12. fejezet: A temetés

Valami megváltozott. Minden más lett. Minden éjjel az édesanyám arcát láttam magam előtt. Rémülten nézett engem, amit nem tudtam mire vélni. Hiszen balesetben halt meg. Nem tudta előre, azonnal meghalt. Nem volt ideje megijedni. Mégis minden éjjel ezt láttam, néha a saját hangomra ébredtem. Arra, hogy sikítok és valaki járkál az ajtóm előtt. Darren. Ő is megváltozott. Eltűnt belőle a fellengző, lekezelő stílus, amit gyűlöltem benne. Egy valami nem tetszett, hogy szánakozott rajtam. Utáltam, ha gyenge nőként kezeltek. Ezért igyekeztem minden érzelmemet magamba fojtani, csak éjjel engedtem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Tudtam, hogy nem tudom őt megtéveszteni, de azért megpróbáltam. Érzéketlen voltam és kész. Ki kellett bírnom.
- Lin? – lépett be Darren a szobámba. Csendesen várta a válaszom, én pedig gondterhelten sóhajtottam. Kedves tőle ez a visszafogottság, de állandóan a veszteségre emlékeztetett.
- Igen?
- El kell neked mondanom valamit, amit tudnod kell mielőtt elbúcsúzol az édesanyádtól holnap – suttogta halkan.
- Mit? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Tizennyolc évvel ezelőtt New Yorkban voltam. Jártam az utcákat, és egyszer csak meghallottam egy keservesen síró hangot. Te voltál az.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten.
- Ott feküdtél egyedül, mindössze néhány órásan. Tudtam, hogy képtelen lennék arra, hogy ott hagyjalak. Nem voltál jó állapotban. Nagyon nem. Muszáj volt, hogy elvigyelek onnan. Véletlenül hallottam, hogy él a közelben egy nagyon gazdag család, akiknek a gyermeke halva született. Elvittelek hozzájuk. Nagyon örültek neked, valóra vált általad az álmuk.
Némán meredtem rá, meg se szólaltam, az agyam teljesen kiürült. Csak meredtem rá egyenesen az arcára, és a vonásaim megkeményedtek. Szúrni kezdett a szemem.
- Menj most ki – nyögtem ki érzelmetlen hangon. Eltűnt minden érzés az arcáról és faarccal, szó nélkül kiment. Nem tudtam semmit mondani most neki.
Szóval a szüleimnek nem kellettem. Csak eldobtak az utcán, még arra sem vették a fáradtságot, hogy kulturáltan tegyék. Majdnem megöltek. Ennyire nem számítottam nekik. A másik szüleimnek pedig csak egy pótlék voltam. Megkaptam gondolom a halott gyerek nevét, és belém képzelték, hogy én vagyok az a gyermek. Talán az apám a csalódástól lett ilyen, biztos nem ilyen gyermeket akart. Ahogy az anyám sem. De ő legalább egy kicsit szeretett. Önző voltam, amikor elrohantam otthontól, meg kellett volna hallgatnom. Talán minden másképp alakult volna.
A másnapi temetésig sok minden járt a fejemben. De egy fontos dolog elkerülte a figyelmem. Fel sem merült bennem, hogy normális esetben tizennyolc évvel ezelőtt Darrennek még gyereknek kellett lennie. De erre nem is gondoltam. Pedig sok kérdést felvetett volna.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Némán öltöztem fel, a szekrényben találtam elegáns fekete ruhákat. Meg sem kérdeztem, hogy honnan vannak ezek a ruhák. De erre most nem volt alkalmas a pillanat. A hajamat kontyba csavartam, felkentem egy szolid sminket, és elindultam a földszintre. Tudtam, hogy Darren odalent van. És igazam is lett, engem várt. Az arca komor volt, amikor meglátott csak biccentett egyet. Némán feszengem. A tegnapi dolgok után nem tudtam, hogy hogyan kéne vele viselkedjek. Mondanom kellett volna valamit, de nem találtam a szavakat. Csak néztem rá némán, és összekapcsolódott a tekintetünk. Rengeteg minden kavargott azokban a kék szemekben és hirtelen megborzongtam.
