10. fejezet: Végzetes pillanat

A konyhába érve tanácstalan lettem. Nem sok mindent találtam a hűtőben, ráadásul bevallom őszintén még soha nem főztem. Soha nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá, hisz gazdag voltam. Egy egyszerű spagetti mellett döntöttem, azt talán még én is el tudom készíteni. Fel raktam forrni a vizet, és vettem ki a hűtőből egy kis sajtot, hogy lereszeljem. Egy biztos, hogy nincsen nálam szerencsétlenebb. Darren vigyorogva figyelt az ajtóból, én pedig dühösen néztem rá. Csak az a baj, hogy béna vagyok, és mivel Darrent figyeltem, véletlenül megreszeltem az ujjamat is. Kiserkent a vérem. Elfintorodtam, és az okozóra néztem, hogy elküldhessem a fenébe, amikor megdermedtem. Darren már nem vigyorgott, de még mindig engem nézett. De már nem ugyanúgy. A szemei vörösek lettek, de ezt talán csak képzeltem. A vágy azonban leplezetlenül ott volt, úgy nézett rám, mintha azonnal nekem támadna. Megrettentem a félelemtől, de mire hátrálhattam volna, eltűnt. Olyan gyorsan, mintha ott sem lett volna. Zihálva néztem a helyet, ahol állt. Megőrültem volna? Talán ott sem volt, csak én képzeltem oda. Talán agyamra ment a bezártság, annak ellenére, hogy még csak pár napja voltam itt. Biztosan csak képzelődtem. Gyorsan letöröltem az ujjam, majd befejeztem a főzést. Nem éreztem az ízét, bár ugyanolyan volt, mint máskor. A képzelgésem járt a fejemben. A vörös szemek annyira ismerősek voltak… Megborzongtam és elindultam a nappaliba. Darren nem volt itt.

(Arielle)

Teljesen belevetettem magam Rick keresésébe. Nem értettem ezt az egészet. Nate szerint túl dramatizálom. De bármit is tett Lin… a barátnőm volt. Talán nem őszintén, vagy talán ő maga sem hitte annak, de voltak igazi pillanatok. Még három ribanc között is. Hiszen ki dönti el, hogy Lin jó-e vagy rossz? Hol a határ? Talán nincsenek rossz emberek. Darren sem olyan, mint amilyennek hittem. Hiába minden, amit tett. Látom a szemében, azt, amit egykor én is éreztem. A végtelen magányt és a fájdalmat. Akárcsak Linben. Mert ott volt minden emberben. Nate eleinte nem hitt nekem, gyűlölte őt. De megmentette az életem, és most vigyáz a barátnőmre. Már ő sem olyan szigorú. Talán soha nem fog megbocsátani, de talán még lehet közöttük jó viszony.
Némán néztem az előttem elterülő rétet. Gyönyörű volt. A virágok már kinyíltak, hiszen tavasz volt. Valahogy annyira békés volt, mintha maga a mennyország terült volna el előttem. Ahova én soha nem jutok el. Ha létezik egyáltalán. Én nem hiszek benne. Ha volna, mi alapján döntetne el, hogy ki kerül oda és ki nem? Senki nem jó és senki nem rossz. Nem sorolható egyik kategóriába se. Az ember az, aki egyensúlyozik a kettő között. Ez mindig így volt.
Egy alak lépett ki a fák takarásából. Egyből megpillantottam, és ő is engem. Döbbenten meredtem rá. El sem hittem, hogy itt van. Villámgyorsan felpattantam, és mielőtt eltűnhetett volna megragadtam és egy fának szorítottam.
- Rick – sziszegtem indulatosan. Ő csak rémülten meredt rám. Ugyanolyan senki volt, mint mikor utoljára láttam. Semmi férfi nem volt benne, semmi ember. Csak egy féreg. Aki miatt mindig mindenki bajba kerül.
- Várj – nyögte. – Ne…
- Miattad van veszélyben a barátnőm, most pedig odaadlak Evannak!
- Ne, kérlek, ne! – kiabált rám. – Hadd magyarázzam meg.
- Mit? Hogy egy gyáva senki vagy? Aki ellopta egy másik vámpír barátnőjét? Megőrültél?
- Ő az enyém volt, Arielle. Szeretem őt.
Felnevettem.
- Hiszel abban, amit mondasz? Hallod egyáltalán?!
- Tudom, hogy mit tettem veled. Tudom, hogy nincs rá bocsánat. És nem fogom magam megalázni érte. Nem. Nem tudtam, hogy itt leszel. De ha már így alakult… állítsd meg a keresést utánam.
- Majd ha fagy! A barátnőm élete a tét!
Most ő nevetett fel. Hangosan és gúnyosan.
- Te tényleg hiszel még abban, hogy barátság? Soha nem voltak igaz barátaid. Mondd, Linette is megtenné ezt érted? Szerinted érdekelné? Kiállt melletted a bajban, vagy inkább gyilkosnak kiáltott?
- Hallgass – suttogtam. Igaza volt.
- Nincs barátság, ezt ne feledd. Én a helyedben nem keverednék ebbe bele, Arielle. A dolgokat nem én irányítom.
- Ha nem adlak át, Linette meghalhat.
- Nem Evan Brown az egyetlen, aki Linette Olson halálát akarja. Ha megteszed sem véded meg. Nem tudod őt megvédeni.
- Miről beszélsz?
- Az halála már eldöntött tény. De ne keseregj, mert megérdemli.
- Nem tudom, miről beszélsz. Nem is érdekel, mert hazudsz. És most azonnal átadlak és lezárom ezt az ügyet.
- Meg fog halni. Nem most, de a percei megvannak számlálva. Nem kéne szólnom, de talán ennyivel tartozom. Ne vesztegesd az örökkévalóságot egy hálátlan csitrire. Még a végén te leszel a következő – mondta szenvtelen hangon. Elhűlten meredtem rá. Aztán kitépte magát a kezeimből és futni kezdett. Nem gondolkoztam. Nem hittem neki. Hazudott. Rohantam utána, hogy lezárjam ezt az ügyet. Nem foglalkoztam a fákkal, vagy az arcomba csapódó ágakkal, csak rohantam. De nem értem utol. A halálvölgyi szakadéknál elvesztettem őt, kicsúszott a kezeimből.

Leroskadtam egy kőtömbre és sírni kezdtem. Hát soha nem lesz vége a megpróbáltatásoknak? Talán egy örökkévalóság sem elég arra, hogy békében éljek legalább egy kis ideig.
- Arielle? – hallottam meg egy mély aggodalmas hangot. Nate közeledett. A szemeiben féltés tündökölt. Nem mondott semmit, csak átölelt. Mindig tudta, hogy mire van szükségem. Na jó, nem mindig. Régen nem, csak azóta, hogy együtt vagyunk. Minden megváltozott köztünk, hiszen már nem állnak közöttünk sem titkok sem hazugságok.
- Css… minden rendben lesz.
- Nate… úgy félek – suttogtam. – Linette…
- Nem lesz baja. Megígérem.
- Bárcsak elmenekülhetnék a gondok elől.
- Megteheted – vonta meg a vállát.
- De te is tudod, hogy nem fogom.
- Igen, ismerlek.

(Linette)

Darren egésznap nem mutatkozott. Nem értettem hova tűnt. Unatkoztam. Bejártam az egész házat. Megszökhettem volna, de féltem. Mi van, ha figyelteti a házat vagy ott van kint valahol? Meg is ölhet. Nem akarok meghalni. Még nem. Még annyi minden vár rám. Az anyámmal is beszélnem kell. Az apám nem érdekel. És az igazi szüleimet is meg kéne keresnem. Hogy megértsem, miért. Hogy az arcukba köphessek, amiért elhagytak, cserben hagytak, elárultak. Megérdemlik. Ez a legkevesebb. Mindegy. Hova tűnt Darren?

Hirtelen hangok ütötték meg a fülem. Megtorpantam. Kintről jöttek, talán az udvarból. Egy sikoltás. Megdermedtem. Mi a…? Félelem hasított belém. Mi történhetett és kivel? Ki sikít? Női hang lehetett. Mintha már hallottam volna valahol, annyira ismerős volt. Gyorsan körbenéztem és azonnal megláttam egy baseball ütőt. Felkaptam, lerúgtam a magassarkú cipőmet, hogy ne csapjak zajt és halkan elindultam a kertajtó felé. Sötét volt odakint, de szerencsére égtek a lámpák. Láttam a félhomályban, de nem volt kint senki. Már majdnem visszafordultam, amikor megint hallottam a hangját.
- Segítség! – kiáltotta egy gyenge női hang. Ismertem ezt a hangot. Követtem. Két sötét alakot láttam meg a kerítés mellett. Az egyikük a másik nyakához hajolt, olyan volt, mintha éppen kiszívná azt. Nem mertem levegőt venni, annyira féltem. Éreztem, hogy ez több annál, mint amit elbírok viselni. Rossz előérzet szorította össze a gyomromat. És akkor megláttam az arcát. Vér borította az egész nyakát és részben az arcát is. Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Hátrahőköltem a döbbenettől. A világ megfordult a tengelye körül, szédülni kezdtem. A szemem hatalmasra tágult és égni kezdett. A szám sikolyra nyílt, de hang nem hagyta el az ajkaimat.

- Lin… - suttogta ő döbbenten. A hangja épphogy egy apró halk suttogás volt. Rekedt és megtört. Mint egy haldoklóé. De a másik alak meghallotta és olyan gyorsan fordult meg, hogy mire pislogtam már nem a nő arca volt előttem, hanem a férfié.
Darren arca, amint csöpög a vér a szájáról, és ahogy rám néz. Ezt a tekintetet soha nem felejtem el. A szemei vörösek voltak. Nem a szó hagyományos értelmében, amikor valaki nem alussza ki magát és azt mondjuk, hogy vörösek a szemei. Nem. Neki az íriszei voltak vörösek, nem kékek, ahogy korábban. Azt hiszem, hogy ez a néhány másodperc örökké meg fogja határozni az életem. Hihetetlen, hogy milyen hatással van néhány pillanat egy életre. Alapjaiban változtathat meg mindent. Minden pillanatnak van egy különleges hatalma, arra, hogy tönkretegyen téged. Nálam ez volt az a pillanat.
- Kérlek… bocsáss meg… - suttogta a nő, a szemét le sem vette rólam. Darren nem foglalkozott többé vele. Engem nézett meredten. De én nem néztem vissza rá. Láttam, ahogy elengedi a gyenge megsebzett testet és a nő a földre zuhan. Még mindig engem nézett. A szeme tágra nyílt és többé már nem nézett semmire, csak üresen előre a semmibe.
Sikítani kezdtem. Megállás nélkül.

- Lin… - suttogta Darren félelemmel vegyes aggodalommal. Többé már nem Darren volt. Hanem egy szörnyeteg. Torz alakját még soha nem láttam ennyire undorítónak. Minden ocsmány volt vele kapcsolatban. Gyűlöltem őt, de egyben féltem is. Tőle féltem. Az előttem álló szörnyszülöttől. Még soha az életben nem féltem ennyire. Meg akartam ölni. Azt akartam, hogy meghaljon, hogy hunyjon ki a fény az ő szeméből is. Azt akartam, hogy ordítson a fájdalomtól, hogy vergődjön a kínban, hogy még azt is megbánja, hogy megszületett. Azt akartam, hogy az ő vére folyjon, hogy az ő haláltusája legyen a… pokolban. Ó, igen! A pokolba kívántam. Énem egy része most rögtön odaküldte volna, énem egy része addig kínozta volna, amíg csak megteheti. Az énem másik része gyenge volt, és elszörnyedt a rémülettől. Megtört, rettegett, és zokogni akart ameddig csak világ a világ. A kettőség szinte széttépte a lelkemet. De a félelem győzött, a sokk pedig olyan erőt adott, amit soha nem sejtettem, hogy bennem van.

Olyan gyorsan rohantam mint még soha. Csak el onnan. Minél messzebb. El akartam felejteni mindent. A tekintem olyan lehetett, mint egy őrülté. Nem számított többé semmi. Nem számít, hogy ki lát meg. Nem érdekelt. A világ már nem az enyém volt. Megsebzett és összetört. Soha nem fogom ezt a napot elfelejteni, ez több volt, mint amit elbírok épp ésszel viselni. Éreztem, ahogy darabokra hullok. Éreztem, ahogy összecsuklanak a lábaim és a hideg betonra rogyok, akárcsak egy rongybaba. Éreztem a sós könnyeket az arcomon. A szívem úgy dörömbölt, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Felültem, és a lábaimat közelebb húztam magamhoz és átkaroltam őket. Majd előre hátra hintázni kezdtem. A világ megszűnt, elveszett. Úgy meredtem előre, hogy többé talán semmit nem fogok látni. A fájdalom elviselhetetlen lett.

Csak egy dolgot láttam. Azt ahogy az anyám még egyszer rám néz, majd örökre kihuny a szeméből a fény. Csak azt láttam, ahogy ő már halottan mered a semmibe. Csak őt láttam. És szinte hallottam a hangját, azt a dalt, amit kiskoromban nekem énekelt. Minden este és mindig, amikor csak szomorú voltam. Nem képzeltem, én voltam az, aki rekedt hangon énekelni kezdett.