Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Tanácstalanul járkáltam fel és alá, különös idegesség tombolt bennem. A húgom napok óta nem állt velem szóba és én féltettem. Fogalmam sem volt, hogy mibe keveredhetett megint. A természete rettenetesen elviselhetetlen volt, de nem volt gyilkos. Nem hittem, hogy az volna. De hogyan állhattam volna ki mellette, ha nem bízott bennem? Nem is ismertem őt. Egy idegenné vált az elmúlt évek alatt. Talán érezte, hogy kezdetben tehernek éreztem. De nem vele volt bajom. Egyszerűen csak az életem romokban hevert és én feszült voltam. Rajta vezettem le a feszültséget. Szabadságra vágytam már régóta, terveket szőttem a jövőmre nézve, és boldog voltam, hogy van egy tökéletes családom. Aztán néhány óra alatt megváltozott minden. A szüleim meghaltak, és a gyámja lettem a lelkileg összetört húgomnak. Minden álmom, minden tervem füstbe ment. Depressziós voltam.
Nem tudtam mit kezdeni az egyre távolodó testvéremmel is. Tudom, hogy kellett volna csinálnom valamit. Tudom, hogy hibáztam. Rossz testvér vagyok mind a mai napig. Sajnos, ezt nem tagadhatom. De nem tudok megváltozni. Mindig kiakaszt, és olyanokat mondok, amiket gondolok komolyan. Nem mentség, tudom. Tudtam, hogy ez nem mehet az örökkévalóságig. Ki kell vele békülnöm, vagy megőrülök. Talán ha törődnék vele, nem veszne el menthetetlenül. Talán még nem késő. Újrakezdhetnénk mindent. Jó bátyja lehetnék. Talán visszakaphatnám, és újra lenne családom. Talán csak szeretetre van szüksége. Hiszen magára hagytam. Nem voltam mellette, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Elhagytam. Pedig védenem kellett volna. Ez a feladatom, ez az ösztön velem született, de én elfojtottam magamban. Hibát hibára. És még Isabel megölésével is vádoltam. Pedig szerette őt, ebben biztos voltam. Talán csak őt is megtámadták. Örülhetek, hogy túlélte. Ehelyett letámadom, mint valami utolsó paraszt.
Vajon, hol késik már? A sulinak régen vége volt már, a nap is lement. Igaz, hogy korán sötétedett, de most ez a nap más volt. Rossz előérzetem volt. Hol lehet? Lin gyűlöli, Darren elutazott. Másokkal pedig nincsen jóban. Isabel temetését is meg kellett beszélnünk. És bocsánatot kellett kérnem tőle. Nem volt jobb nálam, de kettőnk közül, nekem kellett volna az okosabbnak lennem. Én vagyok az idősebb, a tapasztaltabb. A szüleink kiakadnának a viselkedésemért. Szégyellnének. Jogosan, hisz minden fontosabb volt nekem a haláluk óta a húgomnál. De vajon, hol lehet?
Aggodalmasan néztem ki az ablakon. Sehol semmi. Csak végtelen semmit mondó sötétség. Csak most kerüljön elő épségben és minden más lesz. Ígérem.
