17. fejezet: Visszatérés

Sziasztok!

Előbb hoztam a fejezetet, de ez tulajdonképpen a jövőheti frissnek felel meg :) Ugyanis hétfőn elutazom és egy hétig nem leszek itthon. Írni pedig csak utána fogok. A frissel igyekezni fogok, mert igen megjött a kedvem most ehhez a történethez és rengeteg tervem van vele, úgyhogy ez egy kicsit unalmas fejezet, de ígérem, hogy miután visszatértem a szabadságról, beindulnak az események :)

Az autó, amiben ültem csendben fékezett a házunk előtt. Darren az egész úton csendben volt, nem szólt egy szót sem. Csak meredt előre az útra, én pedig némán feszengtem mellette. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom. Hirtelen elbizonytalanodtam, mi van, ha rosszul döntöttem? Nem. Már ő is döntött, láttam a szemében, és az is eléggé árulkodó, hogy nem mellette ébredtem. Nem kellek neki. Akkor miért ilyen távoli? Egy vámpír. Kettőnk közül csak én érezhetek valamit, ez csak nekem szívás. Örülnie kellene, szabad lett. Vagyis félig. Még mindig vigyáznia kell rám, de az őrző-védő szerepe már nem teljes körű. Arielle és Nate felajánlották, hogy ők is rám néznek néha. Úgy éreztem, mintha óvodás lennék. Egy ártatlan kisgyerek, akit meg kell óvni a csúnya nagyvilágtól. Határozottan nem tetszett. De mit tehettem volna? Így legalább most visszakapom a szabadságom. Feltételes szabadlábra helyezés, ha azt vesszük. Talán valami betegség miatt szerettem bele a „fogvatartómba”. Hiszen hallottam már ilyenről. Azzal a különbséggel, hogy már hetek óta nem éreztem fogolynak magam. Ahogy most lopva Darren arcára néztem, összeszorult a torkom. Mikor láthatom újra? Vagy mi van, ha valaki mással látom újra?

Miután megálltunk, nem szálltam ki azonnal. Kerestem a szavakat, de fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Talán még visszavonhatnám. Talán mégse kéne visszatérnem a magányos világomhoz. Talán nem is olyan fontos, hogy vámpír. Talán mondhatna valamit, mondjuk, hogy nem bánt meg mindent. De az arcán nem látszódtak ilyen érzelmek. Hideg és közömbös. Mint egy bábu.

- Nos… én… - hebegtem zavartan, majd cifrát káromkodtam magamban. Hogy áshatnám el ilyen módon a büszkeségem? Egy férfi sem ér ennyit.

- Szeretnél lefutni néhány tiszteletkört, vagy inkább kiszállsz, hogy végre intézhessem a dolgaimat? Arielle pár percen belül itt lesz, ne aggódj.

Elsápadtam és megmarkoltam a kézi táskámat. Hát akkor ennyi, tényleg nem jelentettem neki semmit. De miért is nem lepődök meg ezen? Hiszen engem még soha nem szeretett senki. Soha. A vérszerinti apám egy szemetesbe dobott meghalni, a nevelőapám egy szemétláda, aki elhagyott és a nevelőanyám pedig soha nem tekintett igazán igazi lányának. Ő volt az egyetlen, aki produkált némi szeretetet az irányomba, de meghalt. Ez az én formám. Ha egyik „családom” sem szeretett, akkor hogyan várhatnék szeretetet egy idegentől, aki mellesleg halott és nem titkolja, hogy gyilkos.

- Akkor… nos… szia – nyögtem ki végül halk, megalázott hangon. A kezemet a kilincsre helyeztem, és kinyitottam az ajtót. Némán hang nélkül kiszálltam és néztem, ahogy elhajt. Aztán eltűnt az élet az unalmas kisvárosi utcából. Éppen naplemente volt. Könnyes szemmel néztem az égre, és mintha az ég is egyetértene velem abban, hogy valami véget ért. Egy biztos… túl sok volt mostanában az érzelgős Linette Olsonból. Nincs olyan ember, vagy bármilyen más lény, aki megérdemli a könnyeimet. Nem érdemlik, hogy gyengének lássanak. Vagy én nem érdemlek meg semmit?

