22. fejezet: Változások

Rohanhattam volna, de nem tettem. Csak néztem utána némán, és hagytam, hogy a testem remegni kezdjen a bánattól. Semmit nem értettem. Hogyan történhetett meg? És miért nem emlékszem rá? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem képzeltem el hasonló szituációt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem is vágytam rá. És égető fájdalom hasított belém a fájdalma láttán. Most jöttem csak rá, hogy mennyire utáltam, ha szenved. Dühös lettem magamra, újra. Hiszen ő mindent megtett értem. Talán csak a saját butaságom az, hogy játszik velem. Miért nem tudok bízni? Tulajdonképpen már el is felejtettem, hogy az milyen. Talán én játszok vele, és nem ő velem. Ez hol dől el? Ő bízik bennem? Egyáltalán miért mentett meg? Miért ment meg mindenkit? Hiszen ő is vámpír. Természete a gyilkolás, és a gonoszság. Ő mégis emberek vérét issza, de nem okoz nekik fájdalmat. Még csak nem is emlékeznek rá, különben nem lenne ennyi túrázó. Miért csinálja? Heidi az oka? Talán. Hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy érte feladod az egész életed és még a lényed természetét is megtagadod? De főképp… miért visel el engem? Hiszen én ezt nem érdemlem meg. Miért nem hagyott lezuhanni a halálvölgybe és meghalni? Egyáltalán meghaltam volna? Úgy értem végleg… A vámpírok biztosan nehezen halnak meg, nem olyan könnyű fizikailag megsebezni a szívet. Lelkileg annál könnyebb. Még ha nincs is szívem. Hiszen nem dobog, meghaltam. Miért vágyott erre Ariadne? Vagy tényleg csak az apja után kutatott ennyire kétségbeesetten? Vagy csupán behódolt félvérsége természetének? Őszintén bevallom, hogy semmit sem értek.

Tanácstalanul ültem le egy farönkre, és csak bámultam magam elé. Nate után kéne mennem. Vonzódtam hozzá, ez nem kérdés. Csak az járt az eszemben, hogy emlékezni akartam a nemrég történt forró pillanatokra. Érezni akartam őt a testemen. És ha megtette, akkor én sem lehetek közömbös neki… vagy igen? Nem hiszem.
- Szar lehet neked – szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül. Ismerősen csengett, és egyből ráismertem. Nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen az képtelenség volt. Szürreális. Lehetetlen. Dermedten ültem tovább mozdulatlanul, szinte megfagytam a döbbenettől. – A fejemben éled az életed, és meg se ismersz? – szólalt meg újra, és lassan remegő tagokkal megfordultam. Magamat láttam, és mégsem. Kikerekedett szemekkel figyeltem a majdnem tükörképemet. Teljesen olyan volt, mint én, de volt benne valami, ami veszélyességet sugárzott. Rajtam aligha látszódhatott ilyesmi. Ugyanolyan ruhát viselt – amit nemrég kaptam magamra vissza – ugyanúgy kócosan meredezett aranyszőke haja, de az arcán gúny csillogott. Szemei vörösen izzottak, szája szegletében gonosz mosoly bujkált. Magában hangosan nevetett rajtam. Ez világos volt. De nem értettem, hogy hogyan került ide. Látott engem. És ez nem a múlt volt, hanem a jelen. Ugyanúgy az erdő mélyén álltam a semmi közepén, ahol Nate hagyott, nem messze onnan, ahol ittam egy túrázóból. A saját testemben voltam, a saját életemben. Nem Ariadne voltam, mégis itt állt előttem.
- Ariadne? – hebegtem úgy, ahogy egy iskolás lány. Bizonytalan és zavart voltam. Nem tudok különösebb szavakat rá.
- Azt hiszem, ezt a részét átléphetjük – kacsintott rám, és körbenézett.
- Mi folyik itt? Mit keresel itt? – nyögtem ki a kérdéseimet gyors egymásutánban.
- Te magad is tudhatod a választ, drágám. Én vagyok te.
- Hazudsz – vontam meg a vállam közömbösen. Nem akartam gyengének tűnni, hiszen nem voltam az. Én is vámpír voltam.
- De bizony. Máskülönben hogyan lennék itt? Én vagyok te.
- Mit akarsz?
Hangosan nevetett.
- Amit eddig, szívem. Szórakozni. Ismersz, nemde bár? Mindent tudsz rólam. Betekintést nyerhettél a legszemélyesebb titkaimba. Olyanokat tudsz rólam, amit senki. Szerinted, mit akarok?
- Honnan tudhatnám egy őrült ribanc észjárását? – gúnyolódtam. Villant valami a tekintetében, de csak nevetett. Gyermetegen, vidáman. Mint, akinek játék az egész világ.
- Ne hidd, hogy megbánthatsz az éles nyelveddel, sőt élvezem. Imádom a szócsatákat. Ne feledd, hogy én vagyok te. Olyan vagy, mint én, még ha nem is vallod be.
- Nem hinném. Miért vagy itt? Én én vagyok, te pedig halott, szóval takarodj vissza a koporsódba.
- Azért vagyok itt, ami jár nekem. Ha nem érted, kérdezd meg Darrent – kacsintott rám, majd egyszer csak eltűnt.