- Gyere haza, kérlek – suttogtam csendesen. Idegesen doboltam az ujjaimmal. Megcsörrent a telefon. Úgy rohantam felvenni, mintha az életem múlna rajta. Evelyn neve villogott a kijelzőn. Csalódottság uralkodott el rajtam. Nem szép dolog, hiszen szerettem őt, de most nem tudtam vele foglalkozni. A többfelé figyelés a nők hatásköre, nem az enyém. Én erre képtelen voltam. Nem vettem fel a telefont. Biztos voltam, hogy aggódni fog, és nem értettem a viselkedésemet. Miért vagyok ennyire kiakadva? Máskor is késett már. Valamikor napokig nem jött haza, és még csak meg sem kérdeztem, hogy merre járt. Milyen báty vagyok én? Ezentúl minden más lesz. Csak ő van nekem. Nem veszíthetem el őt is. Igaz, hogy már megtörtént, de még visszaszerezhetem. Muszáj. Bármennyire is rosszban vagyunk, én szeretem. Hiányzik. Talán még mindig az a lány a szíve mélyén, aki volt. Nem tűnhetett el minden jó. Vagy csak velem ilyen. Vagy csak ez egy védekezés a fájdalom ellen. Bárcsak hazajönne végre. Milyen jó is lenne, végre tisztázhatnánk ezt az egészet. Talán megbocsátana. Vagy megint összevesznénk, és megint elrontanék mindent. Miért vagyok ilyen ideges? Nem szokásom. De akkor mitől van ez? Nem értettem magamat. Nem értettem a világot. Nem bírtam megnyugodni. Képtelen voltam.
Késő estig nem történt semmi változás. Többször is megcsörgettem, de hiába. Ki volt kapcsolva. Tanácstalan lettem. Biztos voltam benne, hogy történt valami. De nem tehettem semmit. Nem alapozhattam egy egyszerű megérzésre, ilyen esetben. Nem voltam nő, nem voltak női szuper biztos megérzéseim. Arielle esetében pedig egyáltalán nem szokatlan a kimaradás. Lefeküdtem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, de képtelen voltam figyelni. Egész éjjel forgolódtam. Össze-vissza álmodtam minden félét, és reggel kialvatlanul ébredtem. Írtam egy üzenetet Evelynnek, hogy ne aggódjon, és otthon maradtam. Ha megkérdezné valaki, hogy miért, nem tudnék válaszolni. Nem volt rá épeszű indokom. Igyekeztem gyártani magamnak, de nem voltam jó az elméletek gyártásában. Délután volt már, mikor csengettek. Egy teljes nap után végre kaptam valami életjelet. De mikor futva kirántottam az ajtót és egy komor rendőrtisztet pillantottam meg, nem volt okom örülni. Inkább ne történt volna semmi, most már biztos, hogy gáz van. Ketten voltak, de a húgom nem volt velük. Kétségbeestem. Csak nem történt vele semmi a szülinapján… Ugye nem?
- Jó napot, maga Nick Morrison? – kérdezte illedelmesen. Nevetséges kérdés volt, hiszen egy kisvárosban éltünk. Mindenki ismert mindenkit. De ezt kívánta a hivatalosság. Ez volt a munkájuk.
- Jó napot, igen én vagyok. Segíthetek valamiben? – kérdeztem idegesen. Rossz hírt hoztak. Láttam rajtuk. És én féltem, rettegtem. Haboztak. Keresték a szavakat, és a fejemben már minden lejátszódott. Minden borzalmas eshetőség. Némán fohászkodtam magamban. Csak jól legyen, csak jöjjön haza, ugye nem történt vele semmi? Nem veszíthetem el. Nem, nem, nem.
- Sajnálattal közöljük Mr. Morrison, hogy a húga, Arielle Morrison néhány órája életét vesztette.
Nem. Nem fogtam fel a szavakat. Hazudtak nekem. Hátratántorodva dőltem a falnak, nem hittem el. Nem lehetett igaz. Hazugság. Arielle él, Arielle jól van. Biztos egy rossz tréfa. Talán csak szórakozik velem. Nem halhatott meg. Az lehetetlen.