- Nem kell semmit mondanod – szólalt meg hirtelen és hátat fordított nekem. Ez így nem volt helyes. Megköszörültem a torkom.
- Köszönöm – nyögtem ki zavartan és azt hiszem, elvörösödtem. Mi van velem? Talán csak nem szoktam hálás lenni semmiért, vagy legalábbis nem szoktam kimondani. Vagy csak nagyon ritkán. Ezzel elismerném a gyengeségeimet.
- Mit? – kérdezte és elmosolyodott. Mégsem volt semmi öröm a vonásaiban.
- Hogy megmented mindig az életem. Régen is és most is. Nem tudom, hogy miért teszed. Azt mondtad valaki megkért rá, de fogalmam sincs kiről beszéltél. Mindenesetre… nem fogom még egyszer kimondani, de köszönöm.
- Nem kell semmit megköszönnöd – rázta meg a fejét. – Nos… azt hiszem, öregszem. Már én sem vagyok olyan mint régen, ha már egyszer törődöm veled.
Kiszáradt a szám. Még soha senki nem mondta ezt így nekem. Némán és meghatottan néztem rá, de nem mondtam semmit. Nem reagáltam. Inkább csak lesütöttem a szemem. De mikor elindult a konyha felé, erőt vettem magamon.
- Miért törődsz velem? Egy idegen és idegesítő lánnyal?
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
- Kérdezhetek még valamit? Te ismerted Arielle-t, tudom, hogy nem hosszú ideig. Neked hiányzik?
Az arcán furcsa érzelmek mutatkoztak, amit nem tudtam, mire vélni. Kinyitotta a száját, majd visszazárta, csak utána szólalt meg.
- Arielle és én nem ismertük egymást igazán, de néha… néha azt kívánom, bár megakadályozhattam volna a halálát – mondta nekem, de a hangjából olyan szomorúság áradt, hogy megdermedtem. Darren szerelmes belé? Még mindig? Ennyi idő után is?
- Értem. Nos, nekem indulnom kell.
- Vigyázz magadra, Lin – kiáltott utánam, de nem néztem hátra, csak haladtam előre. Már tudtam a válaszokat. Arielle kérte meg Darrent, átvitt értelemben. Darrennek bűntudata volt, hiszen akkor nem volt a városban. Magát okolja Arielle haláláért és azt hiszi, hogy tartozik neki azzal, hogy megvéd engem. Valahogy rosszul esett ez a gondolat. Hát mindenki Arielle-t szerette? Rick, Darren. Engem soha nem szeretett senki.

Gyalog tettem meg az utat a temetőbe, fel kellett készülnöm az emberek reakcióira. Tekintve, hogy hetekig eltűntem, sok jóra nem számíthatok. Azok után, hogy nyilvánosan megtagadtam a kórházban fekvő apámat, valamint hetekre eltűntem és közben meghalt az apám… azt hiszem, hogy végig engem fognak szidalmazni. Talán vissza kellene térnem az életembe, nem lóghatok örökké Darren nyakán. Mégis kezdtem magam vele biztonságban érezni, és a gondolat, hogy az az Evan meg akar ölni, megrémített. Nem értettem, hogy mit akar tőlem. Darren pedig úgy tűnt, hogy meg tud védeni tőle. A temető nem volt messze Darren házától, már messziről láttam a feketébe öltözött embereket. Sokan voltak, néhányan talán egész életükben nem szóltak többet anyuhoz a köszönésnél. De mégis eljöttek ma, de ismertem őket. Nem azért jöttek, mert annyira sajnálják, hanem mert ez egy kisváros és nem szívesen hagynak ki egy ilyen eseményt. Főleg az öregasszonyok voltak, akik ki nem hagyták volna az efféle eseményeket, pletykára éhesen pásztáztak mindig a tömeget. De ami a legszánalmasabb, hogy nem csak az öregek, hanem mindenki. Minden nemű és korosztályú ember. Régen talán én is. De most a saját anyám temetésére jöttem és én voltam talán a legfőbb pletyka.

