18. fejezet: Meglepetés

- Lám… lám… Miss Olson megtisztelt minket a jelenlétével? – hallottam magam mellől egy gúnyos hangot. Pislogva néztem fel a tanárnő gyűlölt arcára, és igyekeztem kiverni a szemeimből az álmosságot. Mintha agyonütöttek volna, olyan fáradt voltam. Nem is csoda, már délután volt és én még mindig a suliban tespedtem. Az órák hihetetlenül lassan teltek, és még a többieket is el kellett viselnem. Folyton azon járt az agyam, hogy vajon, ma ki vigyázhat rám. Arielle? Nate? Vagy esetleg Darren? Már Nate sem járt suliba, úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy ő figyeljen itt. Ha Darren figyel engem, vajon, milyennek tűnhetek a szemében? Mit gondol, miközben rám néz? Ő is gondol arra, hogy mi történhetett volna kettőnk között ha nem két külön fajhoz tartoznánk? Én rengetegszer eljátszottam a gondolattal, a szívem menthetetlenül elveszett kék szemeiben. Az eszem viszont kétségbeesetten tiltakozott az érzés ellen. Az utóbbira hallgattam, mikor hátat fordítottam a világának. De ez így nem teljesen igaz, hiszen egy vámpír játszani akart velem. Még a világ része voltam, egészen míg Evan meg nem találja Ricket és meg nem öli.

Megborzongtam. Önmagamtól. Nyugodt szívvel gondoltam valakinek a halálára, még ha gyűlöltem is őt. Ez megijesztett. Úgy néz ki, hogy az önzőségem tényleg nem ismer határokat.

- Miss Olson! Lenne szíves lélekben is jelen lenni? – csattant fel újra a bosszús tanerő, és hallottam, hogy a többiek hangosan nevetnek. Hihetetlen, hogy mikor váltam népszerűből népszerűtlenné.

- Természetesen – vontam meg a vállam. – Várom a kérdéseket – tettem hozzá somolyogva. A teremben lévő évfolyamtársaim hangosan felnevettek. Az előttem ülő Amanda cinkosan rám kacsintott. Mielőtt eltűntem volna egészen jóban voltunk. Rosszindulatú és az észben sem bővelkedett, de legalább volt kivel beszélgetnem. Szép volt tulajdonképpen, tökéletes alakja és selymes szőke haja volt, de a szemei kissé távol ültek egymástól, ami furcsa megjelenést kölcsönöztek neki.

- Maga még mindig szörnyen szemtelen, Miss Olson. A következő órán maga lesz az első, aki beszámol a mai órán leadott anyagról. Várom a beszámolóját a második világháborúról.

Felszisszentem. Felelni? Ahhoz tanulni is kellett volna. De mondjuk talán tényleg rám fért volna, hiszen előttem az érettségi. Anélkül pedig eláshatom magam, nem kapok semmilyen munkát. Nem akartam nyomorogni. Volt még anya pénzéből, nem sok, de egy ideig elég. Viszont előbb vagy utóbb ez elfogy. Találnom kell valamilyen munkát. Ijesztő volt maga a gondolat is, én még soha semmit nem tettem keresztbe. Lusta voltam és elkényeztetett. Pedig csak egy szemetes konténerből származtam.

- Liny! – szólt egy hang, miután kicsengettek. Amanda állt előttem hatalmas mosollyal az arcán. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen idióta becenevet adott nekem. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Néhány órája még ő is levegőnek nézett. De az ilyen lányok, mint ő… nos… olyanok voltak, mint érdekmágnesek. Mindig oda tapadtak, ahol a legtöbbet remélhettek. Talán úgy látta, hogy még mindig népszerű lehetek, és ha segít nekem ebben, akkor számíthat a jóindulatomra… és a kapcsolataimra. Legalábbis azokra, amik régen voltak. Én voltam a bálkirálynő, az egyik legnépszerűbb lány. Amy okkal remélt tőlem még több figyelmet, de engem már nem hozott lázba az ilyesmi. Megváltoztam. De minek?

- Szia, Amy – mosolyogtam rá fanyarul. Nem vette személyes sértésnek a barátságtalan hangulatomat, hiszen régen sem voltam kedvesebb. A többiek szépen-lassan kiszállingóztak a folyosóra.

- A hétvégén házi bulit tartok nálunk. Hát nem csodálatos? – csicseregte vidáman. Mintha hallottam volna néhány szófoszlányt valami buliról, de nem gondoltam, hogy pont Amy rendezi. A szülei meglehetősen konzervatívak voltak.

- Ez nagyszerű, Amy. És hogyan rejted el a szüleid elől a vendégeket? – kérdeztem gúnyosan. Nem lehettem kedves, nem érdemelte meg senki a kedvességem.

Amy csak felnevetett.

- Semmit sem változtál. Igaz, hogy rehabon voltál? Vagy talán abortusz? Vagy csak megszöktél valami félistennel?

Tagadásra nyitottam a szám.

- Ne is mondj semmit. Nincs semmi baj egyikkel sem. Az elvonó nagyon hasznos tud lenni. A volt barátom is volt. Az abortusz pedig remek találmány. Kinek kéne egy síró, haszontalan gyerek? Ha pedig megszöktél, akkor irigyellek. Bár én nem jöttem volna vissza. Bár szörnyű, ami anyukáddal történt… szörnyű baleset…

Sóhajtottam.

- Vegyél levegőt is mielőtt megfulladsz, rendben?

- Akkor eljössz?

- Hova? – kérdeztem értetlenül. Talán elhadart volna még valamit, amit nem hallottam?

- Hát a buliba. Meghívtalak, rémlik? – kérdezte úgy, mintha egy hülyéhez beszélne. – Az elvonó lelassítja az agyműködést?

