11. fejezet: Felejtés

Sziasztok! Eredetileg nem terveztem frisselni ma, mivel pénteken tettem fel új fejezetet, de végül meggondoltam magam. Ajánlanám a fejezetet annak a három embernek, akik rendszeresen írnak nekem: Heather, Lina, Petrucy. Remélem tetszeni fog! Kellemes Húsvéti Ünnepeket mindenkinek, holnapra pedig sok locsolót! :)

(Darren)

Csak bámultam magam elé. Nem hittem el, hogy így elrontottam mindent. Teljesen elvesztettem a fejem. Nem kellett volna megölnöm a nőt, akit nem messze találtam. Azért őt támadtam meg, mert olyan elveszettnek és szomorúnak tűnt. És ismerősnek. Akkor még nem tudtam, hogy honnan. Csak amikor már késő volt. Amikor rájöttem, már meg volt az első harapás.
- Hol a gyereked? – kérdeztem szigorúan, amikor rájöttem, hogy ki is ő.
- Meghalt – suttogta megtörten és nekem elborult az agyam. Magammal rángattam, de ő végig ellenkezett. Ezért kerültünk a kertembe. Aztán pedig már nem tudtam leállítani magam.
Még emlékeztem arra a napra. Arra a napra, amikor először varázsolta el a vámpír énemet egy apró emberi lény. Egy átlagos nap volt sok-sok évvel ezelőtt, amikor egy szemetes konténerben rátalált egy szörnyű állapotban lévő kisbabára. Azonnal megszerette a csöppséget, de soha nem vallotta be magának. Tetszett neki az élni akarás, amibe lángolt a könnyes szemekben. Erre a nőre bízta a kisbabát, és ő nem vigyázott rá.
Abban a pillanatban a kertben úgy érezte, hogy meg kell halnia. Hiszen a második gyermekét is elvesztette. De Linre nem számított. Amikor meghallotta az áldozat szájából a lány nevét azt hitte, hogy rázuhan az ég. Megígérte Arielle-nek, hogy Lin nem tud meg semmit a vámpírokról, arról nem is beszélve, hogy a szeme láttára ölt meg valakit, akit minden jel szerint ismert valahonnan. A tekintete megijesztett, olyan megrendült volt, és olyan távoli, hogy komolyan megijedtem. Mi van, ha visszavonhatatlan károkat okoztam? Aztán elrohant. Nem bírtam azonnal utána rohanni, nem voltam rá képes. Dermedten álltam ugyanúgy, mint mikor megláttam. Hogy lehettem ilyen ostoba?

Az asszony testére nézett, és sóhajtva lehajolt. Becsukta a szemét, majd berohant egy pokrócért és leterítette. Linette nem láthatja meg még egyszer. Aztán utánamentem. Éreztem az illatát, a rettegése ott volt a levegőben. Nem tartott sokáig megtalálnom, egy elhagyatott sikátorban találtam rá. Szerencsére nem voltak körülöttünk emberek. Ránéztem és összeszorult a szívem. Érezhet egy vámpír fájdalmat? És ha igen, miért fáj, hogy így látom? Talán csak Arielle miatt. Hiszen beszoktam tartani az ígéreteimet. Meg fog ölni, és talán meg is érdemlem. Hogyan hozhatnám ezt helyre? Csak meredt üresen előre a semmibe, de nem látott engem. Nem reagált. Előre-hátra hintázott, mint aki megőrült. Bassza meg! Miért rontok el mindig mindent?
- Lin – suttogtam óvatosan és mellé térdeltem. Nem válaszolt. Még csak meg sem rezzent. Mintha itt sem lenne, vagy mintha én nem lennék itt. De én itt voltam, ő pedig valahol a fájdalomban. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Annyira ijesztő volt így látni valakit… így látni őt. Mindig dacolt ellenem, erős lány volt. Megtörtem volna? Csak egy nő halt meg! Kit érdekel? Jó persze, biztos nem látott még halottat, de ez még nem elég ok arra, hogy ennyire elhagyja magát. Félóra alatt nem sikerült semmiféle reakciót kicsikarnom.
- Hallasz engem? – kérdeztem hangosabban. – Lin… kérlek. Csak nézz rám. Gyűlölhetsz tovább, csak csinálj már valamit. Kérlek.
Láttam, ahogy a könnyek megszaporodnak az arcán és zokogni kezdett. Óvatosan átöleltem, de tudtam, hogy egy időzített bombát ölelek éppen.
- Anyu – zokogta hisztérikusan. – Anyu, anyu, anyu… ne… ne… anyu – ismételgette, én pedig megdermedtem. Úgy néztem rá, mintha most látnám először. Az anyja? De hát ez a nő, annak a kislánynak volt az anyja! És ha jól tudom, Linette-nek nincs testvére. Te jó ég! Most néztem csak meg jobban. Ő volt az, akit megmentettem. És a szeme láttára öltem meg az anyját. Ó, a francba! Hogy lehetek ekkora idióta? Mindent elrontottam.

- Annyira sajnálom – suttogtam, mire felnézett rám. Észrevett engem. Az arckifejezése néhány pillanat alatt változott meg. A szomorúság és az üresség eltűnt. Olyan mértékű gyűlölet lobbant kék szemeiben, amit még soha nem láttam.
- Gyilkos – sziszegte, szinte köpve a szavakat, majd vadul ellökött magától. Remegett. Minden porcikája. – Menj innen!
- Lin…. én… sajnálom.
- Sajnálod? – kérdezte hidegen. – Igazán sajnálod?! Jajj, de jó nekem! Te utolsó undorító féreg! Hagyj engem békén! Soha többet nem akarlak látni!
- Nem tehetem – sóhajtottam. Még soha nem éreztem így magam. Tényleg annak éreztem magam, aminek elmondott.
- Akkor ölj meg! – üvöltötte az arcomba. Megremegtem a hangjától. – Ölj meg, mert ha még egyszer meglátom az undorító, alávaló képedet, én ölöm meg magamat! Vagy téged. Nekem tök mindegy.
- Linette… én annyira sajnálom – suttogtam, mire egy pofon csattant az arcomon.
- Ez nem változtat semmin, Mr. Gyilkos.
- Az vagyok – bólintottam. – Nem tudok változtatni ezen. Nem tudtam, hogy az édesanyád, és egyébként sem akartam megölni.
- Mit számít?! Megtetted!
- Még soha nem bántam ennyire semmit.
Felnevetett.

