3. fejezet: Kihalt sikátor

Egyetlen pillanatot sem sikerült aludnom. Hajnalig a buli dübörgése zavart, utána pedig a zakatoló gondolataimtól nem tudtam aludni. Nem tudtam kiverni a fejemből Nate izzó tekintetét. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért nem hagyom ennyiben. Levegőnek nézhetném, és talán ő se alázna meg többet. De azok alapján, amiket mondott ő a padtársam, és a suliban aligha fogom elkerülni. A legjobban az fájt, hogy igaza volt. És ettől a felismeréstől végtelenül magányos lettem. Nem létezett olyan ember ezen a világon, aki megvédett volna, vagy aki szeretne, legalább egy kicsit. Ott van Lin és Isabel, de az nem ugyanaz. Ők el vannak egymással, mindig is legjobb barátnők voltak. Magamnak is nehezen ismertem be, de hiányzott Emma. Ő mindig kiállt mellettem, mikor még barátok voltunk. Ő tényleg szeretett. És ő volt az utolsó ember, akit én is szerettem. Talán akkor halt meg bennem az utolsó érzés, amikor megtagadtam a barátságát. Miért tettem? Olyan nehéz már visszaemlékezni minden részletre. Az agyamban az elmúlt négy évet sűrű homály fedte, mintha nem is én éltem volna a testemben. Talán igaza volt Emmának, miszerint ez nem én vagyok. De akkor ki vagyok én? Így jól érzem magam. Vagy mégsem? Annyi ember vesz körül, még egy bulin sem ittam vagy táncoltam egyedül, mégis a lelkemben magányos vagyok. Lélek? Van nekem még olyanom? Miért vagyok ilyen tüskés mindenkivel? És miért érzem úgy, hogy ez reflex? Nem tudok kedves lenni, nem megy. Mintha vulkánszerűen törnének elő a torkomból a sértőbbnél sértőbb megjegyzések. Ez szívás.

Rezegni kezdett a telefonom. Fáradt mozdulattal utána nyúltam, majd megpillantottam a kijelzőn Isabel nevét.
- Szia – köszöntem, de nem sok életet hallottam a hangomban. Pedig kivételesen le se ittam magam.
- Szia, Arielle. Borzalmas a hangod, hány üveg?
- Nem számoltam – hazudtam. Bár ez félig igaz volt. De inkább higgye azt, hogy másnapos vagyok, mint azt, hogy felzaklatott a tegnapi srác. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. A gyenge akaratú emberek elbuknak ebben a világban, én nem veszíthetek.
Isa felnevetett.
- Hát igen… az a pasi nem volt semmi, nem csodálom, hogy eldurrant utána az agyad és az üveg fenekére néztél…
- Hagyjuk a tegnapot, miért hívtál? – tereltem el a témát, nagyon nem akartam Nate-ről társalogni. Túl sok volt a kétség és a talány.
- Linette nem ér rá, elmegyünk ketten vásárolni? – kérdezte vidáman. Ha nincs ló, jó a szamár is. Mindig ketten jártak shoppingolni, de ezek szerint így én is így vagyok.
- Ráérek, miért is ne? – vontam meg a vállamat egykedvűen. – Hol találkozunk?
- Elkérem aputól a kocsiját, és érted megyek, aztán célba vesszük a sétáló utcát. Oké? – vázolta a programot lelkesen. Szerettem Isabelben ezt a gyermeki lelkesedést, néha sikerült engem is feldobnia ezzel.
Most viszont ez sem volt elég.
- Oké, várlak.
- Félóra – mondta még, majd elnémult a vonal. Nyöszörögve indultam a fürdőszobába, és igyekeztem rendbe szedni magam. Nem volt könnyű feladat, de mint mindig, most is sikerrel jártam. Magabiztosságot színlelve hátracsaptam hosszú szőke hajamat, és hajsütő vassal begöndörítettem. Tetszett a látvány, még ha a szemeim kialvatlanságról is csillogtak. Nem számított. Most úgysem pasizni megyek. Utoljára egy hónappal ezelőtt volt stabil kapcsolatom, azóta csak randizgattam. Egy hónapig voltunk együtt, és azért mentünk szét, mert megcsaltam és rájött. Pech. Nem jelentett nekem semmit az egész. Azt csináltam, amit Rick tett velem annak idején. Lesüllyedtem a szintjére.