- Hányra menjek? – hagytam figyelmen kívül a kérdést. Kezdett igazán fárasztani ez a beszélgetés. Hogy voltam képes elviselni annyi időn át Amandát?

- Kilenckor kezdünk egészen hajnalig. Anyuék wellness hétvégére mennek, miénk a ház. Most mennem kell, Sharon, Nora és vásárolni megyünk. Nem tartasz velünk?

- Nincs több hely a kocsiban – hallottam hirtelen Sharon hangját. Hideg mosollyal nézett rám. Élvezte, hogy most ő népszerűbb. Annyira gyerekes volt ez az egész felvágósdi.

- De a kocsi ötszemélyes – értetlenkedett Amy. Annyira naiv volt. Hihetetlen. Én egyből levágtam a lényeget.

- Kell a hely a ruháknak is – felelte Sharon vállat vonva. Majd intett Amandának, aki pincs módon követte őt. Felnevettem a helyzet abszurditásán. Szánalommal vegyes nevethetnék kavargott bennem. És szégyen, hogy egykor én sem voltam jobb Sharonnál. Olyan volt ő, mintha kívülről látnám régi önmagamat.

Szegény Isabel. Sokkal jobb barátnőt érdemelt volna. Arielle-t soha nem ugráltattam, ő túl erős akaratú volt, de Isabelt szinte észrevétlenül használtam ki… Bár ő okosabb volt, mint például Amanda, de ugyanolyan naiv.

Az ebédszünet nagyon gyorsan eltelt. És persze nagyon kínosan. Egyedül ültem, és bár az összes népszerű pasi végignézett rajtam, mégsem ült mellém senki. Elment az étvágyam a szégyentől. Mégis hideg maradtam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyengének lássanak. Miután végeztem az adagommal, elindultam a szekrényem felé. Nem vettem üdítőt a büfében, mert a sajátom bontatlanul várt a szekrényemben. Málnaszörp. Ma reggel valahogy ehhez volt kedvem. Kinyitottam a majdnem üres szekrényemet. Furcsán gyorsan engedett a zár, de nem foglalkoztam vele. A szekrények mindig is gagyik voltak. Szomjasan emeltem a számhoz az üdítős üveget és jól meghúztam.

De az üvegben nem málnaszörp volt. Vadul öklendezve zuhantam a szekrényemnek és próbáltam minél messzebb lökni magamtól a folyadékot. Azonnal megismertem a vér fémes illatát…

Hangokat hallottam. A nevemen szólongattak, de hihetetlen módon szédültem, szinte forgott velem a világ. Soha nem éreztem még ekkora undort, ilyen mértékű hányingert. A gyomrom vad tengerként háborgott. A kezeim remegtek, és hideg verejtékcseppek jelentek meg a homlokom. Ó, istenem, miért nem tudtam előbb beleszagolni az üvegbe? Miért kellett a félüveget egy hajtásra kiinnom?

- Lin, jól vagy? – kérdezte Emma aggodalmasan. Ez már önmagában is furcsa volt. Dühösen rántottam ki a kezemet a kezeiből. Segíteni akart, fel akart húzni. De nekem nem kellett segítség!

A vér undorító ízével a számban rontottam keresztül a tömegen. A mosdó előtt is emberek álltak, nem akartam még inkább megalázni magam. Így inkább kirohantam a suliból. A parkolóból pedig remegve kiadtam a gyomrom véres tartalmát. Miután végeztem zihálva rogytam a földre.

- Lin? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. – Mi történt?

Felnéztem az arcára és megkeményítettem a vonásaimat. Már így is túl sok gyengeséget engedtem meg magamnak. Darren arcán pedig szánalom ült. Az az érzés, amit a világon a legjobban utáltam. Megpróbált átölelni, de ellöktem magamtól. Nem kellett a szánakozás. Ez csak egy otromba vicc. Édes Istenem! Hogyan rendezhettem ekkora jelenetet egy buta tréfa miatt? Most mindenki rajtam nevet. Azt hiszik megőrültem. Most már tényleg eláshatom magam jó mélyre. Elvesztem. Én leszek a suli vesztese, akin majd mindenki a nyelvét köszörülheti. Elrontottam mindent. Megaláztam magam. Megaláztak. Egy hülye kis szemétséggel. De kinek juthat eszébe vért önteni egy üdítős üvegbe? Ki akarná, hogy vért igyak?

- Jól vagy?

- Persze – feleltem hidegen. Miért aggódik? Csak egy hiba voltam az életében. Akkor meg mi a fenéért csinál úgy, mintha számítanék valamit?! Nem játszott még velem eleget? Nem? – De tehetnél egy szívességet.

- Micsoda? Mit? – kérdezte meglepetten. Erre biztosan nem számított.

- Hagyd abba ezt a hülye játékot. Elegem volt – sziszegtem egyenesen az arcába, mire dermedten nézett rám. Mintha én zavartam volna össze őt. Jó vicc. Összeszedve morzsányi méltóságom apró kicsi megmaradt darabját, hátat fordítottam és elindultam hazafelé. Nem szándékoztam visszamenni ma a suliba, épp elég nehéz lesz ez holnap is.

Séta közben legalább kiszellőztethettem a fejem. Megkönnyebbülve nyitottam ki a házam ajtaját, és azonnal megtámadtam az emeletet. Ledőltem az ágyamra és a fejemet egy párnába temettem, így próbáltam belefulladni. De sehogy sem sikerült. Hosszú percekkel néztem csak fel. Nem kellett volna. Ugrottam egyet meglepetésemben, majd a rettenet a torkomra fagyott. A falon egy vérrel írt mondat virított. Még friss volt, még intenzíven éreztem a szagát.

„Hogy ízlett a meglepetésem?”