- Megtaláltuk az autó roncsait, sajnos a holttest azonosítására nem kerülhetett sor, ugyanis szénné égett a jármű roncsaival együtt. De találtunk a jelenlétére utaló jeleket, és tanúink is vannak. Mr. Morrison, fogadja őszinte részvétünket – néztek rám komoran. Megráztam a fejem. Hazudnak, hazudnak. Nem halt meg, csak egy tréfa az egész. Persze, tudtam, hogy mindez igaz, soha nem menne ilyen messzire, hogy ezt megtegye velem. De ezt könnyebb volt hinnem. Nem fogadtam el. Zokogtam és ordítottam, de senki nem hallotta. A rendőrök elmentek, itt hagytak néhány papírt. Nem érdekelt. A fájdalom elemésztett. A világ felrobbant. És én elsüllyedtem. Mindennek vége. Az én hibám. Rossz testvér voltam, és úgy halt meg, hogy gyűlölt engem. Úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy mennyire szeretem…
Nem tudtam mit kezdeni az egyre távolodó testvéremmel is. Tudom, hogy kellett volna csinálnom valamit. Tudom, hogy hibáztam. Rossz testvér vagyok mind a mai napig. Sajnos, ezt nem tagadhatom. De nem tudok megváltozni. Mindig kiakaszt, és olyanokat mondok, amiket gondolok komolyan. Nem mentség, tudom. Tudtam, hogy ez nem mehet az örökkévalóságig. Ki kell vele békülnöm, vagy megőrülök. Talán ha törődnék vele, nem veszne el menthetetlenül. Talán még nem késő. Újrakezdhetnénk mindent. Jó bátyja lehetnék. Talán visszakaphatnám, és újra lenne családom. Talán csak szeretetre van szüksége. Hiszen magára hagytam. Nem voltam mellette, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Elhagytam. Pedig védenem kellett volna. Ez a feladatom, ez az ösztön velem született, de én elfojtottam magamban. Hibát hibára. És még Isabel megölésével is vádoltam. Pedig szerette őt, ebben biztos voltam. Talán csak őt is megtámadták. Örülhetek, hogy túlélte. Ehelyett letámadom, mint valami utolsó paraszt.
Vajon, hol késik már? A sulinak régen vége volt már, a nap is lement. Igaz, hogy korán sötétedett, de most ez a nap más volt. Rossz előérzetem volt. Hol lehet? Lin gyűlöli, Darren elutazott. Másokkal pedig nincsen jóban. Isabel temetését is meg kellett beszélnünk. És bocsánatot kellett kérnem tőle. Nem volt jobb nálam, de kettőnk közül, nekem kellett volna az okosabbnak lennem. Én vagyok az idősebb, a tapasztaltabb. A szüleink kiakadnának a viselkedésemért. Szégyellnének. Jogosan, hisz minden fontosabb volt nekem a haláluk óta a húgomnál. De vajon, hol lehet?
Aggodalmasan néztem ki az ablakon. Sehol semmi. Csak végtelen semmit mondó sötétség. Csak most kerüljön elő épségben és minden más lesz. Ígérem.
- Gyere haza, kérlek – suttogtam csendesen. Idegesen doboltam az ujjaimmal. Megcsörrent a telefon. Úgy rohantam felvenni, mintha az életem múlna rajta. Evelyn neve villogott a kijelzőn. Csalódottság uralkodott el rajtam. Nem szép dolog, hiszen szerettem őt, de most nem tudtam vele foglalkozni. A többfelé figyelés a nők hatásköre, nem az enyém. Én erre képtelen voltam. Nem vettem fel a telefont. Biztos voltam, hogy aggódni fog, és nem értettem a viselkedésemet. Miért vagyok ennyire kiakadva? Máskor is késett már. Valamikor napokig nem jött haza, és még csak meg sem kérdeztem, hogy merre járt. Milyen báty vagyok én? Ezentúl minden más lesz. Csak ő van nekem. Nem veszíthetem el őt is. Igaz, hogy már megtörtént, de még visszaszerezhetem. Muszáj. Bármennyire is rosszban vagyunk, én szeretem. Hiányzik. Talán még mindig az a lány a szíve mélyén, aki volt. Nem tűnhetett el minden jó. Vagy csak velem ilyen. Vagy csak ez egy védekezés a fájdalom ellen. Bárcsak hazajönne végre. Milyen jó is lenne, végre tisztázhatnánk ezt az egészet. Talán megbocsátana. Vagy megint összevesznénk, és megint elrontanék mindent. Miért vagyok ilyen ideges? Nem szokásom. De akkor mitől van ez? Nem értettem magamat. Nem értettem a világot. Nem bírtam megnyugodni. Képtelen voltam.