- Elmentem, viszlát – robogtam le a lépcsőn. Nick a nappaliban ült, és az egyetemi jegyzeteit olvasgatta elmélyülten. Jól tanult, és komolyan vette az egyetemet, jogásznak készült. Rá biztosan büszkék lennének a szüleink. A tökéletes gyerek.
Köszönés nélkül felnézett, majd visszatért a tanulmányaihoz, én pedig kiviharzottam a házból. Isabel abban a pillanatban dudált, jelezve, hogy megérkezett.
Ugyanazzal a lendülettel bepattantam a kocsiba.
- Szia, Isabel – vigyorogtam rá. – Mik a terveid?
- Szia, hát csak egy kis körülnézés – kacsintott rám. Ez nála annyit jelentett, hogy egész napos vásárlás. Mert tényleg csak körülnézett, de felpróbált ezerféle színű, típusú, mintájú felsőket, és mindenféle ruhadarabot. Volt rá pénze bőven, az apja gazdag volt, egy vállalatnál igazgató. Bizonyára még néhány téli csizmát is vesz magának, majd rámosolyog egy srácra, és utánfutóként használjuk. De általában ezt én szoktam intézni, mert én is sokáig vásárolok. De általában egyből kiszúrom a boltban, hogy mi kell nekem. Egyszer felpróbálom és kész. De Isabel nem tud dönteni, ezért nem is egyedül vásárol. Ahogy mi se. Egyedül nem jó, nincs meg a hangulat.
- Chanel, és a többi?
- Pontosan.

Mikor már több tucat táskát húztam magam után, szépen rámosolyogtam egy szemüveges srácra, és megkértem, hogy hozza utánam a cuccaim. Olyan könnyen beleegyeztek, hogy az szinte lehetetlen. Manapság nagyon ki lehetnek éhezve a pasik.
- Szerinted jól áll ez a garbó? – illegette magát Isabel a tükör előtt. Ez volt a harmincadik ruhadarab ebben az üzletben, amit felpróbált. Csak ebben az üzletben. Már az eladó is a szemét forgatta, és láttam, hogy zavarja, hogy ennyi ideig foglaljuk a helyet. De nem panaszkodhat. Én nyolc felsőt vettem, két farmert, és egy pulcsit, míg Isabel nagyjából tizenöt felsőt, egy farmert és két pulcsit. Az eladónak egy szava sem lehet, holott semmit nem segített.
- Tökéletes – sóhajtottam fáradtan. Már jócskán sötétedett, és még délelőtt elhatároztam, hogy holnap azért be kéne menjek a suliba. És még ki kéne magam aludjam, mert ilyen szemekkel nem mehetek ismerősök közé. Ráadásul Nate is ott lesz, nem láthat lestrapáltan.
- Az utóbbi ötre is ezt mondtad – húzta el a száját, és újra megfordult.
- Mivel mindegyik tökéletes. Kiemeli az alakod.
- Kövér vagyok – hisztizte aztán, megforgattam a szemem. Isabel karcsú volt, a kövérnek a közelében sem állt.
- Hülye vagy – zártam le a vitát. – Tudod mit? Én addig átmegyek a könyvesboltba, mielőtt bezár…
- Tessék? – fordult meg kitágult szemekkel. – Mit csinálsz te ott? Helyes az eladó, vagy mi? Te és a könyvesbolt?
- Múltkor kidobtam az ablakon a matek könyvemet, és úgy döntöttem, hogy holnap nem lógok. Szóval vennem kéne helyette – magyaráztam, és egyből megnyugodott. Nem akartam az orrára kötni, hogy igenis szoktam olvasni. Főleg régebben. Mostanában nem igazán volt rá időm.
- Ja, így már más, már meglepődtem – vihogott. – Menj csak, addig felpróbálok egy másik felsőt, ez mintha egy kicsit kövérítene…
- Majd a kocsinál találkozunk – búcsúztam, és elindultam a könyvesbolt felé. Sötét volt, de még minden üzlet nyitva volt. Megcéloztam egy szűk kis sikátort, és úgy döntöttem, hogy ott vágok át. A cipőm sarka hangosan kopogott a csendes utcán, de azért valami különös hangot hallottam a sikátor felől. Nem foglalkoztam vele. Tovább csörtettem, majd mikor befordultam olyat pillantottam meg, amire nem számítottam.
Sikoltottam, majd valami felém suhant és a fejem a hideg kőnek koppant…