- Minden hozzátartozónak ezt mondod, Mr. Gyilkos? Volt már valaki, akit meghatott? Na mi lesz már? Ölj meg vagy tűnj el. Vagy rohadj meg a pokolban! – kiabálta. Francba. Francba.
- Lin, kérlek.
- Az anyám volt, Darren – suttogta.
- Nem.
- Tessék?! – üvöltött fel újra és püfölni kezdte a mellkasomat. Már megint elrontottam. Mint mindig. Miért nem tudom befogni? – Hogy jössz te ahhoz? Tee… utolsó szánalmas rohadék! Csak hogy tudd! Az anyám veled ellentétben ért is valamit! Nem volt az igazi anyám, és tökéletes sem volt, gyűlöltem is néha, de szerettem őt. Ez a különbség köztetek. Téged soha senki nem fog szeretni. Magányos leszel egész életedben, egyedül fogod tölteni minden egyes napodat. Tönkreteszed az embereket, talán meg is ölöd őket, de tudod mit? Még így is jobb nekik, mint neked! Mert ők hiányoznak! Te kinek hiányoznál? Észrevenné valaki, hogy meghaltál? Zavarna bárkit is? Netalántán örömódát zengenének a temetéseden?

- Hagyd abba – suttogtam fenyegetően. Minden szava az elevenembe talált. Fájdalmat okozott, mert igaza volt. – Ugye, nem magadról beszélsz?
Elhallgatott. Már megint megbántottam. De szörnyen dühös lettem. Vámpír vagyok, a francba! Nincsen kellő önkontrollom.
- Talán, mivel megölted azt, aki hiányolt volna – suttogta, majd sarkon fordult. Remegő léptekkel ment végig a szűk kis utcán, fogalmam sincs, hogy hogyan állíthatnám meg. De a következő pillanat megint váratlanul következett be.
Tompa puffanás. Felnéztem.
- Linette! Lin! – kiáltottam, és odarohantam. Eszméletlenül feküdt a földön. A hátára fektettem és megmértem a pulzusát. Hálásan sóhajtottam, amikor megállapítottam, hogy egészségesen ver a szíve. Már tudtam, hogy mit kell tennem. Volt egy bicska a kezemben. Megvágtam az ütőeremet, és a szájához tettem. Nem volt magánál, de sikerült egy kis vért a szervezetébe juttatnom. Ha minden jól megy, elfelejt mindent.

Némán felkaptam és elindultam vele hazafelé. Finoman magamhoz szorítottam, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkora hibát követtem el. Az ágyába fektettem, és betakartam. Percekig csak figyeltem ahogy alszik. Olyan békés volt.
- Meg fogom védeni az életed. Tartozom neked – suttogtam, majd elhagytam a szobát.

(Linette)

Kábán ébredtem, először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Hasogatott a fejem, és zsibbadt volt az egész testem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. De történt valami. Valami szörnyű. Ürességet éreztem.
Valaki engem nézett. Felnéztem, és Darren tekintetével találkoztam. Olyan különösen nézett rám. Nyoma sem volt a tőle megszokott arroganciának.

- Mi történt? – kérdeztem rekedten. Szótlanul mellém sétált és leült az ágyam szélére. Láttam, ahogy az arca megrándul.
- Nem emlékszel? – kérdezte feszülten.
- Egésznap nem voltál sehol. A házban voltam, ez az utolsó, amire emlékszem. Mi történt?
- Lin, én nagyon sajnálom. Az édesanyád… meghalt – suttogta, de nem nézett rám. A tekintetét a földre szegezte.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten. Nem, az nem lehet! Mégis… éreztem, hogy így van. Könnyek lepték el az arcomat, és végtelen fájdalmat éreztem. Valami véget ért. Valami végérvényesen megváltozott.
- Magadra hagylak – állt fel, de valahogy megrémített ez a gondolat. Nem akartam egyedül lenni. Most nem. Csak érezni akartam, hogy bár csak sajnálatból, de van mellettem valaki.
- Ne! – nyúltam a keze után, mire meglepetten nézett rám. – Maradj. Kérlek. Úgy félek.
Az arca megnyúlt, de engedelmeskedett.
- Rendben, maradok. De csak hogy tudd, nem vagy fogoly. Ha el szeretnél menni, nem foglak megakadályozni.
- Baj, ha nem megyek el rögtön?
Még nem voltam képes szembenézni a valósággal. Ha hazaköltöznék rám szakadna minden. Talán az apámmal kéne élnem. Még nem voltam erre felkészülve. Korábban gyűlöltem itt lenni, de most valahogy biztonságban éreztem magam. Hiszen ha eddig nem bántott, később miért tenné? Nem tudtam kiigazodni a tekintetén. Olyan idegen volt, olyan távoli. Távolságtartó és udvarias.
- Nem, dehogyis. Addig maradsz, amíg jónak látod.
Nem akartam a terhére lenni, de láttam, hogy mennyire nem akarja, hogy maradjak. De mindegy, most egy kicsit önző leszek. Inkább Darren, mint az apám. Ó, istenem… anyu… Miért?