Újra egyedül maradtam, de furcsán éreztem magam. Megőrültem. Már képzelődök is. Biztosan agyamra ment a vámpírlét. Ez nem lehetett a valóság. Ariadne csak a múltban létezik, csak emlékekben él. Nem kelhet életre, és nem állhatott előttem! Ez abszurd. Fel akarok ébredni végre ebből az egészből. Még azelőtt is jobb életem volt, mielőtt Nate visszatért volna. Egy kegyetlen szajha voltam, de legalább nem voltam őrült. Akkor még menthető voltam. És bár nem volt, aki megtegye, mégis… ott volt a lehetőség. Bármikor új életet kezdhettem volna egy idegen helyen. De most nincs életem, nincs semmim. Meghaltam. Még a testemen is osztozkodnom kell. Amíg még éltem nem létezett Ariadne, és egyetlen szexxel töltött percet sem felejtettem el. Emlékezni akartam, de nem ment. Mondom. Megőrültem. Nincs más magyarázat. Vissza kell mennem, és amennyire lehet helyre kell hoznom a kapcsolatomat Nate-tel. Haragszik rám, és nem értené meg, ami történt. Nem hinne nekem, mert nem bízik bennem. Nincs miért bíznia. Azt hiszi, csak játszok, én ugyanezt hittem őróla. De lehet szimulálni azt az arckifejezést, ami valósággal tőrt szúrt a szívembe? Aligha. Lehetett kitalálni azt a szomorú történetet, ami az ő élete? Aligha. Tudtam, hogy mit kell tennem. Bocsánatot kell kérnem és elnyernem a bizalmát. Egek! Mi van velem?
Nagyon régen vetemedtem ilyesmire, talán már azt se tudom, hogy hogyan kell. Belém égett a kegyetlen bánásmód a környezetemmel.
Tudok még kedves lenni? Egykor az voltam. Sikerülhet újra? Vagy Nate örökre megutált? Valahogy ez a tudat elkeserített. Az, ami történt, pedig megrémisztett. Valóban vágytam rá, de soha nem tepertem volna le egy erdő közepén, miután ittam egy emberből. Nem tenném meg. Vagy mégis? Talán az őrület ilyen. Még sosem voltam őrült, nem tudhatom.

Nem siettem. Teleportálhattam volna a házunkhoz, de mégsem tettem. Össze kellett szednem magam, hiszen még mindig zavarodott voltam. Ariadne felbukkanása sok mindent megváltoztatott bennem. Már az ép elmémben sem bízhattam. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy hogyan magyarázzam meg mindezt az igazság elmondása nélkül. Még egy ok, amiért nincs oka bízni bennem. Állandóan hazudok. Mindig és mindenkinek. Bár nem… nem mindig. Néha kegyetlenül őszinte vagyok. De még mindig egy szajha.

Szépen lassan a házhoz értem, de az üresen állt. Csendes és kihalt volt, Nate-nek nyomát sem találtam. Mindenhol körbenéztem, de hiába. Várnom kellett, és ez sose ment. Türelmetlen voltam és ez ingerlékennyé tett. Gyűlöltem várni, mert olyankor csak az időmet pazaroltam. Nem kezdhettem bele semmibe, hiszen ki tudja, hogy mikor bukkan fel. Ráadásul nem tudtam másra gondolni, csak az előttem álló beszélgetésre. Fogalmam sem volt, hogy milyen szavakkal, milyen mondatokkal fejezzem ki magam. Azt se tudtam, hogy mit kéne mondanom. Tudtam, hogy egyetlen sajnálat nem elég. Kihasználtam őt, még ha nem is szándékosan is. Rávetettem magam, szeretkeztem vele, utána pedig elutasítottam.

