20. fejezet: Rémreggel

Álmomban lélekszakadva menekültem valaki elől. Szaporán szedtem a levegőt és a világ forgott körülöttem. Adrenalin száguldott az ereimben, a szívem a torkomban dobogott. Rettenetesen féltem. Nem állhattam meg. Mintha tudtam volna, hogy ki vagy mi elől menekülök. Egy erdőben voltam, és mindenféle ágak gátoltak meg a gyorsaságban. A testem valahogy máshogy működött, amit nem értettem.

A lábam nekiütközött valaminek, de már nem tudtam megtartani az egyensúlyomat. Előrebillentem és menthetetlenül zuhantam a földre. Fájdalmas ütközés volt és könnyek gyűltek a szememben. Eddig se sokat láttam a sötéttől, de most még fekete pontok is cikáztak a szemem előtt. Csak amikor kitisztult a fejem láttam meg, hogy miben is botlottam el.

Egy holttestben.

Felsikítottam és tébolyultan meredtem az üldözőmre, aki időközben utolért.

Arra ébredtem, hogy a takaró a testem köré csavarodott és készült megfojtani. Nagy nehezen kimásztam az ágyból és nagyot sóhajtva dőltem a falnak. Fáradtabb voltam, mint mikor lefeküdtem. Az elmebeteg már az álmaimba is beférkőzött, nem kéne ezt engednem. Talán csak rajtam múlik, hogy miről álmodok, nem szabadna félnem. Mitől is félek? A haláltól? Olyan nagy veszteség lenne meghalni? Nem volt senki, akit földhöz vágna, ha elveszítene. Nekem sem volt senkim, akit elveszíthetnék. Mégis féltem. Mégsem akartam meghalni. Főleg nem így, feleslegesen. Ragaszkodtam ehhez a kibaszott élethez. Még ha most még kegyetlenebb is volt, mint máskor. A gyomrom le-fel liftezett, mintha egyébként sem lenne épp elég gondom. Tiszta jellemző, hogy pont most szedtem be valamilyen vírust. Vagy talán még mindig a vértől iszonyodtam, bár nem hinném. Ennyire nem vagyok puhány. Mindenesetre szörnyen festettem, nagyon nehezen sikerült csak elrejtenem a beteges külsőmet.

Miután végeztem, elindultam a konyhába, hátha van valahol valami ehető. Legnagyobb meglepetésemre friss péksütemény és egy üzenet fogadott az asztalon. Felvontam a szemöldököm. Mi a…? A kezembe vettem az apró kis papír cetlit.

„Lin! Vettem néhány dolgot, amire szükséged lehet reggel. Sajnálom, amiért Evan túl járt az eszünkön, nem tudom, hogyan csinálta.”

- Darren? – suttogtam döbbenten. De aranyos! Azaz… várjunk csak… aranyos? Ez egyáltalán nem lenne jellemző Darrenre. Biztosan a zaklató hozta és belekevert valamit. Talán ciánt vagy ki tudja milyen mérgező anyagot. Darren nem lenne ilyen… aranyos. Nem dőlhetek be ennek, és az elmebeteg is hülye volt, amiért azt hitte, hogy ezt beveszem. Ő nem ismeri őt, velem ellentétben. Majd csak kibírom valahogy az ebédszünetig. Csak ne lennék ilyen szörnyen éhes. Nem is csoda, alig ettem mostanában. De olyan csábítónak tűntek most a zacskó tartalma. Nem… vissza kell fognom magam. Nem lehetek buta, annál többet ér az életem. Máskor is volt, amikor kihagytam a reggelit, most se lesz gond. Vajon, az ásványvízben bízhatok? Inkább mégis a csapvíz mellett döntöttem. Az a biztos. Kicsit émelyegtem az éhségtől, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

Amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón, összerezzentem. A gyomrom összeszorult és szinte láttam magam előtt, ahogy valaki ketté harapja a torkomat. Aztán eszembe jutottak a „védelmezőim”. Nem engedhetnek veszélyes vámpírt a közelembe. Összeszedtem magam, majd nagy levegőt vettem és ajtót nyitottam.

Az apám állt az ajtóban. Számítottam vérszomjas gyilkosokra, kellemetlenkedő házőrzőkre (Darren), régi halott barátnőkre (Arielle)… de rá éppenséggel nem.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem barátságtalanul, hisz amúgy sem volt túl jó hangulatom. Ami a leginkább meglepett, józan volt. Higgadtság ült az arcán és kimérten mért végig. Mintha megint csak az számítana, hogy mit gondolnak az emberek. Mintha soha nem süllyedt volna le a gazdagok szintjéről az alkoholistákéig.

- Hallottam, hogy megint előkerültél – szólalt meg.

- Amint látod – válaszoltam gúnyosan. Rémesen fájni kezdett a fejem, semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez. Oldalra néztem, és mintha láttam volna egy elsuhanó aranyszőke villanást. Tehát Arielle vigyázott rám. Az apámat kénytelen volt a közelembe engedni, még akkor is, ha lényegében nem is az apám.

- Hol voltál? – kérdezte számon kérő hangon. Mikor látta, hogy eszem ágában sincs úgy ugrani, ahogy ő fütyül, sóhajtott. – Sajnálom. Ne haragudj, amiért a temetésen elragadtattam magam. Váratlanul ért az anyád halála és részeg voltam.

- Egyedül akartam lenni – vontam meg a vállam, válaszolva a korábbi kérdésére. Felmordult, de nem kezdett el veszekedni. Nehezére esett bizonyára.

- Miért?

- Szoktatnom kellett a gyomromat ahhoz, hogy nem ti vagytok a szüleim – feleltem a legigazabb hazugságot. Talán ha Evan nem támad meg is elmentem volna. Csak nem ennyi időre.