Nem tartott sokáig, hogy észrevegyenek. Hűvösen lépdeltem a temető melletti kis ösvényen és szó nélkül haladtam el a csoportosulás mellett. Rám néztek, és mintha először nem hittek volna a szemüknek, aztán egyből megindult a sustorgás. Kihallottam a nevemet, de hozzám egyikük sem szólt. Némán beléptem a templomba, de mielőtt alaposabban körülnézhettem volna, valaki megragadta a karomat és kirántott a templom elé. Megrémültem. A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, és lejátszottam magamban, hogy vajon, merre menekülhetnék. De nem Evan Brown állt előttem dühösen kitágult szemekkel. Nem ő szorongatta olyan erősen a kezemet, hogy felszisszentem. Nem ő kezdett velem ordibálni mindenki előtt, megszégyenítve engem.
- Mégis mit képzelsz te magadról, rühes fattyú? Hova tűntél? Hogy mered? – ordította az apám egyenesen a képembe. Megütközve meredtem rá. Eddig is gyűlöltem, de még soha nem vágott ilyet a fejemhez. Fattyú. Most hogy már tudtam, feljogosítottam, hogy megvessen érte?
- Mit hogy merek? – kérdeztem higgadtan. – Eljöttem elbúcsúzni az anyámtól. Elengednéd a karomat? Ha nem vetted volna észre mindenki minket bámul.
- Csak nem zavar, nem szoktad még meg? Hiszen állandóan kelleted magad. Hol voltál, mi? Az anyád halála a te hibád!
- Tessék? Talán én csaltam meg? Én tettem pokollá az életét és sodortam depresszióba, majd hagytam el?
- Az anyád miattad lett olyan, amilyen! Te tetted azzá a nővé, akivel képtelen voltam együtt élni! És még van képed idejönni és kiosztani engem? Még annyi sem volt benned, hogy meglátogass a kórházban! Engem, aki felnevelt téged! Azt, aki megtűrte az olcsó mindenre kapható csontos seggedet!
- Részeg vagy? – kérdeztem. Nem találtam más magyarázatot. Számára mindennél fontosabb volt a látszat. Soha nem alázná meg józanul így meg magát. Ő előkelő volt, de most úgy beszélt, mintha egy utolsó paraszt volna, aki nappal disznókat őriz, éjjel pedig sárga földig leissza magát.

Mindenki tátott szájjal meredt a jelenetre. A pletykaimádók boldogan vigyorogtak. A hétköznapi emberek szimplán megdöbbentek. De nem lépett senki közbe. Senki nem védett meg. Senki nem állította le a részeg apám őrült szóáradatát.
- Hogyan… mered? – dadogta megütközve, majd szinte kidagadtak az erek a halántékén. Aztán csak annyit láttam, hogy lendül a jobb keze, és fájdalom terjed szét az arcom bal oldalán. Meginogtam a váratlan ütéstől, hiszen soha nem ütött még meg. Na jó, talán elcsattant egy-két pofon, de azok inkább csak legyintések voltak. Most még azt is éreztem, hogy ég az arcom. Könnyek tódultak a szemembe a fájdalomtól és a szégyentől. De mintha egy kicsit magához tért volna. Hátrább lépett és elindult a templomba. Leült a hozzátartozóknak fenntartott rész egyik felére, én pedig a maradék méltóságommal bevonultam és helyet foglaltam a másik oldalon. Nem néztem senkire. Mindenki rólunk beszélt, de csak a nevemet hallottam ki a szapora szóáradatból. Semmi mást. Talán már nem is érdekelt. Az apám örökké sárba tiporta a méltóságomat. Soha többé nem akartam látni őt. Nem tartott soká, hogy megérkezzen a szeretője is. Leült mellé. Volt képe megjelenni az anyám temetésén. Megvetően néztem rájuk, és elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy most már tényleg nincsen senkim. Egy árva vagyok a nagyvilágban, akinek se családja, se barátja. Az utóbbit sajnos magamnak köszönhetem. Az anyám volt talán az utolsó mentsváram, attól függetlenül, hogy nem volt biológiailag az, aki. Hamarosan a többi ember is becsődült. Nem ült le senki mellém, és az apámék mellé se. Nem csak engem alázott meg az előbb, hanem saját magát is.