Késő estig nem történt semmi változás. Többször is megcsörgettem, de hiába. Ki volt kapcsolva. Tanácstalan lettem. Biztos voltam benne, hogy történt valami. De nem tehettem semmit. Nem alapozhattam egy egyszerű megérzésre, ilyen esetben. Nem voltam nő, nem voltak női szuper biztos megérzéseim. Arielle esetében pedig egyáltalán nem szokatlan a kimaradás. Lefeküdtem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, de képtelen voltam figyelni. Egész éjjel forgolódtam. Össze-vissza álmodtam minden félét, és reggel kialvatlanul ébredtem. Írtam egy üzenetet Evelynnek, hogy ne aggódjon, és otthon maradtam. Ha megkérdezné valaki, hogy miért, nem tudnék válaszolni. Nem volt rá épeszű indokom. Igyekeztem gyártani magamnak, de nem voltam jó az elméletek gyártásában. Délután volt már, mikor csengettek. Egy teljes nap után végre kaptam valami életjelet. De mikor futva kirántottam az ajtót és egy komor rendőrtisztet pillantottam meg, nem volt okom örülni. Inkább ne történt volna semmi, most már biztos, hogy gáz van. Ketten voltak, de a húgom nem volt velük. Kétségbeestem. Csak nem történt vele semmi a szülinapján… Ugye nem?
- Jó napot, maga Nick Morrison? – kérdezte illedelmesen. Nevetséges kérdés volt, hiszen egy kisvárosban éltünk. Mindenki ismert mindenkit. De ezt kívánta a hivatalosság. Ez volt a munkájuk.
- Jó napot, igen én vagyok. Segíthetek valamiben? – kérdeztem idegesen. Rossz hírt hoztak. Láttam rajtuk. És én féltem, rettegtem. Haboztak. Keresték a szavakat, és a fejemben már minden lejátszódott. Minden borzalmas eshetőség. Némán fohászkodtam magamban. Csak jól legyen, csak jöjjön haza, ugye nem történt vele semmi? Nem veszíthetem el. Nem, nem, nem.
- Sajnálattal közöljük Mr. Morrison, hogy a húga, Arielle Morrison néhány órája életét vesztette.
Nem. Nem fogtam fel a szavakat. Hazudtak nekem. Hátratántorodva dőltem a falnak, nem hittem el. Nem lehetett igaz. Hazugság. Arielle él, Arielle jól van. Biztos egy rossz tréfa. Talán csak szórakozik velem. Nem halhatott meg. Az lehetetlen.
- Megtaláltuk az autó roncsait, sajnos a holttest azonosítására nem kerülhetett sor, ugyanis szénné égett a jármű roncsaival együtt. De találtunk a jelenlétére utaló jeleket, és tanúink is vannak. Mr. Morrison, fogadja őszinte részvétünket – néztek rám komoran. Megráztam a fejem. Hazudnak, hazudnak. Nem halt meg, csak egy tréfa az egész. Persze, tudtam, hogy mindez igaz, soha nem menne ilyen messzire, hogy ezt megtegye velem. De ezt könnyebb volt hinnem. Nem fogadtam el. Zokogtam és ordítottam, de senki nem hallotta. A rendőrök elmentek, itt hagytak néhány papírt. Nem érdekelt. A fájdalom elemésztett. A világ felrobbant. És én elsüllyedtem. Mindennek vége. Az én hibám. Rossz testvér voltam, és úgy halt meg, hogy gyűlölt engem. Úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy mennyire szeretem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése