9. fejezet: Felelőtlenség

Darren viselkedése egyszerűen sokkolt. Még soha nem volt senki, aki ne kívánt volna meg. Nem mintha ez jó lenne, de jót tett néha az önérzetemnek. Ez viszont megtaposta. Döbbenten meredtem az arra a pontra, ahol eltűnt, és gépiesen öltözni kezdtem. Nem erőszakolt meg. Csak kár, hogy nem a jóérzés miatt. Kevés olyan szemét férfi van, mint ő. Mindegyik szemét, de ő még a többieken is túltesz. Fellángolt bennem a gyűlölet. Hogy képzeli, hogy megaláz? Még jó, hogy nem tette meg. De én akartam elutasítani őt, és nem fordítva! Nekem volt meg hozzá a jogom, csakis nekem.
Ez a pasi jéghideg volt érzelmileg. Testileg khm… nem éppen, de szíve nem volt. Miért tart itt? Nem vettem be a mesét, hogy ő a hős lovag, aki megvéd. Még hogy megvédeni! Az élettől? A szabadságtól? Hát attól tényleg megvédett. Elpazarolom az életem értékes perceit, és rabságban vagyok. Bár igaz, ami igaz nem volt éppen kényelmetlen a szoba. Bedughatott volna valami sötét kis pincébe, de nem tette. Vagy talán nincsen pincéje. Vagy már megtelt hozzám hasonlókkal. Nem kizárt, minden előfordulhat. Bár még soha nem hallottam a hangjukat. Biztosan hallanám, ahogy sikoltanak, nem? Úristen! És mi van, ha már halottak? Ha Darren hagyta őket éhen halni, vagy ami még rosszabb… mi van ha megölte őket? Vajon, őket meg is erőszakolta előtte? Ha szebbek nálam biztosan. Meddig kínozhatta őket? Talán órákig, de az is lehet, hogy napokig. Soha nem találja meg őket senki. Talán majd az én testemet is odaviszi. És egy nap engem is megtalálnak majd a régészek, és azt mondják majd, hogy találtak egy emberi csontot… Ábrándos jövőkép. Tényleg, ezt érdemelném? Sok rossz dolgot tettem életemben, de igazán ez a büntetésem? Oszladozni holtan egy elmebeteg sötét pincéjében?

Talán mégsem kellett volna annyira kiakadnom, mikor az anyám bevallotta az igazat. Ha nem rohantam volna el, nem lennék itt. Igazából hálásnak kéne lennem. Befogadott egy lelenc, hontalan csecsemőt, pedig megtehette volna, hogy egyszerűen csak hátat fordít nekem, mondván, hogy én nem az ő gyermeke vagyok és a sajátját senki nem pótolhatja. Elvittek volna egy árvaházba és ott nőttem volna fel. Jobb vagy rosszabb ember lennék? Talán lopnék, drogoznék és a börtönben tölteném a felnőttkorom éveit. Soha senki nem vett volna magához. Mennyi ideig lehet szeretet nélkül élni, és mikor késő helyrehozni az ember lelkében ejtett sebeket? Talán van egy pont, ahonnan az emberek már képtelenek visszatérni, és attól fogva nem látja többé se a jót, se a szépet. Amikor már nincs fehér, nincs szürke, csak koromsötét fekete. Rengeteg ember van, aki már túlment a határon és többé nem jött vissza. Miért? Talán mert nem volt, aki visszahozhatná. Talán mert hiába volt körülötte egy csomó ember, egyedül volt. Talán senki nem vette észre, ahogy zuhan. Az élet kegyetlen, és mi emberek folyton csak szenvedünk, és végtelen magányban élünk. Szomorúak vagyunk, mert magányosak vagyunk, és mivel magányosak vagyunk, ezért szomorúak vagyunk. Ördögi kör, létezik belőle kiút? Vagy ez lenne az emberek sorsa? A boldogtalanság? A bánat? A fájdalom?

Másnap reggel sóhajtva néztem a tükörbe. Szép voltam, de hiányzott belőlem valami. Darren szexi volt, de belőle is hiányzott valami. Mi lenne az? Régebben tudtam a választ, de most nem jutott az eszembe. Talán nekem is a szívem hiányzott? Ugyanolyan jégszívű lennék, mint Darren? Lassan fésülgetni kezdtem a hajam, majd az arcomat vettem szemügyre. Anélkül hogy gondolkoznék, a kezembe vettem egy vattapamacsot, bevizeztem és letöröltem az arcomról a sminket. Egyszerűbb lettem, hétköznapibb. A régi időkre emlékeztetett, amikor még megadatott a boldogság. Tulajdonképpen minek sminkelem magam állandóan? Nem voltak bőrhibáim, szerencsére. A férfiak miatt? Érnek ennyit?
Miután végeztem laza copfba fogtam szőke tincseimet, majd felvettem egy cicanadrágot és egy bő inget. Nem értettem, hogy mik ezek a ruhák a szekrényben, vagy hogy kié. Talán az egyik halotté a pincében. Erre a gondolatra kirázott a hideg, és majdnem feljött a gyomrom üres tartalma. Ideje volt keresnem valami ennivalót. Délben csak van valami kaja. Darrent nem is láttam a tegnapi dolog óta. Kinéztem az ablakon. Igazi tavaszi kellemes idő volt. Kienged vajon sétálni? Mindegy, nem fogok engedélyt kérni.
Már az utolsó lépcsőfoknál jártam, amikor hangokat hallottam.

- Takarodj a házamból! – sziszegte Darren dühösen. Még soha nem hallottam ilyennek, még velem se. Vajon, kihez beszélt?
- Hol van Rick? Tudom, hogy őt keresitek. Ne mondd nekem, hogy az az ember, aki átváltoztatta nem találja meg azt a gyökeret? Na és a volt szeretője se? Ne nevetessetek. Tudom, hogy rejtegetitek valahol. Ahogy azt a szőke libát rejtegeted. Érzem az illatát.
- Még egyszer ne kelljen elmondanom, hogy nem akarlak itt látni.
- Nekem a nőm kell, és ehhez Rick jelenti az egyetlen akadályt. De ne hidd, hogy nem végeznék veled egyetlen pillanat alatt, ha akarnák – közölte az idegen. Ismerős volt a hangja, mintha már hallottam volna valahol.
- Befejezted, szájhős? Nem tudjuk, hogy hol van Rick, de ne aggódj kibelezem, ha megtalálom. Meghal másodjára is.
- Na idefigyelj – sziszegte a férfi, és nekicsapta Darrent a falnak. Döbbenten kaptam levegő után. Még a végén megöli. Csak én gyűlölhetem!
- Ha még egyszer… - csattant fel. Tehát jól van. Akkor jó.
- Akkor mi lesz?
- Vedd le rólam a kezed, te féreg! Mert ha nem, nem lesz többé kezed…

Nem tudom, hogy miért tettem, amit tettem. Bolond vagyok, kétségtelenül. De nem hagyhattam, hogy ezek ketten megöljék egymást. Egyikőjük játékszere sem akartam lenni. Csak szabad. De ha ez a gyilkos megöli Darrent, talán rosszabb kezekbe kerülök. Darren konkrétan még nem bántott. Járhatnék rosszabbul is, nem igaz?
Magamra öltöttem a legbujább mosolyom és elkiáltottam magam.
- Darren, drágám? Merre vagy? – sápítottam, és csípőrázással elindultam a nappali felé. Feszült csend fogadott, amikor beléptem. Mindketten döbbenten meredtek rám. Én pedig rájuk. Úgy álltak ott egymással szemben, mint két kakas. Épp egymásnak készültek esni.
- Ó, bocsi édesem, vendéged van? – sütöttem le a szemem szégyenkezve. A lehető legidegesítőbb hangomat használtam. Az idegen valahogy ismerős volt. Elismerően nézett végig rajtam, majd a szemei dühösen Darren felé villantak.
- Mi a… - morogta Darren. – Mi a fenét keresel te itt?! – kiabált rám. Dühös volt. Talán még soha nem nézett így rám. A tekintete ölni tudott volna. Nagyot nyeltem, talán nem is volt a színjáték ellenére egy kis félelem. Tényleg féltem. Talán ostobaság volt közbeavatkoznom. Talán most leléphettem volna. Ó, a fenébe…
- Csak téged kerestelek – hebegtem ijedten. – Hideg nélküled az ágy…
Az idegen harsogva felnevetett.
- Nocsak Darren, ki hitte volna. Azt hiszem, most megyek. Ne feledd, hogy mit mondtam. Döngesd meg a libát, aztán keresd meg a férget, mert nem állok jót magamért. Aztán kérem a drágát egy körre.
- Keresd meg magad.
- Megtehetem, hogy ne én végezzem a piszkos munkát. Hát akkor én mennék. Örülök, hogy találkoztunk – nézett rám, majd kisétált az ajtón. Néma csend maradt utána.
Darren engem nézett, én pedig bizonytalanul rámosolyogtam. Legalább felbosszantottam. Dupla haszon. Megérdemli. Talán ha nem bír elviselni elenged.