Sóhajtottam és a házunkra néztem. Semmit sem változott. A falak fehérek voltak, az ablakokra pedig kék zsalugáter volt elhelyezve. Olyan barátságosnak tűnt a füves kerttel, meg minden. De ez csak a látszat. Mindenki mindent a látszat alapján ítél meg. De a küllem mindig hazudik, mindig. Mert nem az van belül, amit az ember kívülről lát. Megtéveszt, átver. Elkerülhetetlen a csalódás. Mindegy. Én döntöttem így, amikor nem akartam még egyszer megalázni magam. Nem akartam több olyan hibát, amit csak ő bán meg. Többé nem.

A ház üres és koszos volt. Nem is csoda, hiszen hetek óta nem lakott benne senki. Anya nélkül annyira más volt, annyira hideg, annyira barátságtalan. Mintha nem is itt éltem volna. Pedig itt éltem az életem nagyobbik részét, itt veszekedtek annyiszor a szüleim. A lépcső mögött pedig már nem is emlékszem, hogy hányszor hallgatóztam. Mert féltettem őket. Inkább kitettem magam a haragjuknak, de volt, hogy nem mertem kettesben hagyni őket. Számtalan alkalommal kaptak rajta, olyankor legalább nem egymással veszekedtek. Ezzel vigasztalta magát az akkori gyermek énem. De már nem értem. Minek foglalkoztam én velük? Hiszen a nevelőapám egy paraszt. Akinek semmi nem számít, csak önmaga. Aki bárkin áttapos. A nevelőanyám pedig gyenge volt, és inkább elmenekült a szeretetem elől. Jobban jártam volna, ha a viharok idejére a szobámba zárkózom és maximum hangerőn bömböltetek valami zenét. Azt kellett volna tennem. De már mindegy. Jobb, ha nekiállok a takarításnak.

Csend. Feküdtem az ágyamon, és nem hallottam semmit, csak néma csend vett körül és a gondolataim. Nem akartam gondolkozni, mert folyton csak egy kék szempár lebegett a szemem előtt. A naptárra néztem. Szerda volt. Iskolába kéne mennem. De hogyan pótolok be ennyi hiányzást? Meddig is voltam távol? Csak néhány hét. Az még nem vészes. De mi van, ha kérdezősködni kezdenek majd? Hiszen mit mondanék? Hogy egy vámpírral voltam? Köszönöm szépen, nem kérek a zárt osztályból.

Itt voltam tizennyolc évesen egyedül egy üres lakásban és nem volt senkim. Miből fogok élni? Egyáltalán az apám még nem nyúlta le anyám pénzét? Mi lesz velem? A tanácstalanság sós könnyeket csalt a szemembe és most nem töröltem le őket. Nem volt ki elől szégyellnem őket.

Talán ez volt életem leghosszabb éjszakája. Egész éjjel csak forgolódtam és ostobábbnál ostobább dolgokat álmodtam. Szédülten ébredtem a kialvatlanságtól és fáradtan támolyogtam ki a fürdőszobába. A hatalmas helyiségben olyan kicsinek tűntem, a tükörben szinte rá sem ismertem önmagamra. Fekete karikák sötétlettek a szemem alatt. Az arcom fehér volt, a hajam kócos. Az utóbbin hamar segítettem, a hajvasalómmal egyenesre vasaltam. Mikor végeztem elővettem a sminkkészletem, hogy emberformát faragjak a tükörképemből. Negyedórába tellett, mire elégedett lettem az eredménnyel. Sikerült elérnem a tipikus külsőmet. Olyan lettem, mint mindig. Olyan, amilyennek az emberek láttak. Hideg szépség.

Felvettem egy egyszerű fehér toppot, egy barna kardigánt, és egy csőszárú farmert. Belebújtam egy barna papucscipőbe, a vállamra kaptam a táskámat és elindultam a suliba. Gyalog mentem, hiszen nem volt messze, reggelizni nem szándékoztam. Ahogy a családi házak mellett sétáltam döbbentem csak rá, hogy nem is vagyok éhes. Megrántottam a vállam, nem is baj.