- Mit műveltél vele? – csattant fel egy ideges hang. Fojtott veszekedés hangjai hallatszottak tőlem párméterre, de még nem voltam magamnál teljesen. Az agyam még túl kába volt ahhoz, hogy megmozduljak, vagy hangot kiadjak. Egy hideg kéz érintette meg a csuklómat, a pulzusomat vizsgálva, de nem tudtam reagálni semmire.
- Csak ráijesztettem és lefejelte a betont – felelte egy mély, kísérteties hang. – Meg kellett volna ölnöm, megzavart.
- Megmondtam, hogy nem érhetsz hozzá!
- Hát persze, mert a kis ribanc csak a te játékszered, mi? Na ide figyelj, azt csinálok, amit akarok.
- Őt nem bánthatod. Mint mondtad, ő az én játékszerem. Ő az enyém, megértetted? És Ricknek is megmondhatod, hogy nem engedem a közelébe.
- Miért akarod ennyire? Ez csak egy nagyképű ribanc. Pár év alatt elfonnyad, és nem marad belőle semmi érték. Buta és felszínes.
- Bízd rám a döntést, és hagyd békén.
- Oké, mára. De jegyezd meg jól: ő jött ide, nem én kerestem meg. Örülj, hogy nem öltem meg, azért, amit látott. Viszont… ha te nem csinálsz vele valamit, megkeresem és elvágom a csinos kis torkát. Érthető?
- Igen. Tűnés – utasította, mire csend lett. Már majdnem elaludtam újra, mikor egy gyengéd kéz rázogatni kezdett. Finoman, és úgy mintha emberszámba venne. Zúgott a fejem, és nem tetszett a rázkódás. El akartam merülni a jótékony sötétségben. Jó volt ott.
- Arielle! Hallasz engem? Térj magadhoz! – szólongatott. Nem hagyott nyugton, és egyre inkább kezdett visszatérni a tudatom. Az előbbi beszélgetés részletei elhomályosodtak, már abba sem voltam biztos, hogy valóság volt. Talán csak képzeltem. Miért akarna bárki is csak magának? Vagy miért akarna a másik megölni? Csak álom volt.
- Arielle…
- Mm… - motyogtam bágyadtan, és kinyitottam a szemem. Sötétség vett körül, csak egy világító kék szempárt láttam. Összezavarodva néztem körül.
- Minden rendben? – kérdezte mély hangon, és döbbenten jöttem rá, hogy Nate izmos karjai fonódnak a testemre.
- Mi történt? – motyogtam zavartan. Nem értettem a kedvességét, és azt se, hogy mit keresek a földön. Arra emlékszek, hogy befordultam a sikátorba, aztán… semmi.
- Nem tudom, így találtam rád. Bizonyára beverted a fejed, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Aranyos vagy – feleltem kábult, rácsodálkozó hangon. Az arcán furcsa változások mentek át, és láttam, hogy megdöbbent.
- Tessék?
- Aranyos, ahogy aggódsz értem – mosolyodtam el. Ha teljesen magamnál lettem volna, nem viselkedtem volna ilyen cikisen. Bárcsak leharaptam volna inkább a nyelvem.
Lágyan felnevetett. – Segítek felállni – mondta és óvatosan függőlegesbe állított. Hálistennek megálltam a lábamon.
- Ettél ma valamit? – kérdezte aztán.
- Nem nagyon – feleltem, és valami megmagyarázhatatlan okból dobogni kezdett a szívem. Próbáltam lehűteni magam, mert elkezdtem reménykedni, hogy meghív valahova. – Miért?
- Csakúgy, akkor biztosan azért ájultál el. Egyedül vagy?
- Nem, Isabellel jöttem vásárolni. Már biztosan aggódik. Ideje indulnom.
- Rendben leszel? – kérdezte a szemembe nézve, és a gyomrom liftezni kezdett.
- Pe-persze – feleltem. – Menj csak – mondtam és elindultam vissza a ruhabutik felé, de aztán gondoltam egyet és megfordultam. Ő még mindig ugyanott állt. – Nate…
- Igen?
- Köszönöm – suttogtam, majd zavarba jöttem, és elindultam megkeresni Isabelt. A matekkönyvről teljesen megfeledkeztem. Isa a bolt előtt járkált föl, s alá.
- Arielle, végre! – csattant fel, mikor meglátott. Szemmel láthatólag dühös volt. Mennyire ideig lehetettem kiütve? – Hol voltál? Hol a könyv?
- Nem vettem… volt egy szerencsétlen találkozásom a betonnal. Ne haragudj! – kértem bocsánatot, és beültem a kocsiba. Nate kék szemei lebegtek előttem, és azon kezdtem agyalni, hogy mikor jöttem utoljára zavarva.
- Milyen szerencsétlen vagy. Na, de menjünk, későre jár – mondta, majd bepattant a vezetőülésbe, és a maximumra tekerte a rádiót.
Aztán elindultunk.