- Van róla fogalmad, hogy mit műveltél?! – kérdezte higgadt hideg hangon, de a hangja szinte hasította a levegőt.
- Kínos helyzetbe hoztalak? – tetettem a hülyét.
- Te nem vagy normális. Mit vétettem, hogy veled büntet a sors? Téged nem lehet megmenteni, mert menthetetlen vagy. Egy önző, felszínes kis liba, akit semmi és senki nem érdekel. Felfogtad egyáltalán, hogy valaki nemrég meg akart ölni? Felfogtad azzal a nem létező szőke agyaddal?
- Képzeld, megtörtént. Tudom, hogy te voltál! – csattantam fel. – Miért nem fejezed be, amit elkezdtél! Én nem hiszek neked, érted? Még hogy te a hős! Arielle élete is akkor került veszélybe, amikor téged megismert! Tagadod, hogy megölted őt, vagy nem?
Némán, remegő dühvel meredt rám.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy számon kérj rajtam bármit is?! Tudod mit? Gratulálok! Felkínáltad magad egy gyilkosnak! Büszke lehetsz magadra! Egy halál közeli élmény nem volt még elég?
- Nem válaszoltál a kérdésemre – hagytam figyelmen kívül. Csak ez érdekelt.
- Majd válaszolok, amint nem viselkedsz úgy, mint egy felelőtlen csitri. Akit itt láttál egy gyilkos. Akit itt láttál, majdnem megölt téged.
- És téged is.
- Tessék? – nézett rám zavartan.
- Hallottam, hogy bántott. Gondoltam, hogyha közbeavatkozok, akkor elmegy.
Döbbenten meredt rám, majd a hajába túrt és járkálni kezdett. Aztán nevetni kezdett. Mint egy őrült. Talán az is volt.
- Te akarsz engem megvédeni? Te? – nevetett hangosan.
- Nem akartalak megvédeni – jelentettem ki sértett gőggel. Tényleg nem. – Csak nem vagyok játékszer, hogy oda meg vissza adogassatok. Semmi kedvem nem volt végig nézni egy gyilkosságot. Vagy végig hallgatni. Tudod milyen kellemetlen egy tárgyalás? Végig ülni, mint tanú elég unalmas – fecsegtem pökhendien.
- Mindjárt megsajnállak. Talán nem kellett volna hallgatóznod. A kíváncsi emberek soha nem élnek sokáig. Nem mondták még neked? Viszont ez nem változtat azon, amit tettél. Illegetted magad előtte, és hidd el, ezt nem felejti el. El fog jönni érted, és én leszek az a szerencsétlen balfék, aki felel az életedért.
- Miért?
- Mert valaki megkért rá. Hányszor kell még átrágni a témát? Unom. Hidd el, nem jókedvemből teszem.
- Nem hiszem, távol áll tőled a jókedv. Ki?
- Ahhoz neked semmi közöd. Most pedig takarodj felfelé…
- Éhes vagyok – ellenkeztem.
- Nem az a fajta, aki állandóan fogyózik? Nem kell abbahagynod miattam.
- Nagyon vicces. Szóval hol a kaja?
- Szolgáld ki magad, és ha lehet, ne sodord magad bajba. Olyan nagy kérés?
- Ennél jobban? Kötve hiszem – feleltem és elindultam a konyha felé.