A Death Valley High School épülete semmit sem változott. Hófehér falaival elég barátságtalannak tűnt. Ez kivételesen igaz is volt. Gyűlöltem. Felmerült bennem a kérdés, hogy akkor mégis mit keresek itt, amikor Darren mellett is lehetnék, de a válasz egyszerű volt. Inkább vagyok egyedül a pokolban, mint egy jobb helyen, valakivel, aki nem akar velem lenni. Inkább elviselem a gyűlölködő embereket magam körül, inkább elviselem majd az apám mocskolódását, inkább elviselem a hétköznapi életem romjait. Egyszer úgyis vissza kéne térnem. Így legalább nem vesztek annyit. Önszántamból fordítottam hátat, legalább a méltóságom egy apró darabja megmaradt.

- Linette? – hallottam egy hangot magam mellett. A nap a szemembe sütött, így hunyorogva néztem fel Nick Morrison arcára. Egész jól nézett ki, mióta utoljára láttam. Már nem az a srác volt, aki nemrég kórházban feküdt. Vagy ez csak a látszat? Hiszen a szemeiből süt a magány. Hirtelen megsajnáltam őt. Hiszen Arielle olyan közel volt hozzá, de ő nem tudhatta. Igazságtalanság.

- Hé, Nick – köszöntem és elmosolyodtam. Meglephettem, ritkán mosolyogtam rá kedvesen. Régebben rajongtam érte, de az csak vágy volt, amit minden második srác után éreztem. Nem jelentett semmit. – Hogy vagy?

Felnevetett.

- Megvagyok. De ezt pont te kérded? Mindenki rólad beszél, hogy eltűntél. Aztán mintha mi sem történt volna felbukkantál és megint eltűntél. Minden rendben?

A mosoly az arcomra fagyott. Tapintatból nem említette konkrétan a temetést, de nekem eszembe jutott. Talán láthatott valamit az arcomon, mert együttérzést láttam rajta. Szánalmat. Nem akartam, hogy sajnáljon.

- Persze, nem történt semmi. A pletykafészkek csak mindent túlreagálnak, nem igaz? Csak lógtam egy kicsit, utazgattam, szórakoztam. Remekül szórakoztam – hazudtam könnyedén. Nem érdemelte meg, de én… szóval… nem akartam, hogy bárki is gyengének lásson.

Megcsóválta a fejét, nem tartott sokáig, hogy elhiggye a szavaimat. Hiszen amit elmondtam az voltam én. Az volt az én álarcom. És Nick pont ezért utálta mindig is, hogy Arielle velem barátkozott.

- Hát… legalább már nem lógsz. Most mennem kell. Szia! – köszönt el, majd elindult a bejárat felé. Közben rámosolygott az éppen akkor érkező Emmára, majd eltűnt az épületben.

- Csaknem rehabon voltál? – nevetett egy hang, és felbukkant mellettem egy rosszindulatú szőke lány. Amy. Soha nem kedveltem. Mindig is irigy volt rám. Most valószínűleg ő lett utánam a suli ribanca.

Hidegen rámosolyogtam.

- Nem találkoztam veled, úgyhogy nem hinném, hogy ott lettem volna. De köszi az érdeklődést.

- Ribanc – sziszegte, majd szőke haját feltűnően hátracsapta és csatlakozott a klikkjéhez.

Talán mégis ennem kellett volna valamit – gondoltam, miközben elindultam felfelé a lépcsőn. Szédülni kezdtem és az arcom körülbelül egy vámpíréval vetekedhetett volna. Ittam egy korty vizet és azzal biztattam magam, hogy biztosan kibírom az ebédszünetig. Hiszen csak néhány óra.

Ahogy a folyosón lépkedtem elhallgattak az emberek. Mindenki engem nézett. Mikor továbbhaladtam sugdolózni kezdtek és felnevettek. Szinte csöpögtek a rosszindulattól. Nem volt kihez odamennem, egyedül voltam. Hiszen egyik barátnőm halottabb volt, mint a másik. Így hát csak nem törődve semmivel emelt fővel magabiztos haladtam végig a folyosókon és ültem be az első órámra. Egyben biztos voltam, hogy hosszú lesz az év hátralévő része és pechemre előttem az érettségi.

Francba.