Néhány perc múlva elkezdődött a temetés. Teljesen személytelen volt az egész. Az anyám utálta volna. Biztos, hogy az apám rendezte meg. Lám, még ennyire sem ismerte őt. Semmi megható nem volt az egészben. Ez nem az anyámról szólt, hanem egy jelentéktelen halottról. Anya többet érdemelne ennél. Aztán elkísértük az utolsó útjára. Nem néztem az apámra és a nőjére, nem bírtam rájuk egyetlen pillantást sem vetni. Egyenesen haladtam előre, felemelt fejjel büszkén, a koporsó után. A hűvös szél az arcomba fújt, de nem ettől kezdtek a könnyek végig folyni az arcomon. Amikor a koporsót leeresztették a gödörbe végleg be kellett látnom, hogy tényleg vége. Soha nem mondhatom el, hogy nem gyűlölöm a hazugságáért és hogy az összes hibája ellenére, az összes kínkeserves év ellenére, szerettem őt. Mennyit kiabált velem évekkel ezelőtt, mennyit szidott. Gyűlöltem akkor, azokban a pillanatokban. De már nem. Csak az apámat. Az anyám az apám miatt volt ilyen, és szeretett.

Én maradtam utoljára. Csak néztem a sírkövet és képtelen voltam elmenni. Vajon, fájt neki a halál? Vagy a baleset gyorsan zajlott le? Remélem, nem szenvedett sokat. Ki a felelős a haláláért? Biztos valami utolsó rohadék. Bárcsak megfojthatnám, a saját kezemmel.
- Részvétem – szólalt meg egy halk hang mögöttem. Megfordultam és döbbenten néztem Emma White sajnálkozó arcába. Soha nem kedveltük egymást, kifejezetten gyűlöltem őt. Túl tökéletes volt, és még sem gyűlölte érte senki, rajtam kívül. Arielle barátnője volt régen, de hála nekem, örök harag alakult ki közöttük. Utólag belegondolva nagyon nem voltam erre büszke. Hiszen régen én is olyan voltam, mint Emma.
- Köszönöm – suttogtam csendesen, ő pedig meghökkent. Talán arra számított, hogy neki esek, és sértegetni kezdem. Francba, megváltoztam. – De nem kell sajnálnod.
- Nem bírom az apádat.
Felsóhajtottam.
- Igen, én sem. De ettől még nem kell jóban lennünk, oké? – kérdeztem ingerülten. Na jó, talán még ott van bennem a régi énem. Irtó zavaró volt, hogy az emberek vagy gyűlöltek vagy sajnáltak.
- Nem terveztem – mosolyodott el. – Azt hiszem, én megyek. Nick már vár.
- Nick? – kérdeztem meglepetten. – Nick Morrison? Arielle bátyja?
- Igen, ő. De csak barátok vagyunk. Akkor én… szia.
- Szia – köszöntem el, majd mikor ő is elment, elindultam vissza Darren háza felé. Még nem volt erőm visszatérni a régi életemhez. Kellett még néhány nap. Vagy hét. Majd ahogy hozza az élet.