Részlet: 12. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy elég gáz, hogy pont amikor összejött ennyi látogató (10.000), én elhalasztom a frisset, de kénytelen vagyok. Jó idő esetén, holnap egész nap nem leszek gépközelben, ma pedig teljesen megtámadott az ihlethiány (ebben a történetben). Kárpótlásul hoztam részletet, mert azért elkezdenem még sikerült, és az előző bejegyzésben olvashattátok, hogy elkezdtem egy új történetet. Esetleg ha kedvet kaptok, olvashatnátok azt helyette :). És megpróbálom minél előbb hozni a teljes fejezetet! Ne haragudjatok!

12. fejezet: A temetés

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Némán öltöztem fel, a szekrényben találtam elegáns fekete ruhákat. Meg sem kérdeztem, hogy honnan vannak ezek a ruhák. De erre most nem volt alkalmas a pillanat. A hajamat kontyba csavartam, felkentem egy szolid sminket, és elindultam a földszintre. Tudtam, hogy Darren odalent van. És igazam is lett, engem várt. Az arca komor volt, amikor meglátott csak biccentett egyet. Némán feszengem. A tegnapi dolgok után nem tudtam, hogy hogyan kéne vele viselkedjek. Mondanom kellett volna valamit, de nem találtam a szavakat. Csak néztem rá némán, és összekapcsolódott a tekintetünk. Rengeteg minden kavargott azokban a kék szemekben és hirtelen megborzongtam.
- Nem kell semmit mondanod – szólalt meg hirtelen és hátat fordított nekem. Ez így nem volt helyes. Megköszörültem a torkom.
- Köszönöm – nyögtem ki zavartan és azt hiszem, elvörösödtem. Mi van velem? Talán csak nem szoktam hálás lenni semmiért, vagy legalábbis nem szoktam kimondani. Vagy csak nagyon ritkán. Ezzel elismerném a gyengeségeimet.
- Mit? – kérdezte és elmosolyodott. Mégsem volt semmi öröm a vonásaiban.
- Hogy megmented mindig az életem. Régen is és most is. Nem tudom, hogy miért teszed. Azt mondtad valaki megkért rá, de fogalmam sincs kiről beszéltél. Mindenesetre… nem fogom még egyszer kimondani, de köszönöm.
- Nem kell semmit megköszönnöd – rázta meg a fejét. – Nos… azt hiszem, öregszem. Már én sem vagyok olyan mint régen, ha már egyszer törődöm veled.
Kiszáradt a szám. Még soha senki nem mondta ezt így nekem. Némán és meghatottan néztem rá, de nem mondtam semmit. Nem reagáltam. Inkább csak lesütöttem a szemem. De mikor elindult a konyha felé, erőt vettem magamon.
- Miért törődsz velem? Egy idegen és idegesítő lánnyal?
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
- Kérdezhetek még valamit? Te ismerted Arielle-t, tudom, hogy nem hosszú ideig. Neked hiányzik?
Az arcán furcsa érzelmek mutatkoztak, amit nem tudtam, mire vélni. Kinyitotta a száját, majd visszazárta, csak utána szólalt meg.
- Arielle és én nem ismertük egymást igazán, de néha… néha azt kívánom, bár megakadályozhattam volna a halálát – mondta nekem, de a hangjából olyan szomorúság áradt, hogy megdermedtem. Darren szerelmes belé? Még mindig? Ennyi idő után is?
- Értem. Nos, nekem indulnom kell.
- Vigyázz magadra, Lin – kiáltott utánam, de nem néztem hátra, csak haladtam előre. Már tudtam a válaszokat. Arielle kérte meg Darrent, átvitt értelemben. Darrennek bűntudata volt, hiszen akkor nem volt a városban. Magát okolja Arielle haláláért és azt hiszi, hogy tartozik neki azzal, hogy megvéd engem.