Az éjszakát is egyedül töltöttem, csak idegesen jártam fel s alá, de teljesen feleslegesem. Nem jött haza. Rosszabb voltam egy házsártos feleségnél is. Percenként az órát figyeltem, a fejemben pedig őrültebbnél őrültebb elméleteket gyártottam. Néha egészen elrugaszkodtam a tényektől, de nem érdekelt. Rájöhettem az elmúlt hónapok alatt, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Nem létezett lehetetlen. Vámpír voltam, egy vámpírt vártam haza, akit kihasználtam és egy régen halott nő bukkant fel előttem. Ezekután felesleges lenne a lehetséges és a nem lehetséges dolgokról gondolkoznom. De egy dolog teljesen egyértelmű volt. Aggódtam Nate-ért. Nem tudtam, hogy hol lehet, és mit csinálhat. És utoljára szörnyen megbántottam. Féltem, hogy baja esik. Egy vámpírral nem sok minden történhet, de Darren halálos lehet. Idősebb nálunk. Ricktől nem féltem, de Darren magában hordozta a fenyegetést. Megölhetne minket. Nem tudtam olyan okot, amiért nem tenné meg. Bár sok mindent nem ismertem. Talán semmit sem. De semmi értelme nem volt a nappaliban járkálnom. El akartam indulni az emeletre, de abban a pillanatban, hogy eldöntöttem egy autó parkolt a ház előtt. Izgatott lettem, de nem mozdultam. Gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb. Felugranom és egyből letámadnom a bocsánatommal, vagy megvárni, amíg bejön? Akkor még csak meg se fordult a fejemben, hogy normális esetben nem autóval közlekedne és nem ilyen lassan. De mire rájöttem már mindegy volt. Egy nevetést hallottam. Egy nőét, akit éppen Nate szórakoztatott.

Ledermedve ültem továbbra is a kanapén. Hallottam a szívdobogást, éreztem az orromban a parfüm illatát, de nem akartam elhinni, egészen addig, amíg Nate be nem lépett egy vörös hajú nő oldalán. Még mindig nevetett. Nate illedelmesen kinyitotta előtte az ajtót, nem foglalkozott velem. Először a nő figyelt fel rám. Mondjuk, nem csodálom. Elég furcsa lehet egy ijesztő külsejű nő, aki árgus szemekkel lesi minden mozdulatod. Egy pillanatig meglepetten figyelt, aztán lassú emberi mozdulataival Nate felé fordult, aki éppen a kabátját akasztotta a fogasra.
- Ő meg kicsoda? – kérdezte a nő barátságtalan hangsúllyal rám nézve. Féltékeny volt rám. Szinte sütött a buja tekintetéből. Ostobán hitte, hogy Nate az övé lehet. Az első pillanattól kezdve gyűlöltem, pedig a nevét sem tudtam.
- Ó, Arielle, hát te? Későre jár, azt hittem, hogy… mindegy. Sarah, ő Arielle, a lakótársam. Arielle, ő Sarah – mutatott a nőre, aki bizalmatlanul méregetett. Mintha megérezte volna a Nate és köztem lévő feszültséget.
- Sziasztok – köszöntem gúnyosan.
- Lakótársad? – kérdezte Sarah egy kis csend után. Nem tetszett neki ez a részlet. Nate nem tűnt idegesnek a helyzet miatt. Nem látszott rajta ingerültség a korábbiak miatt. Pedig jó hosszú napunk volt. Tudtam, hogy bosszantani akart ezzel a nővel, de nem tudhatta, hogy sikerült is neki.
- Igen, így alakult a helyzet. Nagy a ház, megférünk egymás mellett – felelte kifejezéstelenül, de nem nézett rám. Fájtak a szavai. Jó hogy nem azt mondta, hogy meg kell tűrnie maga mellett. Már nem akartam bocsánatot kérni, már nem sajnáltam. Fájdalmasabb lenne a viselkedése, ha emlékeznék.
- Pontosan, én igazán nem foglak zavarni, Sarah. Megyek is aludni, jó szórakozást – szólaltam meg gúnyosan és elindultam felfelé a lépcsőn, de közben minden női praktikát bevetettem, hogy Sarah minél féltékenyebb legyen. Nincsen rosszabb annál, ha a nő már az első randin féltékenykedik. Abba pedig bele se mertem gondolni, hogy mi van akkor, ha nem az első…