- Most azt kéne mondanom, hogy ettől még a lányom vagy, igaz? – kérdezte kelletlenül. – Talán mondhatnám is ezt. De te vetted el őt tőlem. Ha te nem vagy, akkor nem veszett volna el az a nő, akit szerettem.

- Talán ha támogattad volna, vagy legalább nem hagyod magára! Ne merészeld még ezt is rám kenni! – kiabáltam elkeseredetten. Rengetegszer eljátszottam a gondolattal. Mi lett volna, ha nem olyan vagyok, amilyen? Vagy inkább, ha nem válok ilyenné? Ha az anyám mellé álltam volna, és nem harcolok ellene? Ha nem rohanok el felelőtlenül otthonról? Igaza volt, mindig kell egy bűnbak. És mivel baleset volt, csak saját magamat hibáztathattam. A halálba kergettem őt, és még csak észre sem vettem. Könnyek gyűltek a szemembe, ezért elfordultam. Nem akartam, hogy lássa.

- Nem én voltam a legjobb apa, de még a legjobb férj sem. De nehogy azt hidd, hogy te vagy az anyád megkönnyítettétek volna a dolgomat. Az én lányom meghalt. Eleinte örültem, hogy megkaptunk téged… csak évekkel később jöttem rá, hogy soha semmi nem lesz ugyanolyan, érted? Mert te nem ő vagy. Az én lányom tökéletes lett volna!

- Mint te? – nevettem fel gúnyosan.

- Egyébként tudom, hogy kik a szüleid.

- Tessék? – fordultam vissza döbbenten és többé a könnyeimmel sem törődtem. Hadd lássa! Engem aztán kicsit sem érdekel!

- Nem nyugodtam bele, hogy egy ismeretlen gyerekét nevelem. Évekbe telt rájönnöm, de természetesen sikerrel jártam. Az anyád egy utcaszéli kurva volt. Az apád egy alkoholista, aki szerencsejátékon rengeteg pénzt nyert. Az anyád bizonyára direkt csináltatta fel magát aztán DNS tesztet nyomott az apád orra elé. Az apád pedig megkéselte őt a nyílt utcán. Jelenleg börtönben ül. Akkor már nem voltál az anyádnál, biztos talált neked biztonságosabb helyet – nevetett. Egy szemetest. Darren azt mondta egy szemetesben talált.

Döbbenten meredtem rá, nem akartam hinni neki. Nem akartam elhinni, hogy ennyire nem érek semmit. Hogy egy ilyen anyám és egy ilyen apám volt. Megtántorodtam.

- Jól vagy? – kérdezte ijedten, de mikor utánam nyúlt, ellöktem magamtól. Forgott körülöttem a világ. A gyomrom úgy kavargott, mint a tajtékzó tenger vihar idején.

- Takarodj innen! – kiabáltam rá rekedten.

- Tessék? A nevük nem is érdekel? Vagy a tiéd? Hogy ki is vagy te valójában? A neved Milena Thomson lett volna.

- Takarodj! – kiabáltam ezúttal hangosabban. A falnak dőltem, majd szinte beestem a saját ajtómon, magam után becsapva azt. Elszédelegtem a földszinti fürdőszobáig és hánytam egyet.

Milena Thomson. Milena?

Mikor sikerült összeszednem magam, felálltam és tükörbe néztem. Ki vagyok én? Kié ez az arc? Könnyek peregtek betegesen sápadt arcomon. Már nem az enyém volt a múltam. Nem az voltam, akinek hittem magam. Egyáltalán ki vagyok én? Egy név határozná meg? Csak egy eszköz voltam, hogy a könnyűvérű anyám pénzhez jusson? Az apám által, aki gyilkos, csaló és játékfüggő is volt egyben? Nem láttam őket a vonásaimban. De nem láttam magamat sem. Mert fogalmam sem volt, hogy ki voltam.

Megcsörrent a zsebembe rejtett telefonom. Reszkető kezekkel nyúltam utána és oldottam ki a billentyű zárat. Ismeretlen szám. Az ajkamba haraptam és megnyitottam.

„Milena, mint kurva? Szerintem a romlott alma nem esett messze romlott fájától. Milyen érzés a színtiszta mocsokból származni?”

A falnak csaptam a készüléket. Nem akartam látni. Nem akartam látni, hogy ki küldte ezeket. Sírva rogytam a falnak, majd megint hánytam egyet. Nem tudom mi jött még ki belőlem, de határozottan hányingerem volt. Bizonyára attól a mocsokból, amiből valójában származtam.

- Lin? – jelent meg hirtelen Arielle az ajtóban. – Te jó ég… jól vagy?

Megráztam a fejem és felzokogtam. Kivételesen, talán életemben először megengedtem, hogy átöleljen. Ahogyan a barátnők szokták. Hagytam, hogy vigasztaljon. Biztos voltam benne, hogy mindent hallott.

- Nem a szüleid kiléte határozza meg, hogy ki vagy.

- Akkor mi? – kérdeztem rekedten.

- A körülmények és önmagad. Hogy mit érzel, és mit teszel.

- Megváltoztál.

- Tudom, akárcsak te – nevetett. – Azt hiszem, soha nem ismertelek.

- Én sem téged – suttogtam.

- Hánytál?

Bólintottam.

- Kérdezhetek valamit? – nézett rám. Kék szemeiben valamiféle ismeretlen aggodalom ült. – Te és Darren… lefeküdtetek?

- Nem – hazudtam. Talán túl gyorsan. – Miért?

- Hát… arra gondoltam… hogy talán terhes vagy. De ha nem, akkor természetesen ez hülyeség… - tette hozzá, és nem vette észre a pánikot, ami átsuhant az arcomon. Terhes? Én? Az nem lehet!