dolgok, amiket nem tudtam levetkőzni. Szerettem a férfiakkal lenni. Olyankor éreztem magam nőnek. A szerelem luxusát persze messziről elkerültem.
- Te vagy Linette? – kérdezte egy mély hang. Kimondottan szexi volt, áradt valami különös erő belőle. Még soha nem hallottam ezelőtt.
- Attól függ kinek – sóhajtottam fel.
- Evan Brown a nevem, a haverom adta meg a számodat. Múltkor láttalak és nagyon megtetszettél. Gyönyörű vagy – duruzsolta kedvesen. Kissé behízelgő volt, de nem bántam. Néhány napra tökéletes. Találkozni akart velem szombat este, én pedig beleegyeztem. Aznapra semmi programom nem volt. Kifinomult, udvarias stílusa arra engedett következtetni, hogy gazdag előkelő család tagja. Vacsorára hívott, egy előkelő étterembe. Ritkán volt randim olyan helyeken, a legtöbb férfi csak a desszertre vágyott, azonnal meg akartak kapni. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem.
Másnap reggel végre péntek volt. Jókedvűen ébredtem, egésznap a másnapi randi járt a fejemben. Meg sem fordult a fejemben, hogy vajon, ki lehet ez a férfi, hiszen még soha nem is láttam. Nem érdekelt. A lényeg, hogy elszabaduljak otthonról. Csak ez számított. A suli éppolyan unalmas volt, mint mindig. Ráadásul a történelem tanár Emmát ültette mellém. Nem kedveltem, túl kedves és túl aranyos volt. Túlságosan szerette mindenki. Ezért utáltam mindig és ezért fúrtam meg a barátságát Arielle-lel. Nem ért, hogy mindenki őt szereti. Természetesen ő is utált engem, főleg Arielle halála óta. Nem voltak jóban nagyon régóta és utálták is egymást, legalábbis felszínesen, de én láttam, hogy mennyire szíven ütötte egykori barátnőjének a halála. Láttam, ahogy kifut a vér az arcából és a szemét elöntik a könnyek. Emma nem tudott olyanokat utálni, akiket valaha szeretett. Én nem sírtam, amikor megtudtam. Csak meredtem előre, az újság címlapjára és sápadtan néztem Arielle fényképét. Nem sírtam, egy könnycseppet sem ejtettem. Akkor sem, amikor a suliban az egész iskola meggyászolta, akárcsak Isabelt. Egyik ünnepségen, és egyik temetésen sem sírtam. Soha nem sírtam, már régóta hideg voltam. Így jobb volt az élet.
És most Emma itt ült mellettem. A tökéletes Emma. Nem voltak gazdagok a szülei, de jól éltek. Egy átlagos kertes házban a város szélén, és bár nem vetette fel őket a pénz, mindenük meg volt. Mindig is irigyeltem. Nem nézett rám, egy pillantásra sem méltatott. Görcsösen meredt előre, mintha leprás lennék.
- Hiába húzod magad össze annyira, nem leszel sem kisebb, sem vékonyabb – vetettem oda gúnyosan. A lehető legtávolabb ült tőlem, a lehető legkisebb helyet foglalva. Muszáj volt belekötnöm.
- Kérdezett valaki? – kérdezett vissza rám se nézve.
- Csak gondoltam szólok, hogy a tekintetem nem halálos, az a baziliszkusz, sőt a harapásom sem, az pedig a vámpír – folytattam szemrebbenés nélkül. A vámpír szónál szokatlanul elsápadt. Felvontam a szemöldököm, de észre sem vette.
- Vagy még mindig a gyilkos barátnődet siratod? – vetettem fel vigyorogva. Nem gondoltam komolyan, de olyan jó volt nézni, ahogy elönti az aranyos kis arcocskáját a düh.
- Arielle nem volt gyilkos – sziszegte dühösen. Néhányan felénk kapták a tekintetüket. A tanár rosszallóan megcsóválta a fejét, mondani akart valamit, de előtte még visszavágtam.
- Talán igaz… ahogy a barátnőd sem – mondtam halkan, ha lehet még sápadtabb és még dühösebb lett. Élveztem, hogy ilyen hatást tudok elérni az embereknél néhány mondattal.
- Miss White, Miss Olson, ez egy tanóra, szíveskedjenek a tananyagra koncentrálni, és nem a rendőrség tevékenységét bírálni. Miss Morrison még a halála előtt mentesült minden vád alól, úgyhogy legyenek szívesek lezárni ezt a témát – hallottam meg a tanár hangját. Nem szóltam egy szót sem. Természetesen tudtam, hogy nem ő volt a gyilkos. De Emmát bosszantani jó móka volt. Vigyorogni kezdtem. Tudom, hogy betegesen hangzik, de ez van.
Többet nem szólaltam meg, úgy döntöttem, hogy meghúzom a határt. És amúgy sem volt több ötletem, hogy mivel bosszanthatnám. A második világháborúról tanultunk éppen, egy cseppet sem érdekelt. Megvetettem a háborúkat. Semmi értelmük nem volt. Csak halált okoztak, semmi mást.
Tíz perc volt hátra az órából, amikor az igazgató lépett be a terembe. Nem törődött a formális udvariassági formákkal, ami különös volt. Vagy inkább szokatlan. Ami még furább, hogy egyenesen rám nézett. Az arca komor volt.
- Miss Olson, lenne szíves velem jönni? – kérdezte, én pedig megijedtem. Mit követtem el? Nem is csináltam semmit.
Nyeltem egyet, és ő látta a habozásomat.
- Az édesapjáról lenne szó – folytatta kelletlenül. Nem szeretett bizalmas információkat megosztani, de mégsem hurcolhatott maga után.
- Akkor köszönöm, de nem érdekel – közöltem hidegen. Az az ember nem az apám, elhagyott. Gyűlöltem.
- Balesete volt – mondta jelentőségteljesen. Megdermedtem. Erre nem számítottam. Mindenki engem nézett. Én pedig igyekeztem sehova sem nézni. Még mindig nem álltam fel.
- Majd helyrerakják, engem nem érdekel – nyögtem ki, és igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon semmi sem. Arra törekedtem, hogy úgy nézzen ki az arcom, mint egy jéghideg porcelán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése